Part 13

(Mit cselekedett a kormány? – Félre lehet-e most állani a küzdelem teréről? – Mit mondott Deák Ferencz és mit cselekedett hasonló esetben?)

Tisztelt Barátom!

Bocsáss meg e bizalmas szóért. Közel negyven év óta vagyunk a közélet munkásai. Ez idő nagy részét a törvényhozásban töltöttük el. Mig Deák Ferencz élt, addig egy tábor harczosai voltunk. Mind a ketten számot tudunk adni arról, miért váltak szét utaink.

Tisztellek, becsüllek, bizom benned, pedig kormányodnak elszánt ellenzéke voltam. Minden kérdésben ellenkezhetett nézetünk, de az alkotmány szentségének és sérthetetlenségének kérdésében egyetértettünk. Te becsülettel megtartottad az alkotmányt, pedig nehéz fellegek borongtak a te kormányzásod fölött is.

Ország élén álló férfiu soha se látott engem valamit kérni vagy elfogadni. Te se. De most hozzád fordulok, a kis ember a nagyhoz, a közvitéz a vezérhez. E szavakban ne láss álszerénykedést.

Ne válj meg törvényhozói állásodtól, ne tedd le képviselői tisztedet.

Országunk sulyos jövő előtt áll, alkotmányunk válságba jutott. Nem bölcseség és hazafiság vezeti a kormányt, hanem őrjöngés és boszuérzet. Minden jó emberre, minden hazafira szüksége van elárult nemzetünknek.

Magad hirdetted, – s hited erős volt és tiszta, – hogy te Deák Ferencz hagyományainak vagy hű örököse, Deák pedig azt mondta, hogy az igazságért akkor is küzdenünk kell, a mikor a győzelemnek már minden reménye elenyészett.

Elenyészett-e már a te reményed? A miénk még megvan. Még az enyém is, pedig az én kétségeim a legnagyobbak.

A hatalom összetörte az alkotmány alapkövét, a szólásszabadságot s ha győző erővel nem állunk utjába, összetöri a kerületek választójogát is. Hiába övezi a képviselőt a kerület bizalma, – a hatalom azt mondhatja: ez a képviselő nekem nem tetszik, hallgasson el, különben a törvényhozás terméből kihurczoltatom.

Emlékszel-e a nemzet történetére, hogy már volt ilyen esetünk? Emlékszel-e, hogy V. Ferdinánd egyik gonosztevő kormánya Pestvármegye egyik követét, Ráday Gedeon grófot, kizárta a törvényhozásból, mert a bátor honfiszó, melyet ajkán kiejtett, nem tetszett annak a kormánynak?

Most a kormány romlott többség segitségével nem egy képviselőt zárhat ki, hanem a nemzet minden szószólóját eltávolithatja. – Itt van összetörve az alkotmány alapköve. Ez a borzasztó igazság. A hatalomnak mind az a zsivaja, a mely most e körül zúg, csak ámitás, csak nyomorult mentegetődzés, álnokság, csak a nemzet megbóditása.

S emlékszel-e, mit tett Deák Ferencz akkor? Pedig csak egyetlen követről volt szó. Keserübb és fönségesebb harczot még nem látott hazánk törvényhozása, mint a minőt akkor Deák folytatott. De elhagyta-e a csatatért? Letette-e a fegyvert? Elmenekült-e a magányba hite- és reményevesztett csüggeteg lélekkel? Minden érzet közt nem a kötelesség érzete volt-e benne a legerősebb?

Tisztelt barátom!

Jőjj vissza! Állj csatasorba! Köztünk vagy külön, de velünk harczolj s a harczban vezess bennünket. És vezesd azt a szerencsétlen többséget, mely most egy őrjöngőnek van hatalmában. Annak a többségnek vezére voltál, lelke voltál éveken át, most is lesz kebelében, a ki hallgatni fog rád.

Mentsük meg az alkotmányt!

