Part 7

Ha pedig Ginevrára gondolt, az az érzése volt, hogy kettejük közé irdatlan tüskeerdő sarjadt, hogy előbb azt kell levágni, azután ismét hozzámehet.

Így tűnt a nap.

XII.

Estefelé Zerna báróné rebbent be hozzá.

– Mister Foorte, hiszen ön gyönyörűen viselkedik! Mit? Beteg? De csak ne legyen az ma este. Koncert van, én nem ülhetek Madame Mercatinál. Kazanovnak igérkeztem el társaságul ma estére. Kérem, szedje össze magát, menjen be Frozinához, míg a zene tart!

– Jól van, báróné.

– Bravó. Tehát bejelentem önt.

És Zerna, aki állítólag beteglátogatóba jött, mihelyt a beleegyezést birta, kirebbent az ajtón. Hiába, a fésülő kisasszony várta már és ma nagyon szép akart lenni.

Mintegy félóra mulva Hugh nehéz szívvel kelt föl az ottománról. Mégis, kicsit örvendett, hogy a sors kényszeríti: bemenni az asszonyhoz, megmondani neki az igazat. A folyosón teljes csend volt, csak távolról szüremlett oda a már megkezdődött hangversenyből valami fájdalmas, hivogató dallam. Ha odamehetne…

Kopogott az asszony ajtaján. Egy riadt »szabad« szürődött ki feléje…

A fiú benyitott. Először majdnem semmit se látott. Madame Mercati lámpájára virágos, sötétlila alapú selyemernyő volt ráhúzva. A szoba elmosódó színfoltokban úszott; maga az asszony mint színes márványszobor feküdt hanyatt a sápadt párnák között.

A fiú jöttére kicsit fölemelkedett.

– Ön az? – kérdezte alig hallhatóan. – Zerna említette, hogy jönni fog…

Kezét kiemelte csipkés ruháiból és édes, forró kis madárként surrantotta azt a fiú kezébe. Az a tudat, hogy most elragadóan fest, biztosságot, nyugalmat adott neki.

– Milyen kedves, hogy lemond a koncertről miattam!

Fejét a fiúhoz fordította és mosolyogni próbált.

Hugh mélyet sóhajtott és egyszerre megtelt a szoba nehéz, parfőmből és asszonyi fehérnemük illatából álló párás levegőjével.

– Madame Mercati, – mondta szinte dadogva – szívesen teszem, barátságból…

Az asszony erősen a fiú szemébe nézett. Kiérezte, hogy a _barátság_ szón több a hangsúly, mint szükséges.

– Igen, Madame Mercati… éppen azért jöttem. Biztosítani akartam önt, hogy mi azért jó barátságban maradunk.

Az asszony kissé fölemelkedett.

– Miért… _azért?_

Hugh lesütötte a szemét. Belefogott a dologba, de bele is gabalyodott. Nem jutott eszébe semmi kivezető, megértő és mégis nem sértő kifejezés. Olyan pontig ért, ahol az asszony nevetségessé teheti mentegetőző célzásait…

De Madame Mercati visszahullt párnáira…

– Értem… Mister Foorte.

Sokáig maga elé nézett, aztán hirtelen élesen, határozottan mondta:

– Menjen a maga útján…

Hugh kihúzódott a szobából és lassan megindult a koncertterem felé. Szíve fel volt zaklatva; úgy érezte, hogy a lehető legügyetlenebbül járt el…

A folyosó üvegajtajánál megállt és a csipkefüggönyön át végignézett a társaságon. Zerna báróné lila selyemruhában pompázott és folyton csevegett Kazanovval. Ginevra a pálma alatt ült, ugyanott, ahol egyszer Ziegler szerenádját kapta… Nagyon szép volt és nagyon sápadt. Bő, csontszín ruhája halványfényű redőkben folyta körül alakját és csak gyengédvonalú keble alatt volt egy kékzománcos csattal összefogva. Ziegler és Blumer ültek mellette, de Ginevra egyikkel se szólt.

Hugh szívét kimondhatatlan vágy szorította össze. Napok óta nem látta a leányt és mintha az fölkelt, fölemelkedett volna előle… Nem is gondolta, hogy Ginevra látja őt. Pedig a leány remegve várta, hogy Hugh benyit… És Hugh nem moccant.

