Part 4

Szabadságom visszanyerése után legelső kérésem az volt, hogy megtekinthessem Mildendo-t, a fővárost – őfelsége ebbe szivesen beleegyezett, de előbb ujfent a lelkemre kötötte, nehogy valamelyik alattvalójában, vagy a házakban kárt tegyek. A népet falragaszokon figyelmeztették, hogy meglátogatom a várost. A város fala harmadfél láb magas és legalább tizenegy hüvelyk széles, ugy, hogy egy szekér kényelmesen elvonulhat rajta – tiz lábnyi távolságokban erős állványok támogatják ezt a falat. A nagy nyugati kapu fölött léptem át és óvatosan mentem végig a főutakon, zubbonyban, nehogy a házak ereszét kabátom szárnya letördelje. Nagy körültekintéssel sétáltam, nehogy rálépjek valakire, aki esetleg ott maradt az utcán, bár mindenkit figyelmeztettek, hogy a saját érdekében, óvakodjék kilépni házából. A padlásablakok és háztetők persze tele voltak kiváncsiakkal, soha ennyi embert nem láttam együtt. A város alakja szabályos négyzet, minden oldala ötszáz láb hosszu. Két nagy ut keresztezi és osztja négy részre, öt láb szélességben. Az utcák és átjárók, melyekbe nem hatolhattam be, tizenkét-tizennyolc hüvelyk szélesek csak. Ebben a városrészben ötszázezer lélek lakik, a házak három és ötemeletesek, sok a bolt és árucsarnok.

A királyi palota a város közepén áll, ott, ahol a két főut keresztezi egymást. Két láb magas fal veszi körül, az épülettől tizenkét lábnyi távolságban. Őfelsége engedelmével átléptem ezt a falat, s elég helyem lévén még az épületig, kényelmesen áttekinthettem az egészet. A külső udvar negyven láb széles négyzet, belül még két udvar van, legbelül a császár lakosztálya, amit nagyon szerettem volna látni, de egy kicsit nehezen ment – a legnagyobb kapuk tizennyolc hüvelyk magasak és hét hüvelyk szélesek lévén. Már most a külső épitkezések legalább öt láb magasak, ezeket nem lehetett átlépni, anélkül, hogy peremüket megsértsem, bár a falak vert kőből valók és négy hüvelyk vastagok. De őfelsége nagyon szerette volna, ha kastélyának pompáját megszemlélhetem s igy három napot fáradtam azzal, hogy a császári parkban, száz méternyire a várostól, zsebkésem segélyével nehány nagy fát kivágjak: e fákból aztán három láb magas zsámolyokat szerkesztettem, melyek elbirták sulyomat. A falragaszok mégegyszer megjelentek, mégegyszer bementem a városba, kezemben tartva a két kis zsámolyt. A külső udvar széléhez érve ráálltam az egyik zsámolyra, a másikat kézbevettem, áttettem a másik udvarba. Már most az egyik zsámolyról kényelmesen át tudtam lépni a másik zsámolyra, kampós botommal a másik zsámolyt aztán felhuztam. Igy jutottam be a legbelsőbb udvarra, oldalamra feküdtem és ugy néztem be a középső emelet ablakain, amelyeket ez alkalommal nyitvahagytak. A legragyogóbb berendezés kápráztatott el: ott volt a császárné és a fiatal hercegek, mindegyik a maga lakosztályán, kiséretük főbb tagjai közt. Ő császári felsége kegyes volt igen szivesen mosolyogni rám s az ablakon keresztül csókra nyujtotta a kezét.

Ezuttal nem bocsátkozom további leirásokba, tekintettel arra, hogy megfigyeléseimet különben is egy nagyobb müben akarom összegyüjteni, mely sajtó alá kerül nemsokára: – e müben a császárság részletes leirása foglaltatik, megalapitásának és uralkodóinak története, különös tekintettel háboruikra, törvényeikre, vallásukra, – leirom növényeiket, állataikat – erkölcseiket és szokásaikat, más hasznos és tanulságos adatokkal egyetemben. Jelen müvemben csak azokat az eredményeket akarom vázolni, melyek e birodalomban töltött, mintegy kilenc hónap folyamán velem kapcsolatban az olvasót érdekelhetik.

