Part 2

Ökrei a barázdát lomhán vonták, Mint egykedvű évek az arcredőt… S szivemben akkor halkan arcra dőlt A méla bánat s kék kösöntyűs kontyát Megbontva, sírt a sűrüdő setétben…

SÓHAJ.

Peterdi Istvánnak.

Mint túlédes, setét, únt kávéházi lőrét, Úgy szürcsölöm már sokszor a halkuló harangszós Fülledt, fáradt estéken lankadt illatu, langyos Italát bánatomnak. Jaj, sohse voltam törpébb… Bús sorsom keze már, mint könnyű, kényes, úri Lyánykéz, mely játszva völgyez ruháin ferde ráncot Oly lágynak és szelídnek rémlik, bár elcsigázott Orcámat megütötte s tudom, redősre gyűri…

Már gyakran, ravaszúl s élvezve s betegen Ügyelek, hogy gyötrelmim bús órája ugy essék, Hogy valamely finom, mesterkedő ügyesség Bujává s izgatóvá tegye búmat nekem: Paráznán gondolok rá, ki eldobott magától, Szép combjait mint nyitja lépésre, mily kihívón S lágyan… s kedvenc parfőmjét agyzsongulásig szívom, Mint ki halálba zsibbad a rózsák dús szagától…

S jaj, van, hogy vígan szólok: már kisvárosi élet Gyógyítottja vagyok, megbékélt, bölcs, halk mártir, Kit nem izgat új távlat s drága, távolból várt hír S ki egészen a csendes és szürke dolgoké lett. S mikor már megnyugodnék, hogy a lassú kín átka Életemről letelt s bízón a szürke dolgok Szivén el-lepihennék, látom, hogy övükoldott Titkok ők s fanyar mellük uj bú tejét kinálja…

Im, most is… tenyerem arcomhoz szoritom, Ó, örök gesztusa szegény, bús tagjaimnak! S összeszorított foggal tűröm, hogy könnyekig hat Egy távoli, kántáló, borbélyos bariton… … Uram! add legalább, hogy vad kín, nyersen, mélyen Metélné lágy szivem s mint durva felcserek Kontár kése nyomán a fínom, dús erek, Pirosan, gyorsan, vérzőn halna el ifju éltem!…

EGY LEÁNY SZOBÁJÁBAN.

Nagy Lajosnak.

Az ágya szélén ültem s mint e sötét, kopott ágy Oly gyűrött volt szivem, amelyen forró testét Lustán és finoman vetette el az esték Mezítlen s bánatos úrasszonya: a csókvágy.

Néma volt s elhagyott volt a kis szobában minden S a fakó aranyszínű alkonyatban Mint beteg princ a díszes halk fogatban Lankadt illatok nyujtóztak szelíden.

Már vetkőzött a szőke némber s busongva néztem Milyen únott s hideg a karja mozdulása S lelkem hervadt kertjében bús gondolatok hársa Zizzent meg csendesen, ősziesen s setéten.

Nézd, szólottam magamhoz, mily zölden s haloványon Csillog e nő szeme az estben… érzed? érted? Egykedvű és fakó jelzőlámpás ez élted Komor sínjei közt egy sötét állomáson…

Ó lesz-e állomás, hol szebb fény s jobb melegség Fogadjon, feleség és boldog vacsora? Vagy szörnyü kóborlásod már nem szűnik soha? S csak ily pihenők várnak, bús kéj s mérgezett esték?

S könnytelen, megsirattam a petyhüdt nyoszolyán A régi-régi percet, mikor még nem volt mindez, S még úgy nyúltam a kéjért, mint vertarany kilincshez A csodarejtő élet zárt, titkos kapuján…

SZEPTEMBERI SZONETT.

Laczkó Gézának.

Szeptember szép szultánja, Ősz, pompás, buja zsarnok, Már vár a hódoló táj; a zöld és elviselt Kaftánú bús thuja mind furcsa dervised, Mind mélyen hajladoz s halkan imázva mormog,

Sárga selyemben várnak a szép, hervatag ormok, Rabnők, kiket elgyötresz s kik engedelmesek; S te jösz, puhán s pompázón s gyűrűfényes kezed Aranyos reflexétől a tiprott fű is csillog.

Ki gőggel és egykedvűn, de fénylőn s mégis áldva Ölsz meg mindeneket, hervadás padisáhja, Köszöntelek e szirtről, leghívebb dervised.

