Part 10

Vannak nehéz testi betegségek, amik rettentő lelki betegségek után jótétemény gyanánt szakadnak az emberre. Ginevra mintegy megváltva feküdt az őt hűvösen befogó pehelypárnák között, szívén a szünetlen megújított jegesruhával.

Olyan gyenge volt, hogy nem tudott töprengeni többé… A testvér csak mind arra kérte, hogy ne moccanjon, húnyja be a szemét, ne gondoljon semmire. És ő nem moccant és a szemét behúnyta. Mint idegen történet, mint régi, dőre álom kerengett fölötte mindaz, amin hetek óta átment:

Hugh utolsó csókja a Szilveszter éjjelen, mikor az ő haja elborította őket; az a rémület, mikor nyomban reá Ziegler nyitott be…

Ziegler akkor egészen sápadt volt és egészen nyersen kérdezte:

– Remélem, kidobta Mister Foorteot?

És ő, a pamlagra dűlve, nem tudott felelni.

– Tehát nem. Igérje meg, hogy elűzi magától!…

– Ziegler úr, miért erőszakoskodik velem?

– Kötelességem. Egy védtelen leányt egy olyantól megóvni, ez nem is érdem.

– Kiről beszél ön?

– Mister Foorte-ról. Fáj ez önnek? Ah, hogyne fájna. Hiszen önnek igaza van: úgy illenek ketten egymáshoz, – ma este is láttam – mint királyi nemzetség két elátkozott sarja. Szentigaz. Mintha nem volnának közülünk valók… Én nem vagyok irígy, én ezt belátom, megadom. Az isten nem követhetett el nagyobb… izé… majdnem mondtam egyet! – mint hogy magukat beteggé tette. Maguknak össze kellett volna kerülniök – egészségesen, romlatlanul, ujjongani tudó idegekkel. Ah… milyen nász lett volna az! Az istenek megirígyelték volna! Hanem az élet, a buta élet, az keresztültipor a leggyönyörűbb lehetőségeken…

Ziegler megtörülte fényes homlokát.

– Miss Hardings, én néha látom önt, épségben, virulón, ünnepelve, mint egy királyasszonyt: a fején koronával, egy félisten karjáról ragyogva be a világot… Félisten!… haha!…

Ginevra égő szemmel, egész testében remegve bámult a zűrzavarosan kábító, mézédes és méregkeserű igéket hadaró fiúra. Zieglernek közben átszellemült fényes arca az utolsó szavaknál torz grimaszokba húzódott.

Ginevra maga elé emelte a kezét:

– Ah, hallgasson… kíméljen… menjen!

– Nem megyek… hiszen nem ezért jöttem, hogy az isten tévedéseire mutogassak rá és korrigáljam, amit ő végkép elrontott. Csak mert nem tűrhetem, hogy önt, aki előtt a világnak le kellene borulnia… ennek a ronda, piszkos világnak… hogy önt… ez a világ… szánja… lemosolyogja… Mert a lelke, az csak önnek királyi. Mister Foorte… gazember!

Ginevra imént védekező szárnyakként maga elé tárt kezének ujjai ekkor hirtelen kicsit összehajlottak, mintha ökölbe akarnának szorulni. Haragja arcára íródott, de a fiú nem érezte magát megsebezve. Hanem a leányra bámult, egész mereven, mintha gyönyörködne benne:

– Egy angyal szánalma, bocsánata ugyan megment egy bűnöst a pokoltól, azt mondják, de csak a túlsó életben… Ha önnek fáj, hogy Mister Foorte gazember, akkor annál inkább szólnom kell. Kérem… hogy is fejezzem ki magam…? Tapintatosan… izé… Mister Foorte… mást szeret.

Ginevra fölegyenesedett, mintha cáfolni akarna. Aztán csak azt mondta:

– Ön nem érdemli meg, hogy az ellenkezőjét bizonyítsam.

– Ah, ön hisz neki. Eddig csak azt tudtam, hogy szereti őt, de sőt hiszi, hogy viszontszeretik. Igy tud ő hazudni… Hát nem látja ön a valót? Nem látja, milyen gyalázatos szerepre szánta önt Mister Foorte?

Ginevra értetlenül bámult a dühöngő fiúra. Legélesebb fájdalmai mögött valami tompa iszonyat lepte meg: az a sejtelem, hogy ez a fiú meggyőződésből beszél, ha badarságot is.

