Part 1

TÓTH ÁRPÁD

HAJNALI

SZERENÁD

VERSEK

NYUGAT

IRODALMI ÉS NYOMDAI RÉSZVÉNYTÁRSASÁG

1913

KISVENDÉGLŐBEN.

Nagy Zoltánnak.

Setét csöbrök s olcsó székek között Átballagok nyugodtan: odabenn Bágyadt gázlángok égnek csendesen. Várnak lehajtott fők, gyűrt kézelők S a falra pingált ó, fekete rózsák. Körül szomorú déli zaj csörög.

Jó nékem ez a zaj, s e sok setét dolog. A lelkem, a lankadt, fekete rózsa Szelíden hervad itt… és elborongva Egy kicsi, vézna testre gondolok, Mely már halott, s arra: mi vár reám? S mivégre ezek a beteg dalok?

Sírj déli zaj… Egy kopott diák, szembe, Beszél társának jó parókiákról, Hűs erdők alján, e Babilontól távol. S falusi temetők jutnak eszembe, Poros akácok s kis, poros katedrák, Ahol majd tanítgatnak és pipázgatnak, csendbe…

S az én sorom? Néhány szomoru lánynak És fáradt úrnak megtetszik a lelkem Egy-két percre; s únottan és betelten Eldobnak s hűs klasszikusokra vágynak. Lám, egyedül maradok veletek Ti gyűrött kézelők és gyűrött vágyak…

Setét csöbrök s olcsó székek, szeretlek. Öreg barátként válok tőletek. És félszeg bútok lelkemen remeg, Míg furcsa szavakat ötvözök: ékszereknek, Hogy e bús kösöntyűkkel halk, ifjú dalaim Menjenek, sírjanak és haljanak meg…

LÁTOMÁS.

Mint ezüst gyík villan setét mohákon Alakod úgy illan át hűs szobámon, Hol ó csipkéktől bánatos az ablak, S hol szűk, kerek üvegkalitba zárva Réztrónusán gubbaszt a lámpám lángja S rezzenve ijjedez, ha hívogatlak.

Mint a setét színpadra, akkor este, Ezüstös apródként jösz most. Kezedre Karélyos csipke csügg, csuklódon alván. S mintha szelid Hamlet halálát látnád, Szemed úgy néz felém a szűk szobán át, S lágy szalagcsokor reszket térded alján.

Ó, csak egy pillanatra jösz. Megállasz. Bomló hajadban tétován babrálgatsz, Makacs fürtjét szemedről félrehajtva, S már is, sebten, a hűs falakba folysz át S én nem tudom, milyen volt drága orcád, Emlékem petyhüdt, mint a holtak ajka.

S egyszer majd végkép elfelejtem állad, S hogy ujjaim közt fogtam… s párnás vállad Illata emlékemből messzereszket… És mégis hívlak s várom, visszatérsz-e? Mint hibbant agg, ki csillagokba nézne S az égre könnyes, vak szemet meresztget.

A VÉN LIGETBEN.

A vén ligetben jártunk mi ketten, Aludt a tölgy, a hárs, a nyár; Hozzámsimult félőn, ijedten S éreztem: nem a régi már. Sebten suhantunk, halk volt a hangunk S csendes volt a szívünk nagyon, És mégis csókba forrt az ajkunk Azon a sápadt alkonyon.

Kezéből a fűre könnyesen, gyűrve Lehullott egy csöpp csipke-rom, Fehéren és halkan röpűlt le Akár egy elhervadt szirom. Szeme rámnézett kérdőn, búsan: (Nincs búsabb szem, mint aki kérd) Ily szomorúan, ily koldúsan Mért hívtuk egymást ide? mért?

S mondta, hogy késő már az éj s ő Megy… mennie kell… s elfutott. Hallottam haló zaját a lépcsőn S nem tudom meddig álltam ott. Aztán… le s fel jártam a parkban Mint aki valakire vár. Gázolt a sarkam síró avarban S aludt a tölgy, a hárs, a nyár…

TAVASZI ELÉGIA.

Előttem nők siettek. Testét lomhán kinyújtva Közénk terült a távol… és míg az esti csendben Elhalt víg kacajuk, kezem szegény öt újja Didergőn összesímult nyűtt, lim-lomos zsebemben. S reád gondoltam akkor s szájon csókolt a halk szél, Mely most testhez feszíti az asszonyok ruháját, S mely olyan illatos, mint duzzadt dombu párnád, S szelid, mint női vállhoz simult bús férfi-arc-él.