Hatalmas úrkezed ereszd vállamra keggyel S ha térdre tör hűs súlya, szólj halkan: most eredj el S átkos, dús ajándékúl az őszi bút vigyed.

ESTE A TEMETŐN.

Füst Milánnak.

Vén, halottas esti kert. Itt-ott ferdén, egyedűl Egy-egy tél-túl földbevert Furcsa fejfa hegye dűl: Megpihenne, ósdi rom, Elzuhanna békiben Lent a fűves, ó siron, Hol gazdája rég pihen…

Most a tiszta esti ég Gyengezöld és tág mező, Nyúgodalmas, rest vidék, Egy-egy halkan érkező Csillag csillog: angyal ott, Őrző angyal, azt hiszem, Földre ballag most gyalog S kézi kis lámpást viszen…

Béke, béke… lomb megett Vén feszűlet feketűl, Karja most, az átszegelt, Kétfelé lágyan vetűl: Elgyötörte estelig Véres és szöges tusa, Ölelő most és szelid Ívű fáradt gesztusa…

Béke, béke… élni ma Nem fáj úgy, nem tépdesem Lelkem váddal, vén ima Zsongat búsan, édesen: Utbafáradt vén legény Estimája… dédapám Énekelte még, szegény, Vándorútján hajdanán:

„Útvigyázó szent kereszt! Vándor míves esdekel, Új bolygásra úgy ereszd: Féluton ne esne el; Légy kegyelmes tútora, Vén csontot, hadd várja már Meleg cipó, csutora, Édes asszony, víg halál…“

Régi emlék, furcsa dal… Ó mikor még, kis legény, Próbálgattam fiatal Félénk hangocskámmal én, Kandallós, vén, víg tanyán, S megrettenve hagytam el, Látva: szép, szelíd anyám Mily busan s némán figyel…

Béke, béke… vár reám, Egyre vár az ócska ház, Ablakában űl anyám És az estbe kivigyáz… Jaj, de lelkem-testemen Lomha, bús egykedvüség S eltünődöm: istenem! Messze kell-é menni még?…

EVOKÁCIÓ EGY CSILLAGHOZ.

Osvát Ernőnek

Csillag! e csüggedt órán, míg bánatok zilálnak A fogcsikorgatások bolygóján s reszketek, Engedd feléd feszítnem, szédűlőn, reszketeg Lajtorjáját szegény emberfantáziámnak. Örök fényed figyelve fenséges ős planéta Oly jó most eltörpülnöm s nagy búm, alázva, mérnem: Mily halk s kis mozgolódás a roppant, régi térben Szivem fájó verése s e lomha éji séta…

Lásd, szörnyü óra volt ez, forró könnyem kigördült S zord vízióként láttam: sok fáradt, furcsa útam Iszonyú tömkeleggé mint bogozódik rútan S csüggedt csavarodással mily bús hurokba görbült, Hol édes ifjuságom ájuldoz, szűnő szívvel S elhal… s már drága célig torz utak kusza bogja Nem oldozódhat többé lendűlőn és ragyogva Mint víg ösvényszalag, mely dús ormokhoz ível…

Ragyogj, nyugalmas, hűs fény reménytelen s hazárd Utamra, ős tüzednél e sok, bús borzalom ma Szeliddé félszegűl s úgy nézem torz halomba Torlódott bánatim, mint ó, bizarr bazárt, Hol, nyűtt dobozok mélyén: sok-sok bús gondolatban – Ó, lelkem régi lomja! – lappang a halk halálvágy, Az ócska, furcsa krampusz s felszegné ferde vállát, De fáradt már szegény s oly úntan s késve pattan…

Most, csillag, megszerettem, lásd, árva és sötét Éltem s komoly korongod a régi, égi csendben Úgy nézem már tünődőn és békén s elpihenten Mint nyugtató örök rend szép égi hírnökét; Most érzem: bús kis útam vezet még valamerre És lágyan s édesen emeli elcsitult, Fáradt lelkem a lét, mint álmos kis fiút Halk, ringató anyák szelid és puha melle…

Csönd… csönd… Isten követje, nemes, arany jelenség, Setét áhítatom most meghódol neked S úgy emeli feléd, remegőn, szívemet Ez élő és meleg és fájdalmas szelencét Mely könnyek balzsamával s vágyak kincsével áldott, Mint bizarr drágaságuk és furcsa füstölőik A mély, setét uton, mely Betlehem felé vitt, A szent csillag fényében a szerecsen királyok…

DERŰ?

