Part 3

– Oh átkozott vihar! kiálta szakállát tépve a király, hogy fuss a világ végeig és soha meg ne pihenj! óh átkozott tenger, hogy száradj ki és láss tulajdon fenekedre! Hajóimat megettétek. Ezer árboczos, tizezer vitorlás hadam! Egész erdő a tenger közepére ültetve. Egy uszó város, aranyozott tornyokkal, lobogó zászlókkal, pánczélos hadakkal: minden, minden oda! Vitézeim a tenger fenekén fekszenek, gályáimat darabokban hányja ki a partra a hullám.

A király őrjöngő fájdalommal tekinte szét, s meglátott egy katonát, kinek arcza mozdulatlan maradt.

– Miért nem sírsz, gazember? Nem jön köny szemeidbe? Katonák! vigyétek és tanítsátok meg sírni! Ezer árboczos hajóhadam! Egyik kezem van levágva… Inkább volna egyik kezem…

– De mit, szólt újra visszatérő daczczal. Maradt még két seregem. Semmit sem tesz. Elég erős maradtam még azért. Nincs semmi baj. Ha egyet elnyelt a víz, kettőt csak nem nyelt el a föld.

Ismét kürtszó hallaték és a kiáltás más oldalról.

– Hirnök közelg.

Nemsokára portól belepett harczos sietett a király elé, lelkendező szóval kiáltva:

– Hatalmas király, a pusztáról jövök, hadsereged közül.

– Mije hiányzik hadamnak, hogy oly sebesen jövél?

– Semmije sem hiányzik uram, csupán az élet. Hadseregedet a pusztában érte a Szamum irtószele, s homokfellegekkel temette el. Én az utócsapatok közül egyedül futottam el tevémen.

Disabul mint a villámütötte fa állt sötéten e rémhírre.

– Átok reád híredért, halálmadár! Hogy hoznák azok holt híredet, a kiket te hirdetsz halottnak. Ez kemény csapás. Húszezer tevét, százezer harczost veszíték el ingyen, a nélkül, hogy az ellenségből egy élet esett volna érte kölcsön… Azért sem sírok. Még van egy hadam. Ez a kettő úgyis csak szedett-vedett nép volt, merő csőcselék, csak meghalni jó: gyalázatomra lettek volna. Jól tették, hogy elvesztek. Úgy kellett nekik, mért nem siettek jobban. Oh a chorazani sereg mindezt ki fogja pótolni!

Alig mondá ki szavait Disabul, midőn harmadik kürtszó hallatszott és kiálták:

– Hirnök érkezett.

Elsápadt, elhallgatott mindenki. Maga a király is némán, mereven bámult a sötétségbe, az érkező alakjára lesve, s visszarezzent, midőn egy halavány, paizstalan alak tántorgott elé, tétova szemekkel, rebegő ajakkal.

– Ne szólj! hörgé Disabul, elfedve arczát. Pofád sápadt, mint ki sírból kelt föl… Légy átkozott, miért remegsz?… Gyűlöletes, reszkető ábrázat! Honnan hozod a rossz hírt? Égből cseppentél ide, vagy a tenger okádott ki téged is, hogy engemet rémíts?

– Uram, Chorazanból jövök, hebegé a hirnök.

– Némulj meg örökre… Mért nem tudtad vérrel befesteni arczodat, hogy ne lenne ily fehér?

– Omér khánnal összetalálkozánk.

– A végin kezdd… Győztetek-e?

– Sereged elhullt. Magam vagyok utolsó, ki megmenekült a harczból.

– Astarothra, nem vagy utolsó, mert nem menekültél meg! ordíta Disabul s kardját kirántva, ketté hasítá a hirnök fejét.

Azután kiesett kezéből a kard.

– Ég és pokol! mindenem elveszett… mindenem, mindenem. Ez a szép hadsereg; a válogatott pánczélos hadsereg, mely mint egy ércz buzavetés terült el egyik hegyoromtul a másikig, arany pajzsaikon a nap tündökölt, dárdáik hegyével a leszakadó eget képesek lettek volna feltartani,… e lovas dandárok, mik a széllel futottak versenyt, s ha nyilaikat kilőtték, elborították vele a napot, s ha őrtüzeiket meggyújták, mintha a föld tükrözte volna vissza az eget. E hétszáz elefánt hátán emelt tornyok, mik ijedelmei voltak a harcznak, e hős vezérek, csapatjaik élén, gyémánttal rakott fegyverzeteikkel s e lobogó sátorok, mik a halmokat ellepték. Ez mind, mind csak álom? Tegnap volt, és ma nincs?!