Merengtem: most vetik fel fehérlő szűzi ágyad. S irígyeltem cseléded, ki vár, míg vetkeződöl És aki elmenőben kecses melledre láthat, Min kis kupolát formálsz imára tett kezedből. S eszembe tünt egy alkony, halkan súgtad nekem, Hogy egy imába foglalsz fáradt, aggott apáddal… Ó, látod-é még, édes, a múlt ködein által Apád szelid, holt arcát s alázatos fejem?…

Hazaindultam aztán, bús dolgokon tünődve: E furcsa földi létre mi végre kelle lennem? Vágynom melegre, fényre és karcsu testü nőkre S bolyongni félszegen, magányos esti csendben? S vén utcapadokon hosszan meg-megpihenve Verseim mondogattam, melyekben csendesen Zokognak bánatim, és egykedvűn figyelte Fáradt, reszkető számat fáradt szegény szivem…

LÉGYOTT.

Schöpflin Aladárnak.

Szürcsölte a teát s át gyermeteg szemén Tréfás árnyat vetett a fordult talpu csésze, S az italemelő, lustácska, könnyü kézre Az éji csendben árván s szeliden néztem én. S néztem a törpe lámpa kerek olajtavát Amint nyirkos, sekély, setétlő mélyiből Áttetsző, gyenge vállát szomorún szegi föl A lenge éji fény, a lágy olajvirág…

S busongva eltünődtem: egy-két perc, s csendesen Majd útra készülök, kabát, kalap, bot… s vége. Lassan leballagok a hűs feketeségbe, Sírásra ferdült szájjal, át siket tereken. S olykor majd gyujtót gyujtok: melyik utca ez itten? Mi dolgom itt? És árnyam, az éji útra kentet Elnézem majd merőn, míg fáradtan pihen meg Torz válla egy kövön s nagy karja sárba fittyen…

Tünődtem s fent az inga halkan suhant az árnyban, Sebten felém osont s tréfásan hőkölt hátra, S a halálra gondoltam s áldott, szelid anyámra, S ki emlőit ölelve szunnyad a csendes ágyban: Szép kis öcsémre… s főm búsan hajolt előre, S a vidám színeket a vén szőnyegen, lábtul, Úgy néztem, mint aki nagy mélységekbe bámul, S ő, szürcsölte a teát, kecsesen, hátradőlve…

PHILOKLET.

Öreg Philoklet, vénhedt cimborám, Ó, nézd a hajnalt, milyen sápadt… Ez az utolsó hajnalod talán, Pendítsd meg hát a szárazfádat. Sikolts belé a szürkületbe Egy tüzes dalt a rózsafakadásról, Sóhajts vissza a ligetekbe, Hol primula feslik s csalogány szól…

Öreg Philoklet, mily kék a szemed… Ejh, bolondság az, hogy a kezed reszket, Egy-két dalt kell, ó kell még zengened Mielőtt vénhedt lelked elereszted. Aztán repülhet, mint arany hajó Titkos határú, kéklő tengeren S magam maradok… ó mi szörnyü szó: Magam… Philoklet sem lesz már velem…

Nevess Philoklet… méla mosolyod Jól esik nekem, mint az őszi nap; Jut-e eszedbe, amire gondolok: A csoda-ősz a platánok alatt? Akkor esett, hogy kis vita hevében Kezet emeltem rád, vén cimborám… Nevess, nevess… oly fáradt már a vérem… Az az idő nem is igaz talán…

Öreg Philoklet, hogyha eljő Cháron, A mord hajós, és eltünik veled, Pendüljön ott is nóta szárazfádon, Meleg, mint a tavasz és bús, mint a szelek. Zengd azt a dalt az aranykígyócskáról, Mely Kleopátra vérétől haldokol, És fel fog nyögni bánat mámorától, Mint most szivem, a mélységes pokol…

Öreg Philoklet, vénhedt cimborám, Ó nézd a hajnalt, milyen sápadt, Ez az utolsó hajnalod talán, Ó, pendítsd meg a szárazfádat. Sikolts belé a szürkületbe Egy tüzes dalt a rózsafakadásról, Nem visz már út a ligetekbe, Hol primula feslik s csalogány szól…

ESTI KÖNNYEK.