– Várjon, világos leszek, a jelképeket úgyse érti. Mister Foorte a Madame Mercati szeretője… Ért engem? És ön… önnel takarózik az emberekkel szemben. Kitünteti önt – mások előtt.

Rettentő, hasogató szégyen, fájdalom szakadt a leányra… de csak egy pillanatra… Mások előtt? Akkor miért rogyott térdre előtte?… Miért csókolta… Hisz azt senki se látta…

Fölállt egészen, és jéghideg, lenyilazó hangon utasított vissza minden további harcot:

– Ziegler úr. Ön rágalmaz. Rágalmazza Mister Foorte-ot. Ezt értem… De ön véle együtt egy asszonyt is bemocskol. Menjen!

És az ajtóra mutatott.

Ziegler akkor úgy nézett reá, mint egy háborodott, de aki őt tartja háborodottnak. Valami fájdalomféle vibrált vöröskarikás, zavaros szemében.

– Jól van… majd másként…

Ezt mondta és minden további magyarázat nélkül, hányivetin, amint szokott, kiment.

A Szilveszter-éj után bánatos, szürke napok jöttek. Hugh mindig csak ebédnél mutatkozott, akkor is szórakozottnak látszott. Ginevrára szinte soha egy pillantást se vetett, talán egyszer, kétszer csak, és úgy, mint az örökre búcsút vett tekint vissza még a fordulónál. Délután is alig egy órát volt a verandán, már négy óra felé összeszedte könyveit és Madame Mercatiékkal ment…

Ezek csöndes, reménytelen napok voltak, mikor a leány reggeltől estig remegve várt: talán most jön, talán e percben éppen hozzáindul, talán este kilopózik hozzá, talán a szalonban megszólítja… Mindig a következő óráktól várt Ginevra valamit és azért mégse hitt semmiben… Se jóban, se rosszban. Mintha a napjai elfakultak volna.

De volt két esemény, ami mégis jelentett valamit.

Egyszer – késő este volt – Ginevra kint feküdt a verandán. Már mindenki szobájába széledt, vagy a nappaliban szórakozott. Hideg, hózimankós idő járt, egy keveset fújt a szél és majdnem arcáig szórta a pihéket. Lassan temette takaróját, hózsákját fehérbe, és ő várt…

A ház mindjobban elcsitult, már régen neki is aludni kellene…

Hirtelen úgy tetszett, hogy valaki nevén szólította. Felült. Senkit se látott, pedig újra hallotta a nevét; a széltől hordva, foszlánnyá tépve.

– Gi… nevra…

Mintha súgná, mintha tördelné valaki.

Arra nézett, az omló fehér árba és fekete árnyat pillantott meg a hózuhatagban.

– Hugh… Hugh!…

A fiú nem moccant. Fekete köpenyét magára csavarta, hogy a szél el ne kapja, a fejébe mélyen húzta be csuklyáját.

– Ginevra… – mondta mégegyszer.

A leány szemébe forró, boldog könny szökött.

– Hugh…

És karját meglibbentette, mintha elibetárná.

A fiú még most is úgy állott. Aztán hosszú, dermedt szünet után csak azt mondta:

– Jó éjszakát.

És elment.

Ginevra visszadűlt párnáira.

A szeméből a könnyet kifujta a szél és ő száraz, rémült pillával meredt a veranda deszkamennyezetére… El volt hagyva.

»Minden csak látszat. Csak egy igaz. Hogy szeretlek és a tied vagyok.«

Ez harangozott fülében, de csak úgy, mint hitvallás, amihez görcsösen ragaszkodunk, bár szinte képtelenség hinni benne…

És másnap Hugh még csak föl sem kereste a tekintetével.

Aztán ismét jött valami…

A városka jelmezes jégestélye.

A Svájci Ház épebb lakói részt vettek az ünnepélyen. Ziegler ismét ördögnek öltözött, Aimée pirosbóbitásnak, Zerna hópihének.

A többiek csak nézni mentek.

A pálya színes lampionok százával volt megvilágítva és a nézők is tartottak egy-egy rőt fényt vető tűzgömböt.

A tóparton Ginevra véletlenül Hugh mellé került.