Egyszerre nehéz fájdalom szakadt a leányra. És mélyen, tudata alatt mint sötét hullám futott át valami szörnyű, lehetetlen gyanu, sajdult meg fulánkként Ziegler tegnapi nevetése…

Nem tudta Ginevra, hogyan bámult rá Hugh, mintha szemével akarná fölinni, ahogyan ajkával nem tehette… A leány megható alakja, amely édes, fájdalmas és szánva imádó érzéseket ébresztett; az elmosódva kiszüremlő zene, a vakító tisztasággal ragyogó, de ma mégsem nyugalmas alpesi éj különös vágyat hoztak reá, valami szomjú gyötrelmet: mintha üvegfalon át az életet látná elvonulni, virág és gyümölcsfüzéresen, táncolva és kacagva; virágot és gyümölcsöt szórva mindenkire, csak reá nem…

Számba vette, amit Ginevrától kapott: az a két csók mint két gyémánt sugárzott a lelkében és mégis, most kevésnek, semminek érezte… Nem egyre, kettőre, hanem csókok záporára szomjazott; nem türelmes odaadásra, hanem türelmetlen viszonzásra…

A hangversenynek vége volt, az ebédlőben a zenekar szedelőzködött, a nappaliban csoportba verődve állt még pár ember… Most meg kell találnia Ginevrát a verandán. De nem akart átmenni a nappalin, mert a báróné útját állaná. Hanem kiment az útra, hogy kívülről kerüljön a verandához. Mikor az útra ért, egy a hó alatt rogyadozó fenyőnél megállott.

A verandán látni lehetett, amint a vesztibül ajtaján Ginevra jő, vele Blumer és Ziegler. Most a leány kezet nyújtott kísérőinek és fehér köpenyében, mint palástban, szobájába lebbent. Hughban sajátos érzés kelt, mintha Ginevra őelőtte tette volna be ajtaját. És ő kint maradt az éjszakában, egyedül, olthatatlan sóvárgással szívében. Ha nem kerül ki az útra, ha a nappaliba nyit, utólérte volna a leányt és most a karjában tartaná… de ő félt, óvatos, szinte gyáva volt… Miért? Miért nem tud az útjából mindent félrelökni, ami kettejük közé fekszik? Ha Ginevra az ő legfőbb törvénye, miért retteg más törvényeket?… És az az ajtó bezárult előtte.

Annak az ajtónak meg kell nyílni… Nem, ő csóktalanul ma nem fog lepihenni. Egy izzó, visszaadott csók nélkül…

Hugh hirtelen lesietett a veranda bejárójáig, de az ajtó zárva volt. Csak egy pillanatig tétovázott. Eszébe jutott, hogy Ziegler a tóra néző oldal felől, a repkény létráján szokott felkúszni és beveti magát a verandára. Odakerült, de a veranda lécezetéig érő hágcsó most hóba fúlt és út se volt a létráig… Mégis belegázolt a hóba és kezével a hágcsót kereste… csaknem megdermedt már az ujja, mikor eszébe jutott, hogy a korláton úgysem tudná bevetni magát.

Egy tekintetet vetett a leány üvegajtajára: a függönyre árnyék rajzolódott.

– Még fönn van és talán imádkozik – gondolta és visszafordult az úton, hogy a nappalin át kerüljön a verandára. Ha nem mehet be Ginevrához, csak annyit fog kérni, nyújtsa ki a kezét az ajtón, hadd vegye zálogul, vértül a szívére…

Ginevra nem imádkozott. Ágyán térdelt ugyan, a kezét összefogta és szemét a csillaghímes égre emelte, de nem imádkozott. Csak bocsánatért esdekelt. Nem az Úrhoz… hanem a szerelméhez. Szégyelte magát, hogy egy pillanatra megrendülhetett benne a hit, szégyelte magát az esti bánatáért…

– Hugh, – suttogta hangtalanul – bocsáss meg, bocsáss meg nekem!

A pillája megnedvesedett.

Úgy képzelte, hogy az ezüstfényű csillagok szemén át Hugh a szemébe néz és megbocsát neki. És akkor Ginevra mosolyogni kezdett, enyhén, békülten.

De azért nem feküdt le. Térdelve maradt ágyában és összekulcsolt kézzel, a kegyelmet nyert bűnbánat extázisában bámult tovább, a Hugh szemével rátekintő mennyboltozatra.

