Part 21

Azt el kell ismerni, hogy a költészetben minden nemzetet felülmulnak. Hasonlataik oly szépek s főleg oly találóak, leirásaik oly hüek, hogy soha megközelitőleg hasonlót sem találtam egyetlen nép költészetében sem. Költeményeik rajongva beszélnek a barátságról és a jóságról, majd a versenyek és testgyakorlatok győztesét ünneplik és dicsőitik. A _Hauhnhnm_-i épületek, bár durvák és egyszerüek, nagyon kényelmes lakóhelyek, hideg és meleg viszontagságai ellen kitünően védik a gazdát és vendégét. Van ezen a vidéken egy különös fa, aminek negyvenéves korában megereszkednek a gyökerei s akkor az első vihar kidönti. Ez a fa egyenes és sudár, mint a mi fenyőnk. A _Hauhnhnm_-ek éles kővel kihegyezik a végét (a vasat nem ismerik), tiz hüvelyknyi távolságban beledugdossák a földbe, s aztán árpaszalmából, vagy indából fonadékot csinálnak, azzal kitöltik a hézagokat. Ugyanigy készül a tető s az ajtók eresztéke.

A _Hauhnhnm_-ek fogásra első lábukat használják, a pata és csülök közti homoru részt oly ügyességgel, amit eleinte el se hittem. Volt nálunk egy fehér kanca, amelyik ilyen fogással egész kényelmesen befüzött egy varrótüt, amit én kölcsönöztem neki. Ugyanezzel a mozdulattal fejik meg a tehenet, aratják le a zabot s tesznek mindent, amihez kéz kellene. Van kovájuk, amit kőhöz dörzsölve, mindenféle szerszámot csinálnak belőle: mérleget, baltát, kalapácsot. Kaszát is csinálnak, azzal vágják le a termést, amit aztán _yehu_-k kocsin szállitanak haza. Fából és agyagból csinálnak edényeket; ez utóbbit a napon száritják.

Ha valami baleset közbe nem jön, a _Hauhnhnm_-ek rendesen igen magas kort érnek el. Ha aztán meghalnak, igen sötét és elhagyott helyen temetik el őket. Rokonok s barátok sem örömet, sem fájdalmat nem éreznek a temetésen. A haldokló is egészen nyugodtan, s minden szomoruság nélkül hagyja el a világot, mintha csak arról volna szó, hogy látogatást tett a szomszédban és most hazamegy. Emlékszem, egyszer gazdám meghivta egyik barátját és annak családját, hogy látogassák meg, fontos megbeszélni valójuk volt. Meghatározták a napot és az órát, de csak az asszony jött és két gyermeke, azok is elkésve. Az asszony bocsánatot kért először saját, azután férje nevében, aki ma reggel _lhnuwnh_. Ez a szó nagyon kifejező a hauhnhnm nyelvben. Értelme körülbelül annyit tesz, nem pontos, csak körülirt forditásban: „visszatérni az első anyához“. Bocsánatot kért, hogy nem jöhetett előbb, de férje a késő reggeli órákban halt meg és szolgájával soká tanácskoztak, hogy hova temessék. Ezután kedvesen és nyájasan társalogni kezdett s igy viselkedett végig, mig a látogatás tartott. Három hónappal ezután maga is meghalt.

A _Hauhnhnm_ rendesen hetven, hetvenöt évet él, nyolcvanat már nagyon ritkán. Nehány héttel halála előtt fájdalom nélkül való, fokozatos bágyadást érez. Ez idő folyamán meglátogatják őt barátai, mert ilyenkor ő maga már nem igen szeret járkálni. Halála előtt mintegy tiz nappal – ezt rendes körülmények közt pontosan megérzi – mégis felkel, kocsiba ül és visszaadja a látogatásokat, az egész szomszédság környezetében. Ilyen _yehuk_ által vont kocsikban járnak különben a nagyon öreg _Hauhnhnm_-ek is, vagy ha nagy utat kell tenniök, vagy a balesetek következetében bénák és sánták. A haldokló _Hauhnhnm_ tehát ünnepélyesen elbucsuzik barátaitól, mintha hosszu-hosszu utazásról volna szó, más vidékre, ahol ezentul élni kell.