Mi marad nemzetünknek, ha ezt is eltiporják? A királyi hatalmat széditő magasra emeltük, fejünkön gázol már. A hadsereget urrá tettük magunk fölött, alig van jogunk hozzászólani. Nemzetközi állami létünk elenyészett, itthon nemzetiségek ádáz gyülölete van felszitva ellenünk; – anyagi erőnk, vagyoni jólétünk fogyatékán. Csak alkotmányunk volt még meg s ebben küzdő erőnk. Mi marad, ha ennek is vége?

Jőjj vissza!

A te kötelességed még nagyobb, mint a miénk. Te vezére voltál nemzetednek s első tanácsadója a királynak. A király már agg; napja hanyatlóban. Ne engedd, hogy utolsó napjaiban oda jusson, a hova jutott, mikor trónra lépett. Ne engedd, hogy harczra keljen a hűséges, de kifosztott magyar nemzettel.

Csonka, béna maradsz, ha kivonulsz a képviselők seregéből. Még gonoszabb idők is jönnek ránk, mint a mostani. Lehetetlen, hogy hallgass. De ha kivülről emelsz szót, csak a pusztában kiáltó szó lesz az.

Most nem vagy országunk kormányának élén, most eljuthat hozzád a függetlenségi elvek szerény közharczosának szava is. S jusson eszedbe, hogy én nemzedékünk egyszerü krónikása is vagyok s szavam itt-ott még akkor is hangzik, a mikor már régen porladunk. S nem feledik el, hogy a mikor a hazát veszély fenyegette, a régi idők bajtársi barátságából, ifjukorunk küzdelmeinek emlékéből volt hozzád egy bizalmas kérésem:

Dicsőn végezd közpályádat!

_Eötvös Károly_.

A NAGYVÁRADI NÉPGYÜLÉS.

I. A BESZÉD TÖRTÉNETE.

(A Tisza-nemzetség Biharban. – Miért kellett népgyülés Nagyváradon?)

Az 1904. évi november 18-iki merénylet után, melyet a kormány és pártja elkövetett, országszerte népgyülések tartását látta szükségesnek az egyesült ellenzék s vidékenkint minden igaz hive. Ily tiltakozó népgyülést rendeztek Nagyváradon 1904. évi november hó 29-én. Különös érdekessége, sőt fontossága e népgyülésnek abból állott, hogy Nagyvárad Biharvármegye székvárosa s a Tisza-családnak közéleti szereplése több mint hetven év óta mind a vármegyében, mind a székvárosban kiváló volt s különösen a mult század hatvanas éveitől kezdve annak a szereplésnek hatása a vármegye határain tul is messze terjedett. Előkelő állás, nagy vagyon, főuri és tekintélyes rokonság, a vármegyei közélet százféle összeköttetése hatalmas társadalmi tábort alakitottak a Tiszák kiválóbb férfiai köré, a mely a dolgok természeténél fogva egyuttal politikai tábor is volt. Gróf Tisza István most is miniszterelnök, hatalmának még mindig megvan teljessége, a többség a képviselőházban még mindig állhatatos mellette, megvan iránta a király bizalma is: mind ez oknál fogva a szövetkezett ellenzék különös tiszte volt, gróf Tisza Istvánt és politikáját közszereplésének épen legbiztosabb székhelyén is megtámadni s erős birálat alá venni.

Engem is meghivtak a népgyülésre s egyuttal beszéd tartására szólitottak fel. Kötelességemnek tartottam a fölhivásnak megfelelni. Ugyanekkor Nagyváradra jöttek velem gróf Apponyi Albert, a ki szintén hasonló meghivásban részesült s több képviselő: Vázsonyi Vilmos, Olay Lajos, Rigó Ferencz, Smialovszky Valér, Leszkay Gyula, Marjay Péter, Illyés Bálint, Balogh Mihály, többen közülök biharvármegyei kerületek képviselői.

Beszédemet, melyet gróf Apponyi beszéde után tartottam, gyorsiró jegyezte ugyan föl, de a lapok a nélkül közölték, hogy én azt megtekinthettem s a netaláni tévedéseket kiigazithattam volna. Most azonban már kiigazitvák a tévedések.