Hugh csaknem futott. A ropogó hóról a folyosó linoleumára lépett, a friss éjszakából a narancsfák illatától fűszerezett langyos szobalevegőbe…

Nesztelen ment át a folyosón és a nappaliba nyitott. Már majdnem átsietett a csak félig világított termen. De mikor kezét a nyilt tornácra vezető ajtó kilincsére tette, a nappali egyik zugából elfojtott hívást hallott.

– Ah, Mister Foorte…

Hugh szeretett volna meg nem állani. Csodálkozott a bárónén, hogy ilyen órán, mikor már mindenki szobájába széledt és a társasági termek üresek voltak, itt enyeleg Kazanovval és nem is akar belőle titkot csinálni.

– Ne siessen sehova, Mister Foorte, önnel fényes tervünk van még ma.

– Milyen tervük? – kérdezte Hugh kellemetlenül lepődve meg.

– Jöjjön ide, majd megtudja.

Hugh néhány határozatlan lépést tett a bárónéék felé.

– Például egyik az, hogy ezt a képet akarom megmutatni önnek.

Zerna báróné valami albumban lapozott, az olvasóteremből hozhatta s felejthette ott valaki. Hugh azt hitte, az asszony gúnyolódik vele, amiért kellemetlen arcot csinált. Mikor a bárónéhoz lépett, az Tizian »Földi és égi szerelmé«-nek egy nagyon szép másolatára mutatott.

– Már régen vágytam megkérdezni önöktől, melyiket tartják a két szerelem… azaz nőalak közül szebbnek.

Kazanov nevetett.

– Én mindkettőt nagyon szépnek találom.

– Ó, milyen fifikus Páris lenne ön. De halljuk Mister Foorteot.

Hugh a képre bámult. A földi szerelem meztelen alakja különösen meglepte kicsit aranybajátszó testszínével. Hirtelen elkapta róla a tekintetét és szinte haragosan nézett a bárónéra.

– Nemde, a földi százszorta szebb?

És az asszony közelebb lépett Hughhoz.

– A képen vagy valójában? – kérdezte Kazanov incselkedve.

– Mindenütt…

Hught émelyítette ez a társalgás.

– Mit parancsol még tőlem, báróné? – kérdezte hűvösen, de a hangját valami belülről jövő remegés nem hagyta szabadon zengeni.

– Velünk fog teázni, jöjjön.

És karját a fiúéba öltötte, intve Kazanovnak, hogy kövesse őket.

– Pardon báróné, egy percnyi dolgom van…

– Hol?

– A verandámon.

– Azonnal jöjjön vissza. A koncert óta várunk itt magára.

Hugh sietve vonta ki karját az asszonyéból, átment a nappalin, ki a nyilt tornácra, onnan a verandára…

A leány ajtajáig ért.

Az üvegajtón már nem szüremlett ki fény. A kialudt ablakszem, mint egy holt reménység sötétlett a fiúra. Tüzet hozott és vaksötét fogadta… Csak álomnak, káprázatnak tetszett, hogy a vaksötét szobában, az ágy fölött holdszín fehérségben egy térdeplő alakot lát…

Hugh lehullott a kilincsre és izzó ajkát a leány kezenyomára illesztette, mohón, átadón, mintha nem holt tárgyat csókolna. Rettentő fájdalmat érzett: az átfagyott kilincs összeégette ajakát…

Fölállott, mintha megbüntették vagy elkergették volna és lassan megindult visszafelé.

A báróné és Kazanov a nyilt tornácon várták, bár ez elég könnyelműség volt, mert a felhőtlen éjben halk, sivító hasgatás kezdődött. Víjjogó szárnyain az alpesi vihar kerekedett: a főhn.

– Siessen – didergett a báróné és szinte vonszolta Hught át a termeken, hallon és folyosókon, amik Madame Mercati szobájáig vezettek.

A szobában most is az a groteszk megvilágítás pompállott, de más rend volt. Az asztal az ablaktól középre húzva, rajta tea forrt, körül virágos porcellán teríték.

Ezt a báróné rendezte így, mert mindjárt koncert után ott járt és csak aztán tért vissza a nappaliba, hogy elfoghassa Hught.

Madame Mercati fölkelt az ágyból s nagyvirágos, sárga pongyolában a hintaszéken hevert. Nagyon sápadt volt, de a haja most nem volt kibontva, hanem kissé rendetlenül föltűzve és aranyszövésű hálóba szorítva.

