Part 3

Szolgálattételre hatszáz embert osztottak mellém. Ezek megfelelő zsoldot kaptak és kényelmes sátrat rendezhettek be hajlékom ajtaja mellett. Nemkülönben háromszáz szabót biztak meg, hogy tisztességes ruhát szabjanak, számomra, az ország divatja szerint valót. A császár hat legkitünőbb tanárját pedig kirendelték, hogy az ország nyelvére oktassanak. Még arra is volt gondjuk, hogy a császár és a főemberek lovai gyakran előttem gyakorlatozzanak: ezzel hozzászokjanak jelenlétemhez. Mindezeket a rendeleteket pontosan végrehajtották. Három hét alatt szép előmenetelt tanusitottam a nyelvtanulásban, őfelsége ez idő alatt gyakran megtisztelt látogatásával és nagy érdeklődéssel figyelte a tanitást. Nemsokára rövid társalgások indultak meg. Az első szavak, amiket megtanultam, abbeli vágyamat fejezték ki, hogy őfelsége adja vissza kegyesen szabadságomat. Ezt naponta, térdenállva, megismételtem előtte. Válasza, ahogy kivehettem, annyiból állott, hogy ez idő kérdése, hogy tanácsosaival kell beszélnie erről és előbb _lumos kelmin pesso desmar lon emposo_ – vagyis, hogy előbb esküt kell tennem az ország törvényeire. De viszont ezt az időt nyugodtan kivárhatom, ők barátságosan bánnak velem és javamat akarják. S hogy tanácsolja, „nyugodt és türelmes modorommal szerezzem meg az ő és alattvalói becsülését“. Ama kivánságát fejezte ki: „ne vegyem rossz néven, ha néhány derék tisztjét megbizza, kutassák ki a zsebeimet, mert nyilván fegyvereket hordok magamnál, amik, feltéve hogy arányban állanak csodaszerü termetemmel, veszedelmes jószágok lehetnek.“ Én feleltem: „Felséged nyugodjék meg és legyen kivánsága szerint, hajlandó vagyok kiforditani zsebeimet jelenlétében.“ Ezt félig szavakban, félig jelekben adtam tudtára. De ő azt felelte, hogy: „az ország törvényei szerint e kutatást két tiszt kell hogy végezze, hogy érzése szerint ez az én beleegyezésem nélkül nem történhetik meg, s hogy becsületességemben és jóságomban annyira megbizik, miszerint nyugodtan (és szószerint) kezeimre bizza három embere életét és hogy bármit kobozzanak el tőlem, minden tárgyat visszakapok, abban a percben, mikor el óhajtom hagyni országukat, vagy kifizetik azt az összeget, melyet a tárgyak értékéül megállapitok.“ Én tehát tenyeremre emeltem a két tisztet, először zubbonyom zsebébe, aztán a többi zsebbe sülyesztettem őket, csak nadrágom két kis rekeszét, meg egy titkos zsebet hagytam ki, ezekben apró, csak nekem szükséges tárgyak voltak, melyek őket nem érdekelhették. Egyik ilyen rekeszben ezüstórám volt, a másikban néhány arany, erszénybe kötve. A két tiszt tentát, tollat és papirt szedett elő; rendes leltárt vettek fel, később megkértek, ülnék le velük, hogy őfelségének felolvashassák. Ezt a leltárt később leforditottam magamnak, ugy, hogy a következőkben szórul-szóra adhatom:

_Leltár:_

A nagy Emberhegy jobb kabátzsebében (igy forditottam a _quinbus flestrin_ szavakat) tüzetes kutatás után csak egy nagy darab durva szövetet találtunk, őfelsége állami tanácstermébe elég volna szőnyegnek. A baloldali zsebben nagy ezüst dobozt találtunk, fedéllel, mely szintén ezüstből való, ezt a fedelet nem tudtuk felemelni. Kivánságunkra az Emberhegy kinyitotta s egyikünk belépve, térdig sülyedt valami porba, mely arcunkba csapott, mire mind a ketten többször egymásután kénytelenek voltunk tüsszenteni. A jobboldali mellényzsebben egy köteg csodálatos, fehér és vékony lemezt találtunk, a lemezeken fekete figurák, alázatos véleményünk szerint ez valami irás lehet, melynek egy-egy betüje féltenyér nagyságu. A baloldali mellényzsebben valami szerkezet volt, ennek oldalából husz hosszu rud áll ki, hasonlóan ahhoz a keritéshez, mely felséged udvarát környezi: szerény nézetünk szerint az Emberhegy ezzel fésüli a haját, biztosak nem vagyunk ebben, mert kérdésekkel ritkán zavartuk az Emberhegyet, tekintve, hogy igen nehezen érti még szavainkat. Abban a nagy zsebben, mely középruhájának (igy forditom a _ranfu-lo_ szavakat, melylyel nadrágomat jelezték) jobboldalán van, embernagyságu üres vaspillért találtunk, ez egy nagyobb darab szálfához van erősitve, a pillér két oldalán erős vasdarabok, sajátságos alakzatokba vésve, melyeknek jelentőségét nem ismertük fel. A baloldali zsebben ugyanilyen szerkezet. A jobboldali kisebb zsebben több kerek, lapos tárgy fehér és veres fémből, különböző nagyságban, a fehérek közt olyan nehezek is voltak, hogy ketten se tudtuk felemelni. A balzsebben két szabálytalanul metszett pillér, a zseb szélén állva nem tudtuk elérni végüket. Ezek egyike egy darabból látszik lenni, burokkal ellátva, a másiknak felső végén kerek, fehér tárgy, két fej nagyságban. Mindkettőben hatalmas acéllemezek; ezt, felszólitásunkra, az Emberhegy megmutatta, mert feltettük, hogy veszélyes gépezetek. Kivette tokjaikból és elmondta, hogy az ő országukban az egyikkel szakállt borotválnak, a másikkal ételt apritanak. Két zseb volt, amibe nem tudtunk behatolni, ezekről azt állitotta, hogy csak két kis rekesz az, amit középöltönyének szélébe metszett, ezeket különben hasának kifeszitésével összeszoritotta. Az egyikből vastag ezüstlánc lógott ki, végén sajátságos szerkezettel. Felszólitottuk, hogy mutassa meg, mi van a lánc másik végén; kiderült, hogy félgömb, melynek egyik fele ezüst, másik fele valami átlátszó fém; az át látszó fémen keresztül sajátságos figurákat figyelhettünk meg, közben elhelyezve – azt hittük, hozzányulhatunk, de ujjainkat ez a fényes anyag feltartóztatta. Ezt a szerkezetet fülünkhöz tartotta, mely a vizi-malmok zakatolásához hasonló, állandó zajt ütött. Véleményünk szerint vagy valamely ismeretlen állat lehet ez, vagy valami fetis, amit az Emberhegy imád; inkább ez utóbbit tartjuk valószinünek, mert (ha jól értettük tökéletlen szavaiból) olyanfélét mondott, hogy ritkán kezd valamibe, mielőtt e tárgygyal tanácskozott volna. Orákulumának nevezte s azt mondta, életének minden eseményét e tárgy kijelöli számára. A baloldali rekeszből holmi hálót szedett ki, melyet bármely halász felhasználhatna, de ugy csukódik, mint az erszény és állitása szerint az a rendeltetése is; több sárga fémtárgyat találtunk benne, melyek, ha valóban aranyból vannak, mérhetetlen értéket képviselnek.

Felséged parancsának legalázatosabban engedelmeskedve, ekként szorgalmasan átkutattuk a zsebeket, majd az Emberhegy derekán széles övet figyeltünk meg, mely nyilván valamely hatalmas állat bőréből készült. Erről az övről, a baloldalon, öt ember hosszuságnyi kard lóg le, jobboldalán, táska, két zárkára osztva, mindegyikben kényelmesen elfér felséged három alattvalója. Egyik zárkában gömbök voltak, igen nehéz fémből, fejnagyságban, a másikban apró szemek, melyekből ötven darab is elfért tenyerünkön.

Ez kimeritő leltárunk mindarról, amit az Emberhegy testén találtunk. Az Emberhegy igen udvariasan bánt velünk és tisztelte felséged akaratát.