Jobb felén a fiúnak Madame Mercati állott, Ginevra balfelől. A fiú a pályát nézte: arcát a kezében tartott bíbor lampion vörhenyes fénybe verte. De azért az nem látszott színesnek, a tűz rajta csak lopott volt.

Hanem inkább nagyon kísértetinek, nagyon merevnek, élettelen szépnek. Nem, ilyen szépnek Ginevra soha sem látta. Boltozott homloka alól óriás délszaki szeme, mint sötét drágakő világolt elé; keskeny arcéle, félig nyilt ajka mintha faragva lenne. A szája körül keserű vonás, mint a nagyon, mindig szenvedőknek.

Ginevra nem a pályát, Ginevra Hught nézte akkor.

Vajjon igaz-e, hogy ezt az ajkat ő jobban ismeri, mint más…

Hugh hirtelen reánézett. Nagy, rejtekező szemének fénye a leány arcába úgy esett, mint egy csók. Azután lesiklott róla, a hóra, mintha tekintete letérdelne a leány előtt.

De ez csak egy pillanat volt. Aztán a térdeplő tekintet hirtelen átrebbent Madame Mercatira, fénye megtört és a fiú közelebb húzódott az asszonyhoz.

Ginevra akkor észrevétlenül keveredett el a partonállók közé és megindult hazafelé. Lassan, mintha cél nélkül menne, imbolygott alá a szállóhoz vivő úton. A szíve sajgott, egy-két könnye letörületlenül szivárgott alá arcán…

Nem volt az sem harag, sem féltékenység, ami fölkelt a leányban. Még vád se; csak halk szemrehányás; nem azért, hogy most más jő az ő helyébe, hogy a boldogság, amiért ő eseng, másüvé fordul. Csak az fájt Ginevrának, hogy Hugh nem hagyta meg őt tartalmatlan letargiájában, hogy fölkeltette lelkét és kibontotta vágyait. Hogy ígért, hogy a boldogság perspektivájába betekinteni hívta és most, amikor a szíve nyugtalan sóvárgóvá fakadt, akkor meddőn sóvárogni hagyja őt.

Néha eszébe jutott az a nap, mikor a báróné érkezett és ő magában feküdt a hóviharban. Akkor először fájt az egyedüllét neki és mikor aztán Hugh kilopózott hozzá, akkor először volt könnyben őelőtte. Hogy borult be akkor a fiú arca! Hát most nem fáj már Hughnak az, ha ő egyedül van, kietlen, szomjú árvaságban sínylődve? Akkor egy percnyi szomorúságáért majd kétségbeesett… Nem jut eszébe, hogy ő most mindig szomorú?

– Vagy így van ez, hogy csak addig tipornák le egy könnyünkért a világot, míg az a könny nekik is fájdalmat okoz, azután pedig tovamennek és akkor a lelkünk könnybefúlhat értük?

Ilyenkor Ginevra majd elalélt a fájdalomtól és mert nem volt senkije, néha kezét a homlokára, hajára fektette, mintha őrangyala volna saját magának és halkan, reszketve súgta:

– Ne sírj…

És nem is sírt, szinte soha. Fájdalma nesztelen volt és olyan mély, olyan rejtező, hogy még az ő lelke előtt se nyert éles formát soha. Hugh viselkedésének nevet nem adott: sem hűtlennek, sem hitszegőnek, sem állhatatlannak nevezni nem bírta, oh, ezek olyan hétköznapi, rikító szavak voltak ahhoz képest, amit a fiú elmaradása az ő lelkében keltett. Nem volt az felelőtlenség, lelkiismeretlenség sem, mindből valami: egészében öntudatnélküli kegyetlenség, amivel a férfi szándékosság nélkül, gondolattalanul, vakon és irtóztató magátólértetődéssel tipor reá a nőre, akin túlhalad.

És aztán voltak ismét órák, oh, gyakorta voltak, mikor Ginevra minden égbekiáltó ellenmondással szemben védelmezte Hught. Mikor minden tettét ki tudta magyarázni; mikor fájt neki, hogy talán igaztalan gondolatokkal van őiránta. És néha, kivált éjjel, ha nem látta Hught Madame Mercatival együtt, akkor szemét ráfüggesztette a hegyek gerincén könyöklő, hozzá betekintő csillagokra; még édesebb hullámokba takarózott lelke: rászakadtak az együttlét kimondhatlan drága emlékei. A gyengédségére gondolt, az áhitatára, amivel a fiú megközelítette…

És ilyenkor gazdagnak, boldognak, erősnek érezte magát. De az ilyen enyhülő pillanatokat gyorsan fölkapta, semmibe libbentette egy-egy újabb, alig érzékelhető, csak a szív mélységes sejtelmével fölfogható valami. Egy-egy nem reátévedő tekintet, egy nem neki fölviruló mosoly, az elpártolásnak azok a másnak megfejthetlen, a szerelemben vérezőnek oly gyorsan megnyilatkozó, magaeláruló hieroglifái.

