Part 2

– Vezérek, gyulák, rhabonbánok, szólt az agg meglassult, de meg nem törött hangon, az idő végihez közelg: ez élet be lesz fejezve, hogy újra kezdődjék a másik. – A haldokló ne gondolkozzék sírhalmáról, hanem azokról, a kik élve maradnak itt. – Éltem nagy része országomé volt, utolsó órám egészen övé. A hon ege sohase maradjon naptalan. Midőn leszállok én, fiam helyembe kél. Midőn én a ravatalra fekszem, ő a trónra lép; – leáldozó hold hadd lássa meg, mint kél utána a hajnalodó nap. Kiáltsátok, hogy «éljen a chagán!» midőn tudom, hogy ez nem nekem szól többé.

A vezérek egyhangúan kiálták: «éljen a chagán!» s Dalmát térdeikre fektetett paizsra emelték, annak jeléül, hogy fejedelmükké fogadták. – Az éltető hang oly szomorúan hangzott egy haldokló sátorában.

– Harmincz év előtt hallám e kiáltást, szólt Oldamúr Dalmához fordítva arczát. Akkor nekem szólt az, most te neked. A te lépcsőid a trónhoz vezetnek fel, az én lépcsőim a sírbarlangba le.

Ekkor a rhabonbánok közől egyik lépett Dalma elé.

– Ifju chagán, trónra lépted előtt, ősi szokásaink szerint mondd jelszavad, melyet palotád homlokára irassunk fel arany betükkel. Apád jelszava ez volt: «Többet észszel, mint erővel». Egy óra mulva a tiéd álland helyén; mi legyen az?

Dalma komoly, ihletéstől áthatott arczczal viszonzá:

– «A hazáért semmi áldozat sem nagy.»

A rhabonbán vevé kését s egy négyszögű pálczára felrótta a mondatot, az ogur irás saját egyszerű betüivel, mik egymáson keresztül-kasul vágott egyenes vonásokból álltak.

– E jelszó esküvés, melyhez uralkodásod napjai vannak mérve.

– Hivjátok Istent! Esküszöm szavamra.

Ekkor két gyula állt elő, két kivont kardot fejeik fölött keresztbe tartottak, s azokat hétszer összecsapva, csendesen kiálták:

– Isten. Ormuzd. Jóél. Kinek jelképe kard, tűz és napvilág, légy jelen és halld meg a nevedre tett esküt.

Dalma a két kard alá állt, fölemelt jobbjával érinté azokat, s reszketéstelen hangon, elfogulatlan kebellel esküdött.

– Esküszöm reád, Isten, Ormuzd, Jóél. Hogy népemért mindent föláldozok, a mi enyém: éltet és halált, gyülöletet és szerelmet. – Utáljam bármiként az életet, s óhajtsam a halált: ha népem kivánja, hogy éljek, élni fogok. Irtózzam a haláltól, s szeressek élni: ha népem javáért kell, hogy meghaljak, meghalok. Gyülöljek bár, mint tűz gyülöli a vizet, ha népem java kivánja, hogy megbocsássak: megbocsátok; és szeressek bár, mint ég szereti a földet, ha népem java kivánja, hogy feledjek, feledni fogok… Halld eskümet és légy tanum örökké. Isten, Ormuzd, Jóél.

– Én is hallottam azt, szólt Oldamúr, s a túlvilágon emlékezni fogok reá.

– Vigyázz reám onnan felül, – segíts, ha ingadozom; sujts le, ha elbukom.

A rhabonbánok kimentek s kürtszózat között adák hirűl a népnek az uj fejedelemválasztást. A csapatok üdvkiáltása felhallatszott a völgyek aljából.

– Most járuljatok a vérszövetséghez vezérek, szóltak a gyulák, s a középre kitették az ősi ereklyét, a szerecsendió-kelyhet, melybe fejedelemválasztáskor egyesülni szokott a hét vezér vére, annak jelképeül, hogy ők is így egyesülendenek egy vérré, egy akarattá a nemzetért.

A vezérek egyenkint odaléptek, késeik hegyével megszúrva karjaikat, a kehelybe csorgaták a kifolyó vért, ünnepélyes hangon mondva a hulló vércseppek felett: «a mint e vér kicsordult, akként omoljon vére annak, ki honához és fejedelméhez hűtlen lesz».

