Part 16

Azonban, t. képviselőház, ennek a felfogásnak erkölcsi tartalma nincsen. Hiszen maga az a kérdés, hogy az egyik országgyülés a másik felett itélkezhetik-e vagy sem, egészen üres kérdés, mert hiszen minden országgyülésnek teljesitenie kell a maga feladatát, már pedig minden országgyülés feladatai közé tartozik elődei sok intézkedéseinek javitása, módositása, változtatása, eltörlése, magyarázata. Az a körülmény, hogy egyik országgyülés a másikról határoz, itélkezik vagy birálatot mond, már az országgyülés természete, a törvényhozás legbensőbb lényege szerint nem létezik; üres kérdés az, nem egyéb, mint elmebeli játék. Az, hogy egyik többség a másik felett itélkezhetik-e vagy nem, összefügg voltaképen azzal a kérdéssel, hogy egyik országgyülés mondhat-e itéletet a másik felett. Ha az egyik többség nem mondhatna itéletet a másik felett, akkor mire való volt az uj választás, akkor mit ér annak politikai és erkölcsi eredménye? Akkor mit jelent az a királyi szó, hogy döntsön a nemzet? Akkor mit jelent a kormánynak – a mult országgyülés kormányának, fájdalom, még a mai nap kormányának is – fennen hirdetett az az elve, hogy kiállunk oda a térre, várjuk a döntő itéletet, a mely titeket el fog tiporni. Hát akkor mit jelent a nemzet elhatározása és mi a rendeltetése, czélja, létezési joga ennek a többségnek?

A kérdést erről a pusztán alaki oldaláról megitélni nem lehet és nem is szabad. Csak egy példát hozok fel. Törvényhozásunk történetében volt ezelőtt 190 évvel egy országgyülés, a melynek többsége szinte megfoghatatlan módon ugy alakult, – ennek megvizsgálásába ma is érdemes volna belemenni, mert mai időnkre, viszonyainkra is komoly, elijesztő, de minden tekintetben feltétlenül tanulságos lenne megismerni a módot, a melyen létrejött az a többség, – hogy azt mondta, hogy II. Rákóczi Ferencz fejedelmünk, szabadsági és függetlenségi harczainknak egész nemzeti életünk történetén át egyik legfenségesebb hőse rebellis volt, perduellis volt, a valóságos szabadságnak ellensége volt. Ezt kimondta az a többség. Hát vajjon nyolcz évvel később, vagy akár 13 évvel később, mikor megint országgyülés volt, vagy 26 évvel később, sőt akár most, 190 esztendő mulva is nincs-e jogában a többségnek azt mondani, hogy az a többség, a mely azt kimondta, vak volt, bolond volt, áruló volt, ostoba volt?

Hock János (közbeszól): El kell törölni azt a törvényt.

Ezt megtenni a mai többségnek a nemzettől nyert bizalom iránt való hű kötelességénél fogva jogában áll, a mint hogy sohasem engedem kétségbe vonni komoly férfiak részéről, hogy jogában nem állana. Ha pedig ez jogában áll a 190 év előtti többséggel szemben, akkor jogában kell hogy álljon a három-négy hónappal ezelőtti többséggel szemben is.

Kétségtelen, lesznek, a kik abban a véleményben vannak, hogy ez az inditvány most elkésett, idejét multa; ennek az inditványnak korábban, a maga idejében kellett volna megtörténnie; időszerütlen, alkalomszerütlen és inopportunus. De, t. Ház, minden opportunitási és inopportunitási kérdésben felmerül a lehetőség és a lehetetlenség kérdése. Én ugy tudom, de ezt szentül tudom ám, hogy a mult országgyülésen a tényleges állapotok szerint ebben a kérdésben nyilatkozni nem volt alkalom. Arról, a mi november 18-án történt, nem szólhattunk deczember 13-ig, mert nem volt országgyülés, a királyi leirat elnapolta. Deczember 13-án nem szólhattunk azért, mert karhatalmi erők voltak itt, a kik ellen védekezni kellett. Három vagy négy napig tartottak az ülések s mire belemelegedhettünk volna a kérdésbe, mire módunk, alkalmunk lett volna nyilatkozni ebben a kérdésben, azt tárgyalni, megvizsgálni és megfontolni, akkorra megint elnapoltatott királyi kézirattal az országgyülés. Deczember 27-én vagy 28-án összejöttünk ismét, de mielőtt a kérdést tárgyalhattuk volna, az országgyülést királyi leirattal megint elnapolták január 4-ig. Január 4-én pedig megint nem tárgyalhattuk a kérdést, mert már akkor a király ő Felsége egyszerüen szétoszlatott, szétkergetett bennünket, feloszlatta az egész országgyülést.