Egy reggel, mintegy két héttel azután, hogy szabadságomat visszanyertem, egyetlen szolga kiséretében meglátogatott _Reldresal_, a császár személye körüli államtitkár. Meghagyta kocsisának, hogy várja be és kért, beszélhessen velem egy óráig. Szivesen rendelkezésére álltam, részint személyes érdemeire, részint arra való tekintettel, hogy sok jó szolgálatot tett nekem az udvarnál, kérvényeim ügyében. Hogy könnyebben beszélhessen a fülembe, mondtam, hogy majd lefekszem, de ő inkább szerette, hogy csak vegyem a tenyerembe. Azon kezdte, hogy gratulált szabadlábrahelyezésemhez. Megjegyezte, hogy némi érdeme is volt benne, legalább is abban, hogy ilyen hamar elintézték az ügyet, de be kell vallania, ugymond, hogy az udvar jelenlegi helyzete szerepet játszott e kérdésben.

„Bármily virágzónak lássék birodalmunk idegen ember szemében, – mondta továbbá – két nagy baj nyugtalanitja huzamosabb idő óta: belső pártvillongások és egy külső támadás alakjában, mely ama hatalmas, tengeri nép részéről fenyeget. Ami az első kérdést illeti, tudnia kell, hogy hetven hónapja immáron két hevesen küzdő pártra szakadt az ország politikai tábora, a _Trameksan_ és a _Slameksan_ pártokra. Az egyik párt alacsony cipősarkot visel, a másik magasat. A magassarkuak a régi rendszer hivei, de őfelsége inkább az alacsonysarkuakat alkalmazza a kormányzásban és minden állást velük tölt be, amint bizonyára észre is vette már. Ő császári felsége sarkai legalább egy _drurr_-ral alacsonyabbak, mint az udvaroncoké (_drurr_, ez egy hüvelyknek tizennegyedrésze). A feszültség a két párt között ott tart már, hogy nem esznek, nem isznak együtt, nem is beszélnek egymással. Jelenleg ugy áll a dolog, hogy a magassarkuak száma meghaladja a miénket, a hatalom azonban a mi részünkön van. Viszont attól tartunk, hogy ő császári fensége, a trónörökös, nem ellenszenvez a magassarkuakkal, legalább lehetetlen volt észre nem vennünk, hogy a fenség egyik sarka valamivel magasabb, mint a másik, minek következtében a fenség kicsit csámpásan jár. Már most, e belső viszálykodás közepette mind komolyabban fenyeget Blefuscu-sziget felől a támadás. Blefuscu, a világ másik nagy birodalma, csaknem oly nagy és hatalmas, mint a miénk. Ami ugyanis az Ön állitását illeti, hogy még más, hatalmas államok és birodalmak is léteznének a világon, oly terjedelmü lakókkal, mint Ön: e feltevést tudósaink kétségbevonják s inkább azt vélik, hogy uraságod a holdból pottyant közénk, vagy valamelyik csillagról, hiszen nyilvánvaló, hogy száz olyan ember, mint Ön, rövid idő alatt fölenné őfelsége birodalmát, különben is, történelemtudósaink, akik hatezer hónapot irtak le, nem emlitenek fel Liliput és Blefuscu-n kivül más császárságokat. Ez a két nagyhatalom harminchat hónappal ezelőtt már heves és makacs háboruban állt egymással. Az ellenségeskedés igy kezdődött: hosszu ideig a két ország megegyezett abban, hogy a tojást, mielőtt megesszük, vastagabb felén kell feltörni. Dicsőséges uralkodónk nagyatyja azonban, még gyermekkorában, egyszer feltörvén a tojást vastagabb végén, megvágta az ujját. Atyja, a császár, ekkor rendeletet adott ki, mely szigoru büntetés terhe alatt megtiltotta a népnek, hogy a tojást vastagabb felén törje fel. A népet annyira felbőszitette e rendelet, hogy hat izben lázadás tört ki. E forradalmak folyamán egyik császárunk életét, másik trónját vesztette. Blefuscu uralkodói állandóan szitották ezeket a polgárháborukat és ha elfojtották őket, a számüzöttek rendesen Blefuscuba menekültek. Feljegyezték, hogy tizenegyezer ember szenvedett inkább kinhalált, semhogy a hagyományok ellenére a vékonyabb felén törje fel a tojást. Több száz kötetet irtak erről a kérdésről: a _Vastagvégüek_ müveit hosszabb időn át betiltották és elkobozták, törvény mondta ki, hogy a vastagvégüek nem választók és nem választhatók. E villongások folyamán Blefuscu nagykövetei többször szólaltak fel, vádolva bennünket, hogy megszegtük _Lustrog_, a nagy próféta alapvető tételét, mely _Blundecral_-ban, a mi Bibliánkban foglaltatik, s mely szerint mindenki ott töri fel a tojást, ahol leghelyesebb feltörni, már pedig azt mindenki maga tudja legjobban, hogy neki hol esik jobban, ez tehát lelkiismereti kérdés.“