Irtuk és lepecsételtük felséged dicsőséges uralkodásának nyolcvankilencedik hónapjában és negyedik napján.

_Clefrin Frelock, Marsi Frelock._

Miután ezt a leltárt őfelségének felolvasták, szeliden, de határozottan felszólitott, hogy szolgáltassam ki a felsorolt tárgyakat. Elsősorban szablyámat kérte, hüvelyestül, minden tartozékkal. Közben három ezred katona bizonyos távolságban felállt köröttem, ijjak és nyilak készenlétben, de akkor ezt észre se vettem, mert minden figyelmem őfelsége kötötte le. Azután felszólitott, huzzam ki a szablyát. A tengerviztől kissé megrozsdásodott a penge, némelyütt azonban ragyogó volt még, amint kirántottam, a csapatok a rémület és meglepetés kiáltásában törtek ki. A nap ugyanis hevesen sütött és amint pengémbe ütközött, szinte elvakitotta szemeiket, különösen, hogy egyet-kettőt suhintottam a pengével. Őfelsége kevésbé ijedt meg, mint a hogy vártam volna, felszólitott, hogy tegyem vissza a kardot hüvelyébe, azután oly óvatosan, ahogy csak tőlem tellett, le kellett raknom elébe a földre, hat lábnyira láncom végétől. Aztán az üres vascsöveket kérte, pisztolyaimat értette ezalatt. Kihuztam zsebemből és amennyire módomban állt, elmagyaráztam, hogyan kell használni. Most megtöltöttem lőporral – lőporom ugyanis szárazon maradt a tökéletesen csukódó szelencében (ilyennel minden okos tengerész ellátja magát). Előbb figyelmeztettem őfelségét, ne ijedjen meg, azután tüzeltem, a levegőbe. A meglepetés ezuttal jóval meghaladta az iméntit. Száz meg száz ember elvágódott, mintha villám csapta volna le őket, maga a császár, bár állva maradt, percekig nem tudott magához térni. Ezután átszolgáltattam a pisztolyokat is éppugy, mint kardomat, majd lőporos szelencém és golyóimat, figyelmeztetve, hogy az előbbit óvja tüztől, mert egyetlen szikrától meggyullad és palotáját levegőbe röpiti. Átadtam zsebórámat is, amire őfelsége igen kiváncsi volt; két nagytermetü gárdistát utasitott, hogy vállukon hozzák el, rudra lógatva – igy viszik Angliában a söröshordókat, ászokfán. Nagyon meglepte az állandó zaj és a percmutató mozgása, amit nálam jobban megfigyelhetett – e kis nép mindent tisztábban lát – megkérdezte irástudóinak véleményét, a válaszok annyira különbözők és távolesők voltak, hogy az olvasó igazán megbocsát, ha nem sorolom fel mindegyiket, különben nem is értettem világosan, mit beszéltek. Elég az hozzá, hogy átadtam ezüst és rézpénzemet, kilenc aranynyal erszényemet – késemet és beretvámat, fésümet és ezüst tubákszelencémet, zsebkendőmet és naplómat. Szablyám, pisztolyom és lőporos dobozom kocsira tették és beszállitották őfelsége raktáraiba, a többit visszakaptam.

Mint emlitettem, volt egy zsebem, ami kikerülte figyelmüket, ebben szemüvegemet tartottam, aminek gyenge szemem miatt gyakran szükségét érzem, egy zsebmesszelátó és más apró kellékek, ezek igazán nem érdekelhették őfelségét s igy lelkiismeretfurdalás nélkül elrejthettem. Különben tartottam tőle, hogy elrontják, ha kiadom a kezemből.

HARMADIK FEJEZET.

(Szerző egészen szokatlan módon mulattatja őfelségét és a mindkétnembeli nemességet. A liliput-i udvar szórakozásainak leirása. Szerző bizonyos feltételek mellett visszakapja szabadságát.)