De akár időszerü, akár időszerütlen ennek a kérdésnek mostan való tárgyalása, az bizonyos, hogy a választás előtt nem volt idő és mód ennek tárgyalására. Összejött az uj országgyülés. Régen együtt vagyunk már, régen nem dolgozunk mi semmit. De talán nem szükséges azokra az okokra rámutatnom, a melyeket pl. a t. miniszterelnök ur sokkal jobban ismer, mint én, de a melyeket nagyjából én is ismerek és mindenki ismer, hogy miért vagyunk mi tehetetlenségre, munkátlanságra kárhoztatva. Itt a nemzet bizalmának letéteményesei az uj többség, az uj képviselőház. Február 14-ike óta most már ide oda két hónap telt el s még eddig nem tehettünk semmit; nem tehettünk semmit azért, mert egy nagy kérdés áll előttünk: a nemzet többsége bizalmának megfelelő kormány alakitása, és egy másik nagy kérdés áll előttünk: ő Felségére, öreg királyunkra való tekintet és gyöngédség.

Ezek voltak azok az indokok, a melyek miatt eltelt az idő, a nélkül, hogy mi ehhez a kérdéshez hozzászólhattunk volna. De abból, hogy eddig nem szólhattunk hozzá, sok minden következhetik, de az nem, hogy tehát ezentul nincs értelme e kérdés tárgyalásának, hogy tehát most se szóljunk hozzá. Oly dolgok történtek 1904 november 18-án és deczember 13-án, a melyek felett hallgatással átsiklani nem lehet, a melyeket el nem felejthetünk, a melyeket meg kell birálnunk és meg kell itélnünk. Az a törvényhozás, a mely ezt elmulasztaná, saját komolyságáról és méltóságáról mondana le. Azután a mi az opportunizmust illeti, hát igenis, az opportunizmus nagy dolog, czélszerü, szükséges dolog politikai intézkedéseknél, politikai kérdésekben. De midőn arról van szó, hogy a nemzet ellen saját tisztviselői követtek el törvénysértést, akkor azt meg kell vizsgálni, meg kell birálni és meg kell itélni, akkor az opportunizmus alkalmazásának nincsen helye, akkor az opportunizmus, az elhallgatás, átsiklás és a dolgok elrejtése azt jelentené, hogy: mi is hallgatunk, tehát ti is hallgassatok. De nekünk nincs okunk ettől félnünk, nekünk jogunkban és módunkban áll a nemzet elé nyiltan és bátran odaállani és azt mondani: a mit hibáztunk, vétettünk vagy mulasztottunk, álljanak elő vele ők; de a mit ők vétettek, ők hibáztak és mulasztottak a nemzet ellen, az alkotmány és a törvényhozás függetlensége ellen, azt meg kell birálnunk és meg kell itélnünk. Meg fogjuk cselekedni.

De aztán van egy mellékes indok. Kellemetlen dolog ennek az indoknak a fejtegetése. Nem kellemes, de kötelesség. A betegség is rossz, annak gyógyitása is néha kellemetlen és mégis meg kell tenni. Azt kérdem: hogy miért ül itt ez a kormány még mindig? Mit keresnek ezek a férfiak itt mint a nemzet kormányzói, mint annak elsőrangu tisztviselői? Hiszen a mi felfogásunk szerint, a mely nálunk már nemzedékek óta meggyökeresedett és a mely felfogás megfelel a nemzet érdekének, nekik itt már helyük nincsen. Mert nem a nemzet tartja őket itt és nem annak bizalma, hanem valami más. De a mint mondottam, politikai indokokból szemet hunynánk erre, addig a meddig, nem a végletekig, de szemet hunynánk. De ezek a kormányzó férfiak, a mai kabinet, a hatalmat is gyakorolják. Nem szenvedőlegesen ül itt ez a kormány, habár talán szenved is, nem passzivitásból él és laborál, hanem folytonosan dolgozik.