Nem nézett Hughra, mintha a fiú nem is lenne ott; különben pedig egészen nyugodtan, szinte elszántan váltott néha szót a többiekkel. Hugh csodálkozott, hogy az asszony föl mert kelni. De nem kérdett semmit. Egészen föl volt zaklatva, korbácsolva; a lelke fájt, elperzselt ajka sajgott, a szíve csaknem elhamvadt a láztól.

A különös megvilágítás, Madame Mercati sápadt kreolarca aranyhálós hajfodrai alatt, Zerna báróné macskaszerű, puha mozdulatai, Kazanovot körülduruzsoló csacsogása valahogy szembeágaskodtak szentelt szenvedéssel teli lelkével; úgy tetszett néha, hogy gyűlöli Zernát, vagy tán irígyli Kazanovot… mindenkit, aki súlytalan lélekkel jött e világra.

Valami megvetésféle kelt föl benne a báróné iránt és fülében tavalyi pletykák csendültek, hogy a báróné táncosnő volt és a férje a deszkákról vette el, és hogy azért tud olyan könnyen élni… Ah, és Hugh nem tudta lerázni, mint eddig, hogy ezek ostoba, irígy szállóbeli pletykák…

– Könnyű, neki könnyű és annak, aki vele kerül össze.

Meztelenül kelt fel benne a gondolat, amire soha eddig nem gondolt leplezetlen: hogy ez a két ember a tűz körül táncol és bele fog ugrani a tűzbe.

Később másegyebek rajzottak föl benne…

A tea fölmelengette künn elgémberedett testét, ereiben a vér tűzcsíkokká vált és lángfolyócskákban bujkált benne. Elfagyott ajka metszően sajgott, mintha körmös hangyák másznák, de csak bent, bent, messzi a lelke mélyén vágyott egy hűs, eperízű ajak érintése után.

A lelke felszínén más vágyak kezdtek bizonytalanul, mint félénk szörnyetegek fölbukni… Zerna báróné friss macskaszáját nézte, Madame Mercati összeszorított piros kígyóajkait… És a két asszony között egy harmadikat is látott lebegni: a Földi Szerelem síma, aranytagú oltárképét…

Szinte félálomszerű mámor szállta meg, az erős teától, az erős parfőmöktől, a mindezen átlehelő gyenge pézsmaillattól… A feje nehéz volt, a gondolatai tántorogtak… Úgy tetszett, hogy künn, a távoli hegedűsírásra emlékeztető szélvihar valami álnok, hamis, kerítő éneket sípol… Azt hitte, álmodja, hogy a báróné fölkel, elbúcsúzik Madame Mercatitól és Kazanovval és vele a folyosóra lép… A folyosó végén visszaküldi őt…

– Mister Foorte, menjen, adja be Madame Mercatinak az orvosságát, egészen elfelejtettük.

Visszamegy, nem is gondolva rá, hogy hiszen Madame Mercati az orvosságot nélkülük is beveheti. Az ajtóban megáll: Madame Mercati még mindig a hintaszéken ring, kezével az orvosság felé int, Hugh kézbeveszi, egy kis kanálba tölti – nyúlós, halványzöld szirup – és ajkáig viszi az asszonynak; a térde reszket, a keze reszket, a kanalat elejti, az ajkuk összehajol. Madame Mercatié félig nyitva, mintha sóvárogna valamit, Hughé sajog, mintha láng sütné… Egyszerre aztán kialszik a sajgás, valami édesen forró hullám fedi be a kínt. Ah, milyen jó ajkát beleágyazni e puha hullámsírba, mily édes beletemetni izzó, vonagló, fagymarta sebét.

Ez csak egy pillanat. Rettentő csattanást hall, kint valamit porrá vágott a viharzó szélvész. És hirtelen jeges ár fut át a testén: észébresztő, kijózanító, gyötrelmesen megszégyenítő.

Hugh fölegyenesedik, a fejét átfogó két tűzliliomkar leesik és eltakar két fényes, mérges fekete bogyóra emlékeztető szemet előle.

Hugh kitámolyog a folyosóra, az ajka irtóztatóan fáj, mintha parázs esett volna rája; összeszorítja, mintha parazsat szorítna közéje.