Disabul őrült álmodozással tekinte a levegőbe, határozatlan léptekkel tántorogva, mint egy holdkóros.

Egyszerre elejtett kardjára talált lépni, s annak csörrenése felriasztá.

– Ki tette ezt? ordíta felkapva a kardot. Ki harczol ellenem láthatatlan kezekkel? Te pokolbeli szörnyeteg Astaroth! Azért emeltelek ide, azért hízlallak itt, hogy így bánj velem? te pokollal viselős fenevad, most fiadzz meg, s szülj nekem oly hadsereget, a minőt megettél, vagy oly dombot hányatok reád, hogy szarvaid sem látszanak ki belőle.

A máguszok elszörnyedve rohantak a bálványt káromló király elé. A főmágusz eléje állt.

– Szűnj meg szavaiddal, Disabul; ne haragítsd Astarothot még jobban.

– Megharagított ő engem eléggé. Ellenségeim csúfja lettem. Ha az ogurnak láthatlan Istene van, legalább nem ad neki enni, miként én ez idomtalan alaknak itt.

A máguszok földalatti csöveken át tompa bőgést hallatának az izzó bálvány torkából.

– Halld, Astaroth beszél, szólt a főmágusz Disabulnak.

– Mi kell neki? kiálta ez dühvel. Ha éhes, tömjétek meg kavicscsal.

A bálvány egyre bőgött.

– Astaroth édes áldozatát kéri.

– Ehetnék? Három hadseregemet ette meg, jóllakhatott vele; hamarább ihatnék rá: mondjátok meg neki, hogy igya ki azt a tengert, melybe gályáim sülyedtek.

– Astaroth édes áldozatát kéri: a biborcsigát, a pillangót, a salamandert, az aranyhalat, a galambot, a paripát és a szeplőtlen szüzet.

– No hát adjatok neki.

– Astarothnak tizenhétéves szűz kell, mert a tizenhetes szám előtte szent.

Disabul leverten hallgatá a máguszt.

– Keveset beszélj jó ember, mert keveset hallgatok. Tégy a mit akarsz. Háromszázezer hősöm halt meg; küldhetsz utánuk, ha akarsz, még háromszázezer asszonyt.

– Szűz csak egy kell, de tizenhétéves.

– Mit említed annyiszor? hozass egyet.

– Most tizenhét éve uram minden leányt a vízbe hányattál; a ki akkor született, azon évből csak egyetlen egy él.

– Tehát legyen azon egy Astarothé.

– Bárki legyen is e szűz?

– Ha apjának szemefénye is és a világ szépsége, esküszöm, áldozat legyen!

A máguszok egy része eltávozott, az áldozatra szánt szüzet elhozandók, a többiek azalatt meztelen hátaikat verve szeges szíjkorbácsokkal, ordíták Astaroth nevét. A nép körül a földön arczra borulva feküdt. Disabul ült egy leterített tevebőrön.

Még tartott az éj, midőn a máguszok visszaérkezének az egyetlen tizenhétéves szűzzel, ki az országban élt s megálltak vele a rémbálvány előtt.

Halavány gyermeteg alak volt az, szenvedő vonásokkal, miket körülrepkedett szétbomolt hajzata, nagy kék szemeiben félelem ült és holdas szenvedély. Hófehér ruháját termete körül csavargatá a szél, annak szelid körrajzait tüntetve ki.

Kubláj emir megrántá Disabul köntösét s mondá:

– Uram király, ez Halila, a te leányod.

Disabul föltekinte s ismét lesüté fejét.

– Átok reá, miért nem fiam!

Halila e pillanatig nem tudá, mi történik vele, de midőn a főmágusz intésére egyszerre fellángolt az izzó bálvány, tüzet okádva száján és szemein, s a lány megpillantá atyjának mogorva arczát, hirtelen kiragadá magát a máguszok kezéből s Disabulhoz futva, annak térdeit átkarolá, s mintha sejtené, a mit még bizonyosan nem tud, sikolta kétségbeesett hangon:

– Atyám segíts, engem bántani akarnak!

– Bántottak engem is, szólt Disabul, három hadseregem veszett el egyszerre.