Hock János (közbeszól): Nevezi ki a bárókat!

És jutalmakat, kitüntetéseket, czimeket osztogat, szerződéseket kiterjeszt, prolongál, meghosszabbit, nemesit, bárósit, jogokat öregbit és a nyugdijakat korrigálja. Megragadom az alkalmat, bár nem szivesen teszem, mert egyénileg nem természetem, csak istenadta kötelességem és tisztem hozza magával; megragadom az alkalmat, hogy kérdést intézzek a t. miniszterelnök urhoz az iránt, hogy igaz-e az, a mi az én értesülésem, jóhiszemü, komoly férfi részéről hallottam, hogy Perczel Dezső képviselő ur miniszteri rendes nyugdiját, a mely eddig 8000 koronát tett, azóta, hogy a november 18-iki és deczember 13-iki események történtek, sőt azóta, hogy a nemzet a maga bizalmát vezető férfiai iránt megmutatta, illetőleg megvonta, azóta Perczel Dezső miniszter nyugdija felemeltetett 8000 koronáról 15.360 koronára?

Olay Lajos (közbeszól): Vérdijat adott neki a miniszterelnök!

Gulner Gyula (közbeszól): Nem lehet ez igaz!

Olay Lajos (közbeszól): Az állami számszék elnöke megtagadta a felvilágositást! Ez disznóság! Pedig ugy van, én néztem meg a számokat! Gyalázat! Vérdijat adnak a hóhérnak!

Bővebb meggyőződést nem szerezhettem magamnak, de azt közölték velem komoly és teljesen megbizható férfiu részéről, a ki a dologban jól értesült, hogy ez az ügy a belügyminiszter urnál, a ki egyuttal a t. miniszterelnök ur, folyó évi 2632. elnöki szám alatt nyert elintézést. És azt közölték, hogy a pénzügyigazgatóságnál folyó évi 2365. elnöki szám alatt van ez a dolog és a már fölemelt nyugdijról, illetőleg annak esedékes részletéről szóló nyugtatvány is.

Olay Lajos (közbeszól): Április elsejéről!

Mezőfi Vilmos (közbeszól): A nép éhezik és kivándorol és igy dobják ki a nép adófilléreiből gyült ezreket!

Kubik Béla (közbeszól): Felosztják talán maguk között az ország pénzét!

T. képviselőház! Ez a kormánynak olyan ténye, a milyenhez hasonlóról én nem hallottam. És éppen most történik ez, a mikor az országgyülés e kérdéseket tárgyalja és éppen azon férfiuval történik ez a közigazgatási és kormányzati eljárás…

Gulner Gyula (közbeszól): Nyilt provokálása a nemzetnek!

… és a kérdésnek ilyen természetü elintézése, a ki a nemzet ellen vétett.

De nem folytatom ezt, t. képviselőház, mert be kell várnom a kérdésre adandó feleletet. Meglehet, hogy a kérdés a maga egyszerüségében talán elkülönithető attól, a melyet most tárgyalunk és a melyre az én inditványom vonatkozik. De ezt azért hoztam fel, hogy jellemezzem, minő eljárást követ most is az a kormány, a melytől a nemzet bizalmát teljesen megvonta egy olyan választáson, melyet ők maguk ledér büszkeséggel idéztek elő és a mely kormány a bizalomtól teljesen megfosztva, hónapok óta – január 26. óta, tehát majdnem egy negyed éve – itt ül és pedig nem szerényen és passziv magatartást tanusitva, hanem hatalmát gyakorolva, titkon még olyan irányban is, a mely iránynyal a nemzet megnyilatkozásából származott ez a törvényhozási többség egyet nem érthet. Ilyen körülmények között egész természetes és indokolt, hogy mi a magunk részéről mindent elkövetünk, hogy az az idő minél előbb bekövetkezzék, a mikor ők a nemzet bizalmának megfelelő államférfiaknak adják át helyüket.