Szelidségem és jó modorom annyira megnyerte őfelségét, udvarát – a hadsereget és általában egész népét, hogy remélni kezdtem, nemsokára visszaadják szabadságomat. Minden módot felhasználva tápláltam ezt a kedvező hangulatot. Fokról-fokra kevésbé féltek ama veszélyektől, melyeket képviseltem. Sokszor lefeküdtem és öt-hat kis ember akár a fejemen táncolhatott – a kis fiuk és kis leányok csakhamar odáig merészkedtek, hogy bujócskát játsztak a hajamban. Most már kezdtem egészen jól érteni és beszélni nyelvüket. Egy napon a császárnak ötlete támadt, hogy megmutatja nekem az ország leghiresebb akrobatáit és látványos müvészeit; e nemben oly ügyességet és bátorságot tapasztaltam e kis népnél, amire eddig nem volt példám. Különösen a kötéltáncosok mulattattak módfelett. Vékony, fehér cérnán szaladgáltak, tizenkét hüvelyknyire a talaj felett. Az olvasó engedelmével e pontra bővebben kitérek.

Ezt a mulatságot, a kötéltáncolást, ugyanis azok a személyek üzik, akiket valami magas hivatalra jelöltek, és kegyben állanak az udvarnál. Ezeket gyermekkoruktól fogva tanitják e müvészetre, gyakran nem kell hozzá nemesi rang se, vagy müveltség. Mikor valami nagy állás üresedésben áll, akár halál, akár kegyvesztés miatt – ez utóbbi gyakori eset – öt vagy hat e jelöltek közül kérvényt nyujt be az udvarhoz, hogy engedtessék meg nekik őfelségét és udvarát kötéltánccal mulattatni. Aki a legmagasabbat tudja ugrani, anélkül, hogy leesnék a kötélről, megkapja az állást. Igen gyakori eset, hogy a főminisztereknek is be kell mutatniok ügyességüket, meggyőzni az uralkodót, hogy mozgékonyságukat még nem vesztették el. A kincstárnok, _Flimnap_, egyedül birt ama előjoggal, hogy bukfencet vethetett a kifeszitett madzagon, mely nála legalább egy ujjal magasabb volt, mint bárkié az országban. Láttam őt egyszer dupla saltoval ugrani legtöbbször egymásután, a vékony kötélről, amit nálunk _halálugrásnak_ neveznek. _Reldresal_ barátom, a király személye körüli miniszter, véleményem és részrehajlatlan meggyőződésem szerint mindjárt második e produkcióban, Flimnap mögött – a többi udvari ember és államférfi egyformán ügyesek.

Ezt a mulatságot sokszor végzetes baleset zavarja meg – több ilyenről hallottam, sőt magam is tanuja voltam két-három olyan esetnek, hogy a jelölt karját-lábát törte. A veszély persze sokkal nagyobb olyankor, mikor minisztereknek kell bemutatni, mit tudnak! ezek ugyanis folyton versengenek és abban erőlködve, hogy a többiek közül kiváljanak, annyira megfeszülnek, hogy alig van köztük egy is, aki ne zuhant volna már le egyszer, de akár kétszer, meg háromszor is. Elmondták nekem, hogy egy vagy két évvel ideérkezésem előtt, Flimnap biztosan kitörte volna a nyakát, ha véletlenül nem fekszik ott a király egyik vánkosa a földön és nem tompitja az esés erejét.

Vannak más szórakozások, melyeket szintén csak kiváló alkalmakkor, a császár, császárné és legfőbb miniszterek jelenlétében üznek. A császár három finom, hathüvelykhosszu ezüst szálat tesz az asztalra – az egyik vörös, a másik kék, a harmadik zöld. Ezek a fonalak jutalmul szolgálnak olyanok számára, akiket a király ki akar tüntetni kegyeinek jelével. A szertartás őfelsége tanácstermében folyik le, ahol a jelöltek ügyesség-próbán mennek át. Ez a próba egészen másfajta, mint az előbbi – sokat jártam az uj- és óvilág tartományaiban, de ehhez hasonlót még nem láttam. Szóval a dolog ugy történik, hogy a császár egy pálcát tart ki a kezében, vizszintesen – a jelöltek már most közelednek a pálca felé – néha átugranak rajta, néha alatta bujnak el, aszerint, amint őfelsége emeli vagy sülyeszti a pálcát. Sokszor ugy játszák ezt, hogy a pálca egyik végét őfelsége, másik végét a miniszterelnök tartja – de sokszor maga a miniszterelnök, egyedül. Aki e játékban a legügyesebb és legtovább birja az ugrálást és bujkálást, azt kitüntetik a kékszinü ezüst-fonállal – a második legügyesebb kapja a vöröset, a harmadik a zöldet. Az urak kétszer a hasuk köré csavarva hordják ezt a kitüntetést – nagyon kevés ur van az udvartartás körül, akik még nélkülöznék.

