Part 22

De a hajó félmérföldnyire közeledett a parthoz és ladikot küldött, hogy édesvizet hozzon (ugy látszik, ismerték már ezt a helyet). Csak akkor vettem észre, mikor a ladik már partot ért: már későn volt; nem bujhattam el. A tengerészek észrevették csolnakomat s arra következtettek, hogy a csolnak gazdája nem lehet messze. Négy fölfegyverkezett legény felkutatta a környéket, minden bozótba benéztek, minden követ felforgattak, végre az egyik rámbukkant, amint arccal a földre fordulva, ott feküdtem a kő mögött. Néhány percig bámészan nézték szokatlan ruháimat: bőrből varrt kabátom, fatalpu cipőmet és prémes harisnyám. Látták, hogy nem vagyok benszülött, mert hisz azok meztelenül jártak. Az egyik tengerész, egy portugál, rám szólt végre, hogy álljak fel s kérdezte, ki vagyok? Jól beszélem ezt a nyelvet, s talpra állva, azt feleltem, „hogy egy szegény _yehu_ vagyok, akit a _Hauhnhnm_-ek számüztek s kérem őket, bocsássanak utamra“. Csudálkozva hallották, hogy a saját nyelvükön válaszolok s arcom szinén is látták, hogy csak európai lehetek: de sejtelmök se volt arról, mit értek _yehu_ és _Hauhnhnm_ alatt, néhányan pedig hangosan felnevettek furcsa kiejtésemen, mely a lónyeritéshez hasonlitott. Én magam félelemtől és undortól reszkettem. Ujból ismételtem, hogy bocsássanak el s lassan csolnakom felé hátráltam, de ők visszatartottak, tudni akarták: „hová való vagyok? honnan jövök?“ s miegymást. Elmondtam, „hogy Angolországban születtem, öt éve vagyok uton, öt év előtt az ő országuk, meg az enyém még békében élt. Azért hát remélem, hogy nem tekintenek ellenségnek, miután én se akarom bántani őket, én csak egy szegény _yehu_ vagyok, valami elhagyott helyet keresek, ahol boldogtalan életem hátralevő napjait békében eltölthetem.“

Mikor erre megint beszélni kezdtek, az az érzésem volt, hogy még soha ilyen természetellenes hangokat nem hallottam, olyan szörnyüséges volt az, mintha holmi kutya, vagy tehén beszélni kezdene, vagy a _Hauhnhnm_-ek országában egy _yehu_ megszólalna. A jó portugálok még egyre csodálkoztak furcsa ruhámon és különös kiejtésemen, bár jól értették, mit mondok. Emberségesen bántak velem, azt mondták, „hogy a kapitány elvisz ám engem ingyen _Lissabonba_, ahonnan aztán hazamehetek. Majd ketten visszatérnek a hajóra, értesitik a kapitányt s megkérdik, mitévők legyenek: addig azonban fogva tartanak, ha csak ünnepélyesen meg nem igérem, hogy nem szököm meg“. Jobbnak láttam, hogy megadjam magam. Nagyon szerették volna tudni történetemet, de csak töredezett szavakban beszéltem erről, ugy, hogy azt hitték, a szenvedések megzavarták eszemet. Két óra mulva a ladik, mely hajóra szállitotta az édes vizet, visszatért. A kapitány azt üzente, hogy haladéktalanul szállitsanak a fedélzetre. Térdreestem és ugy könyörögtem, hogy adják vissza szabadságomat, de hiába, látván ellenkezésemet, a matrózok megkötöztek, a csolnakba tettek és a hajóra vittek, ahol rögtön be kellett lépnem a kapitány fülkéjébe.

A kapitányt _Pedro de Mendeznek_ hivták; igen udvarias és előzékeny férfiunak bizonyult. Szeliden kért, mondanám meg, ki vagyok s honnan jövök; megkérdezte, mit eszem, iszom. Oly kedvesen és nyájasan bánt velem, hogy csodálkoztam, egy _yehu_-ban hogy lehet ennyi tisztesség. Mégis hallgatag és komor maradtam, hiszen csaknem elájultam a szaguk miatt. Végre kértem őket, engednék meg, hogy a magam csolnakjából hozzak ennivalót magamnak. A kapitány azonban csirkét rendelt és kitünő bort, majd elrendelte, hogy fektessenek le egy nagyon tiszta és szép fülkébe. Én azonban nem vetkőztem le, ruhástul ráfeküdtem az ágyra, félóra mulva kiosontam, mikor a legénység ebédelt, odalopózkodtam a korlát széléhez, hogy a tengerbe vessem magamat inkább, semhogy _yehuk_ között kelljen élnem. De az egyik tengerész észrevett, értesitette a kapitányt és vasraverve vittek vissza fülkémbe.