– Oh de én nem bántottalak soha, miért engeded, hogy megöljenek?

– Az ezen bölcs urak dolga. Ők tudják, mire kell véred Astarothnak? Beérhette volna harczosaimmal. Különben ők azt állítják, hogy e fenevad rézgyomrából egyenesen a mennyországba jutsz.

– Oh ne ölj meg rémítő szavaiddal, mielőtt a halál megölne. Hisz én nem szeretem az életet, és nem irtózom a haláltól. Itt vagyok, verjétek szivembe a tőrt, hajítsatok le magas kőszikláról, csak e rettenetes tűzbe ne vessetek, óh én irtózom e haláltól!

– De hát ki vállalja el helyetted azt? E pokolbéli királynak édes áldozat kell, s ha volna is kívüled valakinek egykorú leánya, melyik apa fogja idehozni saját gyermekét, hogy tégedet kiváltson? Mindenki szereti gyermekét, mégis csak legjobb lesz te neked meghalnod, kit apja gyűlöl.

– Érzem, hogy gyűlölsz és én nem adtam neked rá okot soha.

– Te nem. Anyád adott rá okot, a miért szült.

– Sohasem hallottam egy édes szavadat. Életemnek egyetlen örömnapja sem volt. Ha csecsemő koromban kivetettél volna a pusztára, valamely fenevad felnevelt volna gyermekének s jobb apám volna, mint te vagy. Ha nem palotádban, hanem egy pásztor viskójában születtem volna, most tán egy tevehajtsár boldog neje volnék.

– Miért nem vagy az? Én nem voltam rád büszke. Odaadtalak volna az első tevehajtsárnak, ki kezedet megkéri. Most nem fájna rád Astaroth foga, mert nem volnál hajadon.

– Oh hisz engem mindenki kikerül, mert jól tudják, hogy haragod van homlokomra irva, hogy a ki engemet kiván, a te gyűlöletedet kivánja magának.

– Egy ország veszett el miattad, hát ne gyűlöljön ez ország? Ha megfordítva állana a sors, s te volnál férfi és Dalma nő, most nem siratnám elveszett sergeim. Volna másik. Így meg kell hajtanom fejem, mely soha megalázva nem volt. Mit ér nekem szépséged, arczod, szemeid, termeted? lennél inkább rút, törpe, kancsal és pupos, – csak férfi lennél. Mit ér nekem, hogy angyal vagy? Lennél inkább ördög, de férfi…

A bálvány megúnta a sok beszédet és bőgni kezdett. Disabul mérgesen fordult vissza.

– Mondjátok Astarothnak, hogy ne bőgjön, mikor én beszélek. Áldozatát meg fogja kapni.

Halila kétségbeesetten kulcsolta át atyja térdeit.

– Atyám! te nem engedheted, hogy engemet megöljenek, itt, szemeid láttára, oly irtózatos halállal. Ha emberi szív van benned, egy férget meg kell sajnálnod, melyet így megölnek, nem saját leányodat, kit térdeidtől hurczolnak el.

– Jól van, monda Disabul. Ne vádolj azzal, hogy kegyetlen vagyok. Ím egy menekvésre nyujtok utat neked. Ha a nép közül, mely itt köröttünk áll, találkozik egy férfi, a ki téged nejévé fogad: vízhordó, öszvérpásztor, vagy bármely rabszolga, kit szépséged bája s halálkínaid megindítnak, hogy kezedet megkérje tőlem, légy azé. Astarothnak nem kell nő, a kit már férjhez adtak.

Halila csüggedten, sértett szeméremérzettel hajtá le fejét.

– Mindenféle emberek! kiálta Disabul. Jőjjetek ide, lássátok e leányt, s nézzétek meg jól: az én leányom ő. Szép, nyájas és jóerkölcsű leány. Bizonyára jó asszony fog válni belőle. Ki akarja őt nőül venni? Szóljon, lépjen elő.

Mély csend fogadta a felszólítást.

– Nos? senkinek sincs kedve hozzá? Én rangra nem tekintek, nem vagyok válogatós. Az elsőnek adom, a ki szól.

Senki sem szólt. Halila szégyen és halálfélelem miatt térdeire roskadt, s meggyalázott arczát kezeibe rejté.

– Látod: senki sem akar nejévé fogadni, szólt Disabul.

A főmágusz odalépett Halilához, s megfogta kezét.