Ha tehát későn történt is ez inditvány beadása, még mindig idejében, sőt még mindig korán történt, ha egyik czélja az is, hogy végre már a nemzet bizalmának megfelelő férfiak üljenek a miniszteri székekbe.

T. képviselőház! Kétségtelenül lesznek, a kik akképen vélekednek, hogy az inditvány nagyon enyhe és hogy maguknak a megtörtént tényeknek és ama tények végzetes közjogi természetének a logika törvényei szerint nem felel meg egészen az az itélet, a melyet mi inditványozunk, hogy tehát itt nemcsak kárhoztatásról és elitélésről, hanem vaskosabb feddésről, vád alá helyezésről is lehetne szó.

A kérdésnek ezen oldalát mi, kik ezt a kérdést tárgyaltuk, jól megnéztük, jól megvizsgáltuk.

Valami érzelgősség, vagy különös érzékenység nem bántott bennünket és ha csak ezen mult volna, akkor ez az inditvány talán valamivel sulyosabb is lett volna. De jól megfontoltuk a kérdésnek ezt az oldalát és igen erős és hatalmas jogi és közjogi okokat találtunk arra nézve, hogy a vád alá helyezés inditványától tartózkodjunk. Azok az okok fel vannak sorolva az inditvány indokolásában, azoknak az okoknak ismétlésébe talán nem szükséges belebocsátkozni. De bizonyos, hogy a mi november 18-án és deczember 13-án történt, annak elkövetője, a valódi, a főcselekvő, a ház akkori elnöke. Bizonyos, hogy a kormány tagjait, különösen annak elnökét lehetetlen mással vádolni, mint azzal, hogy azokban a cselekményekben teljesen egyetértett az elnökkel, lehetetlen a kormány elnökét mással vádolni, mint azzal, hogy az eszme valószinüleg tőle eredt és igy az elnököt és a háznagyot ama cselekményekben csak segitette, azokban csak részes volt. A főcselekvő nem a kormányelnök, a főcselekvők nem a miniszterek voltak: ők csak részesek jogi, de különösen politikai értelemben.

T. ház! Mikor mi a törvények pártatlan alkalmazását és becsületes, a nemzet érdekében való kezelését javasoljuk, akkor nekünk is szigoruan szem előtt kell tartanunk a törvényeket és alkalmas törvények hiányában, miután magát az elnököt vád alá nem helyezhetjük, mert – ismétlem – nincs rá törvény, a másodsorban cselekvőkre nézve is ilyen inditványt mellőznünk kellett. Ez a nézet vezetett bennünket. A kik tisztábban látnak, mint mi, megfontolhatják ezt jobban. Szabadságában, módjában áll mindenkinek, hogy megfelelő inditványával előlépjen, a melynek indokait én is tisztelném.

De lesznek talán olyanok is, a kik még ezt az inditványt is szigorunak fogják találni. Legalább a sajtónak nem egyirányu nyilatkozatából ezt veszem észre és kétségtelenül fel kell tételezni az ezen oldalon (jobbra mutat) ülő több tisztelt képviselőről, hogy abban a nézetben lesznek, hogy ez az inditvány is szigoru, hogy általában az a tény, hogy ilyen inditvány létezik, akármilyen legyen az különben, tulságosan szigoru megitélése azoknak az eseményeknek és indokolni fogják ezt a felfogásukat azzal, hogy hiszen őket a jóhiszemüség vezette.