Már hat vezér vére omolt a serlegbe, ekkor a hetedik lépett elő, egy délczeg levente, sötét szemölde, szakálla úgy illett halovány arczához, melyet csak a csatában lehetett látni pirosnak.

Most is épen a persa határokról jött vissza, hol négy év óta járt a seregekkel, és sietve jött jelen lehetni az új chagán beiktatásán.

Odalépett a serleghez ő is, s a mint fehér karját megszúrta, s a bibor vér felszökellt belőle s ő szilárd érczhangon ismétlé a véresküt, Dalma egyszerre felrezzent e csengő férfias hang hallatára, s a mint meglátta a vezért, vére arczába szökellt egyszerre, reszkető ajkakkal, tétovázva szólítá meg: «Ki vagy te? hetedik vezér.»

Az ifju fölveté sötét, búskomoly világú szemeit Dalmára.

– Nem emlékezel reám? Én Elemér vagyok. Arczom változott-e, vagy szived? hogy elfeledéd, ki gyermekkorodtól fogva leghűbb barátod volt.

Dalma nyugtalan kebellel tudta rebegni: «emlékezem, emlékezem».

Elemér gyöngéden közelíte hozzá.

– Nem jut-e eszedbe, midőn gyermek valál, kicsiny kis szőkefürtű angyal, én már nagyobb, vad, ábrándos fiu: együtt eljártunk jó anyád sírjához, én letéptem a virágot a szirt fokáról, te koszorúnak fűzted azt a sírhalomra, s ott sírtunk mind a ketten és az oly jól esett… Emlékezel-e még?

Dalma suttogva felelt: «emlékezem, emlékezem» s lassan haldokló apja ágyához huzódék, mintha védelmet keresne nála valami kisértő rém ellen, s kezével tiltva inte Elemérnek.

Oldamúr biztatva szóla hozzá.

– Beszélj a multakról Elemér. Utolsó időm pillanatjai így múlnak el legkedvesebben tőlem, ha boldog emlékeiteket hallom. Ne sírjon, a ki engem meghalni lát. Beszéld emlékeidet, hadd haljak meg bennetek élve.

Elemér rajongó tekintettel fordult Dalma felé.

– Midőn legelőször vadászatra bocsátának bennünket, egymás mellett lovaglánk a futó dámvadat űzve. Egyszerre egy forrás mellett oroszlánnyomokra bukkantunk. Mint hagytunk fel egyszerre a dámvad üzésével, hogy oroszlánra vadászhassunk, mely szembe áll és élet-halálra küzd méltó tusát: király, király ellen! Félreloptuk magunkat a kisérőktől s felkerestük a fejedelmi állat berkét. Ez nem futott el, miként a dámvad: az első hívásra kijött barlangjából, megrázta aranyos sörényét s dörgő ordítással felelt meg szavunknak. Te hevesen vágtattál felé, én meg akartalak előzni, az oroszlán a fejét földre fektetve, farkával kétfelől a földet korbácsolá s azon pillanatban, midőn te kopjádat hajítád reá, felszökött s lábadat megragadva, a földre ránta; te lábadat nem birtad hirtelen lovad alól kiszabadítani, én hirtelen leszöktem paripámról, s megragadva két kezemmel az oroszlán száját, hátrarántottam azt, s míg te késedet szivébe döféd, én fejét torkig hasítottam. Emlékezel e még?

Dalma sápadtan rebegé: emlékezem.

Oldamúr gyönyörteljes arczczal inte Elemérnek, hogy szóljon tovább.

– Mikor legelső csatánkba vittek mindkettőnket: ott álltunk egymás mellett, alig várhatva a csatakürt rivallását; keblünkben zajlott a vér, szemeinkben eddig nem ismert öröm tüze égett. Végre hangzott a riadó. A te arczod kigyulladt egyszerre, mint az éjszakai égés, nem néztél hátra, hanem csak előre. Keresztül törtél az ellenség legelső során, keresztül a másodikon, s egy pillanat mulva ellenségtől voltál körülfogva. Ifjui heved elragadt, hogy észre ne vedd, miként az utánad jövők nem birnak nyomodba érni. Az ellenség vad orditással özönle körül, a kardok villogtak fejed körül, a nyílak pattogtak pánczélodon, s a harcz közepett ősz apád kiáltása hallatszott, ki kétségbeesetten tört feléd utat harczfejszéjével. – Ki küzdött akkor oldalad mellett? ki volt az, ki paizsával betakart, ki felfogta rólad a halálcsapásokat, ki biztatott, hogy ne csüggedj, s a hova gyönge volt a te csapásod, oda egy erősebbet sújtott, míg atyád mentésedre megérkezék? Emlékezel-e még?