Nem tudom, érdemes-e felemliteni, hogy a _Hauhnhnm_ nyelvben nincsen szó a „rossz“ fogalmára; hacsak a _yehu_ kellemetlen tulajdonságaira vonatkozó szavakat nem tekintem ilyennek. Éppen azért, ha egy szolga ügyetlenségét, egy gyerek csintalanságát, egy kő élességét, a tartós kellemetlen idő lehangoló hatását akarják jellemezni például, akkor jelzőformájában hozzáteszik a _yehu_ szót. Például: _hhnm yehu, whnaholm yehu, ynlhmndwihlma yehu_ – a rosszul épitett házat _ynholmhnmrohlnw_ yehu-nak nevezik.

Nagy élvezettel és örömmel kitérnék e nagyszerü nép számos szokásának és erényének vázolására, de határozott szándékom ugyis, hogy e tárgyról részletes és kimeritő müvet irok legközelebb, kérem az olvasót, várja meg ennek megjelenését. Közben rátérek a magam szomoru sorsának elbeszélésére.

TIZEDIK FEJEZET.

(Szerző gazdaságos és boldog élete a Hauhnhnm-ek között. – Hogy javul meg s hogy izmosodik erkölcse a velök való társalgás folyamán. – Néhány társalgás. – Szerző gazdája végre elárulja, hogy szerzőnek távoznia kell az országból. – Szerző bánatában elalél, de aztán megadja magát. – Csolnakot szerkeszt egy szolga segitségével s a tenger kényére bizza magát.)

Éppen erre az időre esik, hogy szivem nagy örömére kis háztartást rendeztem be magamnak. Gazdám rendeletére szobát épitettek nekem, az uri laktól hat méternyi távolságban. A kis ház falait és padmalyát leburkoltam agyaggal s befedtem gyékénynyel. Szedtem kendert, ami ott vadul terem és holmi gyolcsfélét csináltam belőle; ezt megtöltöttem különböző madarak tollával. E madarakat _yehu_-szőrből készült hurokkal fogtam meg, s költöttem el annak idején. Késemmel két durva széket eszkábáltam össze; a vörös poroszka is segitett ebben. Hogy ruhám teljesen elrongyolódott, házi nyulnak bőréből csináltam ujat, meg egy másik állatéból, amit ők _nnuhnoh_-nak neveznek, s mely szintén körülbelül akkora. Ugyanily módon készültek türhető harisnyák. Cipőmet fával talpaltam meg; mikor levásott rólam, napon száritott _yehu_-bőrből szabtam ujat.

Fák odvából gyakran szedtem mézet, amit vizzel elegyitve ittam meg, vagy kenyeremre kentem. Nincs ember, aki valaha jobban megértette volna két mondás igazát, ezekét: „A természet könnyen kielégithető“ és „Szükség a találékonyság anyja“. Abban az időben tökéletes testi egészségnek örvendtem s a lélek teljes nyugalmának. Nem rágta szivemet, idegeimet holmi jóbarát árulása, állhatatlansága; holmi nyilt vagy titkos ellenség. Nem volt alkalmam s okom rá, hogy hizelgéssel, bujálkodással, vesztegetéssel keressem valami hatalmas ember, vagy hatalmas ember kegyencének a kegyét. Nem kellett védelmet keresnem csalás és elnyomás ellen, nem volt itt orvos, aki tönkretegye a testemet és nem volt ügyvéd, aki kitudjon vagyonomból; nem volt besugó, aki tetteim és szavaim vizsgálja, hogy aztán jópénzért bevádoljon valahol; itt nem voltak ostoba csufolók, cenzorok, árulkodók, becsületen rágódók, zsebtolvajok, utonállók, betörők, bohócok, hamisjátékosok, képviselők, hamis tanuk, bolondok, gáncsvetők, hóbortosak, unalmas fecsegők, vitatkozók, mindenlébenkanalak, szédelgők, gyilkosok, álszentek és szemfényvesztők; nem voltak vezetők és követők, nem volt párt és pártállás; csábitással és rossz példával nem bátoritottak itt bünre senkit; nem voltak tömlöcök, pallósok, hóhérok, korbácsok, akasztófák, kinpadok, kalodák; nem voltak csaló boltosok és iparosok; nem volt gőg, hencegés, negédes illegés; nem volt iszákos, nem volt haspók és zsebrák és nem volt utcai lotyó és romlott gyermek; nem volt pöffeszkedés és nem volt bujaság, se drága feleségek, se tökkelütött, buta pedánsok, se alkalmatlan nagyszáju, veszekedő lármás, orditozó, üres, káromkodó pajtások; nem voltak gazfickók, akiket a bün érdeme emelt ki a piszokból, vagy igaz lelkek, akiket erényeik vádja sujtott le a porba; nem voltak nagy urak, mágnások, rossz muzsikusok, birák és táncmesterek.