A beszéd a nagygyülésen nagy és zajos tetszésben részesült. Némi lényegtelen kihagyásokkal van fölvéve műveim e kötetébe. Nem az értekező, nem is a lelkesitő, inkább az izgató beszédek természetével bir, a mit akkori szigoru felfogásom s a közönség akkori érzése és gondolkozása indokol és ment.

II. A BESZÉD.

(Apponyi gróf szavai és az én szavaim. – Gróf Tisza mentsége. – Mi az alkotmány valósággal? – Van-e alkotmányos joga a nemzetnek, ha választott törvényhozóit kizárhatják a törvényhozásból?)

Apponyi gróf az ő nemes természetének megfelelő finom és tudománybeli jelző szavakat használt most elhangzott gyönyörü beszédében, a mikor a helyzetet megismertette. Előre megmondom őszintén, én is a magam természetének megfelelő szavakkal és jelző mondatokkal akarok beszélni. Az én természetem némileg más, noha nem kevésbbé nemes. Az erős ősi magyar természet az, a mely mikor alkotmányunkat és nemzetünket durva kezek bántják, himezetlen nyers szavakba öltözteti gondolatát és érzését.

Apponyi azt mondja, hogy a kormány november 18-án csinyt követett el. Tiszteletreméltó irodalmi és tudóstársasági nyelven mondja, hogy a november 18-iki merénylet csiny volt. Én pedig azt mondom, gonosztett volt, a törvénynek készakarattal való tudatos, elszánt megsértése. A szavakban különbség látszik, de azok igazságában nincs különbség.

Apponyi azt mondja, a csinyt meg kell torolni; – én pedig azt mondom, a gonosztett elkövetőit meg kell büntetni. Apponyi bölcsen és alaposan kifejti, hogy az elkövetett csinyért az uj képviselőválasztás nem mentség, bármi lesz is eredménye; – én pedig azt mondom, hogy erre a gonosztettre csak egyetlen megtorlás van, az akasztófa; – a gonosztett elkövetőjét arra kell felmagasztalni. Ha a nemzetnek megvolna az az ereje, a mely isteni, emberi és történelmi jog alapján megilleti; ha keze-lába meg nem volna kötve; ha jogos akaratával szabadon rendelkeznék, az az akasztófa már állana is. Igaz, hogy afféle gonosztettet akkor nem is merne, nem is tudna senki elkövetni.

A kormány táborából azt hangoztatják: nem nagy, nem fontos, nem veszélyes dolog az, a melyet november 18-án cselekedtek, hiszen nem az alkotmányt sértették meg, hanem csak a házszabályokat, a házszabály pedig nem törvény, törvényszegés tehát nem forog fenn. A miniszterelnök az ugrai hires levél óta már vagy huszadszor beszél nyilvánosan a nemzethez e kérdésben. Pártja értekezletein, magántársaságban, képviselőházi ülésen, zöld asztal és fehér asztal mellett egyaránt, még borozás közben is, ugy hogy hallgatói közt, mint a hirlapok közlik, gyakran részeg legények is szerepelnek. S mindenütt csak azt mondja, azt hajtogatja, gondolatai csak a körül az állitás körül vonaglanak, hogy ő csak a házszabályok külső, alaki rendelkezéseit sértette meg, de csak azért, hogy az alkotmányt magát, pedig ez a lényeges, megmentse.

Ez a beszéd tudatos valótlanság hirdetése, a nemzet félrevezetésére irányuló gonosz irányu rábeszélés, sőt egyenesen kimondom, vásározó czigányok közt szokásos közönséges ámitás, nem pedig az ország főkormányzójához illő mentegetődzés. Lássuk csak közelebbről.