Fenyő Miksának.

Lehunytam a szemem s jaj, az ő arcát láttam, Jaj, az ő testét láttam szűz ágya tiszta vásznán S csodáltam mélyen és szeliden és paráznán S úgy jajdult el szívemben vérző, ledöfött vágyam Oly búsan s elvetetten, mint harc után a tarlón Az átszúrt katona, ki zsibbadó fejét A hűvös földbe gyúrja s szegény, pihenne még Távol babája mellett s csókolná vállát forrón.

S egyszerre felzokogtam és lüktető fejem Betegen s árván bújt meg ijedt tenyereimben S ők, mint gondos nővérek puhán s nagyon szelíden Simogattak sokáig s remegtek csöndesen… Hiába… s elzuhantak hosszan bús kezeim Az asztalon s átfonták egymást kétségbeesve S imádkoztak… s szemem tétován, tágan leste, Mint csavarja szép ujjuk torzzá a szörnyü kín…

Éjfél lett lassan… s lomhán nyúltam egy szivarért én S furcsa csodának tetszett, hogy elhagyottan nyúló Ujjaim közt víg fénnyel föllobogott a gyujtó S hogy törődött ajkamról illatos füst szállt békén. S aludni készülődtem s úgy nyujtózott karom, Mint ólom-Krisztus karja elvadult út keresztjén És elgyötört orcámat lassan aláeresztém S az „elvégeztetett“ vonaglott ajkamon…

TAVASZI HOLDTÖLTE.

Táncolva suhannak a szőke sugárkák, Hűs hold aranyával elöntve a lég, Ott kinn, valamint csodaszép, szines árkád, A méla nagy ablakok ív-sora ég. Vén függönyömön kipirúl a virág-dísz, Rég elfeledett kezek ósdi müve: Foszló violák, halovány, puha nárcisz, Mind, mintha virulna, oly édes, üde…

Ily este merül fel előmbe sok emlék, Mint messze homálybul a tarka hajó, Elébb remegő, pici fénye libeg még, Majd kél a vitorla s piros lobogó. S mint sík, ragyogó habu, méla vizekből Felszökken a játszi, ezüstszinü hal, Hűs lelkem ölébül ily este remeg föl S fürgén ütemezve iramlik a dal.

Eltűnik előlem a mély komor udvar És benne a rőtrügyü, bússzavu fák, Szállok haza, messze, a barna darúval, Amerre ezüst utat ős Tisza vág, Hol mén dobajátul a föld szive retten, Hol hallgat a tölgyes a puszta ölén, S hol mély remegésü, nagy, ifju szerelmem Mint hársszirom illata szállt le fölém…

Nem nyírt, buja lombu, öreg liget árnyán, Hol ring ezer ág a sok orgonafán, Szép, gyermeki álom igézete vár rám, Mély, tiszta tekintetü, szőke leány. Nagy, tűzszemü gép robog át közelünkben, Vad füttyire lomb remegése felel, S rezdül szavam: „Engem is elragad innen Majd búgva e szörny… maga nem feled el?…“

De íme a holdat a köd beborítja S álmom zivatar zaja kergeti szét, Fáradt fejem ablakaimra szorítva Már érzem a nyirkos üveg hidegét. S míg éles eső sürü cseppjei mossák A fákat, ahol ragyogott a sugár, Úgy fáj, hogy az illatos, ifju bohóság Nem fonja körül szivemet soha már…

ŐSZ.

Kábultan füsttől s éji zajtól A nedves karikákat néztem Miket a pohár talpa rajzol A márványos hűs asztalszélen. Az utcára kék fény omolt ki, Künn lucskos, setét kocsik álltak, Ó, egy illatos, puha vállat Oly jó lett volna megcsókolni…

Mentem… Magányos utcák vártak És hervadt fák. Egy régi téren Állt egy alak, vénhedt és fáradt; Botjára dőlt; csendben kitértem. Botja olyan volt, mint egy thyrsus, Fekete szárát körülfonták Aszú venyigék s lankadt rózsák. És csendesen utánam indult.