– Te voltál az, óh jól emlékezem.

– S midőn hosszú táborútakon elesteledve sátorod árnyában pihentél, fejed ölembe hajtva s karod körülem fűzve; egyik csillag a másik után letűnt, egyik őrtűz a másik után kialudt, csak én virraszték álmaidnál ébren, hűségesen, emlékezel-e még?

Dalma atyja keblére rejté arczát, fuldokolva: «Emlékezem, óh hallgass, óh hallgass!»

– Dalma! Te reszketsz, monda Oldamúr, gyermeke kezét megfogva.

Dalma fájdalmasan rebegé:

– Óh atyám, érzem fogadásom terhét!

– Ily korán! sóhajta Oldamúr. Te küzdelemre híttad fel a sorsot, im az első szavadra megjelent. Nem gondolád, hogy az ifju, ki négy év előtt mint jó barát, mint ikertestvér vált el tőled, négy év multával sok lesz játszótársnak. Vigyázz ez érzelemre! Ma hálának nevezed azt, holnap szerelem lesz, befogadod, mint barátságot, mint testvér érzelmet szivedbe, s szenvedélylyé nő fel.

– Már azzá nőtt, rebegé Dalma elfogult kebellel.

– Úgy jaj neked, vagy jaj a hazának.

– Jaj nekem egyedül. Esküm megtartandom, sóhajta a gyermek, s könyeit elfojtva fölemelkedék apja nyugágyáról, s szilárd tekintettel fordult Elemérhez.

– Vezér! azok után, miket atyám felőled mondott, legmagasabb becsülésemre vagy érdemes. Ismerve lelked és karod erejét, olylyá tekintlek, mintha saját jobb felem volnál. Ezért megosztom veled fejedelmi hatalmamat, légy úgy tisztelve, miként én magam. Itéleted annyit érjen, mennyit enyim, hogy a hol én nem vagyok, te ott lehess. Ha én keleten, te nyugaton, így országunk mindenütt boldog leend.

Oldamúr megszorítá Dalma kezét.

– Értelek, jól értelek.

Elemér elcsüggedt fővel fogadta Dalma kitüntetését. Arczáról ismét eltünt minden pír s helyet foglalt rajta a búskomoly halványság.

– Oh chagán, rosszul jutalmazod hűségemet, midőn magadhoz hasonlóvá tész, s azt kivánod tőlem, hogy ott legyek mindig, a hol te nem vagy, mint az éj és nap, a kik szüntelen egymást kerülik. Én nem tudok nevet adni az érzelemnek, a mely tehozzád vonz. Örömest lennék árnyad, hogy soha el ne hagyhass, örömest lennék testőreid között a legutolsó, ki ajtód küszöbénél virraszt. Én nem ismerék soha sem anyát, sem testvért, sem szerető leányt; minden érzelmem csak körüled forog. Te tőled távol, fáj bennem a lélek, s midőn látlak, öröm fog el, minőt másutt nem érezek.

Dalma parancsolt szivének, s hideg arczczal, hideg szóval felelt:

– Hagyd a gyermekkori rajongásokat, vezér. Hűségeddel nem személyemnek, hanem koronámnak tartozol ezentúl. Még ma eltávozol. Első utad leend Disabul királyhoz, kinek mint ennen képmásom tudtul adandod, hogy e napon az avar trónt elfoglalám. Figyelmeztetni fogod a régóta fenálló titkos szövetségre, mely Bertezena utódai között él: elmondod, hogy nyilt szív és testvéri kar tárul a hű szövetséges elé, kemény szív, aczél kar vár az ellenségre.

– Bízd reám, hogy lefessem előtte képedet, szeretni és félni fog téged egy pillanatban.

– Most menj, az idő becses. Készülj utadra. Napnyugat előtt megindulj.

Elemér még mindig ott állt a sátor közepén, rajongó tekintete folyvást Dalma arczán függött, mintha valamit kérne tőle.

– Mire vársz még?