– Szeplőtelen hajadon, szállj lelkedbe és örülj, hogy tisztán jutsz Astaroth kebelére.

Halila az égre emelve arczát és összekulcsolva kezeit, rebegé:

– Te láthatatlan Isten, kinek lételét megholt anyám taníta tisztelni titkos magányunkban, kit annyiszor kerestem, midőn szenvedék, ki mindenütt jelen vagy, s védője vagy az üldözöttnek, ki szereted azt, a kit senki sem szeret már! Egyetlen, soha el nem muló Isten! légy velem! S ha van szemed meglátni szenvedéseim, legyen karod megmenteni belőlük!

– Imádd Astaroth nevét, ki keblébe fogad! riadt a leányra a főmágusz, felrántva őt térdeiről, s elborzadva rajta, hogy az áldozat idegen Istent hí segélyül.

– Isten! Mindenható! sikolta a leány, a földre vetve magát. Ne hagyj el engem!

A máguszok felkarolták őt, s rohantak vele a bálvány felé.

E pillanatban egy magas, délczeg levente lépett a középre, kezében olajág, oldalán kard. Bátran a máguszok közé lépett s megfogva a leány kezét, visszatartá őt közülük, s biztatva szóla hozzá:

– Ne félj. Nem hagy el soha, a kihez kiáltál.

E dalia volt Elemér.

Halila égből szállt magas lénynek tekinté a délczeg, bátor arczú ifjut, s kezét megragadva, kebléhez szorítá s szólni nem bírt köny és elfogódás miatt.

Elemér bátran körültekinte. Mindenki bámulva néze rá.

– Hát nincs-e férfi az egész országban, hogy egy ártatlan nőnek sírni lehet? kérdé merész, kihívó hangon.

– Mit akarsz? ordíta rá Disabul.

– E hölgyet megszabadítani.

– Szinte elkéstél vele.

– Vártam felszólításod után, ha lesz-e férfi, ki kezét elfogadja? Nem volt. Vagy szeretni tudnak rosszul, vagy félni tudnak igen jól.

– Nagyon jól tudták ők, hogy a ki őt meg akarná menteni, magát vesztené el. Eredj dolgodra botor fiu, s örülj rajta, hogy még fiatal vagy.

Halila megrettent, hogy védője netalán megengedi magát rémíteni, s ismét visszalép. Átkarolta őt kétségbeesése teljes erejével.

– Oh ne hagyj elveszni engem! Ne taszíts el lábaidtól; végy nődül, én szeretni foglak, álmaid felett őrködöm, gondolatoddal uralkodhatol rajtam; rabnőd leszek, ki éjeket virraszt egy pillantásodért, kinek élete nem lesz kívüled, ki örömében hal meg, ha fölemeled, s lábaid porát csókolja, ha elgázolod.

– Ne félj, megvédelek, szólt Elemér.

– Hát tégedet ki véd meg? kiálta Disabul, megzördítve kardját.

– Oh ne hagyd magadat elrettenteni, szólt a leány, ha látnád félisteni alakodat, egy világgal mernél szembe szállani. E tekintethez nem férhet gyávaság, ez arcz félelmet parancsolna még a puszták vadjainak is. Oh meg ne rettenj, légy erős!

– Ne félj. Ez olajág megoltalmaz téged, szólt biztató hangon az ogur levente. S ha gyönge volna az olajág, megvéd e kard!

– S ki vagy te? ordíta Disabul, ki oly fennen beszélsz, midőn előtted Disabul, mögötted Astaroth áll?

Elemér büszke erőtudattal mondá:

– Én az ogur nép követe vagyok.

Kubláj suttogva mondá Disabulnak:

– Uram, te elsápadál.

– Igazán? szólt ez tántorogva. Észrevehetni arczomon? s azzal erőt véve meglepetésén, újra kemény hangon kiálta: «Ha mennybéli követ vagy is, remegj, midőn előttem állsz.»

– Hagyd a haragot Disabul, szólt Elemér. Jól tudva azt, hogy te mennyire szoktad tisztelni a népjogokat, nem tartám fölöslegesnek az olajág mellé kardot is kötni s legjobb vitézeim közül kétezeret magammal hozni kiséretül. Kopjáik hegyét láthatod hátad mögött.