A sarkon késő zene zengett, Szomorún s tétován megálltam. Ő jött, a sok bús rózsa lengett, S reszketve megfogta a vállam: „Kedves fiam, vezess el engem A lányomhoz, a városaljba… Fütyölhetsz is… mért mennénk csendben? Hisz Anni meghalt, úgyse hallja…

De lásd, kitudtam ám a módját: Vén szilfaágból botot nyestem, Rá ó venyigét s késő rózsát. S most kimegyünk hozzá mi ketten. Erős, édes, illatos élet Hármas imáját elmormoljuk, Botunk háromszor megsuhantjuk, És Anni, meglásd, újra éled…“

S elindultunk a halk esőben, Az út üres telkekre tért ki, Nagy őszi éjben, őszi csöndben Mentünk távol sírok felé mi. Mentünk elalvó bús ütemmel Megbolygatni egy csendes ágyat: Egy ifjúember, aki fáradt És egy megőrült öregember…

ESTI SZONETT.

Kovács Józsefnek.

Mint nyugvó úrnőt piperéz remegve A néger rabnő lágy s illatos ujja Úgy szépíti a lankadt tájat ujra A setét ujjú alázatos este.

Bús rableány! ki kékszinűre fested A fák kontyát s a holdnak hervadt arcát Ezüstösre kendőzöd, csúnya hajszák Miatt gyűrött orcám úgy símogasd meg,

Mint régen egy lány, ki mióta elment Oly fáradt illatú nekem az élet Mint most a mély és elsötétült kertek,

S kiért, míg csüggedt fővel várlak téged, Oly forró s oly könnyes a szívem vágya Mint jöttödkor, est, az özvegyek ágya.

KINCS.

Emléked már oly ódonan aranylik… Ha este véle búsan bíbelődöm Már úgy csillantja lelkem, mint nagy, antik Gyűrűjét agg kéz, reszketőn, tünődőn…

Forgatná még a bűvös gyűrűt bágyadt Lelkem s várná, hogy mint gigászi szolgák Jelenjenek elém a régi vágyak, De egy se jő már s nem röpítnek hozzád…

S egy este majd, míg úgy mered sötéten Rám sok nyűtt emlék, mint hol búsan éltem Tört bútorok az olcsó, vak szobákban,

Lelankad lelkem karja bánatában, A kincs kisiklik ájult ujja közzűl S setét lomok közt lassan messzegördűl…

MEDDŐ ÓRÁN.

Turcsányi Eleknek.

Magam vagyok. Nagyon. Kicsordul a könnyem. Hagyom. Viaszos vászon az asztalomon, Faricskálok lomhán egy dalon, Vézna, szánalmas figura, én. Én, én. S magam vagyok a föld kerekén.

A PARKBAN.

Kaffka Margitnak.

Halk hangon sírdogálnak a szelek Mint eltévedt és meghökkent fiúcskák, Fakó aranyvonal a holdszelet S átlépte már a hervadt hegyek csúcsát A sápadt hajnal s halkan közeleg.

Megcsobbanó, híg sárban gázolok S az őszi kertben messzenézni félek, Elhervadt ajkam csendesen zokog S érzem édes ízét tört, sűrü vérnek; Az ágakon gyászlobogó lobog.

Egyszerre édes, lázas képeket Látok kialvó szemmel, késő vággyal, Hallok szelid, lágy menüetteket S halk, surranó, selyembevont bokákkal Az Élet a bús fák közt ellebeg…

REGGEL.

Karinthy Frigyesnek.

Hunyorgva néz felém, mint szürke, ébredő szem A messze, nyirkos ablak; dereng a vállas ágyvég; Ajkam álombeli, szelid csókoktól lágy még, S még szunnyad tarka ingem, petyhűdten és redősen. Ó, van-e még dolog ily bús, mint fáradt törzsem, Amint elferdűlt árnya a hűs padlatra dűl?… Vén, robotos ruhám a széken feketűl És várja alázattal s egykedvűn, hogy felöltsem…

Ágyam elébe ejtve setéten tárul széjjel Egy ócska, furcsa térkép… s eszembe ötlik álmom: Könnyű hajóval jártam nagycsendű óceánon S banános szigeteknél suhantam el az éjjel. Úgy volt, hogy lábbadoztam s gyengén, párnákba gyúrtan, Öblös karszékben űltem, szemközt a fénylő víznek, S kedveskedőn kacagták szépmellű, gyenge misszek, Hogy tétova kezemből az óbor félrecsurran…

Ó, drága, szőke misszek, vén borok, halk hajók! Ó, csendes pihenés napos fedélzeten!… Lassan felöltözöm s míg fázva, félszegen, A hűvös lépcsőházban lomhán leballagok, Ti vártok, ócska ajtók, elsárgult névjegyek, Sárral befent lábtörlők… s ha este visszatérek, Megértőn nézitek, hogy bús vagyok s fehérebb, S ha gyáván sírok én, szeliden tűritek…

ADY ENDRÉNEK.