De nem az ajka fáj legjobban. A szégyen szurdaló darázsfészke zsibongva bolydul meg benne, a szobájába vonszolja magát és görcsösen sírni kezd.

És amíg ő zokog, Madame Mercati mint elalélt sárga virág hever az ágyon. Vére forró árban hajtja szívét, a sebes, kattogó malmot… A malom üdvösséget őröl… Megcsókolta Hught… Megcsókolta, bár úgy hitte: a fiú el fogja taszítani őt. De még azon az áron is: az ajkát akarta egyszer. És Hugh nem volt rideg, nem tiltakozott, nem: éppen odaejtette ajkát az övére.

Ilyen izzónak sose hitte azt az ajkot; mintha égő parázsszem, mintha eleven hús lenne; mintha izzó vércseppeket csókolt volna le róla.

Milyen édes volt utána a fiú, hogy úgy elszégyenlette magát, hogy míg ő eltakarta arcát, kiszédült a szobából…

XIII.

Mikor Hugh reggel felé elaludt, képtelenül zürzavaros álma volt. Ginevrát látta Madame Mercati sárgavirágos pongyolájában, Madame Mercati hintaszékén; Zerna báróné gyermekesen érzéki mosolygásával ajka körül, ajkáról Zerna báróné duruzsoló csacsogása folyt. Hugh fölibe hajolt, de Ginevra nem ejtette le pilláit, nem várta néma megadással… hanem tüzes két kezével magához húzta a fejét és ajka hűvös gyümölcs helyett forró, párás, vonagló hús volt.

Émelygő érzéssel ébredt és órákig nem bírt moccanni. Mindenekfelett szégyenkezett: szégyelte magát Zerna bárónétól, aki bizonyára sejteni fog valamit; Madame Mercatitól; hogy tőle miért, azt most még nem is tudta… saját magától, hogy úgy megszédült, de senkitől úgy, mint tőle, aki minderről mit se tud: Ginevrától. Ha reágondolt, valami átcikázott a testén, mintha villám ütne át rajta.

Csak délre került ki szobájából és hamuszín arccal ült asztalhoz.

Az ebédlő élénk tereferéjében Aimée vitte a szót. Szenzációs élménye volt. Az éjjel a főhn nem hagyta aludni: a verandák nyikorogtak, az asztalkák, székek táncot jártak bennük, mint valami báltülő kisértetek…

Úgy hallotta, valaki jár a verandáján…

– Képzeljék, – mesélte titokzatosan – fölkeltem, kinéztem az üvegajtón, hát a szomszéd veranda korlátján ott áll egy rettenetes alak. A ruhája lógott rajta, a haja össze-vissza cibálva, az arca dagadtracsípve a széltől… Istenemre, az anglikán lelkészné szelleme volt. Szakasztott olyan.

– Álmodta – jegyezte meg Ziegler.

– Jöjjenek mind fel a verandámra. A túlsó karfa deszkája le van törve, odalátni. A párkányon a hóban lábnyomok. Különben is tisztán láttam, s azt is, hogy a rémes jelenség az anglikán pap ajtajáig támolygott.

– Persze, kimenni nem mert – szólt közbe újra Ziegler.

– Elég, hogy élek. Más nő szörnyet halt volna.

E pillanatban az ebédlő ajtaja fölnyilt, a társaság kővé meredt.

Az ajtón az anglikán lelkész jött, karján csúnya kis asszonyával. A jámbor papocska pirulva, de sugárzó arccal mesélte el, hogy felesége az éjjel visszajött. Csak Zürichig jutott el a vonattal, tovább nem bírt a fájdalomtól. Visszautazott az utolsó állomásig, és mert nagy, gyámoltalan tájékozatlanságában egyebet nem tudott tenni, a hegyeket gyalog mászta meg.

– Szegény kis jószágom – fordult a férfi a magából kikelt, meghajszolt asszonykához.

Nem lehetett kicsi dolog: az irtóztató főhnben húsz kilométert mászni, éjjel egyedül…

Az asszony mosolygott, odaadón, mint aki boldog, hogy áldozatot hozhatott a szerelméért.

Ez a szenzáció Hughnak végtelen jót tett. Nem figyelt rá szinte senki…

– És mit fog szólni doktor Koeniger? – szólt egy idős angol kisasszony, epét cseppintve a házaspár örömébe.