A nap épen akkor kezde pirkadni; Disabul a mint hátratekintett, reszketve pillanta meg egy hosszú sor fénylő kopját a hajnal első sugáriban.

– És nekem egy harczosom sincs többé, sóhajta magában.

– Uram, ülj fel trónodra, mert reszketsz, szólt suttogva Kubláj a királyhoz. Ne vegye észre ez idegen megaláztatásodat.

Egyszerű emelvény volt a trón, két lépcsővel, tigrisbőrrel beterítve, melyet vastag kerekekre téve, mindenütt a király után szoktak gördíteni. Disabul csüggeteg léptekkel, elfojtott dühében reszketve tántorgott a trónig s felült reá és sötét arczczal tekinte Elemérre, mintha ijeszteni akarná őt tekintetével. De látszott, hogy nem az fél, ki a trón előtt áll, hanem ki rajta ül.

– Beszélj hát, mit hoztál? szólt a követhez, vagy mit akarsz elvinni?

– Ifju chagánom üdvözletét hozom, ki atyja holta után trónra ülve, erről téged tudósítni kiván, s irántad való gondolkozása zálogképeit itt küldi általam.

Ezzel egy utána jövő apródnak inte Elemér, ki szironyos szarvasbőr-vánkoson egy kenyeret és egy botot vitt a király elé.

Disabul ajkába harapott, s szemei vadul forogtak.

– Kenyeret és botot! hörgé fogai közt. Értem a czélzást. Volna csak meg chorazani hadam, majd tudnám, melyiket válaszszam?

Elemér elvevé az apródtól a vánkost, s maga nyujtá fel Disabulnak a jelvényeket.

– Egyik a jó barátság, másik az ellenségeskedés jelképe. Válaszsz közülök.

– E kenyeret… monda Disabul, s fogait csikorgatta, míg elvevé. – Elemér büszkébb volt, mint hogy Disabul gyűlöletkifejező torzvonásait nemes arcza csak egy mozdulatával is megtorolja.

– Chagánom örülni fog jó szándékodon?

– Derék férfi chagánod? kérdé Disabul keresztültörő gúnynyal, s a kezei közt összelapuló kenyéren látszott, mit gondol e perczben Dalmáról.

Elemér arcza kigyuladt, midőn e kérdésre felelt, midőn Dalmáról kelle szólnia.

– Félisten a harczban, – angyal a baráti körben, – egész ember a tanácskozásban. – Ha látod őt, szived megáll a bámulat miatt, – ha nem látod, utána megy a szeretet miatt. – Ha ellensége vagy, legyőz karja által, – ha jó barátja, legyőz lelkével.

Disabul arcza sötétvörös lett e magasztalástól.

– Az ég tartsa meg soká, hörgé keserves gúnynyal.

– Kivánom egyúttal, szólt Elemér, hogy a régi szövetséget esküvéseddel tedd újjá.

– Oh kész örömmel, felelt Disabul, fújva dühében.

– Hogy országunkat haddal sohasem fogod háborítni…

– Esküszöm rá!

– Hogy semmi velünk ellenséges néppel szövetséget nem kötsz.

– Esküszöm rá!

– Hogy trónodat, mely holtod után chagánunkat illeti, jogtalanul más kezére nem játszod.

Disabul felugrott trónjáról, melle zihált, szemei vérben forogtak. Oly dühvel, minővel a kalitkába zárt tigris, engedelmeskedni kénytetve őrzője vasvesszejének, ordíta fel:

– Esküszöm rá! Megesküdjem-e még arra is, hogy korábban meghalok, mint chagánod?

– Az ég tartson meg tetszése szerint.

Disabul lankadtan dőlt vissza trónjára.

– Kérlek, szólt keserűen. Esküdtess még meg valamire. Ha már benne vagyunk. Kérj tőlem valamit. Most jó kedvemben vagyok.

Halila még mindig ott térdelt Elemér lábainál. Az ifju észrevette esdő pillanatát.

– Valóban, még egy kérelmem van hozzád. E hajadont, ki ótalomért folyamodott hozzám, senki se merje bántani: legyen szabad akarata, mehessen a hova akar, tehesse a mit kiván, legyen szabad és sérthetetlen.

Halila felsóhajtott, gondolván magában: «ő nem kivánja, hogy övé legyek…»

– Esküszöm rá, szabad leend, szólt Disabul.

– Örömestebb lennék rabszolgálód, suttogá alig hallhatón a leány, Elemér kezét ajkához szorítva.