Néha az az érzése támadt, hogy nem kellene mozdulatlanul fekve bámulnia arra a gyötrelmes játékra: hogyan rablódik el az ő boldogsága. Talán föl kellene egyszer kelnie, kiáltania, karját kitárnia érte és átkulcsolva Hught, visszamenteni őt a szívére… De ez csak álomszerű fantáziálás volt, hogy ezt valóban meg lehetne tenni, arra Ginevra nem gondolt soha. Nem, ő nem az volt, aki kinyújtsa a kezét; ő sem koldulni, sem viaskodni nem tudott; az életnek ajándék gyanánt, kéretlen áldozatképen kellett volna lábához tevődnie és akkor kegyesen és gyengéden tudta volna azt magához ölelni; – de ha az ajándékért vergődni, könyörögni kellett, tülekedni, vetélkedni tán… Oh, ő nem értette azt; a lába megrogyna, a szíve szégyenben hamvadna el…

Ahelyett, hogy küzködne, másfelé fordította szívének erejét. A multba tért szünetlen… Elővette elfeledett emlékeit: abból az időből, mikor még nem szerette Hught. Mintha virágért menne olyan mezőre, melynek pompáját hajdan leszakítni elmulasztotta és most a hervadt avarban egy-egy ép szirom után keres…

Visszaálmodta a jeleneteket, mikor a fiú körülötte imbolygott félénken, beszédes némán… Hogy nem törődött ő mindazzal és most mint elfelejtett sírból a holtakat, idézte vissza az órát, mikor ő betegen feküdt és Hugh beköszönt hozzá a verandáról, a nevét ejtve ki köszöntés gyanánt…

És egyszer, – ah, mily vak volt ő akkor s mily tisztán látja most, hogy Hugh akkor az övé volt – egyszer, még annál is régebb, hogy Hugh beköszönt hozzá: kinn állottak a szálló bejáratánál, Freyné óhajára, hogy egy érkező turistacsoportot üdvözöljenek; és ő félreült egy padra és egy nagy, kicsit esővert fehér-rózsaszín lóherevirágot szakítva, azzal foglalkozott. Akkor Hugh mindenkit otthagyva hozzájött. Most is emlékezett, hogy az ég acélszürkére volt elborulva és hogy akkor tűnt föl neki először a fiú hajának csodálatos színe: sötét volt, de nem egész fekete, hanem olyan kékbe, barnába játszó, mint valami színváltó, tompafényű selyem… Azért látta ezt, mert Hugh hozzáhajolt. És ez oly zavarba ejtette, hogy azt mondta:

– Úgye-e, milyen illatos virág?

És arcába tartotta Hughnak a lóherbóbitát.

Hány ilyen apró emléke volt még róla, amiket most elővett s amikbe beletakargatta didergő lelkét. A multba járt morzsáért, enyhületért: a jelen mindig fukarabb mostohája lett…

Sokáig ment ez így.

A napok üresen folytak, legföllebb Zieglertől kapott Ginevra egy-egy részvétteljes pillantást.

Egyszer – január végére járt – Liesl meghívta teaestére. A szerb hadnagy hazakészült, attól fognak búcsút venni.

A teaest egészen kedves volt.

A szerb hadnagy minden hölgynek virágot hozatott. Egy derűs epizód is történt. Mikor a meghivottak már mind együtt voltak, a fázós cseh hölgy irdatlan ruhagöngyölegben jelent meg. A feje se látszott ki a sok takaróból, annyira félt a meghűléstől.

A fiúk nevettek.

Azután leültek teázni, de Ziegler, alig egyet kortyintva, kirohant.

– Talán a hegedűjét hozza? – kérdezte Liesl.

– Oh, dehogy, az itt van – jegyezte meg Aimée.