Schöntag Lajosnak.

Ez, ez hát a derű? ez a túlkönnyű játék? Nem remegek s nem pirulok bele, Közelhajlok s mondom: ime, fehér halánték, S lesem: reá a csókom halvány pírt lehel-e? Távolhuzódom s mondom: íme kis karcsú termet, S lesem: rándul-e válla utánam, remeg-e? – Ez hát az élő öröm, mely kínná sose dermed? A boldog szerelem? az élet-csemege?

– És túl lombok cikk-cakkján apró falu fehérlik, És túl fehér falun cikk-cakkos kicsi hegy – Tünődöm: itt a jó hát? s mellettem súgva kérdik: „Becses bús gondolatja kószálni merre megy?“ S oldalt hajlok mosolygva, lustán s a lány szemébe Fúvom szivarom füstjét s az évődő kacag – Ez hát a csodahangszer? a jó órák zenéje Innen cseng? lássuk, lássuk: kövérke, kicsi nyak!…

Mért hát hazudni s torzan mosolyra vonni ajkad S szépnek vélni a létet, mert szépnek vallja más? Ki már halál felé szelíd-ügetve hajtat Minek neki bús utján kis derű-állomás? Minek még kis ürűgyek: nyájas táj, lágy kisasszony, Megállni, tétovázni és próbálgatni még? Légy elszánt és kevély s egy rongy perc ne marasszon, Ha már torkodra öklend a fáradt szó: elég…

Hopp! jó szivem, csak csínján, hiszen megint becsaptak! Hopp! bolondúl dobogni és kalimpálni kár, Hopp! meg ne illetődj, megint csak semmit adtak! Hopp! gőgösen! hisz ujra üres, bús óra vár! Kopp! jó, beteg szívem, szép csínján, lassú koppal, Tovább, halkan, egykedvűn, bús véred majd eláll, Topp! fáradt, furcsa vándor, szép csínján, lassú toppal, Majd csak gáncsot vet egyszer s elfektet a halál…

SZOBÁK.

Vörös márványból építek neked Házat fehér madarak bús szigetjén, Ahol örökös, rózsaszín, hideg fény Borong a végtelen vizek felett. Fényes karú, mezítlen, barna nők Surolják majd, hajlongva, hűs szobáid S dalolják messze otthonuk danáit Míg setét rózsákként csügg bús fejök.

Első szobádban kád lesz, drága kád, Hol lágymeleg hab símogassa vállad, Csókolja emlőid és hosszu, bágyadt Karjaid közt lomhán suhanjon át. Itt gyolcsok lesznek s régi, sárga selymek, Vörös rózsák és apró nárciszok; Ha jősz, egy kis fiú tapsolni fog, És én szomoruan s alázattal figyellek.

Másik szobádban ódon ágy legyen, S mint téli síkra ejtett ékszerláda, Ferdén a hóba fúrva, kifosztva és kitárva, Heverjen drága tested a tiszta lepleken. Kis asztalodon könyvek legyenek, S míg bennük lapozol lágy, lassú ujjaiddal Itasd meg illatos és könnyes dalaikkal Itasd meg csendesen s ringasd el lelkemet…

S ha majd este a vén vizeken át Távol partok felé merengnek a cselédek S a mi bús asztalunkon elhűl az esti étek, Én furcsa bánatim, édes, ne nézd tovább: Vezess be kisanyásan a harmadik szobába, Ahol születnek a setét rimek, Forralj kedveskedőn lágy, zümmögő vizet És hints teát és mérget szelíden a pohárba…

A RABRÓL, AKI KIRÁLY VOLT

E síró szavak, úrnőm, zengő és furcsa bilincsek, Melyekkel láncra vertem és küldöm hozzád: menjen! Alázatos és szenvedő szerelmem. Én édes úrnőm, hallod? most halkan egy reszketeg rím cseng: A láncok csörrentek, mert szeliden Béklyós karját szegény szerelmem kitárta feléd – Hallod? most téveteg és fáradt az ütem Mert elindult rabod s remegve lép Közelébb, közelébb S megáll – lemondón, fájó, réveteg csendben…

Elér-e hozzád? sóhaja leng előtte, halk madár, feléd ivel sovárgva S finom és zengő hullámot ver setét hajad körül bús lebbenése a légben, Ó, ereszd most kezedre fejed, édes, lassan, bánatosan, szépen S figyeld e méla rabot, – meghal úgyis, nemsokára, Még e bús hajnalon.