„Már most a vastagvégü számüzötteket szivesen fogdaták Blefuscu-szigetén, addig bátoritották és támogatták őket, még véres háboru nem tört ki, a két nagyhatalom között, mely változó szerencsével folyt sokáig. Közben negyven nagy hadihajót, sok kisebbet és harmincezer embert vesztettünk. Az ellenség részén valamivel nagyobb volt a veszteség. Mégis, az ellenség annyira öszeszedte magát, hogy igen tekintélyes hajórajt épitett és jelenleg éppen azon vannak, hogy megtámadjanak bennünket. Ő császári felsége az Ön erejét és értékét igen nagyrabecsüli, kegyesen megbizott, terjesszem elő ügyét és kérjem véleményét“.

Válaszomban megbiztam az államtitkárt, adja át őfelségének legalázatosabb hódolatomat és tudassa vele, „hogy nem illenék hozzám, idegenhez, pártügyekbe avatkozni; de ha az ő személyének és birodalmának védelméről van szó, életemmel és véremmel rendelkezhetik“.

ÖTÖDIK FEJEZET.

(Szerző sajátságos haditervvel megakadályozza a támadást. Magas cimmel és ranggal tüntetik ki. Blefuscu nagykövete békét kér. A császárné lakosztálya kigyullad: szerző megmenti a palota felét.)