Én például a november 18-án történt dolgot gonosztettnek tartom egyelőre már csak azért is, mert ugy csinálták, a hogy csinálták. A példa világosit. Ha valakinek joga vagy szüksége van arra, hogy én tőlem husz forintot kapjon, mert éhezik, vagy inség bántja, vagy valami igénye támad, megvan az a tisztes módja, hogy oda jön hozzám s azt mondja: uram, adj husz forintot, mert kell erre vagy arra. Adok, vagy nem adok neki. Ha meggyőz okos szóval, bizonyára adok neki. De ha ugy jön hozzám, hogy se szól, se beszél, hanem orvul beköti a szememet, elnémitja nyelvemet, földre tipor, megkötöz és ugy veszi ki zsebemből a husz forintot: akkor bizonyára gonosztettet követ el. S azon a szomoru november 18-iki országgyülésen ez történt. Ilyet cselekedett a képviselőház elnöke és a kormány elnöke s az a sok tagjában részeg és könnyelmü gyülevész nép, mely a kormány segitségére volt. Hihetetlen az, a mi akkor történt. A nyomban felocsudott ellenzék elől el is futott a képviselőház elnöke, lába se érte a földet, nehogy agyonverjék, mint a veszedelmes ebet. Rögtön hamisitottak jegyzőkönyvet is, nyomban elnapolták az országgyülést is s másnap oda álltak az ország elé s nagy fennen hirdették, hogy tegnap este kilencz-tiz óra tájban az országgyülés önkényt megváltoztatta az ország alkotmányát.

Ezeren és ezeren hallják önök nyiltan mondott szavaimat. Ugy folytatom, a hogy minden tisztes magyar ember folytatná. Bármint kuszálják össze hirlapok és kormánytámogató megtévedt emberek a fogalmakat, őszinte lélekkel kimondom, soha becsületes emberek szeme elé ne jussak, ha igaz valóságában nem ugy történt a dolog, a hogy én elmondom.

Azt hirdeti a kormány elnöke: megmentette az alkotmányt. Ez nem igaz. De ha igaz volna is: a mennybeli üdvösséget se fogadnám el, ha igy hoznák elém: ámitással, ravaszsággal, hatalmi erőszakkal.

De nem is üdvösséget hozott november 18-ika, hanem oly rendelkezéseket, melyek megölik a nemzet alkotmányát és sok megbecsülhetetlen értékü szabadságát. E rendelkezések között egy sincs, a mely szükséges vagy czélszerü volna, egyik gonoszabb és ostobább, mint a másik.

Mit jelent ez a szó: alkotmány? Hadd magyarázzam a józan magyar elme szerint, a magam esze szerint.

Azt jelenti az a szó, hogy a község végezze a maga dolgát a községi képviselőtestületben okosan és szabadon; a vármegye is végezze a maga dolgát ugyanakként a bizottsági közgyüléseken és az ország is végezze az országos dolgokat az országgyülés képviselőházában. Vannak módok és szabályok, a melyek szerint a dolgok elvégezését intézni kell.

Már most, ha a községi képviselőgyülésen a községi birónak vagy jegyzőnek joga volna ahhoz, hogy azt, a ki például az uj községi adó vagy teheremelés ellen felszólal, nyomban lefülelje és kidobja, vajjon lehetne-e akkor a község dolgát alkotmányosan intézni? Ugy-e nem?

A községeknél ezt nem is merik megkisérelni. Van vagy huszezer község az országban; olyan elégedetlenség, zenebona és ellenállás következnék, hogy vagy huszezer koponyát csakhamar betörne az ily bolond uj alkotmány.

Vagy ha a vármegye gyülésén valaki olyat mondana, a mi a főispánnak nem tetszik s a főispán vak hevében ezért az illetőt fegyveres csendőrökkel nyomban kivezettetheti vagy kidobathatja: alkotmányosság volna ez? Vajjon intézhetné igy a község, vagy a vármegye a maga dolgát becsülettel, tisztességgel és a közérdek javára?

Ugy-e nem?