Ebédután Don Pedro bejött hozzám, hogy megkérdezze: mi okom lehetett ilyen kétségbeesett kisérletre? Biztositott, „hogy mindenképpen szolgálatomra akart lenni“ s oly szépen és értelmesen beszélt, hogy végre kezdtem olyan állatnak tekinteni, mely valami halvány értelemmel rendelkezik. Röviden elmondtam hát utam történetét: hogy lázadt fel ellenem saját legénységem, hogyan és hol tettek partra, hogy éltem öt évet odaát és kicsodák között. Végighallgatott, mintha valami álmot, vagy rémlátomást mondanék el s közölte is velem, minek tartja egész elbeszélésem. Ezen igen felháborodtam, már régen elfelejtettem volt, hogy hazudni is lehet és szükségképpen a mások igazában való kételkedés is sértőleg hatott rám. Erélyesen kérdeztem: „vajjon az ő országukban szokás oly dolgokat állitani, amik nincsenek?“ Megmondtam neki, „hogy csaknem teljesen elfelejtettem már, mit értenek ők hamisság alatt; ha ezer évet éltem volna még a _Hauhnhnm_-ek országában, nem eshetett volna meg, hogy bár a legalantasabb szolgát is hazugságon kaphattam volna. Különben egészen mindegy nekem, hiszi-e, nem hiszi-e, amit hallott, én csak jóindulatáért cserébe válaszolok szivesen bármely ellenvetésre, amit e tárgyban tehet s igy csakhamar felismeri majd az igazságot“.

A kapitány okos ember volt; miután nehányszor keresztkérdésekkel megkisérelte, hogy füllentésen fogjon, végre kezdett hitelt adni mindannak, amit elbeszéltem. Aztán megjegyezte, „hogy ha az igazmondásnak olyan tántorithatatlan hive vagyok, hát adjam neki becsületszavamat, hogy elkisérem őt utján s nem támadok többé saját életemre, máskülönben kénytelen foglyul tartani mindaddig, mig Lisszabonba érünk“. Ezt megigértem neki, de egyuttal kijelentettem, „hogy inkább elviselem a kinhalált, mint semhogy élve visszatérjek a _yehu_-k közé“.

Utunkat semmi megemlitésreméltó esemény nem zavarta. A kapitány komoly kérésére és mert hálával tartoztam neki, nehányszor leültem asztalához, igyekeztem elrejteni az emberi faj iránt érzett ellenszenvemet, bár az gyakran, akaratom ellenére, kitört belőlem, amit aztán a kapitány megjegyzés nélkül türt. A nap nagy részét mégis fülkémbe zárkózva töltöttem, hogy embert ne lássak. A kapitány többször felszólitott, hogy vessem le vademberhez méltó öltözékemet és legjobb rend ruhájával kinált meg. De udvariasan visszautasitottam, nem birtam volna elviselni a gondolatot, hogy magamrahuzzak valamit, ami valaha egy _yehu_ testén volt. Csak két tiszta inget kértem, megfontolva, hogy a gyakran mosott fehérnemü még sem piszkolhat be annyira. Az ingeket aztán naponta váltottam és magam mostam.

1715 nov. 5-én értünk Lisszabonba. Partraszállás előtt a kapitány kényszeritett rá, hogy felvegyem a ruháját, nehogy a csőcselék összefusson, ha meglát. A saját házába vezetett s kérésemre a legfelsőbb emeleten adott szobát. Komolyan megkértem „hallgassa el az emberek előtt, amit a _Hauhnhnm_-ek országáról beszéltem, mert egy ilyen történetből, ha csak egy szó is kiszivárog, megrohannak az emberek, sőt valószinüleg be is csuknak és az inkvizició máglyára vet“. A kapitány egy vadonatuj rend ruhát ajándékozott nekem, mert nem türtem, hogy a szabó hozzám nyuljon, mértéket venni. Egyéb szükséges holmit is kaptam tőle nehányat: huszonnégy órán keresztül előbb minden tárgyat megszellőztettem, mielőtt a kezembe vettem volna.