Mester, egy ifjú ember szól ím köszöntve hozzád. Szeresd, mert sok setét sorod érte sziven S mert egykor, úgy beszélik, űlt a térdeiden S látta fénylő szeme húszévesnek az orcád. Most is úgy hódol lelke, oly szeliden s oly mélyen, Mint amaz ifjak hajták szép térdöket a földig, Kik ámulón figyelték az Úr komoly szemöldit Ama bibliabéli, hegyibeszédes éjen…

Csodállak, aki jöttél e víg Kánába s készítsz Setét, erős bort nékünk könnyeid szent vízéből, S áldlak, mert újra zengő s ámbrás, csókod ízétől Ajka ama holt lyánynak, ki a magyar Poézis. Áldlak, mert csodát mívelsz… bénák s vakok között, Míg gőggel megtagad sok vénhedt írás-túdó, S míg fitymál unt rimekkel sok ósdi sírás-túdó, Áldlak, mert szent magyar vagy, nagy és megöklözött…

Áldlak, mivel szilaj vagy s szelid, mint ama Másik, Kinek kemény kezétől a templomi kufár-had Üvölt vala… s ki szólt: Ha ki szivében fáradt Énhozzám jőjjön el s lel megnyugasztalást itt… Áldlak, mert engem is, ki halkan s meghatottan Szólok hozzád, a lelked ó hányszor megvigasztalt, Ha súlyos térdeim vonszoltam és az aszfalt Furcsán kongott… s az éjben verseid mondogattam…

Elébed szőke szűzet ma százat küldenék, Kiknek fiatal ajka zengőbb szavakra nyíl fel S kiknek meghajló törzse szebb alázattal ível Mint szóm s e könyvrehajló bús férfiú-derék. Ma, ó áldott költője a vérnek és aranynak, Fáj, hogy csendes dalos vagyok s hogy nemzetem Kemény fiai közt hirdetlek félszegen, Félénk apostola az én erős uramnak…

De lásd, ős Debrecenben él s kora-ősz már s roskadt Egy szobrász, kit szerettél s ki nagyokat akart ott És akit meg se láttak, bár választott magyar volt S ki estve, szomorún, most nagyokat borozgat: Az ő fia vagyok, az ő vére és teste S tört lelke jut eszembe, míg könnyel hirdetem Te tört lelked nagyságát s míg érzem: int nekem S vár rám is egy jövendő, szomorú, boros este…

VERGŐDÉS.

Bán Ferencnek.

Ó éj… csuklóm lelankad és bénult ujjaimhoz Puffadt háttal feszülnek a csúf, setét erek. Egykedvűn bámulom… egy perc… és nem merek Tovább nézni e kézre s a lámpa fénye kínoz. Ó hűsítsd éji lágy lég asztalra csüggedő főm! Hadd higyjem: símogatva anyuska ül ma itten, Kinek érintésétől halkan billent s szelíden Fiatal térdei felé remegő bölcsőm…

Hiába. Kimegyek s a párás parti kertet Remegő térddel járom s a nyult folyó-szalag S minden, szegény szememben, a roppant hold alatt Torz óriássá puffad s bús symbolummá dermed: Istenem, kik ezek? e szörnyű gyermekek, Kik fényes kocsik sínjét egykedvűn igazítják? S ki tudja ama békés bárkák nyugalma nyitját, Mik bizton elballagnak az örvények felett?…

S e rajban tóduló emlékek mit akarnak? Mért jár eszemben egyre a kenetes, vén kántor: „Fiaim, gyáva volt még ő is, a másként bátor Deák Brutus, mikor beléje dőlt a kardnak…“ S gyermekvágyak búsítnak, sok, régi, drága estém: „Anyus, ha nagy leszek, mint a nagy pap-diákok, Maga az első padban üljön, ha prédikálok…“ … S egyszerre eltünődöm: ha most holtan elesném?…

Egy asszony kellene… ne lenne más, csak asszony, Kinek csak víg enyelgés, ha fáradt homlokom Kecses mellére hajlik s tréfa, ha átfogom Kétségbeesett hévvel, mikor párás az alkony; Ki tettetőn figyelné, ha szóba kezdene Arról ajkam: mi az, mi olykor elsetétít S titkon tükörben nézné fénylő csecsebecséit, Míg halkan felnevetnék… egy asszony kellene…

DÉLI DERŰ.