Most gróf Tisza István miniszterelnök azt a jogot törekedett magának megszerezni, hogy szolga módjára engedelmeskedő ötven képviselő inditványára minden kényes, nehéz, az ország terheit szaporitó s az alkotmányos szabadságokat veszélyeztető kormányjavaslat fölött nem enged, vagy nyomban megszüntet minden képviselőházi tanácskozást s azonnal megszavaztatja a magáról és a nemzetről megfeledkező többséget. Hát alkotmány ez? Hát miként tisztulnak akkor a nézetek a közkérdések fölött s miként láthat tisztán és világosan a nép, ha már még a képviselőházban se lehet szabadon tanácskozni?

Pedig ha bitor kormányzók akarják, még egyébként se lehet. Mert joga lesz a képviselőház elnökének s a kormánynak és engedelmes többségének azokat a független gondolkozásu férfiakat s országos képviselőket, kik neki nem tetszenek, a képviselőházból karhatalmi erőkkel, darabontokkal kidobatni, kizárni s képviselői napidijuktól is megfosztani.

Hát alkotmány ez?

Jó magyar népünknek már csak egy igazi országkormányzó joga van. Kicsiny jog, gyönge is, erőtlen is, százfélekép kijátszák e jogát is, de ez még legalább eddig megvolt. S ez abból áll, hogy minden ötödik esztendőben az országos képviselőválasztás alkalmával védőt, pártfogót, szószólót, ugynevezett képviselőt választhat magának az országnak nagy tanácskozó és határozó gyülésébe, hogy ott őt jólelküen képviselné s jogából, szabadságaitól s vagyonából kifosztani ne engedné. De most ime bitor kormány áll elő s házszabálymódositás czimén igy szól a néphez:

– Oh te balga nép, nem adok én te rád és jogodra semmit. Választhatsz ugyan magadnak képviselőt szabadon, de ha az nekem nem tetszik s nem ugy viseli magát, a mint nekem tetszik, akkor bizony én őt a képviselőházból karhatalommal kidobatom.

Ily szomoru, ily kétségbeejtő a helyzet, oly bitangságba kerültek nemzetünk jogai és érdekei november 18-án s az ekkor végrehajtott gonosztett óta.

Ha hát mégis akad valaki, a ki önök előtt, tisztelt uraim azt mondja, hogy a kormány november 18-án csupán csak az eddigi házszabályokat sértette meg, de az alkotmányt nem bántotta, mondják meg a szemébe nyiltan, hogy vagy nem tudja, miről beszél, vagy ha tudja: akkor hazudik czigány módra.

Ha a november 18-iki gonosztett érvényben marad: akkor a népnek minden alkotmányos joga halálos veszedelembe jutott. Nem segit ezen se uj képviselőválasztás, se semmi más kuruzsló szer, csak az segit, ha a gonosztettet megtoroljuk, érvényességét megsemmisitjük s minden következményét elháritjuk, alkotmányunkat pedig ujra visszaállitjuk, a hogy volt.

Obstrukczióról beszél a kormány untalan. Azt mondja, ez akadályozta őt a munkálkodásban. Tudatos, hitvány valótlanság ez az állitás is, a melyet a maga igaz nevén hazugságnak szokás mondani.

Tessék mindenkinek megnézni a magyar törvénytárt. Szent István óta készül ez a törvénytár, de kilenczszáz esztendő óta alig volt olyan év, a melyben annyi törvényt nyugodt tanácskozással tudtunk volna alkotni, mint az idén, urunk születésének 1904-ik esztendejében. Meggyőződhetik erről mindenki, a ki olvasni tud is, akar is.

Utolsó szavam mondom ki ezuttal.

Meg fogja látni mindenki, hogy a szövetkezett ellenzék minden tagja őszintén, bátran, fáradhatatlan buzgalommal és kötelességérzettel védeni fogja az alkotmányt erőinek fogytáig. De ha maga a nép nem segit bennünket, ha össze nem jön vidékenként s haragos és lelkes felbuzdulással nem támogat: akkor mi magunk meg nem óvhatjuk az alkotmányt. De azért reményünk meg nem csökken s bizalmunk szilárd a jövőre nézve. Megállunk a magunk helyén, mint a katona, a mig vagy nem győzünk, vagy a küzdelem hevében el nem hullunk!