Gyakran részesültem abban a kegyben, hogy együtt lehettem _Hauhnhnm_-ekkel, akik meglátogatták gazdámat, vagy ott ebédeltek. Gazdám kegyesen megengedte, hogy ilyenkor ott lehessek a szobában s végighallgassam beszélgetéseiket. Oly illetlen soha nem voltam, hogy közbeszóljak; akkor beszéltem csak, ha kérdeztek s a társaság tagjai gyakran leereszkedtek s kérdéseket intéztek hozzám. Néha meg gazdámat elkisérhettem, mikor ő látogatta meg barátait. Végtelenül boldog voltam, hogy szerény hallgatója lehetek ilyen társalgásoknak, ahol csak hasznos és szép dolgokról beszéltek, kevés és kifejező szóval, végtelenül udvariasan, mint már emlitettem, de minden ceremónia nélkül; ahol mindenki akkor beszélt csak, ha jól esett neki s amit beszélt, az jól esett a többieknek, ahol nem szóltak közbe, nem unatkoztak, nem jöttek méregbe, nem érzelegtek. A _Hauhnhnm_-ek ugy vélik, hogy több barát, ha összejön, előbb egy kis szünet és hallgatás nagyon üdvösen hat a társalgásra s be kellett látnom, hogy igazuk van. Ebben a kis szünetben uj gondolatok születnek, amit aztán a beszéd kifejt és magyaráz. A beszéd tárgya többnyire a barátság és jóakarat; rend és gazdaság, néha a természet munkája, néha régi hagyományok; majd az erkölcs lehetőségeit és határait tárgyalják; majd az értelem müködésének határozott s nem ingadozó szabályait; néha arról van szó, mi dolguk lesz a legközelebbi országgyülésen; néha meg a költészetről és kiváló költőkről. Kérkedés nélkül hozzátehetem, hogy ottlétem gyakran adott anyagot a társalgásnak; gazdámnak alkalma volt beszélni rólam és hazámról. Azt be kell vallanom, az emberi nemről nem nagy tisztelettel nyilatkoztak, igy inkább nem is közlöm le szavaikat. Csak annyi engedtessék meg nekem, hogy elmondjam: az én nagyságos gazdám, legnagyobb álmélkodásomra, mintha jobban értette volna a _yehu_-k természetét, mint magam. Felhozta minden bününket és bolondságunkat s magától rájött nehányra, amiről soha nem beszéltem neki, tisztán következtetéssel: elképzelve, hogy az ittlakó _yehu_-k mire lennének képesek némi kis értelem birtokában. A végén természetesen mindig odajutott, hogy „milyen nyomorult és szerencsétlen teremtés lehet egy ember.“

Nyiltan bevallom, hogy ha van valami kis tudásom és erkölcsi érzékem, azt jó gazdámnak köszönhetem és barátainak, kiknek szavait eltanulhattam, hallgathattam, amire büszkébb vagyok, mintha Európa legnagyobb, legbölcsebb gyülekezetét vezetném. Megcsudáltam a benszülöttek erejét, kedvességét, fürgeségét, de ilyen kedves és szép lényekben ekkora erkölcsi érzéket tapasztalni: ezen kevés volt a csudálat, ez már a legmélyebb hódolatot keltette bennem. Eleinte persze nem volt meg bennem az a természetes félelem és tisztelet, amit a _yehu_-k s más állatok éreznek a _Hauhnhnm_-ekkel, mint felsőbb lényekkel szemben; de lassan és fokozatosan, anélkül, hogy észrevehettem volna, urrá lett fölöttem s emellett elteltem mély hálával és szeretettel, hogy oly jók voltak hozzám és megkülönböztettek fajtám többi teremtéseivel szemben.