Várady Istvánnak.

Nyakam nyugtatja most puhácska pázsit S nézem a fénylő fákat, fülledt árnyban S a fűszált, mely rámdől s furcsán parázslik. Ó boldog bágyadás… egykedvűn ásít A fáradt száj s izzadt izmokkal, lágyan Hevernek karjaim s ernyedt kezem…

A tavon víg nők mennek csónak-útra, Arcuk csiklándja szeleburdi szél, A blúzokon kecses redőt nyom ujja S csipkéiket hevült nyakukra fújva Hajló füvek közt halkan erre tér S nedves szájjal megcsókol csendesen…

Áldott derű! ó hányszor hívtalak S lásd, izzadt fák közt, most suhansz le hozzám, Mikor a holtralankadt gondolat Aléltan alszik homlokom alatt S minden vágyam: hogy fáradt, forró orcám Egy nyomorú tál vízben megmerítsem…

Ó símogasson illatos kezed S áltass, hogy a jövő csodákat hoz még, S mely bánatok közé temetkezett Hordozd meg szép álmok közt lelkemet Mint béna aggot hord könnyű toló-szék Napfényes fák alatt, csendben, szelíden…

Ó most, míg minden búm ernyedten elhal Mutass, csendes derű! szép víziókat: Kis házat, télizöldes, tiszta fallal, A balkonra szép nő lépjen ki halkal S mondja: édes… s mondjon más drága szókat, Mik lágyabbak, mint pongyolája fodra…

Hisz az örök törvény a szörnyü alkonyt Ma is elhozza s nézem majd leverten A csendes házakon a puszta balkont S míg elhagyott utcákon halkan elkong Léptem, a bú tükrére hajlik lelkem, Mint csonka tönk ferdűl az éji tóra…

EGY LEÁNY.

Egy kobzos görögös lányt szeretek én, Akit ti sohse láttok, Vár rám magányos utcák szögletén, Karcsú és izmos, akár egy legény, Nyakamba ugrik s átfog.

Elhagyott parkokban ütjük fel tanyánk, Csörgő vizeknél, A lombok felett bujdos az égi láng, Sok csodacsillag néz le miránk, S az a hely szentély.

Nagy hárfája ezüstösen villog az éjben S penget sok régi dalt, S a furcsa pitypang táncol az útfélen, S billeg sok bóbitás banka kevélyen, S a szél sohajt.

S egyszerre elhagyja a lány a hárfát S nem tudom mire gondol, Ledobja selymes, puha ruháját, Rámfonja testét, rámtapasztja száját S csókol, csókol…

Tán arra gondol: meg kell egyszer halnunk S nem lesz többé kacaj, csók az éjszakán, Lehull a csillag, elporlad az ajkunk, Elfutnak a vizek, meg kell halnunk… Szegény leány…

ŐSZI ALKONYAT.

Gellért Oszkárnak.

Nézem a vén napot, amely a hervadt kerten S e csüggedt ujjakon pompás aranyszint fen szét, Ó most minden dolog oly titokzatosan szép S magános s mozdulatlan… s az illatban s a csendben A nagyszerű és komoly fák alatt Sötét arcát kegyetlen és szép öklére hajtván Szunnyad a bánatom, mint este a szfinx alján A fantasztikus és fáradt arab.

Ó most buja mosollyal s epedve nyujtja ki Karját jövőm felé vágyam, mint lomha szultán, Kinek, szép háremhölgye lágy derekához nyulván Remegnek parfümös és puha ujjai; S míg fátylait lebontja alázattal s szelíden S táncol előttem szűzen s mezítlen a jövő, Fényes lombok illatja mint arany füstölő Gőze, úgy részegít s nehéz főm félrebillen…

S egyszerre… újra oly fáradt s levert vagyok És ébred a szivemben egy-egy bús, régi emlék Mint ketrecben a rab vad, mely lustán s súlyosan lép S a szeme a sötétben ijesztően ragyog… Aztán ennek is vége… elnyúlnak a vadak, Olykor még egynek-egynek iszonyú talpa moccan Csendben… s én bámulok a messzeségbe hosszan S a vén kert körülöttem egyre homályosabb…

És hanyatt terülök a fűben s csendesen Tünődöm: van-e még az éj tág tengerében Oly nyomorú sziget, mely oly búsan s setéten Borong az ég felé, mint most fáradt fejem? Ó van-e még hegy háta oly kincsrejtőn is árva Mint dombos homlokom s csillognak-e tavak, Mik finom szépségeknek tükröt úgy tartanak S mégis oly szomorúak, mint mély szemeim párja?