Mikor jó sokára megtért, ismét alig akart helyben ülni. De a hölgyek megostromolták, hogy hegedüljön. A fiú fölállott, egy kicsit gondolkozott, aztán azt kezdte játszani:

»Du bist die Ruh…«

Ginevra összerezzent. Végtelen fájdalom lepte meg. Eszébe jutott az az idő, mikor először hegedülte ezt neki Ziegler, mikor még igaz volt a dal… Hova lett azóta az ő nyugalma?

Azonban a dal egy hirtelen gikszerrel megszakadt és Ziegler a hegedűt lecsapva, ismét eltűnt, mintha valamire lesne künnt; mintha valamit előkészítene.

– Ah, ez a Ziegler; goromba, kíméletlen, folyton nyitja az ajtót és én meghülök, hiszen egészen ki vagyok hevülve – panaszkodott Skramek kisasszony és aszpirint nyelt le gyorsan egy korty teával.

– De hiszen attól még jobban kihevül – szólt Aimée.

– Na, éppen azért. Hogy ellensúlyozzam a hülést – magyarázta Skramek kisasszony.

Ziegler visszajött. Arcán megelégedett kifejezés ült, maradni azonban most sem akart.

– Már eleget teáztunk, én álmos vagyok és zavarjuk a szomszédokat. Menjünk. Miss Hardings, ön a tulsó szárny végén lakván, az egész házat fölveri, ha az épületet végigkilincseli. Majd lekísérem a tó melletti útra, a veranda külső bejáratán át bejuthat ajtajáig… Nézze, különben is, milyen remek este van!

Ginevra az ablaknál állott és éppen a tájat nézte. Nyugalmas, dermedt alpesi éjtszaka volt: a hold a hegyek fölé teregette tündérfátylait, a mezők enyhén fénylettek, a hegyek gerincei fehéren szöktek elő, szakadékai sötéten ásítottak… A fenyők mint fehérruhás, összebujó emberek tömörültek a tóparton, a víz felett fehér prémszőnyeg aludt, most ezüst fénybe hintve.

– Menjünk – mondta Ginevra hirtelen.

Valamit látni akart… A tópartról felnézve azt az alágördült sziklaoltárt, ahol Hugh hajdan eligérkezett neki.

Skramek kisasszony visszagöngyölte magát burkaiba és borzadállyal nézett utána a folyosó végéről a szabadba lépő Zieglernek és Ginevrának.

– Ennek rossz vége lesz – mondta.

Ziegler Ginevra előtt lépett ki az ajtón.

– Miss Hardings, engedje meg, hogy előremenjek.

És Ziegler idegesen rohanni kezdett, a hó csikorogva roppant lépte alatt.

Ginevra lassan követte, szemét csendesen jártatva a távol hegyoldal sziklatömbjein. Valahol elő kell bukkannia annak az egynek.

De nem látta sehol.

A hó eltemette az ő szívoltárukat.

Ginevra némán bámult arrafelé és amint lassan előrement, elérte Zieglert. A fiú hirtelen rákiáltott:

– Miss Hardings, most forduljon meg!

A leány összereszketett és megfordult a Svájci Ház homlokzata felé.

Ziegler karonragadta.

– Nézze, nézze! Ismeri ott azt az ablakot?

És felmutatott a ház egy tejüvegablakára, ahol a kivilágított ablakszemre két szembenálló árnyék vetődött.

Ginevra megrándult, mintha menekülni vágyna.

De Ziegler fájdalomig markolta meg a leány csuklóját és közben rettenetes dolgokat beszélt:

– Nézze, ismeri őket? Nézze csak… hm… árnyjáték… de kérem, ön nézze, hisz én ezt már többször láttam!

A két árny – oh, Ginevra jól ismerte őket – összehajolt, egybefolyt.

Ziegler elengedte a leányt.

– Mehetünk – mondta.

Ginevra akkor úgy érezte, mintha homlokára valami tompa, súlyos tárggyal rettenetest ütöttek volna… Egy kezével a szívét fogta, a másikat a homlokára kapcsolta, a lélegzete tépetten zihált, de egy szava sem jött, hanem lassan tovavonszolta magát…

Mikor a verandára ért, Ziegler azt mondta:

– Keserű pohár, tudom… de ki kellett innia.