– Egy baráti kézszorítást Dalma. Négyévi távollét után e kegy nem illet-e meg engem?

Dalma habozva, remegve nyujtá neki kezét, halkan rebegve: «Isten veled». Szive úgy dobogott, ajkai úgy remegtek.

Elemér szivéhez és ajkaihoz szorítá a nyujtott kezet, melyen keresztül lelke lángja átömölni látszott Dalma arczába.

– Míg nem hivatlak, addig vissza ne jőjj, szólt ez, erőt vevén szivén. Isten veled!

Elemér meghajtá térdét Oldamur előtt, annak hideg kezét homlokához vive.

– Haldokló fejedelem, leáldozó nap, rokonimat, kiket nem ismerek, ott fenn üdvözöld.

– Ifjú vezér, támadó csillag, országomat, melyet elhagyok, megoltalmazd.

– Vezérek, Isten hozzátok. Szólt Elemér könyes szemekkel szélylyel tekintve, s hirtelen elhagyá a sátort; az őrszemek mindig távolabbról jövő kürthangja hirdeté, hogy egy vezér eltávozik.

Dalma ott térdelt atyja előtt. Arcza fehér volt, mint a márvány.

– Elégült vagy-e velem? kérdé suttogva tőle.

– Nyugodtan halok meg, szólt az agg, s jobb kezét gyermeke fejére tevé. Áldásom reád. Adjon az ég neked vaskemény szivet, sűrű harczot, örök győzedelmet, csatatéri halált. Legyen néped boldogsága oly nagy, hogy elfeledd miatta saját boldogtalanságod. Tegyen az ég urává minden ellenségeidnek, tegyen urává tenmagadnak. Légy elég erős koronád terhét viselni, mely egy főn sem volt oly nehéz, mint a tiéden lesz. Légy áldva még a túlvilágon is, mert a miről itt lemondasz, azon üdvöt még a mennyországban sem leled fel többé.

Dalma arczáról minden vér elfutott, valami tündéri átlátszóság foglalta el a színtelen vonásokat, mikben emberfölötti erő és fájdalom volt kifejezve, szép feje meghajlott az áldás terhe alatt.

– Vezérek, szólt Oldamúr a körülállókhoz, kik tiszteletteljesen vonultak a sátor oldalaihoz s most közelebb léptek, – egy pillanat még, s én más eget, más napot fogok meglátni. Gondoljatok rá, hogy egykor találkozni fogtok velem s én számon kérendem tőletek, a mit rátok bíztam itt alant. Amott túl mindent föltalálunk: a napsugáros mezőt, a kedves rokonokat, az elválhatlan kardot, s a kedvencz paripát, – csak a hazát nem sehol. Ez az élőknek marad. Az ég a megdicsőült lelkeké, de a hamvaknak is van joguk azon földhöz, melyben nyugszanak. El ne feledjétek, hogy apáitok sírhalmait rejti e föld, kik ott pihennek a négyszögű kövek alatt, velök eltemetett kardjaik mellett. Legyetek egyesültek; az avar fajnak csak egy félelmetes ellensége van: saját maga… Ki ne húzzátok a kardot hüvelyéből ok nélkül és vissza ne dugjátok dicsőség nélkül… Vénekre bízzátok a hadizenést, ifjakra a békekötést… Ha győztök, tudjatok félni, ha vesztetek, tudjatok remélni; a szerencse elbizottá, a balsors elcsüggedtté ne tegyen benneteket… Ne legyetek zsarnokai a kisebbeknek, hogy rabszolgái ne legyetek a nagyobbaknak… Szeressetek mindent, mi szép, nagy és dicső, – és azt, – mi legszebb, – legnagyobb, – és legdicsőbb: – a hazát – – legjobban….

E szavakkal szemeit csendesen lehunyta az agg, s kezét mellére bocsátá.

A táltos e pillanatban belépett a sátorba s reszketeg hangon szólt hozzá:

– Oldamúr, az idő lejárt, készülj a hosszú útra!

Oldamúr nem felelt. Szemei csukva voltak. Lelke a napsugártól aranyozott felhők között járt már, melyek megdicsőült hősök alakjaival tele úsztak az alkonyodó nap felé.

Dalma érzé, hogy a kéz, melyet kezében tarta, elhidegült.

– Ő halva van… suttogá alig hallható szóval.