A hadsereg és a királyi istálló lovai lassankint hozzám szoktak, nem riadtak meg, egészen lábamig léptettek, ösztökölés nélkül. Voltak lovasok, akik átugrattak a föld fölé kitartott kezemen – őfelsége egyik hajtója egyszer, az egyik nagy versenyen, átugratott lábfejemen, cipőstül – ami igazán szép mutatvány volt. Egy napon nagyon sajátságos módon volt alkalmam mulattatni őfelségét. Megkértem, hozzasson nekem két láb magas rudakat. Őfelsége azonnal utasitotta erdészeit, tegyenek eleget kivánságomnak. Másnap reggel tiz erdész jött, nyolcfogatu kocsival mindegyik. Fogtam kilenc ilyen pálcát és négyszögben a fölbe dugdostam, további négy pálcával két láb magasságban összekötöttem az előbbiek végét, aztán a mereven álló kilenc pálca fölé kifeszitettem a zsebkendőmet, leszoritva, mint a dob fedelét. A négy vizszintes pálca, öt hüvelyknyire a zsebkendő fölött, keritette be az egészet, kétoldalt. Mikor készen voltam, arra kértem őfelségét, hogy legjobb lovai közül huszonnégyet tehessek rá a megfeszitett zsebkendőre. Őfelsége beleegyezett; egyenkint megfogtam a felnyergelt lovakat, lovassal együtt. Alig, hogy zsebkendőt értek, két részre oszlott a kis sereg, szinlelt rohamokat inditott, tompa nyilakkal lődöztek, kardot rántottak, támadtak és visszahuzódtak: röviden, a legszebb katonai fegyelem látványosságát nyujtották őfelségének, aki annyira el volt ragadtatva, hogy kivánsága szerint több napon egymásután meg kellett ismételnünk a játékot, sőt egy alkalommal kegyesen részt is vett benne, vezényelt. Nagy rábeszéléssel még a császárnőt is rávette, engedné meg, hogy zártszékestül felemeljen őt, a szinpad magasságáig, ahonnan az egész teret áttekinthette. Szerencsém volt, hogy semmiféle baleset nem zavarta meg e szórakozásokat csak egyszer történt, hogy egy tüzes mén – valamelyik kapitányé – patájával dobogva kilukasztotta a zsebkendőmet, fel is bukott, lovastul együtt, de gyorsan felemeltem mindkettőt és egyik kezemmel befogva a lukat, másikkal leszállitottam az egész társaságot. A ló meg is sebesült, a lovasnak semmi baja se történt. Zsebkendőmet megfoltoztam, amennyire lehetett, de többé nem mentem bele ilyen veszélyes játékba.

Két-három nappal azelőtt, hogy szabadságomat visszanyertem, éppen efajta mulatságokkal szórakoztattam az udvart, midőn futár érkezett őfelségéhez, hirül hozva, hogy egyik alattvalója, azon a helyen, ahol engem találtak nagy, fekete tárgyat látott a földön. Nagyon különös alakja van, kerek körzete akkora, mint őfelsége hálószobája, középen oly magas, mint egy ember. Eleinte azt hitték, hogy élő állat, de nem az, mert mozdulatlanul feküdt a füvön, néhányan többször körüljárták, fel is másztak a tetejébe, mely sima és egyenletes, dobogtak rajta és kiderült, hogy belül üres. Azt hiszik tehát, az Emberhegyhez tartozik, s ha őfelsége megengedi, öt lóval idevontatják. Én azonnal tudtam, miről van szó és örültem ennek a hirnek. Ugy látszik, a hajótörés után partot érve, oly zavarban voltam, hogy megfeledkeztem kalapomról, melyet zsinórral erősitettem volt fejemhez a vizben, – valahogyan leszakadt nyilván, én meg azt hittem, a tengerben vesztettem el. Kértem őfelségét, adna rendeletet, hogy minél előbb idehozzák. Elmagyaráztam természetét és rendeltetését. Másnap meg is kaptam, de nem valami ragyogó állapotban, a karimájába két lukat furtak, hogy horgokat akasszanak bele, a horgok köteleken lógtak, egyenesen a lovak szerszámjához kötve, igy hurcolták a kalapot fél angol mérföldön keresztül. Hála istenek a talaj e vidéken egyszintü és igen puha, igy nem ment mégse annyira tönkre, ahogy vártam.