Hát bocsánatot kérek, mikor arról van szó, hogy a törvényeket megtartjuk, vagy megszegjük, akkor ez a szempont tekintetbe nem jöhet. Magánembereknél talán lehetne erről szó, de mikor az ország tisztviselői, mikor a törvények végrehajtására vállalkozó, arra jogosult és azért köztiszteletben és dijazásban részesülő köztisztviselők sértik meg a törvényt, akkor a jóhiszemüség kifogásának nincsen helye. A mikor megsértették a törvényt, a melynek megtartására esküt tettek, a melynek megtartása egyedüli feladatuk és kötelességük, akkor jóhiszemüségről nem lehet beszélni. Nem lehet beszélni még arra való tekintettel sem, a mit a t. miniszterelnök ur az országgyülésen és azon kivül ismételve hangoztatott, hogy t. i. előtte a salus publica lebegett, – a közjó, országunknak, nem tudom, micsoda veszedelmektől való megmentése stb.

Majd kiterjeszkedem én erre is, t. Ház, de ismétlem: a fennálló törvényekkel, törvényerejü szabályrendeletekkel és törvényerejü szokásokkal szemben a salus publicát egyedül a törvényhozás van jogositva felismerni és senki más.

Mihelyt a kerek földön bárkinek, akár magának az uralkodónak is, ezt megengednők: azzal az önkényuralmat engednők meghonositani és az erőszaknak s a jogok és szabadságok minden tekintet nélkül való eltiprásának nyitnánk kaput. Hogy pedig a magyar nemzet életében minő szokott lenni az önkény és erőszak, azt e nemzetnek 400 esztendős keserves története bizonyitja. Itt jóhiszemről és salus publicáról szó nem lehet, de ha lehetne is, kérdem: lehet-e már ennél enyhébb birálatot mondani? Hát azt várná talán valaki, hogy mi gróf Tisza István miniszterelnök urat és Perczel Dezső volt elnök urat megdicsérjük? Hogy mi ódát és dithyrambot zengjünk arról, a mi november 18-án és deczember 13-án történt? Azt el nem hallgathatjuk; erkölcsi életünk integritása követeli, hogy előhozzuk, hogy ne érhessen bennünket a gyanu, hogy hát miért hallgattuk el. Nyilatkoznunk kell felőle, de dithyrambot nem irhatunk; nyilatkozásunk egyéb nem lehet, mint a törvények korlátai között és a törvényeket szentül szem előtt tartva, annak az eljárásnak, azoknak a cselekményeknek és azon cselekvőknek sulyos megbirálása és sulyos elitélése, tettüknek és tiszti személyüknek sulyos kárhoztatása. Ennél kevesebbet nem tehetünk.

De minek indokoljam ezeket bővebben? Magában a helyzetben van oka annak, a miért nekem és nekünk ezt az inditványt meg kellett tennünk. A kinyomtatott és t. képviselőtársaim között kiosztott inditványban és annak indokolásában ki vannak fejtve azok az okok és azon okok közjogi természete, a melyek az inditványt szükségessé, nélkülözhetetlenné teszik; ezért nem is tartom szükségesnek azokat ismételni; de egyre rá kell mutatnom. Annak természetét, a mi november 18-án és deczember 13-án történt, legalább egy tekintetben bővebben akarom megismertetni, mint a hogy az eddig akár a sajtóban, akár egyesek nyilatkozataiban ismertettetett.

T. ház! Két palotája van ennek a mi nemzetünknek. Az egyik ott van Budavár ormán; arra van hivatva, hogy ne üresen álljon, hanem ott rezideáljon a magyar nemzet és Magyarország felséges királya; – másik palotája a nemzetnek itt van: a Duna balpartján s ennek az a rendeltetése, hogy a nemzet törvényhozó hatalmának osztályos, egyenrangu részesei, e nemzet választott képviselői itt rezideáljanak, itt tanácskozzanak. Mindkét palotának természete hozza magával, hogy amott az ország királya szabadon lehessen és hozzá hivatlanul és az ő tudta nélkül senki a világon be ne tolakodhassék; ennek a palotának pedig rendeltetése és természete az, hogy itt a nemzet választottjai szabadon tanácskozhassanak s a nemzet jövője és becsülete felett őrködjenek, hogy a nemzet közszükségletei a lehetőség határain belül kielégittessenek. És természete e palotának az is, hogy a képviselőház tanácskozó termébe a képviselők előzetes tudta és engedélye nélkül semmiféle idegen, se fegyveres, se fegyvertelen erő be nem tolakodhatik.