Észrevétlenül jött rá a halál. Csak arra várt, hogy utolsó szavait kimondja. Úgy szenderült el, mint egy alvó gyermek anyja keblén.

A férfiak zokogva törlék szemeiket.

Ekkor Dalma fölállt, nyugodt, hideg arczczal körültekinte rajtok s erős hangon, mely ment volt minden emberérzelemtől, monda:

– Vezérek és országnagyok. Takarjátok el a könyeket. Férfinak sírni s férfit siratni dísztelen. A halál napja örömnap s úgy halni meg, miként ő itt előttünk, – boldogság. Távozzatok s küldjétek síratni az asszonyokat.

A férfiak távoztukban bámulattól ellepve suttogák maguk közt: «Ez valóban keményszivű férfi leend. Miként szerette atyját s a gyáva könyet mégis visszafojtja.»

Dalma ott állt merően, összefont karokkal, míg mindenki eltávozott, egy könycsepp nem jött szeméből. Midőn végre az utolsó férfi lépte is elhangzott, midőn egyedül maradt, reszketve omolt atyja holttestére, a fájdalom szívszaggató hangján kiáltva: «atyám, atyám!» A köny záporként hullott szemeiből a holt ravatalára.

III.

Egy sík puszta közepett világítnak a nomád török nép őrtüzei.

A nagy próféta még ekkor nem is született, s Mohamed buzgó hivei azon időben egy sötét, ijesztő, borzadályos eszmét imádtak, – az ördögöt.

Kitől minden nép borzad, s kit minden rossz kútfejének hisz, ők annak szentelék keblök vallásos érzelmeit; egy elbujdosott istenségnek tartva őt, ki elűzetett ősi trónjáról, s most szenved sötét fogságban, de egykor ki fog törni börtönéből, s visszafoglalja az eget, s megbünteti mindazokat, kik őt egykor szidalmazák, s fölemeli azokat, kik oltárain áldoztak.

E sötét hitnek még most is vannak követői Persia legészakibb részein, kiket a mahomedanismus sem tudott kiirtani.

Az éjfél órájában, mikor a kaszás csillag feljött a láthatárra, akkor kezdődött a dæmon áldozata.

Egy nagy fekete kő volt a puszta közepén felállítva, azon egy idomtalan rézbálvány, szétterpedt lábakkal, öblös hassal, iszonyúan feltátott szájjal, s négy szarvval homlokán.

Midőn az éjféli csillag feljött, egyszerre kioltottak minden tüzet a sátorokban és mezőkön, a nép arczra vetette magát, a sötét éjszakában háromszoros ordítással kiáltva: «Astaroth!»

A harmadik üvöltés után a fekete oltárhoz léptek a máguszok, s meggyujtották alatta a tüzet. Az ércz izzóvá lett lassankint, az éjben egyedül e rémséges vörös tünemény sugárza szét, a reszkető emberarczokba világítva, s száján és szemein szikrákat okádva.

Kétféle áldozatot szoktak e bálványnak hozni. Az egyik volt a «keserű áldozat», másik az «édes». Amazt adák neki, ha gyászünnep volt, imezt örömünnep alatt; amaz hálaadó, imez engesztelő áldozat volt.

Hét állatot áldozának a természetnek mind a hét rendéből. A keserű áldozatnál csupa ártó állatokat, a férgek rendéből nadályt, – a bogarakéból skorpiót, – csörgőkigyót a csúszókból, – egy czápát, egy ölyvet, egy tigrist és egy férfit.

Az édes áldozatnál az élők szelídjei lőnek válogatva; férgek közül a biborcsiga, bogarakból a pillangó, a kétéltüek közül a salamander, egy aranyhal, egy galamb, egy paripa és egy szűzleány.

Oldamúr halálának hirére örömünnepet tartott a török nép. Keserű áldozat kellett. A halálnak szánt barmok, az embertől a nadályig erős hálókba burkolva az oltár párkányára voltak már állítva, a máguszok hosszú, háromágú villákkal álltak készen, azokat egyenkint az égő bálvány nyilt torkába taszítandók, csupán Disabul, a király megérkeztére vártak még, ki úgy látszék nagyobb ura volt a bálványnak, mint a bálvány ő neki.

Három distonáló kürtszó nemsokára hirül adá a magára várató kényúr közelgését, ki fáklyakíséret nélkül, gyalog jött az áldozathoz, s csak akkor lőn észrevehető, midőn az izzó bálvány közelébe érve, annak fényétől megvilágosíttaték.