HONFITÁRSAINKHOZ!

– Kiáltvány a nemzethez a Vezérlő-Bizottságból 1904 decz. 14-én. –

I. A KIÁLTVÁNY TÖRTÉNETE.

(Karhatalmi erők a képviselőházban. – Mire kellettek a darabontok? – A darabontok kiverése deczember 13-án. – A nagy közönség véleménye az első pillanatban. – A vezérlő bizottság rám bizza a nemzet felvilágositását.)

1904. évi deczember hó 13-án gróf Tisza István miniszterelnök kezdeményezésére s hozzájárulásával Perczel Dezső, a képviselőház elnöke és Csávossy Béla, a képviselőház háznagya, mintegy negyven főből álló karhatalmi személyzettel rakta meg reggeli 9 óra előtt az országgyülés palotájának azokat a részeit, a melyeken a képviselők járni, társalogni és tanácskozni szoktak. A déli főkaput rendőrök szállták meg, a lépcsőkön, folyosókon, az elnöki és háznagyi hivatalos helyiségek ajtóinál ujonnan alkalmazott s különös egyenruházatu, katonás alaku fiatal erős férfiak foglaltak állást, fegyver nélkül, de katonailag fegyelmezett és begyakorolt állással és testtartással. Nyilván, mintha őrálláson lettek volna. Ugyanily férfiak álltak a miniszteri termekhez vezető folyosókon s kivált a miniszterelnöki termek ajtóinak közelében. Ezeket a férfiakat, mint csakhamar köztudatra jutott, a honvédség és csendőrség csapataiból toborzották össze és fogadták föl s látták el ruházattal és utasitással. Közvetlenül kik jártak el ebben, nem nyomoztuk ki, minthogy közjogilag nyilvánvaló, hogy ezt a házelnök, háznagy és miniszterelnök rendelkezése nélkül senki se cselekedhette, – kétségtelen tehát, hogy ezért ők a felelősök, valamint az is kétségtelen, hogy mások nem lehetnek közjogilag első sorban felelősek. Ezeket a karhatalmi embereket félig-meddig hivatalosan is, de a közönség és a hirlapok szinte ösztönszerüleg darabontoknak nevezték. Fölfogadásuk, egyenruházásuk és begyakorlásuk az országgyülésnek november 18-án történt elnapolása óta s a deczember 13-ára rendelt ujra egybehivása közt lefolyt 24 nap alatt történt. S az egész szervezést oly titokban intézték, hogy részleteiből a nagyközönség körébe alig szivárgott ki valami. Az országház tisztviselősége és szolgáló személyzete természetesen sokat megtudhatott jó eleve a részletekről, de tudásából semmit se juttatott a nyilvánosság elé. Bizonyára gróf Tisza István vaskezére gondoltak, a mikor a hivatalos titoknak vélt előkészületi intézkedések minden hirét titokban tartották. Meg kell még jegyeznem, hogy ily karhatalmi természetü országgyülési személyzet felállitására se őseink 1848-ban, se mi 1867 óta soha nem gondoltunk, az érvényben levő házszabályok tehát az ily személyzet szolgálati, fegyelmi és vezényleti, valamint ellátási dolgairól teljesen hallgatnak. De erről még a november 18-án vakmerő erőszakkal és jogtalan merénylettel felszinre hozott Daniel Gábor-féle házszabály se tesz emlitést.

Az ok, a mely a kormánynak és a képviselőháznak elnökét a darabontok szervezésére s a képviselők tanácstermében való felállitására birta, nyilvánvaló.