A kapitánynak nem volt felesége, három szolga ügyelt rá – egyiket se türtem el az asztalnál – a kapitány társaságát kezdtem elviselni, mert sok megértés volt benne. Végre annyira voltam, hogy már ki mertem nézni az ablakon. Fokról-fokra lejjebb fekvő szobákba merészkedtem, egyszer meg már ki is mertem dugni a fejem az uccára, de azonnal ijedten visszakaptam megint. Egy hét mulva már lecsábitott a kapuba, irtózásom fokozatosan csökkent, de az emberi faj iránt érzett megvetés és gyülölet talán fokozódott még lelkemben. Végre a kapitány társaságában már nehány rövid sétát tettem az uccán, de az orromat előbb gondosan eldugaszoltam rutával vagy dohánynyal.

Tiz nap mulva Don Pedro, akinek beszéltem nehány szót családi ügyeimről, rávett, a becsületre és lelkiismeretre hivatkozva, hogy térjek vissza szülőföldemre, próbáljam meg, tudok-e élni feleségemmel és gyermekeimmel. Elmondta, „hogy a kikötőben utrakészen áll az angol hajó s hogy ő szivesen ellát mindennel, amire szükségem van.“ Unalmas volna elbeszélni vitánkat: az ő érveit és az én ellentmondásaim. Kijelentette, „hogy teljességgel lehetetlen olyan elhagyott szigetet találni, aminőt én keresek, ellenben a saját házamban én parancsolok s élhetek olyan visszavonult életet, amilyen csak jól esik“.

Végre hajlottam a szóra, belátván, hogy nem tehetek okosabbat. Elhagytam Lisszabont november 24-én, angol kereskedelmi hajón, hogy ki volt a kapitánya, én bizony sose kérdeztem. Don Pedro elkisért a hajóig és husz fontot adott kölcsön. Barátságosan elbucsuzott tőlem, meg is ölelt, amit ugy ahogy elviseltem. Utközben nem beszéltem senkivel, beteget jelentve, lent maradtam fülkémben. 1715 december 5-én horgonyt vetettünk a dünéknél, reggel kilenc órakor, ugy, hogy délután háromra otthon lehettem.

Feleségem és családom nagy csudálkozással és örömmel fogadott, hiszen régen halottnak véltek már. Be kell vallanom: családom megpillantása csak undort és megvetést keltett bennem. Ezt az érzést nem csökkentette, sőt talán fokozta az a tudat, hogy mily közeli kötelélek füznek egymáshoz. Mert bár a _Hauhnhnm_-ektől történt szerencsétlen számüzetésem óta hozzászoktam kissé a _yehu_-k látásához, képzeletem tele volt még a nagyszerü _Hauhnhnm_-ek minden nemes erényeinek örökös csudálatával. S ha arra gondoltam, hogy egy nőstény _yehu_-val történt érintkezés következtében több más _yehu_ apja lettem, alig tudtam hová legyek szégyenemben, zavaromban, irtózatomban.

Mikor a küszöböt átléptem, feleségem átölelt és megcsókolt; nem lévén hozzászokva, évek hosszu során át, ilyen utálatos állat érintéséhez, elájultam s több mint egy órát feküdtem eszméletlenül. Most, hogy ezt irom, öt év telt el már utolsó utam óta s hogy Angolországba visszatértem. Az első évben nem tudtam elviselni, hogy feleségem és gyermekeim közelembe jöjjenek, nem birtam a szagukat, még kevésbbé, hogy velem egy szobában étkezzenek. Egészen a mai napig nem türtem el, hogy kenyeremhez nyuljanak vagy egy pohárból igyanak velem, leszoktattam őket a kézfogásról is. Első dolgom volt, mihelyt pénzhez jutottam, hogy két fiatal pejkót vegyek, ezeket jó istállóban tartom. Lovaimon kivül még lovászom társaságát szeretem; mindig feléledni érzem magam, ha az istállóból hozott kedves illattal szobámba lép. Lovaim türhetően megértik, amit beszélek, naponta legalább négy órát társalgok velök. Nyerget, zablát nem ismernek, jóbarátságban élnek velem és egymással is.