– Amit mindig. Hogy a szerelem szokta áthúzni a legsikeresebbnek igérkező kúrákat – harsogta Ziegler és véletlenül éppen Hughra nézett.

Hugh összerezzent. Eszébe jutottak a fiú szemérmetlen vádjai…

És Ziegler szemét most éppen az ő ajkára szögezte.

De még ezt is inkább állta Hugh, csakhogy ne kelljen a terem túlsó felébe néznie, ahol Ginevrát sejtette.

Mikor az ebédnek vége volt, akkor látta, hogy Ginevra nincs is az asztalnál.

Aznap délután Aimée beállított a közös verandára. Egyik angol úr hazautazott pár napra, a heverője üresen állott; és Aimée, állítólag az erősebb napverésért, valójában hogy Zieglert bosszantsa, odaköltözött. Ez utóbbi szándék annál valószínűbbnek tetszett, mert a főhn most is járta a bolondját, aki csak tehette, szobájában maradt és csak néhánynak volt kedve kint heverni.

– Mademoiselle talán a kísértetektől fél most már a magánverandáján – tréfált Blumer.

– A kísértetjárás most általában divatba jött – kezdte Ziegler. – Teszem az este koncert után jóval, a mi folyosónkon is valóságos Valpurgis-éj volt.

– Selyemszoknyás boszorkányok? – kérdezte Blumer.

– Mikor a kulcslyukomon kinéztem, én egy szoknyát se láttam. Csak egy hímkísértetet… pardon, ott is vannak nemek, úgy hiszem…

Mindenki mosolygott, csak Hugh nem.

– Mi van Miss Hardingssal, hol marad ma – érdeklődött az idős hollandi, aki egy kicsit szintén hódolt Ginevrának.

– Talán a főhntől fél, hogy az megárt neki? – fordult Blumerhez.

– Az este áthült. Milyen vékony is volt az a fehér köpeny rajta.

– De tündéri, nem? Az ilyen lényeknek, mint ő, nem volna szabad megfázni, hogy mindig könnyeden öltözhessenek – ábrándozott Ziegler. – Vagy ki tudja, talán a főhn verte ágyba?… Mert az némelyeket ágyba dönt, másokat ostobaságokra tüzel…

– Ki jön be hozzá a hölgyek közül? – kérdezte Aimée. – Miss Hardings nem fogad férfilátogatót, ha beteg.

Igen, ezt mindenki tudta, Hugh leginkább. De hogyan is merne bemenni hozzája. Inkább fölkelt és bár a főhnben kintsétálni tilos volt, lement az útra. A malom felé vágott, ez volt az ő örök zarándokútja, mert arra senki se járt szívesen, és mert így magába rogyhatott a csendben.

Mikor már jó mélyen bent volt a fehérprémes, kucsmás fenyők alatt és csak a kristálypatak zokogása kísérte nehéz, hóbasüppedő sétáját, hirtelen a nevét hallotta kiáltani.

– Halló, Mister Foorte…

Ziegler volt.

Hugh megállott.

– Jól megiramodtam, hogy utolérjem. Piha! Istenverte egy sétaút az öné! Gyalázat, hogy errefelé nem hengerelnek!

És Ziegler fujt és törülgette homlokát.

– Miért akart beérni? – kérdezte Hugh fojtott izgalommal.

– Valami nagyon érdekes dologért. Tudja is tán… A kísértethistóriával már céloztam rá önnek az imént. Nem akartam, hogy a dolog készületlen találja… Elég az hozzá, kedves Mister Foorte, hogy most már hiába fog tagadni. Az este későn láttam önt Madame Mercatitől kijönni…

Hugh pillanatra valami durva indulatot érzett: megütni vágyott Zieglert. De külsejében hűvösen maradt.

– Igen, ott teáztunk, Prisse báróné, Kazanov meg én. Ehhez önnek igazán semmi köze.

– Persze, hogy nincs. Miss Hardings minden héten kétszer Cowlinékkal teázik tíz óráig… Ártatlan mulatság… Csakhogy én se Prisse bárónét, se Kazanovot nem láttam. Ellenben önt egyesegyedül láttam odabent…

– Odabent?