Meg kell őt fojtanom S lásd, a mi halottunk lesz csak, gyászold, Hisz nemrég még király volt, gőgösen gázolt Az életembe, ífju volt, ő volt a vídám esztelenség, Karjai lüktető meztelenjét Kéjesen feszitette a hegyek felé, keményen, Ó, táncolni tetszének az ormok a rezgő, hajnali fényben S én elbúsongva az ablak előtt e dús pompában koldusan álltam De hozzám toppant s ujja közé csippenté pajkosan állam S lassan a fénybe fordította orcám… S mutatta a tavaszi fűveket, a karcsú és zsenge ragyogókat, S a fákat, miket a halk szél szeliden billegni nógat Csiklándva érzékeny derekuk hajlós, borzongó táncra… S kacagtak a boldog fák s ő is, mint a szélzengette levelek tapsolt és csengett S nevessek én is: unszolt s becézve simult hozzám S jól esett, úrnőm, mert neved dúdolta s szépséged fuvolázta S főhajtva s térdalázva Hallgatták akkor bánatim s eléje halkan mind hódolni mentek…

S mikor eljött az Éj s hozta lassú fogatán az édes és élveteg beszédű Csendet S csillagok s illatok lengtek a mély és bús világban – szerelmem A Csend szívén megbújt s így, szemlehunyva, távoli, gyönyörű dolgok felé merengett: Hej, most, míg sétál tűzvirágos égmezőn a lomha hold nehéz brokátban Hány büszke asszony lankad el kegyesre váltan És búvik búgva férfimellre! – Ezen tünődött kéjesen szerelmem s szemeidre is gondolt, távoli és gyönyörű szemedre, Míg édes vágya lassan fájásig feszült s úgy tetszék: elviselhetetlen!

S bánatim akkor, furcsa, fekete rabnők, lábainál kuporogva megültek S dudoltak néki zsongító dalt: vontatott Lépéssel léptek s elzuhantak ájultan a mondatok S mely úgy sejlik már énfelém, nagymessze elmaradt lágy dombok kéklő láncaként: Dús ifjuságom zengték altatón, a messzetűntet – S így szólt a dal: a furcsa dal a furcsa rabnők ajkán mélabúsan így zenélt:

„Ó, Áfrikánál áfrikább, forró, bizarr táj, távol Ifjuság! Fénylő, derűs vidékeidre, ott születtünk, visszavágyunk, Ott csodapálmák közt szelíden ringott hintaágyunk, S örök napfény érlelte gyenge tagjaink finom husát. Ott zsenge karral fűztük hajlós testünk lenge láncba, Ott zsongó dallal űztük ifju lábunk enyhe táncra, Őrömek voltunk, – víg király táncos, hárfás szolgái, ezeren, S hallgatta bíbor ágyán víg dalunk a víg király: az Első Szerelem…

Jaj, jaj… már elmaradt a boldog táj… oázisok… és táncok… és zenék! A víg király is… jaj, jaj… rég lehúnyta fényes, nagy, setét szemét, Mert törvény:… jaj, jaj… minden ködbe vész: szerelmek s minden édes Áfrikák! Jaj, jaj… ó új urunk, ne tudd te ezt! szolgáid, altatunk, Hajoljon rád s legyezzen álmos, álmos, halk dalunk Mint szirmahullató, setét, nagy mákonyos virág…“

Hallgatta bánatim nyújtott szavát szerelmem s néha, halkal Dudolta ő is félálomban a borús dalt téveteg De egyszer éles szóval talpra szökkent, rázta ifju öklét s vad haraggal Arcúl ütötte és elűzte szitkozódva a szelíd cselédeket S őrjöngve hívott, úrnőm, majd lihegőn hörögte neved és átkozott s gyalázott… Riadtan bújtak össze akkor megvert s megalázott Bánatim és remegve mondogatták s halkan sírdogálva: „Jaj, jaj… már meghal ő is, új urunk, kínos, nehéz halállal meghal nemsokára…“