A leány ajka nem nyílt meg és alig hallhatóan szűrődött ki szava:

– Méreg…

– Méregpohár, de nézze, miss Hardings, néha a méreg orvosság. És minden orvosság keserű… Legalább is… izé,… rossz ízű… Most pedig kérem, térjen napirendre a dolog felett. Szó sincs róla, hogy azt mondjam: most már itt vagyok én… Én soha, érti: soha semmit sem szerelemért tettem… izé… csak szerelemből… és főleg lelkiismeretből.

Azután – Ginevra nem emlékszik már, hogyan, a szobájában volt és az a gyötrelem gyötörte, hogy nem tud levetkőzni. A gombjait hiába kereste, a keze ide-oda tévelygett, mint valami vihardobálta madár. A hajában a hajtűk táncoltak, bujkáltak előle… Fel akart jajdulni, de a szava valami, bent a keblében hörgő fuldoklásba fult…

Az ágyra terült és megnyomta a csengőt.

Mindez elmult már és Ginevra most ott feküdt a hűvös párnák között, szívén a jegesruhával.

Már régen feküdt úgy: órák, napok multak el, egyhangúan, jeltelenül. A diakonissza körültipegett a szobában, megújította a jegesborogatást, hideg tejjel itatta, lázát mérte és mindig arra kérte: aludjék.

Egyszer fölnyílt az ajtó, gyönyörű rhododendronokat hoztak. A testvér a fejét csóválta, mert az orvos százszor mondta, hogy ne engedje izgatódni a beteget. De Ginevra nem indult föl, csak némán bólintott, mikor a testvér megmondta, hogy az egész veranda küldi a virágokat.

Különben pedig úgy érezte, hogy a világ nincsen tovább az ő ajtajánál. És nem volt szűk neki a négy fába burkolt fal, ameddig ellátott, sem az ágy, amin túllépnie nem szabad. Azt képzelte, hogy ő oda van fektetve, egy szörnyű talányon töprengeni és ő olyan gyenge, hogy már gyötrődni, töprengeni se tud…

XVIII.

Azon este, mikor Ginevra első nap feküdt olyan nehéz betegen, Hugh későn, mosolytalanul jött át Madame Mercatihoz.

Nem szólt egy szót se, hanem a pamlagra ült, fejét a kezébe hajtotta. Az asszony se mert szólni, csak néha nézett lopva, aggódva a fiúra. Ösztönszerűen érezte meg e percben azt a titkos pillanatot, amikor egy ragyogó álom káprázatos színeibe az első szürke lehelet hamvad bele, egy tűzben lihegő nyárba az első őszi sejtelem. Az átmenet megfoghatatlan, ésszel föl nem érhető rejtélyét érezte meg; a pontot, mikor az eddig szünetlen fölfelé lendülő szerelmi szárnyalásuk meginogva lefelé ível…

Ebben a pillanatban mintegy csodálatos megvilágításban villámlott föl benne az elmult hetek pompája. Mint az oxigénben százszorozott életgyönyörrel halálba ujjongók, úgy járt ő tébolyító élettáncot a mámor először ízlelt atmoszférájában; hosszú, átsenyvedt ifjuságuknak, egész még eljövendő életnapjaiknak is minden kiégetlen, örömre való erejét e rövid napokba zsufolva össze, csókorgiát ülve, elfúlva, beletemetkezve a kettejükre szakadó rózsazuhatagba… Igen. Madame Mercati e napokat soha másként, mint reájukszakadó, szitáló rózsatengert, nem tudta áthömpölygetni a lelkén.

Nem volt az puszta érzéki játék, hanem két nagy szomjúságnak nagyszerű találkozása és olyan enyhülése, hogy Madame Mercati, az eleddig fáradt, bizonytalan, a csüggedőn tanácstalan, e hetekben mintha kivirult, maga fölibe nőtt volna: énjének summáját lelte meg. Az élet kiválasztott kegyeltjeinek glorioláját érezte derengeni saját feje fölött. A legnagyobb asszonyi életbüszkeség dagasztotta: hogy biztosan, ösztönből lelte meg az utat Hugh legtitkosabb, fiús szemérmében bevallatlan sóvárgásaihoz. Oh, most már mosolyogni tudott hajdanti magán, hogy volt idő, mikor nem a mámort akarta… Most úgy érezte, hogy a szerelem minden más ténye csak szomjú körültáncolása a mámor üdvkútjának; hogy a szerelem minden más játéka csak híg rózsavíz, hogy a mámor az egyetlen cseppben sűrített egész élet, melyben a mámortivó millió óra üdvét hajtja ki egy kortyban… Azért üdvözít és sorvaszt. S ő üdvözülve elsorvadni akart.