Két nappal e kaland után a császár, seregének egy részét készenlétbe helyezve a város különböző pontjain, különös ötletét közölte velem. Azt kivánta, álljak fel, mint holmi kolosszus és terjeszem szét két lábam, amennyire csak tudom. _Munt_ tábornokát (kitünő, tapasztalt katona és nekem jó barátom) felszólitotta, vezetné fel zárt sorokban a csapatokat, s vonultatná el két lábam között, a gyalogság huszonnégyes, a lovasság tizenhetes sorokban, dobokkal, zászlókkal, előreszegzett dárdával. Ez a hadtest háromezer gyalogosból és ezer lovasból állott. Őfelsége halálbüntetés terhe alatt megparancsolta, hogy a felvonuló katonák személyem iránt a legnagyobb tiszteletet tanusitsák, ami nem tarthatott vissza néhány fiatal tisztet, hogy fel ne pislogjanak, amint alattam elléptetett a sereg és, az igazat megvallva, nadrágom oly rossz állapotban volt ez időben, hogy az igy feltárult látvány okot szolgáltathatott a derültségre és csudálkozásra.

Annyi kérvényt és emlékiratot nyujtottam be szabadlábra helyezésem céljából, hogy őfelsége végre foglalkozni kezdett ezzel a kérdéssel. Előbb a minisztertanácson emlitette fel, aztán a gyülés elé terjesztette. Nem ellenezte senki, csak egy _Skyresh Bolgolam_ nevü tanácsos, aki minden érthető ok nélkül halálos ellenségem volt, de tiltakozása nem használt, a tanács elhatározta és őfelsége szentesitette kérésem teljesitését. Ez a Bolgolam az ország tengernagya volt, igen beavatott férfi, jártas az államügyekben, de mogorva és savanyu természet. Végre azonban engednie kellett, annyit köthetett csak ki, hogy ama feltételeket, melyeknek alapján szabadonbocsátanak, ő maga ellenjegyezhesse. A feltételekről szóló cikket, melyre esküdnöm kellett, maga Skyresh Bolgolam hozta el, két titkár és több bizalmi férfi kiséretében. Miután felolvasták nekem, esküt tettem, – előbb saját hazám módján, másodszor ama szertartások szerint, melyeket az ő törvényeik előirnak: jobblábamat meg kellett fognom balkezemmel, mig jobbkezem középső ujja fejem bubjára került, hüvelykem pedig jobbfülem szélére. Az egész cikket, szóról-szóra leforditottam, abban a reményben, hogy az olvasót érdekelni fogja e nép sajátos stilusa és kifejező modora, meg az is, milyen feltételek mellett nyertem vissza szabadságomat. A cikk tehát igy hangzott:

„_Golbasto Momarem Evlame Gurdilo Shefin Mully Ully Gue_, Liliput országának legdicsőségesebb fejedelme, a világegyetem öröme és megfélemlitője, kinek országa ötezer _blustrug_ (tizenkét négyzetmértföld) terjedelmü s igy a földgömb széléig ér: az uralkodók uralkodója, nagyobb minden emberfiánál: kinek lába a föld közepéig ér, feje pedig az eget veri, kinek intésére a föld minden fejedelme térdet hajt, ki kellemetes, mint a tavasz, bőséges, mint a nyár, gazdag, mint az ősz és félelmetes, mint a tél. Ő legmagasabb felsége felszólitja az Emberhegyet, ki mennyei birodalmunk területére ért, tegyen ünnepélyes esküt a következő feltételekre, melyek alapján szabadságát visszanyeri.