INTÉRIEUR.

Bálint Aladárrak.

Olykor az élet szép csodákat sejtet S ujjaim boldogan s jólesve nyúlnak Mint lyány keze, ha kéjelegve bújhat Langy víz alá, vagy símít drága selymet. Karszékemet tárt ablakomhoz húzom S az egyszerű utcát csodálva nézem, A satnya fák ragyognak künn merészen S mily lágy vonal feszül sok olcsó blúzon…

Meghitt akkor minden vén, únt dolog S miket árván szoktam bámulni este Szelid s kecses otthonná bújnak egybe A félszeg és szegényes bútorok. S mint fínom ujju szobrász élveteg Gyúr illatos viaszból furcsa aktot A lelkem lomhán és bizarrul alkot Filigrán és buja reményeket.

Fülem egy messzi nő halk szavát hallja S tenyerem, míg a szék karját becézi, Az ő remegő kézfogását érzi, S tudom: most szép zárt ajkam bús vonalja. Az ábránd egyre fantasztikusabb S egyszerre fölrémlik, mily kúsza s dőre… S fejem álmos mosollyal dől előre S számból kihull a hűlt szivarcsutak…

ORFEUMI ELÉGIA.

Oláh Gábornak.

Táncolt s míg lomha csellók halkan s busan kisérték Reszketett a szivem: mily szép lehet, ha lágyan Kádjába lép e lány, reggel, a langy homályban S mélyen nyomja a vízre illatos, forró térdét…

Körül zajos szatócsnép vigadt s csámcsogva majszolt, Arcukon a vasárnap kéjének zsíros fénye, Ó, olyan jó lett volna a márvány asztalszélre Szorítni a fejem s sírni egy hosszú jajszót:

Ó, én finom csodákra sovárgó árva lelkem! Hát így bújsz meg, én drágám, lomha elteltek s olcsó Kacajok közt, didergőn, mint nyomorú vadorzó Vak és sáros bozótban, meddő és fájó lesben?

Hát ennyit ád az élet? egy-egy halk, meleg szépség Remeg feléd nagynéha a dolgok vadonában: Távoli s illanó káprázat a homályban S csak annál iszonyúbb utána a sötétség…

S szánnivalón, gyötrődve szorult össze az öklöm S kétségbeesett vággyal néztem a táncos lányra S ő rikító szoknyáit kurjantva csapta hátra S a fülledt termen át vad taps ujrázta dörgőn…

SÉTA AZ ALKONYATBAN.

Schöntág Alfrédnak.

A setét bolt nagy üvegablakán Figyelt ki s keskeny öklére könyöklött, Néztem e teltszárú, lágyzárú öklöt S éreztem: messze-messze űl e lány S tudtam: nincsen számomra mosolya…

S a bánat halkan így szólt hozzám: Látod? Ezt is lelked karjával átkaroltad S ez is, ha fáradt fővel ébredsz holnap Bús víziód lesz s sírni fogsz, hogy áldott Keze homlokod nem éri soha…

Ne nézd tovább, beteg vággyal ne nézd őt, Aki másért olyan szép, nem teérted, Hisz maholnap elfárad ifju térded S gyakran hajtod már kezedre nehéz főd: Nem vár öröm, ha eddig elmulasztád…

Hiába már, ha olykor vad vágy ver föl, Hinned: itat még borával az élet S hogy papjaként, ki nem tud bút, se kételyt, Te is, dalodból, mint aranykehelyből Osztod még áhitattal szent malasztját…

Hiába!… már a városvégi lankán Bolyongtam, künn egy agg szántotta földjét, A bölcsek szelid nyugalma ömölt szét Szépmívű arca évötvözte lapján, Köszöntött és én elmerengve néztem.