Egy ragyogó este után a pamlagon végigterülve mozdulatlanul maradt. Hugh csókjait mint rózsákat hordva magán: a nyaka köré fonódva, homlokára hintve, karjában szorítva, ölén ringatva a rózsaárt… s mintha félne, hogy ha fölkel, az elpereg róla…

Zerna bámulva, szinte riadtan nézte a küszöbről:

– Frozina…

De Madame Mercati nem hallotta őt, hanem tovább mosolygott, a boldogság drága, súlyos aranyköntösében elterülve…

Zerna akkor közelebb ment hozzá és megérintette a vállát.

Madame Mercati ránézett és szeméből a szerelem extázisából mindenkinél többet tudók gőgje villant, mintha tudása mindenki fölibe, senkinek el nem érhető régióba emelte volna.

Zerna akkor megdöbbent és azt mondta:

– Frozi… te nem jó úton vagy…

Madame Mercati tovább mosolygott, mintha szánta volna Zernát, akitől hajdan tanácsot koldult.

Ez tegnap volt, vagy tegnapelőtt. Most pedig, amint Hughra nézett, egyszerre szörnyű félelem, bizonytalanság lepte meg. Úgy érezte, hogy valami rettentő átok miatt kiapadt az ő varázslatának élő vize… Pillanatig dermedten állt. A szörnyű sejtelem, hogy túl a mámoron Hugh lényének olyan sóvárgásai, szükségei vannak, amiket ő ki nem olthat és hogy az élet olyan vesszői suhognak rája élesen, amik alá nem tarthatja Hugh helyett is a maga nyakát… ez fogta el most, de behúnyta előle lelkét.

Fölkelt és a pamlag előtt álló asztalra könyökölve, fölemelte a fiú arcát:

– Hugh?…

Két rémülettel teli szem pillantott fel reá.

– Hagyj… – mondta a fiú szelíden és hátradűlt a pamlagra.

Madame Mercati fölállott, a karját összefonta.

– Az fáj neked, hogy ez a sors vár reánk is?… Hugh. Azt mondják, egy ilyen eset az egész házat, mindenkit rémületbe hoz. – Engem nem.

Nekünk fizetni kell a boldogságunkért. Minden csókunk egy arany, amit az egészségünkből lefizetünk. Sajnálod? Nem éri meg?

A fiú nem felelt.

– Én örülök rajta. Hová menjek én vissza? Nekem nincs utam már ki a világba, nem is kell semmiféle út nélküled. Ez nem áldozat, Hugh. Mindennek ára van a földön, a boldogságnak a legnagyobb.

A fiú megrázta a fejét, alig is figyelt.

– Oh, én egészen másra gondolok – mondta.

És a mennyezetre nézett, hogy eltüntesse könnyeit.

– Hugh… ne sírj… Önzőnek kell lennünk. Be kell húnyni a szemünket, ha más szenved. Mi rászolgálunk erre, hogy önzők lehessünk. Nem vagyunk-e szerencsétlenek?… Kicsi Hugh-m, én tudom, hogy te egyszer szeretted őt…

– Ne, Madame Mercati, ne említse őt! Ami közte s köztem volt, az tabu önnek!… Én arról nem akarok… önnel… soha…

Madame Mercati a földre nézett. Ez olyan pont volt, aminél a fiú mindig, szinte kíméletlenül hallgattatta el. Nem volt szabad Ginevrát említenie. – Hát azt tette, amit szabad. Odament és karját Hughra fonta.

Ne gyötörj… ne gyötrődjünk. Örökké kell szeretnünk egymást és a mi örökkévalóságunk olyan rövid…

A fiú gyengéden elhárította az asszonyt. Tudta ő jól, hogy foglya az asszonynak; de ma sajgott a fogság, az aranykalit…

Korán elbúcsúzott. A folyosón azonban megállott és egyik ablak tarka üvegfestményén át kibámult a holdcsöndes éjtszakába, míg arcán egy-két fáradt, céltalan könny tévelygett alá.