– És most a magas ég legyen oltalmazód, jó szomszéd, mondá búcsúüdvözletét Elemér, ha netalán szükséged lenne ránk, csapatjaink nem messze lesznek tőled.

Ez egyúttal figyelmeztetés volt Disabulnak, hogy vigyáznak reá.

– Szép hajadon, szólt Elemér, fölemelve a lábainál ülő hölgyet, – a király szava megadta éltedet és szabadságodat, az ég adja meg boldogságodat is.

– Az ég megadta azt, suttogá a leány, de te ismét elvivéd magaddal! s gyászló epedéssel tekinte a távozó ifju után, ki nemsokára levente csapatja élén távozni látszott a fölkelő naptól megaranyozott pusztán.

Mély csend maradt eltávozása után.

A népség hallgatva húzódott félre, a máguszok szomorúan állták körül bálványukat, mely világított, míg sötét volt az éj s most feketén állt ott a fényes napvilágban.

Disabul fejét tenyerébe hajtva, elborult arczczal maradt ülve trónján. Senki sem meré őt háborítani.

Egyszer azonban újra kardcsörgés hallatik s az imént eltávozott hindu és fehér hunn követek látszának visszatérni.

– Magas király, szólt a hindu, még egyszer visszajöttünk, megtudni végső határozatod; a harcz nem gyermekjáték; lehet, hogy megbántad hadizeneted; a napvilág gyakran más tanácsot ad, mint az éj; mi még egyszer felszólítunk békére.

– Engedelmes férfiut találtok bennem, szólt Disabul megvető nyugalommal. Letettem a háborúról. Pap leszek. Elmegyek boldog Arábiába keringelő barátnak. Még szóval sem akarok harczolni ellenetek. Szidjatok, csúfoljatok ki; én hallgatok.

– Sőt dicsérünk határozatodért, szólt a hindu, nagyot tartva szavainak hatása felől; fejedelmeink örülni fognak, hogy szavaink súlyát tekintetbe vevéd.

A hindu követ megelégült öntudattal húzódott vissza.

– Majd vettem volna, szólt Disabul, csak élne még chorazani hadam. A férgek azt hiszik, hogy ők ejtették el az oroszlánt, a ki meghagyja magát enni általuk.

A többi követeket meglepé a király szokatlan engedékenysége; egy apró tömpe bajnok jónak látá e hangulatot hasznára fordítani s kiválva a többiek közül, a trón elé lépett s fejét lehető magasra emelve, mondá:

– Magas király! én a csuvasz nép követe vagyok.

– Ki az ördögöké? kérdé boszúsan Disabul.

– A csuvaszoké, uram.

– Sohasem hallottam hírüket.

– Országunk hajdan a Bajkál tóig terjedt, most e darab részt te birod, nem adnád vissza?

– Akár még a Bajkál tavat is hozzá! mondá csúfos nagylelkűséggel Disabul. Van-e még, a kinek valami kell? kiálta fölemelkedve trónjában s keserű jókedvvel széttekinte a nép között.

Nehány paraszt összeszólalkozott, egyet kituszkolva maguk közül, az megrángatta csuháját s Disabul elé lépve, rövid bölcseséggel szóla:

– Uram, magas király! Nagyon sok rajtunk az adó, engedd el felét.

– Igen szívesen! szólt Disabul, hát te másik?

A paraszt sarkában egy hivatalnok következett:

– Uram, magas király! nekünk tisztviselőknek kevés a fizetésünk.

– Legyen kétannyi! Jertek; kérjetek! No csak bátran, állj elő te vércseszemű, látom pofádból, hogy kell valami. Mi kell? ne vigyorogj, gondolj ki valamit.

A megszólított szurtos-lisztes legény szétmosolygott a levegőben, megvakarva tarkóját, mintha nem jutna hirtelen eszébe, hogy mit kérjen, s azzal ostoba képpel mondá:

– Uram! Egy szélmalmom van, de igen rossz helyen.

– Rossz helyen van? monda gúnyos részvéttel Disabul. Állítsd fel palotám udvarán, ott jó helyen lesz. Elő ti többiek! Kérjetek, parancsoljatok. Mimet adjam oda. Kell e boglár valakinek?

S azzal leszakítá boglárát süvegéről.