Liliput szárazföldi tartomány. Blefuscu északkeleti fekvésü sziget, – a két országot nyolcszáz méter széles csatorna választja el egymástól. Blefuscut nem láttam volt még. A part arranéző oldalán nem akartam megjelenni, nehogy a blefuscui hadihajókról észrevegyenek, s eddig még, tudomásom szerint, nem hallottak rólam. A háborus időre való tekintettel a két ország között megszakadt az érintkezés: őfelsége blokádot terjesztett ki a hajókra is, halálbüntetés terhe alatt. Közöltem őfelségével tervemet, melylyel az ellenséges hadihajókat elfoghatjuk. Vitorlásaink értesitése szerint a blefuscui hajóraj a kikötőben horgonyozik, várva a kedvező szelet, hogy rajtunküssenek. Egy tapasztalt tengerésztisztet megkérdeztem, milyen mély a csatorna, tudván, hogy többször megmérték. Középen, mondotta, hetven _glumgluff_ a mélység, ár idején, európai mértékre átszámitva ez hat lábat jelent. Átsétáltam az északkeleti partra, lehasaltam egy domb mögé, kivettem messzelátómat és vizsgálni kezdtem a horgonyzó hajóhadat. Mintegy ötven darab lehetett és sok szállitóhajó. Azután hazamentem és parancsot adtam (rendelkezésre kaptam jogot), hogy készitsenek sok erős hajókötelet és vasrudakat is. A hajókötél olyan vastag volt, mint a mi csomagoló-madzagunk, a rudak hossza és nagysága mint egy-egy varrótü. Három-három kötelet összesodortam, hogy erősebb legyen, a rudakat is hármankint összeerősitettem, végükön kampóba hajlitottam. Ötven horgot ugyanannyi kötélre erősitettem, aztán mentem az északkeleti partra. Ott levetettem kabátot, cipőt, harisnyát; bőrnadrágomban bementem a vizbe, félórával az ár előtt. Sietve tocsogtam, mig lehetett, majd uszni kezdtem, harminc méter után földet értem megint. Félóra alatt értem el a hajóhadat. Az ellenség ugy megrémült, mikor meglátott, hogy egyszerüen kiugráltak a hajókból, partra usztak, ahol legalább harmincezer lélek szorongott. Ekkor fogtam a horgokat, a kampókat egyenkint, egymásután beleakasztottam a hajók elejébe, végre a kötelek végét összekötöttem. Mig ezzel foglalatoskodtam, a partról sok ezer nyilat kilövöldöztek felém, sok nyil arcomat és kezemet érte s a kellemetlen csipéstől eltekintve, igen zavart munkámban. Legjobban persze szememvilágát féltettem, okvetlen el is vesztettem volna, ha jóelőre nem gondoskodom védelemről. Már emlitettem, hogy titkos nadrágzsebemben szemüveget tartogattam, mely elkerülte megmotozóim figyelmét. Ezt most elővettem, jó szorosan orromra erősitettem. Igy felfegyverkezve, frissen ment a munka, a nyilak sürün pattantak vissza szemüvegemről: hatástalanul. Végre mind a kampót megerősitettem. Most, kezembefogva a csomót, huzni kezdtem, de a hajók nem mozdultak, le lévén kötve mindegyik horgonynyal. Igy hát eleresztettem a kötelet, a kampókat rajthagytam a hajókon. Most kést szedtem elő s bátran nekimentem a horgonyköteleknek – nyilak százai zuhogtak arcomra, kezemre, – de nem engedtem, mig mind el nem vágtam. Akkor ujra megragadtam az összecsomózott kötélvégeket s a legnagyobb könnyüséggel rántottam magam után ötven darab nagy hadihajót.

Blefuscu népe, eleinte sejtelme sem lévén, mit akarhatok: megzavarva és álmélkodva nyüzsgött a parton. Csak nézték, hogy metszem át a horgonyokat, akkor kaptak csak észbe, mikor az egész hajóraj szép rendben megindult és jött utánam és akkor a kétségbeesés és fájdalom orditása, mint egy torokból, ugy jajongott fel az égre. Soha nem hallottam ilyen gyászkiáltást.

Mikor tul voltam minden veszélyen, megálltam nehány percre, hogy kirángassam az arcomba és kezeimbe ragadt nyilakat: azután bekentem magam ugyanazzal a balzsammal, amiről már beszéltem egyszer. Azután levettem az okulárét és vártam vagy egy órát, hogy az ár apadjon. Épségben jutottam Liliput partjára, terhemet vontatva hoztam magam után.

A császár, egész udvarával, ott állt a parton, a nagy manőver kivitelét szemlélve. Csak a nagy félkörben uszó hajó-sort láthatták, én magam nyakig vizbe lévén merülve, meg is ijedtek, mikor, a csatorna közepén elvesztve szem elől, azt kellett hinniök, hogy megfulladtam és hogy a közeledő hajórajt az ellenség vezeti, támadásra. Csakhamar nagy öröm váltotta fel a félelmet: mikor elég közel voltam a parthoz, felemeltem kezemet, melyre a kötélcsomót erősitettem volt és hangosan igy kiáltottam: „Sokáig éljen Liliput dicső királya!“ Az uralkodó öröme határtalan volt: azon a helyen, ahol partra szálltam, elémjött s nyomban _nardac_-nak nevezett ki, ami a legnagyobb cim és rang Liliputban.

Őfelsége később azt kivánta, hogy az összes ellenséges hajókat vontassam be az ő kikötőjükbe. És ime, az uralkodók határtalan becsvágya: nem kisebb tervet dolgozott ki magában, minthogy egész Blefuscu-t annektálja, s alkirályt nevez ki élére, népét leigázza s kényszeriti, hogy a tojást vékonyabb felén törje fel – ezzel elérje, hogy ő legyen a világ egyetlen ura. De én igyekeztem rávenni, mondjon le erről a szándékáról: a méltányosság és nagylelküség számos érveivel tiltakoztam az ellen, „hogy eszköz legyek, melylyel egy szabad és derék népet rabszolgává tesznek“ – s e kérdés a tanács elé kerülvén, a kormány bölcsebb fele osztotta véleményem.