Úrnőm! alázatos már s szenvedő e nemrég gőgös és izgága szerelem! Én szánom őt, beteg királyt s megfojtom még e hajnalon… S te, drágám, nyugszol távol ágyadon… ó, élveteg és finom ajkadon Jó volna, rádhajolva, lesnem: mint fuvall orcámra langy lehellet édesen, De jaj, itt állok én a hűs hajnalban és bús gyilkolásra készülődöm S illik e hajnal is borúmhoz: mint fáradt alkony, úgy jő: bizonytalan s tünődőn, Fényt gyújtó ujja már vigyázva a rózsák setét gömbjére rátapintott S mint pici, színes lámpák enyhe fénnyel kigyúltak már a bimbók, Már fényt vető keze a hűs mezőt behinti halványzöld, szelíd parázzsal, De oly hunyorgó és félénk e fény, minthogyha percnyi, elmuló varázzsal Bűvölték volna el a setét és elhagyott tájat, hogy lenne csalókán, betegen derengő.

S én didergek, úrnőm s furcsa és zengő Szavaim síró bilincsébe verem szerelmem s küldöm hozzád, Álljon meg ágyad előtt és nézze ájulásig, utólszor, orcád, S ha ébredsz, szóljon, ha mit tud, alázatos és búcsúzó beszédben S te ereszd kezedre fejed, édes, lassan, bánatosan, szépen S figyeld e méla rabot, – meghal úgyis, nemsokára, Még e bús hajnalon.

Meg kell őt fojtanom…

ESTI VIZIÓ.

Boross Lászlónak.

Boldog isten! hát mindig így lesz már most? Magamat én, szegény, elengedem S mint züllött küllők rívó tengelyen Átfordulnak a régi és a sáros Búbánatok szédűlő lelkemen Monoton körforgással, újra, újra…

S ülök és bámulok a lenti útra: A kövek alól felszakad az este, A tikkadt tenger… enyhe, renyhe teste Melyülve nő s már ablakom bezúzza, Vak tócsákat loccsant a szegletekbe S lomhán lapúlva árad fellebb-fellebb…

S már körülfojtogat és lassan ellep, S a süllyedt házak lenti ablakából Mint halk sellők alanti hablakából Dal szól… tán csak egy cseléd énekelget Pihenő órán, egykedvűn, szokásból, De nékem most, szegény, halált izen…

S mint fulladó az örvénylő vizen Végiglátom egy ájult pillanatban Az életem… s érzem: most, messze, halkan Valaki sír… anyus sír azt hiszem S tompán tünődöm: mért sírhat?… miattam? S oly furcsa, hogy az én szemem is nedves…

És szólanék: ne sírj anyuska kedves. De míg csak egy szót is kimondanék Már úgy rémlik: igen, valaha, rég, Akartam szólni… s elnézek a csendes Homályba s ott egy nagy setét kerék Forgatja küllőit… oly furcsa, furcsa…

Monoton körforgással… újra, újra…

EGY MOZDULAT.

Tersánszky Jenőnek.

A síró s hencegő érzésből, tépett szívem, Az „örök“ szerelemből, lásd, ez a rongy maradt, E kéjes mozdulat, mellyel a poharat Az édes poharat bús számhoz közelítem.

Ez immár züllött gesztust, először, finom ívben Szerelmem ügyeskedte, mohó és mégis félénk Szerelmem – ó, e részeg percben is érzem én még: A kedvesem kezét emeltem ily szelíden…

Ó, lendülj most szilajjá, érzelgős mozdulat! Mit görbülsz ajkamig ily sunyin a pohárral? Fáradt, rekedt torkomba most ürmöt öntenél…

Lendülj ki duhajul, csattantsd a poharat A pallóhoz! mi gondod a sok nyomoru vággyal Mely a szivembe rothadt és mérgez, bár nem él…

Ó, VIGASZ!

Lányi Viktornak.

Ó, Vígasz! lágy és csacska istenasszony, Te bárki ronggyal jószívűn parázna, Aludj már vélem is! őrjöngve rázza Vállad kezem s esengve hív panasz-szóm!

Emlőd közé hadd fúrom könnyes arcom, Tán elsimúl a szájam rángó ránca, Suttogj nekem, leslek, gyáván, vigyázva, Suttogj, suttogj, akármit! tán elalszom…

Ki ócska szókkal bús borbélylegények Kezéből a revolvert kiveszed: Furcsa patkányok, fussanak szegények –

Nézd, sírva kérem együgyű és régi Játékaid s kövér, langyos kezed: Cirógass és keríts meg: élni, élni!…

JŐJJ, VIHAR!