Ha néha eszembe jutott családom, barátaim, honfitársaim s általában az egész emberi nem, ugy láttam őket most már természetben és külső megjelenésben, mint a _yehu_-kat, akik müveltebbek ugyan kevéssé s felruházottak a beszéd adományával, de értelmüket arra használják csak, hogy fejleszszék s megsokasitsák mindama bünöket, melyekből itteni _yehu_ testvéreim annyit szedhettek össze csak, amennyit természet és ösztön határol. Ha néha megláttam alakomat valami forrás, vagy tó tükrében, utálattal és borzalommal forditottam el az arcom, s egy közönséges _yehu_-t szivesebben láttam, mint önmagamat. Ellenben gyönyörüséggel szemléltem minden _Hauhnhnm_-et s lassankint észrevétlenül utánozni kezdtem mozdulataikat, járásukat; természetemmé is vált ez a szokás, ugy, hogy barátaim gyakran mondják nekem most is az ő durva modorukban: „barátom, olyan otrombán cammogsz, mint egy ló“, aminél nagyobb bókot nem mondhatnak nekem. De meg a kiejtésemben is van valami a _Hauhnhnm_-ek beszédmodorából, ha ezért csufolnak, vagy nevetnek rajtam, annak csak örülni tudok.

Mindeme boldogság közepette, mikor már azt hittem, hogy egész életemre megnyugodtam s igy fejezem be napjaim: egy reggel gazdám korábban küldött értem, mint rendesen. Magatartásán rögtön észrevettem, hogy zavarban van, s nem tudja, hogyan kezdje a szót. Rövid hallgatás után azt mondta: „igazán nem tudja, miként hat majd rám, amit mondani akar. A legutóbbi országgyülésen, amikor a _yehu_-k dolgát megbeszélték, a képviselők nem helyeselték azt, hogy valaki _yehu_-t tartson a családjában s ugy bánjon vele, mint ha igazi _Hauhnhnm_ volna. Szóbajött, hogy ő ezzel a _yehu_-val gyakran társalog, mintha a _yehu_ társaságában öröme telnék, vagy abból valamit tanulhatna. Az effajta dolog nem természetes és nem észszerü, ilyesmi eddig nem is fordult elő. Éppen ezért az országgyülés figyelmeztette őt, hogy vagy tartson engem a _yehu_-k közt, mint ahogy illik, vagy küldjön vissza a hazámba, ahonnan eljöttem. Az első javaslatot mindnyájan elvetették, akik egyszer láttak engem s beszéltek velem, megegyezve abban, hogy van bennem valami értelem s félő, hogy elcsábitom az erdők és hegyek vadon legelő _yehu_-it s éjnek idején megrohanom a nyájakat; hiszen a _yehu_-k természettől fogva ragadozó állatok s idegenkednek a munkától“.

Gazdám hozzátette, „hogy a környék _Hauhnhnm_-jei naponta sürgetik: hajtaná végre az országgyülés figyelmeztetését s igy nem odázhatja el ezt a dolgot. Azt tudja, hogy uszva nem igen juthatok vissza a hazámba, mint ahogy a többiek első percben akarták. Éppen azért szeretné, ha keritenék valami jármüvet, olyant, amilyenről beszéltem, s amelyik vinne a tengeren. Ha akarom, bármelyik szolgáját szivesen bocsátja rendelkezésemre, hogy segitsen rajtam. A maga részéről – fejezte be végre – szivesen szolgálatában tartott volna életemfogytáig, mert ugy látta, mintha sok rossz hajlamomból kigyógyultam volna s amennyire alacsonyrendü természetem képessé tett erre, mindenben igyekeztem utánozni a _Hauhnhnmokat_“.

Az olvasó kedvéért meg kell itt jegyeznem, hogy a _Hauhnhnm_ országgyülés határozatát _hnhloayn_-nek nevezik, ami _figyelmeztetést_ jelent, amennyire leforditható. Az náluk képtelen gondolat, hogy értelmes lényt valamire kényszeriteni kelljen vagy lehessen, náluk csak tanácsról, intésről lehet szó. Hiszen csak az észszerüség parancsának engedelmeskednek mindnyájan, s aki ezt nem teszi, nem tarthat igényt arra, hogy értelmes lénynek nevezzék.