Kemény, indulatteljes vonásait sűrű fekete szakálla tevé még zordonabbakká, levont szemöldei alól, mint két leskelődő orgyilok, villámlott elő két sötét szeme. Fegyver volt kötve oldalára jobbról balról, annak bizonyságaul, hogy ő két kézzel szokott egyszerre harczolni.

Kiséretében ott lehete látni Jagárt, a fehér hunok követét és Padmalanhát, az indukét, kik örökké udvarában tartózkodtak, minden évben megesketve Disabult, hogy a békét meg nem zavarja, sem velök harczot nem kezd, sem az ogurokkali kötését meg nem szegi, s örök igéretek és fenyegetések tilalma alatt tartogatva a harczvágyó szörnyeteget.

Disabul inte a máguszoknak s azoknak kellemetlen bántó éneklése, zsongása között egyenkint az égő bálvány torkába hányattak az élő áldozatok, a bálvány irtózatos szája az elvesző állatok halálhangjaihoz képest majd zúgást, majd sziszegést, majd ordítást, majd emberkiáltást adott vissza.

Disabul elégült arczczal fordult emirjéhez, Kublájhoz, kinek hegyes szakálla előre állt, mint egy rúd.

– Tehát Oldamúr meghalt, s a király, ki utána trónra ült, még gyermek?

– Még fiatal és sokáig élhet, viszonza Kubláj.

– Astaróthra esküszöm: rövid élete lesz.

Jagár meghallá a felkiáltást s fejcsóválva monda:

– Te azt nem tudhatod nagy király.

– De megtehetem.

– Vétenél a szövetség ellen.

– Ki kötötte azt? Én nem. Ős apám tevé; s azért, mert ős apám bivaly volt, én nem születhettem-e arszlánnak? Ha a kérődző állatok szövetséget kötöttek maguk között, hogy ezután csak füvet egyenek, én elütöttem közülök: én vérszopó vagyok.

– Azt megmutattad, nagy Disabul. Ebéd végén mindig abban gyönyörködöl, hogy azon rabszolgáid fejeit rakatod tálaidra, a kik felszolgáltak; most tizenhét esztendeje minden újon született leány-gyermeket a vízbe fojtatál. Ez a te dolgod, Disabul. Saját népeddel magad parancsolsz, s ez ellen senkinek sincsen kifogása.

– De már meguntam ezt. Nekem munka kell. Ez a sok apró nép, a ki köröskörül lakott, mind elpusztult már, vagy elszaladt a világ végire. Minden ellenségemet megettem, csak szövetségeseim vannak hátra, s most arra várjak ugy-e, hogy azok egyenek meg engem?

– Emlékezzél reá, hogy az igazság legelső úr a földön.

– Tehát az lesz igazság nemde, hogy egy sima állú ifjoncz, kinek nincs egyéb érdeme fölöttem, mint hogy szakálltalan, kibőjtöljön engem a világból s én nagy kegyesen nézzem, mint egy indu boncz, mint hízik ő bele saját trónusomba, mikor kedvem van őt letaszítni a magáéról?

– Megesküvél bálványod hitére máguszaid előtt.

– Mit nekem papjaim és bálványaim? Parancsoljanak a más világon, e világ az enyim, itt azt kell akarniok, a mit én akarok.

– Ne feledd, hogy e szövetségre minden körüled lakó nép fejedelmei éber szemekkel néznek.

– Vakulj meg velök együtt, hogy ne nézhessetek rá! Le fogjátok-e ugatni a sasokat az égből? Fenyegették-e valaha az egerek a párduczokat?

– Oh nagy Disabul, nem jó az ellenségről megvetőleg szólni. Jusson eszedbe, hogy Omér khán két év előtt tevepásztor volt s most fél Ázsia réme s másik felének prófétája.

– Réme a gyáváknak s prófétája a bolondoknak. De fogadom, hogy én megnövelem prófétai hírét és martyrrá teszem, s ha nem mutogattak még prófétát kitömve, majd mutogatok én egyet.

– Akkor aligha fogsz ráérni, hogy erődet Dalma ellen fordítsd.