Lányi Saroltának.

Várom: még egyszer tán zengő vihart hoz Az élet s halk hajóm a tengeren Hazárd, utolsó táncra engedem: Zuzódjon szét, vagy lengjen drága parthoz!

Csak ez a csend, e tespedt, ájulat rossz Csendje ne volna! egy-két emberem Teng-leng a bús hajón reménytelen: Pár vánnyadt vágy, pár züllött, vézna matróz…

Mert elfogyott a nyomorú ital, Az állott rum: az egy-két csöpp reménység S jaj, józanok a szegény tengerészek…

Jőjj, tégy velük jót irgalmas vihar, Hadd lenne boldog part borától részeg Már végre mind… vagy nyelje el a mélység!…

RETRAITE (Samain.)

Térj meg ma halk hajós tünt éveid vizére S hunyt szemmel olykor tétlen fúrd légbe eveződ! Szél száll a mult parkjából s kik már görnyedezők Az elfáradtak arcát lágyan biccenti mélyre.

Most, szívedben, kopár s tág útjaitól félre Keresd, hol fejfák dőlnek, a fűves, bús mezőt: Figyeld setét legét, a multról neszezőt S hervadt kis holtjaid szivéhez csókkal érj te.

Gondolj a szem nyilára, mely élted általfúrta S az órákra, melyekre, mint mélyen zengő húrra Szerelmed arany körme simúlt s vont halk vonót…

Ó köznap esték csöndes s bús ötvöse, hasítsd ma Emlékid ékkövekké és finoman csiszold S belőlük antik gyűrűt formálj szép ujjaidra…

HAJNALI SZERENÁD.

Virrad. Szürkűl a város renyhe piszka, De túl, az enyhe, tiszta messzeségben Új rajzlapját kifeszíti az égen A hajnal, a nagy impresszionista. Ezüst ónnal szeszélyes felhőt rajzol És álmodozva pingál enyhekéket S ragyogva tűzi az isteni képet Az űrbe a hold, nagy rajzszög, aranyból.

A sötétség, az éji, rút csuha Lebomlik a fák törzsén nesztelen S borzong a jó hüvösben meztelen Az erdő, az örök, buja csuda: Most, mielőtt pompás testét kitárja Mindenkinek, nyujtózik hallgatag S várja, hogy a vén, dús kéjenc, a Nap Aranyfésűt tűzzön nagy, zöld hajába.

De itt, a szűk utcák közé bezárva A szürke hajnal szennyes és sivár, Nagy, sárga szirmát elhullatta már A lenge gázláng, az éj bús virága. Itt-ott mered csak s furcsán, betegen Lobog a kétes és nehéz homályba Egy-két borús fa, mint fakózöld fáklya, Mely vakon leng a siket tereken.

Annuska, alszol? bús utcák során A bús hajnalban járok egyedűl, S hogy vígasztaljon, halkan hegedűl Fantáziám, a magános cigány: Erdőkkel, éggel, ajkad mosolyával Hangfogózza dalát, míg ballagok, Jó volna most megállni ablakod Alatt egy édes, fájó szerenáddal.

A szívem adnám oda hegedűnek, A szívem, melyből bú és vágy zokog, Lopjon szivedbe enyhe bánatot És kósza vágyat, mely árván röpűlget, Hogy szűz álmodban, halkan, édesen, Nem is sejtve, hogy könny az, amit ejtesz, Álmodban, mit reggelre elfelejtesz, Sirasd el az én züllött életem.

TÁRCÁMBAN EGY KÉP.

Mért jó: meleg szemedbe nézni hosszan? Mért jó: meleg, kis kebeledre búni? Mért jó: meleg, telt combodtól reszketni?

Mily jó is: elfáradtan öledbe ereszkedni, Mily jó: langy lehelléssel gyenge bőrödre fúni, Érezni kicsi térded, amint borzongva moccan.

E két sovár, égő szem végigragyogja vállad, Ó mint két nyomorú és félénk tolvajlámpás, Mely csak téged kutat éjben, magányban s búban.

Gyengén szorító kerek koszorúban Ez a két ölelő kar be itt maradna nálad Te édes és puha, te illatos és pompás.