1. Az Emberhegy nem hagyhatja el országunkat, nagy pecsétünkkel pecsételt engedelmünk nélkül.

2. Külön, sürgős parancs nélkül nem léphet a főváros területére, mely idő előtt két órával a lakók figyelmeztetendők, hogy ki ne lépjenek házaikból.

3. Fentnevezett Emberhegy sétáit országutjainkra korlátozva, ne sétáljon és ne feküdjék le réteinken, földeinken.

4. Az országuton járva a legnagyobb figyelemmel vigyázzon, nehogy szeretett alattvalóink valamelyikére ráhágjon, lovat, kocsit el ne taposson, kezébe ne vegyen senkit, aki ebbe előbb bele nem egyezett.

5. Ha egy futár rendkivüli megbizatást kap, az Emberhegy tartozik vinni őt, zsebében, lovastul együtt, hat napi járóföldön, egyszer egy hónap alatt. Nevezett küldöncöt épségben visszaszolgáltatni tartozik (ha ugy kivánjuk) királyi személyünkhöz.

6. Ellenségeinkkel szemben az Emberhegy szövetséget köt velünk, főleg Blefuscu sziget ellen – minden tőle telhetőt elkövet, hogy hajórajukat, melyet most épitenek a mi meghóditásunkra, tönkretegye.

7. Fentnevezett Emberhegy szabad óráiban segit munkásainknak, köveket emel, mellyel a királyi kertet kövezzük és palotát épitünk.

8. Fentnevezett Emberhegy tartozik két hónap alatt körüljárni birodalmunkat és annak kiterjedéséről nekünk számot adni, megszámolva lépteit.

Végre, ha ünnepélyes esküt tesz a fentemlitett pontokra, az Emberhegy részére kiutalunk annyi ételt és italt, amennyi 1724 alattvalónk táplálékát képezi, királyi személyünk szine elé bármikor járulhat és kegyeink egyéb jelével kitüntetjük. Kelt _belfaboraci_ palotánkban, uralkodásunk kilencvenegyedik hónapjának tizenkettedik napján.

Aláirtam e szerződést és letettem az esküt. Mindenki meg volt elégedve velem, bár voltak, akik nem viselkedtek személyem iránt olyan tisztelettel, ahogy elvártam volna. Ezt Skyresh Bolgolam tengernagy rosszakaratának köszönhettem. Ezekután levették láncaimat és szabad voltam. Az egész szertartást végignézte őfelsége is, személyesen. Hálámat ugy akartam kifejezni, hogy lábai elé vetettem magam, de ő felszólitott, álljak fel és több kegyes szó után, melyeket ismételni szerénységem tiltja, még megjegyezte, reméli, „hogy az országnak hasznos szolgája leszek s kiérdemlem mindazt a kegyet, melylyel irányomban volt eddig s lesz a jövőben is.“

Az olvasó bizonyára észrevette, hogy őfelsége a felszabaditó okirat utolsó passzusában annyi táplálékot utaltatott ki számomra, amennyi 1724 liliput-i alattvalónak elég. Később egyszer megkérdeztem egy udvari személyt és barátomat, hogy állapithatták meg azt a számot ilyen pontosan. Ő aztán elmagyarázta, hogy a császári matematikusok megmérték magasságomat, kvadránssal megállapitották, hogy az arány köztem és közöttük egy a tizenkettőhöz, már most, testünk hasonlóságából arra következtettek, hogy a számitás, mely szerint köbtartalmam 1724-szer akkora, mint az övék, helyes és hogy tehát következésképpen ennyivel több eledelre lehet szüksége testemnek. Ebből láthatja az olvasó, milyen képzett és értelmes néppel volt dolgom és hogy uralkodójuk mily helyes gazdasággal tartotta fenn birodalmát.

NEGYEDIK FEJEZET.

(Mildendo, Liliput fővárosa, a császári palotával. Beszélgetés szerző és egy államtitkár között, az államügyekről. Szerző felajánlja szolgálatait a császárnak háboru esetére.)