TIZENKETTEDIK FEJEZET.

(Szerző megbizhatósága. – Mit akart elérni jelen mű kiadásával. – Szerző igen elitéli azokat a szerzőket, akik eltérnek az igazságtól. – Szerző igazolja és tisztázta magát. – Válasz egy ellenvetésre. – Uj gyarmatpolitika. – Az angol korona joga mindama földekhez és országokhoz, melyeket szerző leirt. – Az elfoglalás nehézségei. – Szerző utoljára bucsuzik el olvasójától: jövendő életmódjáról beszél, néhány szives tanácsot ad s befejezi müvét.)

Igy hát, nemes olvasó, odaértünk, hogy hü képét adtam utjaim tizenhét évének s hét hónapjának: legfőbb törekvésem mindig az igazság volt s nem a szóvirágok ékes cicomája. Mint mások, annyian, én is mulattathattalak volna bámulatos és hallatlan mesékkel, de illendőbbnek véltem, ha a szintiszta valóságot beszélem el, egyszerü s közvetlen modorban; – az én dolgom nem az volt, hogy mulattassalak, de hogy közöljek veled néhány dolgot, amit nem tudtál.

Mi, akik távoli országokat bejártunk, hol ritkán fordul meg angol és más európai ember, könnyen gyárthatunk fantasztikus leirásokat, csudás tengeri és szárazföldi állatokról. De az utazó legfőbb célja az legyen, hogy az embereket bölcsebbé s jobbá tegye, jó s rossz példával egyaránt javitsa lelküket, mindabban, amit távol országokról elmond.

Szivemből óhajtanám, hogy minden utazót, mielőtt engedélyt nyerne arra, hogy müvét nyilvánosságra hozza, arra kötelezne a törvény, hogy királyi kancellár előtt esküt tegyen le: esküvel kijelentse, hogy mindaz, amit leirt, a legjobb tudása szerint való igazság. Akkor talán nem történne meg ismételten, hogy kapzsi és pénzéhes szerzők mindenféle szemenszedett valótlanságot firkálnak össze, hogy könyveiket kapóssá tegyék, s a gyanutlan olvasóra rátukmálják elméjük satnya képzelgéseit. Ifjabb éveimben, nagy gyönyörüséggel bujtam a különféle utleirásokat, de azóta sokfelé jártam s rájöttem, hány hamis mesét vettem szószerint, s hány hibás megfigyelést; ez aztán elvette kedvemet az effajta szerzőktől s gyakran őszintén felháborodtam azon, hogy mily méltatlan s vakmerő módon visszaél sok szerző az emberek hiszékenységével. Éppen ezért, tekintve, hogy néhány ismerősöm szerint az én csekély igyekezetem talán nem visszatetsző hazám olvasóinak szemében: legfőbb elvül tüztem ki magam elé, hogy soha, egy pillanatra se tántorodom el az igazság keskeny és szigoru ösvényéről, hála istennek, kisértésbe se igen juthatok, hiszen jól megjegyeztem nemes _Hauhnhnm_ gazdám tanitását, akinek szerencsém volt oly hosszu éveken át tanitványa lenni:

– „Nec si miserum fortuna Sinonem Finxit etiam, mendacemque improba finget.“

Nagyon jól tudom, hogy milyen csekély dicsőséget szerez az ember effajta irással, amihez nem kell se tehetség, se müveltség, csak jó emlékező képesség, vagy pontos és rendszeres napló. Azt is tudom, hogy az utleirók, éppen ugy, mint a szótárszerkesztők, hamar elvesznek a feledés ködébe, azoknak sulya alatt, akik később jelentkeznek s legfelül feküsznek. Nagyon valószinü, hogy jönnek majd utazók, akik felkeresik mindama vidékeket, melyeket itt leirtam s kiigazitják (ha vannak) esetleg tévedéseimet: ujabb felfedezésekkel toldják meg szerény enyéimet; ezek félretolnának majd engem, helyembeállnak s a világ elfelejti, hogy éltem valaha s irtam. Ez elszomoritana talán, ha a hirnév és dicsőség volna a vágyam, de mert egyetlen óhajom a közjólét, a legkevésbbé se bánt effajta nyugtalanság. Mert lehet-e ember, ki ha a dicsőséges _Hauhnhnm_-ek általam felsorolt erényeit megismeri, ne szégyenkezzék azon, hogy ebben az országban ő a teremtés koronája, az uralkodó minden állatok között? Ne szóljunk mindazon országokról, ahol _yehuk_ uralkodnak, ezek között talán legkevésbbé a _brobdingnag_-beliek romlottak el; ezeknek erkölcseit s kormányformájukat vajmi boldogság volna felcserélni a miénkkel. Az olvasó itélje meg ám önmaga, igazam van-e, én nem mondok véleményt.

Ki sem mondhatom, mennyire örülök annak, hogy jelen müvemet minden valószinüség szerint nem gáncsolják s csépelik majd, hiszen mifajta ellenvetéseket tehetnének a felülvizsgálók oly iróval szemben, aki a puszta tényeket sorolja fel, s még hozzá oly távoli országokkal kapcsolatban, melyekkel semmiféle kereskedelmi vagy politikai vonatkozásban nem állunk? Gondosan kerültem sokféle igazságtalan megjegyzést, amivel némely utleirót méltán vádol a kormány. Pártkérdésekbe nem keveredtem soha; szenvedély, előitélet, emberekkel vagy csoportokkal szemben való rosszakarat távol állott tőlem. Tanitani s megismertetni akarom az embereket: jogot ád nekem erre, szerénytelenség érzete nélkül, az a véletlen szerencse, hogy oly sokáig éltem a tökéletes _Hauhnhnm_-ek országában. Mig irtam, nem gondoltam se anyagi, se erkölcsi haszonra. Szigoruan megtiltottam magamnak, akár egyetlen szót is leirni, mely elmélkedés lett volna, vagy vélemény; nem sértettem meg senkit, még olyanokat sem, akik szivesen sértődnek meg. Jogom van hát ahhoz, hogy kifogás nélkül való irónak nevezzem magam; az én művemet ne olvassák az Ellenvetők, Válaszolók, Megjegyzők, Vitatkozók, Rábukkanók, Felfedezők és Kinyomozók. Ezen a munkán nem gyakorolhatják képességüket.

Egyet mégis be kell vallanom. Valaki célzott rá homályosan, hogy „kötelességem lett volna, mint angol alattvalónak, hogy a külügyminisztérium használatára felterjesztést készitsek utjaimról, mert minden tartomány, amit angol alattvaló felfedez, angol birtok és gyarmat“. De kétségeim voltak, hogy birtokaink, amikhez felfedezéseim révén jutottunk, oly könnyen elfoglalhatók-e, mint Amerika volt, amit Cortez Ferdinánd hamar bekebelezett. A _liliput_-beliek országa aligha ér meg nekünk egy hajóhadat s hadsereget, másrészt kérdés, nem volna-e oktalanság megtámadni a _brobdingnag_-belieket, vagy éppen oly vitézül és sikeresen küzdenének-e katonáink, mint szoktak, a Repülő-Sziget ellen, mely fejük felett lebeg? A _Hauhnhnm_-ekkel talán könnyebb dolgunk volna, ők a háborus tudományokban teljességgel járatlanok, s a lőfegyverek ellen tehetetlenek. De ha külügyminiszter volnék, igaz lélekkel nem tudnám javalni, hogy elfoglaljuk országukat. E benszülöttek bölcsessége, egyetértése, félelmet nem ismerő bátorsága s hazaszeretete, attól félek, pótolna minden hadi tudományt. Képzeljünk el huszezer _Hauhnhnm_-et, amint egy európai hadtest sorai közé ront, szétrobbantva a rajvonalt, felboritva a kocsikat, hátsó lábukkal rettentő port kavarva fel: Augusztus császár leirása jut eszembe: _Recalcitrat undique tutus_. Inkább ajánlanám azt, vegyük rá őket, hogy néhány ezer benszülött jöjjön közénk, civilizálni Európát, tanszékeken előadást tartani a becsület, igazságosság, mértékletesség, közszellem, tisztaság, barátság, jóakarat és hüség alapfogalmairól. Hiszen, ugy tudom, e fogalmak _neve_ a legtöbb európai nyelvben megvan még, az élő nyelvekben éppen ugy, mint a holtakban; biztosan nem merem mondani, csekély olvasottságu s nagyon közepes műveltségü iró létemre.