Mily furcsa, hogy nekem most tőled el kell mennem, Mily furcsa, hogy az utcán majd szivarozva lépek S lekötnek majd ügyek, gondok és emberek.

S csak úgy viszlek szivemben, mint tárcámban egy képet, Mit futó pillanatra s csak nagyritkán lehet, Hogy megcsókoljam én, titokban elővennem.

CSAK ENNYI.

Félbehagyott Versek szegény, halkúló rebegése, Félbehagyott Sírás halkúló, békélt szepegése, Félbehagyott Küzködés békélt, mindegy-legyintése Csak ennyi, lásd Halkúló, békélt, mindegy-éltem vége.

Jó itt nekem Kis, hajnali kávéház-zúgban, Jó itt nekem Hajnali, csendes mélabúban, Jó itt nekem Lassacskán, szépen végit várnom, Csak ennyi, lásd Hajnali, csendes elhalálozásom.

Csak sose sírj, Nem volt az élet énhozzám kegyetlen, Csak sose sírj, Én voltam lusta, gyáva és ügyetlen, Csak sose sírj, Nem illet engem itten joggal semmi, Csak ennyi, lásd Köszönni illedelmesen és menni.

Áldott az élet, Ad kinek-kinek méltón, ahogy illik, Áldott az élet, Keze felém is illendően nyílik, Áldott az élet, Hullott kezéből rám is némi jó, Csak ennyi, lásd Csendeske, fáradt rezignáció.

Isten veled, Vigasztaljanak méltóbb, zengőbb versek, Isten veled, Vigasztaljanak zengőbb, szebb szerelmek, Isten veled, Nézd, fény ragyog a gyönyörű világon Csak ennyi, lásd, Hogy én eltüntem és hiányzom.

ÖRÖM.

Elek Alfrédnak.

Érkező vonatok füttye át a ködön Ujjong… ujjong… hallgatom estelente. Mily szép ez… s olykor, mintha szivemből csengne: Ideges jelzés berreg: most! berobog az öröm?

Aztán csend… csend… lehúnyom a szemem, Jaj, ha most jönne… jaj, ha most rohan rám! Forró kereke átszántna szivemen S megölne, megölne… s hagynám, hagynám…

HÓFEHÉRKE.

Igen, ez csak vers: lim-lom, szép szemét, Játék, melyet a halk gyermek, a Vágy Faragcsál s olykor lustán félbehágy S merengni húnyja álmatag szemét.

Most ezt faragta: kis szonett, setét Szavakból ácsolt bús ébenfa-ágy S ráfekteti gyengéden gyenge, lágy Szerelmem holt, virágos tetemét.

Pihenj szerelmem! nézzenek a boldog Élők, mint nyugszol némán, hófehérbe, Tündérmeséim édes Hófehérje.

Ágyad szélén vigyázva üljenek Mint árva törpék, furcsa, bús koboldok S csendeskén sírjanak a halk rimek.

LEVÉL.

Ha ez a levelem megérkezik, Édesem, gondolj rám egy kicsit.

Képzelj magad elé: szivarozgatok, Fáradt vagyok és csendes és nagyon elhagyott.

Azt gondolom, maholnap meghalok, S azt is gondolom, nem kár, ha meghalok.

Elküldöm neked ezt a levelet, De nem mint régen: csevegni veled.

Tudom én, kopott rongy már a szavam, Jaj, hogy kényes szavam is odavan.

De kell, hogy mégis írjak teneked, Kell, hogy búsan nézd e bús jeleket.

Felszakadó sírásod kell nekem, Szivarozgatva tűnődni ezen.

Gyilkosság ez, gyilkosság ez, tudom, De lásd, egyedül kínlódom nagyon.

S szivemnek jólesik ez a kis meleg: Hogy még valaki felsír, ha izenek.

VÁGYAK TEMETÉSE.

Havas Gyulának.

Elföldelem a szívem vágyait; Ó! kopott és zenétlen temetések, Züllött úrfiak züllött gyászpompája.

Ledülnek nyirkos síri ágyba mind S én gyásztalan közönnyel tovább lépek, Miért tünődnék értük vissza fájva?

Üres fickók voltak, mihaszna társak, A szívem vérét itták és ha éj lett, Duhajkodtak, hencegtek, fogadkoztak,

És ők is csak gyürötten keltek másnap, Sóhajtoztak: hogy így-úgy, fáj az élet, Henyéltek, tespedtek, semmit se hoztak.