Sajnos, ez a nyilt és bátor fellépés ellentétben állott őfelsége politikai nézeteivel, becsvágyával és soha nem tudott nekem megbocsátani többé. Később hallottam, hogy a minisztertanácsban – igen finoman és diszkréten bár – beszélt erről a dologról, s végre a bölcsebb államférfiak hallgatással jelezték, hogy már nincsenek az én álláspontomon, mások viszont, titkos ellenségeim, nem rejthettek el néhány megjegyzést, burkolt célzással támadva személyem. E perctől kezdve megindult az áskálódás ellenem, kevesebb mint két hónap alatt nyiltan kitört s csaknem teljes bukásommal végződött. Ilyen csekély sulya van a legnagyobb szolgálatoknak is, ha a mérleg másik oldalán császári szenvedélyeknek való ellenszegülés nehezül.

Ez események után mintegy három héttel ünnepélyes követség érkezett Blefuscu-ból, békekötést esedezve. A békét csakhamar meg is kötötték, Liliput-ra nézve igen előnyös feltételekkel. A részletekkel nem untatom az olvasót. Kilenc nagykövet jött, mintegy ötszáz emberből álló kisérettel, igen ünnepélyes és nagyszerü bevonulást tartottak, amilyen királyunkat és ügyünket megillette. Az udvarnál kiérdemelt, legalább is látszólagos tekintélyemmel a követeknek igen szép szolgálatokat tettem. Arról is értesültek, privátim, hogy barátságos indulattal védtem ügyüket, távozásuk előtt, éppen ezért ünnepélyes látogatást tettek nálam. Bókokkal kezdték, hogy mennyire méltányolják nagylelküségem, királyuk nevében meghivtak országukba s kérték, adnám jelét csodálatos erőmnek, amelyről annyit hallottak. Eleget tettem kérésüknek, a részletekkel nem akarom untatni az olvasót.

Mikor legnagyobb álmélkodásukra és megelégedésükre befejeztem mutatványaimat, abbeli óhajomnak adtam kifejezést, adnák át legalázatosabb hódolatomat uralkodójuknak, s közöljék vele, hogy mielőtt visszatérnék hazámba, királyi szine elé járulok. Mikor legközelebb Liliput császárral beszéltem, meg is kértem őt, adna engedélyt, hogy Blefuscu fejedelmét meglátogassam; – amit kegyesen jóváhagyott, de igen hideg modorban, aminek okát nem foghattam fel. Később sugta meg nekem valaki, hogy „Flimnap és Bolgolam a nagykövetekkel való tárgyalásomat a hütlenség jelének tüntette fel“ – képzelhető, hogy fájt ez, minden effajta gondolat távol állott tőlem. Akkor először kezdtem megérteni homályosan, mit jelent ez a szó: udvar és mit ez: miniszter.

Meg kell még jegyeznem, hogy a nagykövetek tolmács segitségével beszéltek hozzám, a két ország nyelve éppen ugy különbözik, mintahogy két európai országé szokott. Mindkét nemzet igen büszke nyelvének szépségére, régiségére és erejére, a szomszéd ország nyelvét ellenben megvetik. A mi császárunk tehát, amaz előnyökre támaszkodva, melyeket neki az ellenséges hajóraj meghóditása biztositott, arra kényszeritette Blefuscut, hogy üzleti ügyeiket liliputi nyelven bonyolitsák le. Az is igaz, hogy a kereskedők és a matrózok, szóval a partlakók, mindkét nyelvet beszélik. Ennek oka a két nemzet közt fennálló nagy kereskedelmi forgalomban kereshető, abban, hogy a számüzöttek átmentek a szomszéd országba – hogy a rang- és pénzarisztokrácia ifjai szivesen rándultak át a csatornán, uj embereket, uj erkölcsöket ismerni meg. Az emlitett kölcsönös nyelvismeretekről néhány héttel később győződtem meg, mikor Blefuscu császárát meglátogattam. Ez a látogatás az ellenségeim áskálódása okozta bánatom közepett, gyönyörüséges emlékemmé vált, amiről, megfelelő helyen, még beszélni fogok.