– Netek! kiálta, azt a nép közé vetve. Kell kardom? Hát övem kinek kell? Kormánybotom? süvegem? Itt van, vegyétek! osztozzatok meg rajta!

S azzal egyenkint letépve magáról fejedelmi ékeit, a nép közé hányta azokat, mely czivakodva osztozott meg rajtuk. Az erősebb elvette a gyöngébbtől s ha egy felkapta, elvette tőle tíz, csak a legapróbb foszlány és töredék maradt meg a nekik szórt tárgyakból.

A nép szertebeszélte, hogy a király ma különös jó kedvében van.

– Nem maradt más, mint puszta testem! kiálta Disabul, ruháit felszakítva, miután a nép eloszlott; hát ez kinek kell még? Ah! amott látok két hullakeselyűt az égen: meghallották szavam. Jertek! Tiétek vagyok!

A téren senki sem volt már, a népség sátoraiba oszlott. A kétségbeesett királylyal nem maradt más, csak Kubláj és Halila.

A leányka leült a trón zsámolyára, fejét tenyerébe hajtva, Kubláj odalépett Disabulhoz s megfogá kezét.

– Térj magadhoz király, még nincs veszve minden.

Disabul vadul tekinte szét, szilaj tekintete majd leányát, majd emirjét érte. Halila félve kelt föl a trón lépcsőjéről s reszketve fogta meg atyja balkezét, míg Kubláj jobbját tartá.

– Hát ti miért maradtatok itten? Nincs semmim, a mire várjatok.

– Még van országod, szólt az emir.

– Még van szived, suttogá Halila.

Disabul szomorúan tekinte leányára.

– Minek vagy itt? Szabaddá tettelek. Mehetsz, a hová akarsz.

– Én itt akarok maradni te nálad.

– Hm. Különös. Hogy a vér nem engedi az ember szivét meghülni. Te nem hagytál el. Ezen nincs mit csodálnom. Gyermekem vagy s ösztönnek engedsz. De hogy te is itt maradtál velem, te skorpiószívű udvaroncz, te aranyos légy, ki csak addig dongsz, míg a nap süt, ezt bámulom.

Kubláj mosolygott, alázatos képpel, minő azoké, kik mosolyogni szoktak, ha bántalmakat mondanak nekik.

– Ez arra mutat, hogy napod még nem ment le végkép, s hogy én fel tudom azt újra hozni egedre.

– Valóban? Tudsz hadsereget teremteni a puszta földből?

– Le tudom győzni az ellenséget hadsereg nélkül.

– Beszélj, hallgatok rád.

– Menjünk félre. E leány ne hallja, a mit mondok.

Halila apja intésére a trón lépcsőjére visszaült.

– Tudd meg tehát, szólt Kubláj, hogy e hatalmas, dölyfös új chagán ellen, ki oly merészen küldözi hozzád izeneteit, oly gyanúm van, mely ha napfényre hozható, egy kardcsapás nélkül ledönti őt trónjáról s téged ültet bele.

– Mondd e gyanút.

– Nem sejted-e? Én hiszem, okom van hinni, hogy a fiatal chagán, e félisten, ez angyal, ez egész ember! – sem félisten, sem egész ember, még csak nem is férfi, hanem leány!

Disabul új lelket látszott kapni e szóra.

– Aranyba foglaltatlak e gondolatodért. Honnan gyanítod ezt?

– Szokásom kétkedni, gyanakodni. Midőn Oldamúr udvaránál voltam, mint követ, sokszor láttam e fiatal gyermeket, s ha többi kortársaival összehasonlítám, sokkal gyöngédebbnek találtam vonásait, karcsúbbnak termetét, bőrét simábbnak, mint férfiaké szokott lenni. Egyszer harczjátékon tréfából azt mondám neki: «mily szép leány lett volna belőled, kár, hogy nem vagy az». Dalma vérpiros arczczal szökött fel e szóra helyéről. «Szeretnéd megtudni, ha férfi vagyok-e?» kiálta rám büszke tekintettel. «Jer, mérkőzzél meg velem.» S azzal a harczsíkra szólított, s a mint ott paripáinkkal egymásnak rohantunk, úgy megöklelt dárdájával, hogy három ölnyire estem le lovamról. Három oldalbordám törött be s én sajnosan kényszerültem megvallani, hogy e kar nem asszonyé!

– Miről beszélsz hát? kiálta boszús türelmetlenséggel Disabul.