– Te azt hiszed tán, hogy egyenkint hivogatom ki párbajra a nagy próféta dárdahordozóit? Én nem szoktam vesszővel hadakozni, a hova én ütök, az beomlik, ha mindjárt kőszikla is. Egyszerre három hadsereget küldék a lázadó rabszolga ellen, ki Tatárországot hatalmába keríté, mindegyik százezer emberből áll. Egyik Chorazan felől keríti el, a másik a tengeren kerül háta mögé, a harmadik egyenesen a sivatagon vág ellene keresztül, Ha a föld el nem nyeli, meg nem menekül tőlem. Azt pedig ne gondold, hogy ott megálljak, a hol őt levertem, a míg világ van jobb és bal felől.

– Mit teendsz?

– Mit teszek? lekaszálom a földet, s ha kifogyok a földből, berontok az égbe. Nem akarok urat ismerni kívülem. Ti szüntelen vigyáztatok, hogy hadsereget ne gyűjtsek, melylyel álmos békéteket megháboríthassam. Ez az Omér, ez az elűzött pásztor királyfiú, ki egy homokpusztát kapott örökségbe, a ti vesztetekre növelte meg hirét. Midőn határaitokat kezdte fenyegetni, akkor híttatok fel engem, hogy gyűjtsek ellene hadat. Tudtátok, hogy arra én legkészebb leszek, mert én nem őrzöm városaim árkát, vetett füveimet, s szövőszékeimet, a mik nálam mind nincsenek. Háromszázezer kardot adtatok kezembe. Azt hiszitek, hogy ebből rátok nem jut egy sem?

– Szavaid fenyegetéskép hangzanak.

– Én is úgy hiszem. A tatár népet eltörlöm ma, az ogurt holnap, a hindut holnapután s még a fehér hunn és a chinai számára is lesz még nap az esztendőben. Elég egy úr a földön, lám az égen sincs több nap egynél. Ha meghaltam, akkor ám jőjjenek elő az apró csillagok, s osztozzanak meg az égen, de a míg élek, elbujjanak!

– Ez azt teszi, hogy készüljünk a harczra.

– Készüljetek a halálra.

– Ah nagy Disabul, te rosszul látsz sorsod végire. Mi okod van bennünket bántanod?

– Az az okom van, hogy ti munkás nép vagytok, az enyim dologtól elszokott, nekem munkás rabszolgák kellenek. Nektek szép nőitek vannak, az enyimek szegletesfejűek, nekem szép rabnők kellenek. Nekem kardom van, nektek van fejetek, s nekem ez a fej kell, ha nincs egyéb!

– Egyébre is fogsz találni Disabul, – erős karokra. Áldjon meg az ég, – monda Jagár s a hindú követtel együtt elhagyá a királyt.

Ez kidühöngött kedélylyel fordult Kublájhoz, önelégülten mormogva:

– Nem megérdemelném-e, hogy bolondok közé legyen felirva nevem, ha egy hiú esküvés miatt elnézném, mint nő mellettem óriássá egy poronty, s mint tudakozódik utánam, ha nem haltam-e még meg? midőn elég erőm van őt még gyermekkorában összezúzni.

– A kinek hatalma van, annak joga van mindenhez, nagy király. Felelt meghajtva magát az emir.

– Mihelyt seregeink e lázadó Omért eltiporták, megviszed Dalmának hadizenetünket; vele semmi sem békít ki engem, sem igéret, sem meghódolás. Egyetlen bűne az, hogy él. Meghaljon.

E perczben kürtszó hallatszék, s messziről kiálták:

– Hirnök a tengerről!

Nehány pillanat mulva egy félmeztelen, lerongyolt öltönyű férfi állt meg a királyt körülálló testőrök karélyában.

– Uram, hatalmas Disabul, szólt a hirnök fogvaczogva, rossz hírt hozok.

– Akkor jó lett volna, ha magadat ott künn hagyod! Beszélj hát gyorsan, ha rossz, legyen rövid.

A hirnök nagy lélekzetet vőn és beszélt:

– Hajóidat, melyek hadseregedet a tengeren átszállíták, a tenger közepén vihar támadta meg. Elsülyedt mind, – a nép a vízbe fult, – egyetlen gálya jutott a parthoz, azt is a sziklához vágta a hullám, magam menekültem meg úszva, az ott veszett seregből.

– Dobjátok vissza, hogy legyen a többinél, ordíta Disabul.

A katonák elragadták a hirnököt.