Az olvasó még emlékszik, hogy abban a bizonyos fogadalomban amit aláirtam, s melynek alapján szabadságomat visszaadták, voltak pontok, amik sértettek, nagyon is szolgai jelleget kaptam ezáltal és csak nagy és sürgető szükség kényszerithetett rá, hogy e pontokat elfogadjam. Most, hogy _nardac_ voltam, magasrangu államhivatalnok, e pontok betartása méltóságomon alul állt és a császár (hogy igazságos legyek) egyszer sem emlitett előttem ilyesmit. Nemsokára alkalmam volt, nézetem szerint igen jelentős szolgálatot tehetni őfelségének. Éjfélben riasztottak fel: sok száz ember orditozott kapum előtt, „_burglum, burglum_“ hangzott szüntelenül: a tömegen átfurakodva nehány udvari személy törtetett hozzám s könyörögtek, jönnék azonnal a palotába: ő császári felsége lakosztálya tüzben áll! Egy udvarhölgy meggondolatlanul elaludt olvasás közben és a gyertya égett. Pillanat alatt talpon voltam, a népet elhajtották utamból. Holdvilágos éjszaka volt, elértem a kastélyt, anélkül, hogy utközben eltapostam volna valakit. Mire odaértem, a falakhoz már létrákat támasztottak volt, vödrök is lettek volna, csakhogy a viz messze volt. E vödrök akkorkák, mint egy-egy gyüszü – a jó emberek annyit adtak fel nekem, amennyit csak lehetett, de a lángok oly hevesen csapkodtak már, hogy ezzel nem sokra mentünk. Könnyen elolthattam volna az egészet a kabátommal, csakhogy azt szerencsétlenül otthon feledtem nagy siettemben: csak bőrnadrágom volt rajtam. Egészen kétségbeejtő és siralmas eset volt s a nagyszerü palota feltétlen porráég, ha nálam szokatlan lélekjelenlét nem sugall egy váratlan ötletet. Megelőző este bőségesen ittam _glimigrimet_, ez kitünő borfajta, de a vesékre erősen hat. Ehhez járult a hőség, amit a lángok és az oltás fáradalma idézett elő, a bor dolgozni kezdett vesémben, melynek tartalmát bőven és ügyesen üritettem ki magamból, vigyázva, hogy a legveszedelmesebb pontokra zuhogjon az áradat. Három perc alatt kialudt a tüz – és a kastély többi része, annyi év fáradtságos munkája, meg volt mentve a pusztulástól.

Már nappal volt, mire hazajutottam, anélkül, hogy bevártam volna a császárt; bár nagy volt a szolgálat, amit tettem, az a mód, ahogy végrehajtottam, bizonytalanná tette a császár háláját. Szigoru törvények szólnak ugyanis arról, hogy a liliput-i császár palotájában senkinek sem szabad azt tenni, amit én tettem. Kissé megnyugtatott őfelsége követe, aki tudtomra adta, hogy „őfelsége átiratott a táblához, hogy eszközöljenek ki számomra kegyelmet“. Azt csak titokban közölték velem, hogy a császárné, elborzadva azon, amit tettem, a kastély legfélreesőbb sarkába vonult vissza, kijelentette, hogy soha nem lépi át a megszentségtelenitett szobák küszöbét és hogy legbelsőbb bizalmasai körében boszut esküdött ellenem.

HATODIK FEJEZET.

(Liliput lakói. Törvényeik, szokásaik. Hogy tanitják gyermekeiket? Hogyan élt a szerző ebben az országban? Szerző tisztára mossa egy magasrangu hölgy hirnevét.)