– Igenis odabent. Mert én nem az én kulcslyukomon lestem ki, hanem a Madame Mercati ajtajáén be. Csakhogy én diszkrét legény vagyok. Nem akartam önt az egész veranda előtt megpirítani. Meg aztán… törődnöm kell az ön dolgaival… Most már izé… az én szerepem se valami dicső… De hiába. A cél szentesíti az eszközt! És itt a célról, nagyon szent célról van szó, drága Mister Foorte!

Hugh egy útmenti padhoz támaszkodott.

– Csak semmi ijedezés. Mondtam már, hogy diszkrét vagyok. Hiszen ön egy féléve egyébből sem él, mint az én diszkréciómból! Nyugodt lehet, én különben sem láttam semmit… mást, mint hogy ön valami üvegcsével bíbelődött.

– Orvosságot adtam Madame Mercatinak.

– És a seb az ajkán, Mister Foorte…

– A seb? Fagyás.

– Ah, égés, Mister Foorte. Madame Mercati megharapta…

Hugh holtrasápadt.

– Semmi komédia, Mister Foorte. Ha én egy ilyen sebet hordhatnék… Miss Hardingstól…

Hught elöntötte a harag.

– Miss Hardings nevét hagyjuk ki a játékból! Mert én…

– Talán párbajra hiv?

És Ziegler fölkacagott.

Hugh arca még átlátszóbbra fakult, szeme két ezüst szikrává gyult, a kezét fölemelte.

Ziegler hátraugrott.

– Ejha. És ezt nevezik kimért amerikai temperamentumnak. Persze, a spanyol vérkeveredés! No de ne izgassa magát!

Hugh karja már előbb leesett, és a fiú fáradtan, végtelenül engedékenyen, halkan mondta:

– Ziegler úr, ne bántson engem. Ön mondta egyszer: seperjen kiki a maga háza előtt… Mi köze önnek hozzám? Az útaimhoz?

– No tényleg, nem öröm futkározni rajtuk. Nagyon süppedékesek… Nézze csak a hócipőmet. Felülről telt meg hóval. Különben pedig úgy látom, azt hiszi, túl vagyunk a dolog derekán s lerázhat a nyakáról. Oh dehogy. Ez csak a bevezetés volt. A lényeg most jő és akkor látni fogja, hogy nekem törődnöm kell az ön dolgaival… Most már kénytelen vagyok egészen tapintatlan lenni. Az este többet is láttam az orvosságos üvegcsénél. József és Putifárné-féle jelenet… Csakhogy ön Józsefnél valamivel tüzesebb legény… Pardon, szó sincs indiszkrécióról. Ha ön Miss Hardingsnak békét hagy, akkor soha senki meg nem tudja ezt…

– És ha nem?

– Akkor ő lesz az első, aki megtudja, hogy ezúttal József nem húzódozott…

Ziegler egy percig farkasszemet nézett Hughval, aztán kicsit félreállt tőle.

– Mister Foorte, ön föl van izgatva. Hisz ez természetes. Nem is zavarom, hadd gondolkozzék a dolgon.

És mert Hugh nem mozdult, hanem összefont karral mint szobor állott, Ziegler megindult a csikorgó havon.

– Szép kis sétát rendezett nekem ebben a gyalázatos főhnben – szólt hátra és fölkapaszkodott a város felé vivő meredek oldalon. Később Hugh hallani vélte, hogy a magasabb hegyterrászokon fütyörészve ment; a szél dallamfoszlányokat csapkodott feléje.

Hugh nem moccant továbbra se. A szél tépdeste a köpenyét, haját fürtökre zilálva homlokára csapta, homlokát metsző fájdalomig sikálta…

Hughnak nem volt eleinte egyetlen gondolata se. Csapdában volt…

Minden ellenevallott a világon… Volt, volt ugyan egy útja: megmondani Zieglernek, hogy azt a csókot ő nem akarta… De lehet-e, szabad-e Madame Mercatira ilyen szégyent sütnie?… Nem, soha.

De Ginevrához odamehetne, elibe letérdepelhetne, és azt mondhatná:

– Igaz, vétkeztem, de kényszerből…

És Ginevra megbocsátana. Csakhogy ő Ginevrának nem _hazudhatik_…

Ez a gondolat mint összeomló mennyezet szakadt reá. Hogy ő a csókot nemcsak kapta, de adta is…

– »József és Putifárné, csakhogy ön Józsefnél tüzesebb legény…«

Hugh-n mérhetetlen utálat futott át, de a legkülönösebb: valami sóvár, lankasztó borzadály…