Gazdám szavai a legfeneketlenebb kétségbeesést és bánatot keltették szivemben; nem birtam szólni és ájultan estem lábaihoz. Mikor magamhoz tértem, azt mondta nekem, „hogy ugy hitte, meghaltam“, mert ezen a vidéken nem ismerik a természetnek effajta ostobaságait, mint az ájulás. Elgyengült hangon válaszoltam, „hogy a halál nagy boldogság volna nekem; hogy nem akarom birálni az országgyülés figyelmeztetését, vagy a sürgető barátokat, de gyenge és romlott itéletem szerint észszerü lett volna, ha kevésbé szigoruak. Hiszen egy tengeri mértföldet se tudok uszni s a legközelebbi szárazföld legalább száz mértföldnyire van. A csolnakcsináláshoz pedig sok mindenféle anyag kell, ami nem is található ebben az országban. Mégis hálából és hódolatból megpróbálom és mindent megteszek, amit tehetek, bár azt hiszem, lehetetlent kivánnak tőlem s azért már is elveszettnek tekintem magamat. De a természetellenes halál kilátása még nem a legnagyobb bajom, mert feltéve, hogy valamely csudálatos véletlen folytán mégis megmenekülök, hogy éljek már most _yehuk_ között, ahol megromlok s eldurvulok megint, mert nem lesz vezető kéz, mely az erkölcs és értelem utjára visszakormányoz? Tudom, hogy a _Hauhnhnm_-ek minden határozata megdönthetetlen érveken nyugszik s egy nyomorult _yehu_, mint amilyen magam vagyok, meg nem ingathatja ez érveket. Éppen ezért, alázatos hálával elfogadom ajánlatát, hogy szolgát ad segitségemre s megfelelő időt szab. És ha valamikor visszatérek hazámba, megmarad nekem a halvány remény, hogy fajtámnak hasznára válhatok a _Hauhnhnm_-ek örök dicsőségét zengve és intve az emberiséget, hogy azok erkölcsein okuljanak“.

Gazdám néhány szóban, de igen kegyesen válaszolt. Két hónapot adott arra, hogy a csolnakot megcsináljam. A vörös poroszkát, szolgatársamat (igy kell neveznem ezentul), rendelte mellém, hogy kövesse intézkedéseim. Biztositottam gazdámat, „hogy ennyi segitség elég is lesz és tudom, hogy a vörös poroszka jóindulattal van irányomban.“

Ebben a társaságban, első dolgom volt felkeresni azt a sziklapartot, ahol a lázadó legénység partra tett. Felmentem egy domb csucsára s körülnézve a tengeren, a távolban, észak-keletre kicsiny szigetet vettem észre. Távcsőmmel tisztán kivehettem, hogy körülbelül öt mérföldnyire fekszik innen. A vörös poroszka azt mondta, hogy tévedek, az csak valami kék felhő: ezek a benszülöttek nem is tudják elképzelni, hogy az országon tul lehet még más világ és szárazföld, nem ugy mint mi, kik annyit közlekedünk a vizen.

Elhatároztam hát, hogy ez a sziget lesz számüzetésem első állomása; a többit a jó szerencsére biztam.

Hazatérve a vörös poroszkával, megbeszéltük a munkát. Kimentünk a cserjébe. Késemmel és egy éles kovakővel, amit nagyon ügyesen erősitettek fadarab végére, több fenyőcölöpöt vágtunk, akkorákat, mint egy-egy sétapálca s néhány nagyobbat is. Most nem untatom az olvasót a részletek leirásával, elég az hozzá, hogy hat hét alatt, a vörös poroszka segitségével, összeeszkábáltunk amolyan indus csolnakfélét, elég nagyot, befedtük erős yehu-bőrrel, amit magamcsinálta kender-cérnával varrtunk össze. Ilyen bőrből készült a vitorla is: fiatal _yehuk_ szolgálnak erre, mert az öregek bőre már kemény és törik. Négy evezőt is csináltunk. Elláttam magam főtt hussal és vittem két nagy hordót: az egyikben tej volt, a másikban viz.

Csolnakomat kipróbáltam egy nagy tóban, aztán kijavitgattam, ami még fogyatékos volt s a hasadékokat kitömtem _yehu_-zsirral. Mikor aztán minden rendben volt, nagy kocsira raktuk az egészet, a _yehuk_ kivittek a tengerpartra, a vörös poroszka meg néhány más szolga kiséretében.