De volt még egy okom, amiért nem szivesen gondoltam arra, hogy őfelsége birodalmát felfedezéseimmel gyarapitsam. Az igazat megvallva, lelkiismeretfurdalást éreztem: vajjon igazságosnak vélhető-e ez a mód, amelylyel uralkodóink hasonló esetekben eljárnak? Tegyük fel például, hogy egy kalózhajó legénységét a vihar kiveti holmi ismeretlen partra: az árbóckosárban földet jelez a hajósinas, a kalózok partraszállanak, fosztogatni és rabolni; ártatlan s tapasztalatlan nép fogadja őket, minden szivességgel s vendégszeretettel. A kalózok uj nevet adnak az országnak s királyuk nevében formálisan birtokukba veszik. Ennek jeléül zászlót tüznek ki, leölnek két-három tucat benszülöttet, rabul ejtenek három-négy tucatot. Hazatérnek s kegyelmet nyernek. Uj birtok alakult most, amit isteni kegyelem jogánál fogva szereztünk. Hajók indulnak oda, a benszülötteket kiirtják, szétkergetik, királyukat kinpadra vonják, hogy elárulja, hová tette a föld aranyát? a katonák szabad kezet kapnak fosztogatásra, bujálkodásra s a föld megrészegszik fiainak vérétől. E mészárosokat nevezzük aztán „_expediciónak_“ ezeknek feladata, hogy bálványimádó és barbár népeket civilizáljanak.

Semmiképpen nem célzok a nagy britt birodalomra, mely az egész világnak példát adott, hogyan kell bölcsességgel gyarmatot alapitani, hogy kell müvelni a népet, vallásban, tudományban; hogyan kell józan életü s nemes alattvalókat küldeni a gyarmatokra; hogyan kell magasképességü s romlottságra képtelen hivatalnokok révén igazságot szolgáltatni a gyarmatokon, s mindennek tetejébe, erényes és ájtatos kormányzókat hogyan kell kinevezni, akik a nép jólétét s boldogságát össze tudják egyeztetni őfelsége érdekeivel s dicsőségével.

De tekintve azt, hogy az általam leirt országok szerény véleményem szerint nem ugy néznek ki, mintha szeretnék, hogy meghóditsák, legyilkolják, rabszijra füzzék és kiirtsák a gyarmatosok; másrészt pedig sem aranyuk, sem ezüstjük, sem cukruk vagy dohányuk nincs fölös mértékben: alázattal kockáztatni merném a megjegyzést, hogy nem is érik meg nemes buzgalmunkat, érdeklődésünket és vitézségünket. Ha mindazonáltal azok, akikre tartozik e kérdés, jónak látják más véleményen lenni; a magam részéről kész vagyok bizonyitani, törvényes uton, hogy előttem soha európai ember nem fordult meg a leirt országokban. Már ugy értem, ha a benszülötteknek hinni lehet, hacsak nem merülhet fel vitás pont gyanánt az a két _yehu_, akiket állitólag sok évvel ezelőtt láttak megjelenni _Hauhnhnm_-ország egyik hegyének peremén.

Azon se gondolkoztam, mig odajártam, milyen formaságok kiséretében lehetne és kellene uralkodónk birtokába venni e tartományokat; különben, ha eszembe is jutott volna, okosságból és önfentartási ösztönből óvakodtam volna beszélni erről, jobb alkalmat várva az eddigieknél.