Pedig ez történt deczember 13-án a november 18-iki cselekmény következtében. Ez a két cselekmény tehát a maga teljességében abból áll, hogy a törvényhozás függetlensége meg lett támadva, hogy a képviselők személyes szabadsága is esetleg fenyegetve lett, hogy ama merénylet hatása alatt mindaddig, mig ama merényletnek minden része meg nem semmisittetett, el nem távolittatott, a nemzet törvényhozásának, választott képviselőinek függetlensége nem lehetett tiszta, nem lehetett biztos, a mig a nemzet választott képviselőinek gyülekezete fölött oly kormányhatalom áll, a mely a törvényhozás tanácskozási termében is karhatalommal rendelkezett.

Ez történt. Ilyen eset ezeréves alkotmányunk életfolyamán soha, de soha nem történt. Ilyen vakmerőséget soha egyetlen kormányférfiu, vagy a kormányhatalom élén álló férfiu el nem követett. Erre példa nincsen se nálunk, se másutt. Hiába hivatkoznak Bihar vármegye közgyülésére, Bihar vármegye közgyülése, – ámbár az alkotmány védelme alatt álló alkotmányos hatóság – a melyet a törvény alkotott, de még sem az egész nemzet választott képviselőinek gyülekezete, még sem törvényhozás, még sem a nemzeti fenség kettős részese közül az egyik, mert az egyik a király, a másik pedig mi volnánk, ha volnánk. Deczember 13-án nem voltunk azok, darabantok ellenőrzése alatt állottunk.

Hová jutottunk? Minő pokoli terv volt ez? Hogy áll a kérdés, a mint inditványom indokolásában érintem, a nemzet előtt? És hogy áll a kérdés a világ előtt? A nemzet szuverénitásának egyik részese a király, a maga fenségében ott ül, ott ragyog; védi és körülrajongja őt a nemzet hűsége, hódolata és bizalma és a mi hatalom az állam birtokában van, törvényekkel, izommal és fegyveres erővel mind azt a fenséget védelmezi. Egyebet sem csinál, mint azt védelmezi. Az Isten fogalmához hasonlitja, szent és sérthetetlen, a mint 48-iki bölcs törvényeink mondják. Szent és sérthetetlen; miként az oltárhoz, csak imádva lehet a népnek hozzá közeledni és rendszerint mégis a nép minden tagja előtt nincsen ajtaja nyitva; hozzá csak azok közeledhetnek, csak azok vannak jogositva hozzá menni, a kik kérnek, vagy a kik jutalmat köszönnek meg; de ismétlem, a nemzet bizalma, szeretete és hűsége és a törvény és a hatalom minden eszköze védelmezi a király szentséges fejét.

Azzal a fenséggel egyenlő magasságban kellene állani a törvényhozás nemzeti részének, a népképviseletnek, az országgyülésnek is. Ugyanazon magasságban, szentségben és sérthetetlenségben kellene állania a nemzetgyülésnek is. Most ez a kormány, ez a miniszterelnök és az az elnök, a ki ott ült ezelőtt néhány hónappal az elnöki székben, ugy állitják oda e két erőt a nép elé, hogy ime az egyik, a király, az atyaisten, a másik, a nemzetgyülés, mely darabantokkal kezeltetik. Mit gondoljon az a nép, az a mi jó népünk, a mely hűséggel néz és gondol királyára, de kegyelettel és bizalommal kell, hogy gondoljon saját választott nemzeti tanácsára is? Mit gondoljon az a nép, mikor az egyik erő mellett az atyaistent megillető minden dicsőség és hatalom dolgozik, a másikat pegig mulandó hatalmukban hitvány, mert még arczjátékoktól is függő miniszterek, kormányférfiak akarják vezetni, őrizni darabantokkal és ezen kivül még ezer meg ezer gyalázó kifejezésekkel is illetik.