Áskálódások és civakodások: – oly megszokott mindez az udvaroknál, hogy nem időzök tovább amaz ármányok vázolása mellett, melyekkel irigyeim a király még mindig haragos szivét ellenem ingerelték. Más tárgyra térek.

A liliputi ember hat hüvelyknél valamivel kisebb, az állatok és növények aránya pontosan megfelel e nagyságnak. A legnagyobb ló, vagy ökör például négy hüvelyk magas; a juh másfél hüvelyk; a ludak akkorák, mint egy verébfióka; és igy lefelé, a legparányibb lényekig, amelyeket szabad szemmel alig tudtam észrevenni; ezeket csak a lilipuutiak láthatják, akiknek látása rendkivül éles, igen tisztán látnak, csak, persze, csekély távolságra. Egyszer nagyon mulattam egy szakácson, aki holmi pacsirtát rántott ki, – az egész nem volt akkora, mint egy szunyog, – máskor meg egy fiatal leányt figyeltem, aki láthatatlan tübe láthatatlan selymet füzött.

Legmagasabb fáik hét láb magasak, a királyi parkban láttam nehányat, melyeknek tetejét éppen hogy elértem. Igy aránylanak más növények: az olvasó képzeletére bizom a többit.

A liliputiak müveltségéről itt csak futtában szólhatok. Éppenhogy irásukat kell felemlitsem, nem balról-jobbra irnak, mint az európai népek, nem is jobbról-balra, mint az arabok és zsidók, nem is lefelé, mint a kinaiak, hanem keresztbe, a papir egyik sarkából a másik felé. Effajta irást eddig Angolországban tapasztaltam csak, ahol hölgyeink alkalmazzák, mikor leveleznek.

Halottaikat fejjel lefelé temetik el, azt hiszik ugyanis, hogy tizezer hónap mulva mindenki feltámad és hogy abban az időben a Föld (amit laposnak képzelnek) felfelé lesz fordulva: – igy aztán a feltámadás talpra állitja az egész Liliput-ot. Maguk között a tanult emberek már régen felismerték e tétel tarthatatlanságát, de a nép tartja magát hozzá és a gyakorlat ma sem egyéb.

Van nehány igen sajátos törvény és szokás a császárságban, melyeket, ha nem volnának szeretett hazánk törvényeivel éppenséggel ellentétben: még magyarázni és mentegetni is tudnék, hozzátéve, milyen kivánatosnak tartanám, hogy e törvényeket végre is hajtsák. Az első ilyen törvény a besugókra vonatkozik. Az állam ellen elkövetett bünöket itt igen szigoruan büntetik, de ha a megvádolt személy ártatlanságát nyilvánvalóan bebizonyitja: a vádlót szégyenteljes halálbüntetés éri, azonnal: az ártatlan vádlottat pedig négyszeresen kárpótolják: először vesztett idejéért, másodszor a veszélyért, amit kiállt, harmadszor a börtönért, amit elszenvedett és negyedszer ama költségekért, melyeket védelmére kiadott. Ezenkivül a császár nyilvános módon kegyeibe fogadja őt és ártatlanságát az egész városban falragaszok hirdetik.

A csalást nagyobb bünnek tekintik, mint a lopást, többnyire halállal büntetik. Ugy okoskodnak, hogy éberséggel és vigyázattal, és nagyon kevés értelemmel meg tudjuk óvni javainkat a tolvajoktól, de a csaló ravaszsága ellen semmi se védi a becsületes embert. Másrészt a vétel és eladás örökös forgalma hitelt tételez fel, itt nem lehet büntetni a csalást, a becsületes kereskedő mindig pórul jár, a svihák meggazdagszik. Emlékszem, egyszer jelen voltam egy tárgyaláson, a bünös gazdáját kárositotta meg, nagy összeg pénzzel, amit rábiztak és amivel megszökött. Én őfelségének odavetőleg megjegyeztem, hogy hiszen ez csak _bizalommal való visszaélés_, de ő azt mondta, kegyetlenség volna a legsulyosabb minősitést alkalmazni a bünös ellen; mire meglepetve és zavartan csak annyit tudtam mondani: minden nemzetnek más a szokása s bevallom, igen resteltem magam.