Most pedig, hogy megfeleltem az egyetlen ellenvetésnek, ami bármikor felmerülhet: ime utólszor bucsuzom el nemes és nyájas olvasóimtól, befejezem művemet, hogy redriff-i kicsiny kertemben átadjam magam elmélkedésemnek, éljek ama nemes erkölcsök mivelésének, melyekre _Hauhnhnm_ uraim oktattak; oktassam a magam családjának _yehu_-it, amennyiben értelmes és idomitható állatoknak bizonyulnak; ha lehetséges, hozzászokjak emberi lények látásához, gyakran tekintve tükörbe s végre, hogy örökké panaszoljam, miért kellett minálunk állattá alacsonyulni a _Hauhnhnm_-eknek, kiket még igy is mindig tisztelni fogok; nagyságos gazdám, nemes családja, barátai s az egész _Hauhnhnm_ fajjal szemben érzett mély hódolatomra gondolva, kikhez a miéink külső megjelenésben szerencsések hasonlithatni, bár értelmük elfajult s megcsökkent.

Mult héten türtem el először, hogy feleségem leüljön velem ebédelni: – egyelőre az asztal tulsó végére csak. Ez alkalomból megengedtem, hogy (lehetőleg röviden) nehány kérdésemre is válaszoljon. A _yehu_ szagot még most se viselem el, orromat eldugom csürlővel, levendulával, dohánynyal, hogy ne érezzem annyira. S bár korosabb embernek nehéz letenni régi szokásokról, még mindig remélem, hogy valamikor képes leszek rá _yehu_-t eltürni a szomszédságomban s nem borzongok össze, hogy fogaival, vagy körmével nekemesik.

A _yehu_-fajjal való békülésem könnyebben menne, ha egyszer megelégednének azokkal a bünökkel és bolondságokkal, amelyekre őket a természet feljogositotta. A legkevésbé se hat már reám, ha megpillantok holmi ügyvédet, zsebtolvajt, kapitányt, bolondot, mágnást, hamis játékost, politikust, rimakeritőt, orvost, hamis tanut, besugót, vagy effélét; mindezek a foglalkozások megfelelnek a dolgok rendjének. De ha látnom kell egyetlen pöffetegbe szorulva a testi és lelki betegség és rutság minden szenyjét és büzét s az ilyen állatban aztán gőgöt s büszkeséget tapasztalok: – akkor fogyni kezd türelmem, azt már nem fogom megérteni tudni soha, hogy kerülhetett együvé egy fertőn ennyi tökéletlenséggel a gőg. A bölcs és nemes _Hauhnhnm_-ek nyelvében nincs szó erre a bünre, semmiféle rosszra sincsen szavuk, hacsak azok nem, melyekkel a _yehuk_ utálatos szokásait leirják – de meg ezek között se találtam meg a gőgre megfelelő szót. Ők nem ismerhették fel áthatóan s tökéletesen a _yehu_-természetet ugy, amint az egész fejlettségében kivirágzott olyan országokban, ahol ez az állat uralkodik. Én azonban, aki e pontban náluk tapasztaltabb voltam, mondhatom, hogy tisztán felismertem a gőg nehány halvány gyökerét a vad yehuk jellemében.

A _Hauhnhnm_-ek, kiket nem kormányoz se földön, se égen semmi, csak az értelem: nem büszkébbek jótulajdonságaikra, mint amilyen büszke én lehetek, hogy nem hiányzik kezem, vagy lábam, amivel pedig, hacsak nem bolond, aligha dicsekszik az ember, bár nélküle nyomorék volna és nyomorult. Azért időzök hosszabban e tárgynál, mert szeretném, ha lassankint elviselhetővé válnék nekem valamely angol _yehu_ társasága. Éppen azért, nagyon kérem azokat, akik e képtelen s felfoghatatlan bolondságnak, a gőgnek halvány derengését érzik magukban, hogy a jövőben kerüljék el a házam tájékát.

Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Tudnunk kell Swift szatirájának megértéséhez, hogy abban az időben Angolországban éppenugy, mint egyebütt, pénzért lehetett nagy hivatalokat kapni.

(_Forditó_.)]

[Footnote 2: Ezek a betük aktuális vonatkozásokkal függnek össze: akkori államférfiak nevének kezdőbetüi.]

TARTALOM.

Swift. Irta: _Pogány József_ 1

Első rész. =Utazás Liliput-ba.=

Első fejezet 19 Második fejezet 33 Harmadik fejezet 46 Negyedik fejezet 56 Ötödik fejezet 63 Hatodik fejezet 72 Hetedik fejezet 84 Nyolcadik fejezet 95

Második rész. =Utazás Brobdingnag-ba.=