A Daniel Gábor-féle házszabályt komolyan s valósággal életbe akarták léptetni. Ebben benne van, hogy egyes képviselőket, s nem egyet, hanem egyszerre többet is, esetenként karhatalmi testi erőszakkal távolitanak el a tanácskozó teremből. Hihetetlen botrányok és dulakodások nélkül s igen könnyen bekövetkezhető vérengzés nélkül ez el se képzelhető. A politikai szenvedély, a fölzaklatott indulat, a méltatlanul előidézett keserüség pillanatonként csodálatos kitörésekre, halálos felrobbanások előidézésére képes, a mikor a bár egyénileg józan és higgadt férfiak nagy tömegben vannak együtt. S nemcsak nálunk képes, hanem minden parlamentben. Éppen a mi korunk volt szemtanuja annak, a mikor egy-két évtized előtt az angol képviselők tekintélyes számu része ököllel rohant egymásnak, a tanácskozó terem közepén véres testi dulakodást rögtönzött s tekintélyes törvényhozók, neves férfiak egymást földre gázolva fetrengtek a terem padozatán.

Már most képzeljük el azt az ellenzéki magyar képviselőt, a kinek lelke tele van egyéni és faji önérzettel, szivében ott dúl a nemzet habsburgi történetének minden gyásza és keserüsége, valamely kérdésben hazafias hévvel és iránynyal felszólal, szavai talán a mindennapi szokáson és a szükségen is túl erősek és kemények, de szentül meg van győződve, hogy igaza van s hogy felszólalásával honfikötelességet teljesit s alkotmányos jogát gyakorolja, s ime az elnök rácsönget, rárivall, a szót megvonja tőle s felhivja, hogy rögtön hagyja el a termet önként, mert különben erőhatalommal kidobatja.

Vajjon mi történik ekkor?

A képviselő nem engedelmeskedik. A gúnyt és kinevettetést magára szabaditani nem akarja. Különben is föl van hevülve s társai és elvbarátai még jóhiszemüleg szitják tüzét. Daczol. Az elnök utasitja a karhatalmi erőket, testi erőszakkal távolitsák el a képviselőt. De őt szorosan körülfogják barátai. A padok köze szük, sok darabont oda se férne, de egyébként se eresztenek közel egyet se. Azonban a darabont katonafegyelem alatt áll, a parancsnak eleget akar tenni, ha halál lesz is a vége. Az elnök ugyan felfüggesztette az ülést, székét el is hagyta, de azért zsufolásig van tele a terem s a karzatok és irók helyisége recseg, ropog a nagy tömeg sulya alatt. Senki se tudja elgondolni, mikor és miként lesz vége a látványnak és dulakodásnak. És azt se tudja biztosan elgondolni, mi lesz a vége?

Ilyen »fogd meg« »huzd ki« »üsd, nem apád« szerepre a képviselőház szokott szolgáló személyzete nem vállalkozik, azért kellett erre katonákat, csendőröket darabontokká felfogadni, a kik a törvényhozó egyéniségének és állásának tekintélyét nem érzik s a kik a testi dulakodáshoz már hozzászokvák korcsmában, köztereken, gonosztevők között.

Ez volt a főok a karhatalom beszegődtetéséhez. Volt azonban más ok is. Sok képviselőben ugyanis csillapithatatlan düh, elkeseredés és bosszuérzet támadt november 18-án gróf Tisza István kormányelnök és Perczel Dezső házelnök ellen és sokan nem csináltak abból titkot, sőt uton-utfélen mondogatták, hogy e két férfiut alkalmas helyen és időben testi épségükben tettlegesen bántalmazzák. Az ő személyes védelmükről is kellett hát gondoskodni s ámbár nem minden szóbeli fenyegetés komoly dolog s ámbár barátaik is készen álltak minden észrevehető támadás vísszautasitására, mind a mellett e végett is czélszerünek vélték a karhatalomról való gondoskodást.

Valóban deczember 13-án reggel 9 órakor, a mikor az első képviselők beléptek a tanácskozó terembe: szemmel láthatólag s nagy megütközésükre ott állt előttük az elnöki székhez vezető lépcsőkön jobbról-balról három-három s fönt az elnöki zsöllyeszék mögött is három vagy négy darabont, de volt ugyanannyi a miniszteri székek előtt is katonás állásban és fejtartással.