Hova vezet az, t. képviselőház, ha mi ily politikának, ily kormányzásnak egyetlen egy pillanatig is tért engedünk?

Hova vezet ez, ha megtorlatlanul hagyjuk azokat a cselekményeket, a melyek ezt a rendszert akarták Magyarországon meghonositani? Hova vezet ez? Először összezavarja az elméket, azután összezavarja és felforgatja az erkölcsöket, kiöli a hazafiságot s bizalmat csak oly tényezők iránt gerjeszt az elméjében megzavart, erkölcseiben felforgatott népben, – mikor gyenge a nemzedék, mert hiszen nem minden nemzedék gyenge, hogy ilyen szeliden fejezzem ki magam, – mondom, bizalmat csak oly tényezők iránt gerjeszt, a kiktől bizalmának jutalmát mindjárt meg is kapja, a mikor a hazafiság szent tanai már nem nyomnak semmit, a mikor a mindennapi érdekek, még nem is a legtiszteltebb érdekek kelnek versenyre és nevezik versenygésüket a közügy harczának.

Mikor ilyen volt az a rendszer, melyet ez a kormány meg akart honositani, e rendszer ellen kérlelhetlenül kellett harczolnunk, mi e rendszer fenmaradását kötelesek voltunk meggátolni minden eszközzel, melyet a nép bizalma, istenadta erőnk és lelkiismeretünk ad nekünk. Mi ezt meggátoltuk s ennek a jövőben való meggátlása eme inditványunknak is egyik célja.

Egyetlenegy dologra kell még kiterjeszkednem, de erre az egyre azért kell kiterjeszkednem, mert én számitok arra, hogy a t. miniszterelnök ur, vagy valaki más elő fog állni azzal, hogy hiszen ők irtózatos bajnak, veszedelemnek tartották az obstrukcziót és jóhiszemüleg, az obstrukczió gyökeres megszüntetése végett – nem akarom ezt a szót használni, pedig nincs benne semmi sértő, a magyar irodalom és a magyar nép szivesen használja, – hogy e miatt vetemedtek arra, a mi november 18-án és deczember 13-án történt. Nem akartam ezt a szót használni, de most a beszéd hevében jobb szót igazán nem találok.

Ismételem tehát, hogy nem zárkózom el az elől, hogy ha a t. miniszterelnöknek és elvbarátainak az a nézete, hogy az obstrukczió csakugyan olyan veszedelmes és olyan rettenetes következésekkel fenyegette a nemzet jóhirét és legalább közeli jövendőjét, a mit a miniszterelnök urtól hallani nem egyszer volt alkalmam, még a legutóbbi napokban is: mondom, érteném, hogy annak gyökeres meggátlására törekedett minden elképzelt és elképzelhető eszközökkel, ezt szinte természetesnek tartanám. De, t. Ház, azt az obstrukcziót, a mely végleg meggátolja vagy huzamosabb időre meggátolja a törvényhozás működését, azt az obstrukcziót én is elitélem, annak gyökeres eltávolitására én is szivesen felajánlom azt a csekély erőt, a melyet a Gondviselés rendelkezésemre adott, de nem ilyen külső, ilyen fonák, ilyen semmire se való, törvénytelen módon. Annak az obstrukcziónak gyökeres meggátlása csak egy módon biztositható és azon feltétlenül biztositható, még pedig az obstrukczió igaz okainak megszüntetésével.

T. képviselőház, mi volt az obstrukczió? Hiszen az a szomoru, az a sajátságos, hogy a mióta az ugrai levél megjelent, a mióta ez a kérdés napirenden volt, sohasem volt alkalmunk hozzászólni. Igaz-e? A t. miniszterelnök urnak – nem hiszem, nem óhajtom, hogy a nemzet vezetésében még máskor is jelentékeny része legyen, de attól félek, hogy még ezentul is lesz, ha hamarosan nem is, de talán később még lesz – addig is csak azt ajánlom figyelmébe, hogy nézze végig az obstrukczió történetét. Mi volt, mikép kezdődött?