Igy utrakészen vártam a távozás napját. Elbucsuztam gazdámtól, urnőmtől, az egész családtól. Szememet elfutotta a köny és a szivem görcsösen elszorult. Gazdám, részben kiváncsiságból, részben, ha feltevésem nem szerénytelen, barátságos jóindulatból, látni akart a csolnakban, nehány barátjával elkisért hát a tengerpartra. Egy órát kellett várni az árra, ekkor, látván, hogy a szél éppen ama sziget felé fuj, amely utam első állomása kellett legyen: mégegyszer elbucsuztam gazdámtól. A földre akartam vetni magam, hogy megcsókoljam patáját, de ő kegyesen felemelte ajkaimhoz. Nagyon jól tudom, hogy sokan lesznek, akik az itt emlitett részletet kétségbevonják. Árulkodók lehetnek, akik vitatják, hogy valószinütlen, hogy egy fenséges _Hauhnhnm_ ennyire leereszkedjék ilyen alantas lényhez. Jól tudom, hogy vannak utazók, akik rendkivüli kegyekkel kérkednek, amikben állitólag részük volt. De ha ezek a vádolók jobban ismernék a _Hauhnhnm_-ek nemes és előzékeny természetét, másképpen beszélnének.

Üdvözöltem a gazdám társaságában megjelent többi _Hauhnhnm_-et, csolnakomba száltam s ellöktem magam a parttól.

TIZENEGYEDIK FEJEZET.

(Szerző kalandos utja. – Uj-Hollandiába ér, reméli, hogy ott kiköthet. – Egy bennszülött nyillal megsebesiti. – Megfogják s erőszakkal portugál hajóra teszik. – Az udvarias kapitány. – Szerző megérkezik Angliába.)

1715 feburuár 15-én, reggel pontban kilenc órakor kezdtem el ezt a kétségbeesett utat. A szél kedvező volt, eleinte mégis inkább evezőimet használtam, majd elfáradva, vitorlát bontottam. Gazdám és barátai ott álltak a parton, mig csak el nem tüntem szemeik elől; még hallottam nehányszor, hogy kiált utánam a vörös poroszka, aki mindig szeretett „_Hnuy illa nyha majah yehu_“, „vigyázz magadra, nemes yehu!“

Tervem az volt, hogyha lehetséges, felkeresek valami lakatlan szigetet, ahol a magam munkájával meg tudok teremteni annyit, amennyi elég ahhoz, hogy hátralévő életemet ott leéljem: nagyobb boldogságot jelentett ez nekem, mintha azzal kináltak volna, hogy Európa legelőkelőbb udvarának első minisztere legyek; oly borzasztó volt arra gondolni, hogy most visszatérjek az emberi társadalomba s eltürjem, hogy _yehu_-k kormányozzanak. Ebben a tervezett magányban legalább örülhetek a magam gondolatainak s elmélkedhetem a _Hauhnhnm_-ek hasonlithatatlan nemességén: nincs módomban, hogy fajom romlottsága és bünei hassanak lelkemre.

Az olvasó emlékszik rá bizonynyal, hogy mikor a legénység összeesküdött ellenem, fülkémbe zártak, ahol heteket töltöttem, nem tudva, merre megyünk, s mikor a matrózok partra tettek, hogy mondták káromkodásaik közepette, „nem tudják maguk se, melyik végén vannak a világnak“, akár jóhiszemüen, akár hamisságból. Akkor ugy sejtettem, hogy a Jóreménység fokától mintegy tiz foknyira lehetünk, délfelé a szélesség 45°-án, ezt kellett hinnem elejtett szavaikból s abból, hogy Madagaszkár felé igyekeztek. S bár ez csak feltevés volt, mégis keletnek forditottam a kormányt, remélve, hogy igy elérem Uj-Hollandia délnyugati partját, ahol nyilván találok valami nekem való kis szigetet. Nyugati szél futt s számitásom szerint este hatig legalább tizennyolc mérföldet haladtam: ekkor kicsiny szigetet vettem észre s csakhamar oda is értem. Csak egy kiálló szikla volt az egész, a szelektől képzett természetes töltéssel. Itt kikötöttem s felkapaszkodva a szikla ormára, keletre szárazföldet pillantottam meg, déltől észak felé huzódni. Az éjszakát csolnakomban töltöttem, másnap reggel utrakeltem s hat óra alatt elértem Uj-Hollandia partjait. Ez végleg megerősitett abban a régi feltevésemben, hogy e földrész legalább három fokkal keletebbre fekszik, mint ahogy a geografusok hiszik, évekkel utóbb ezt a megfigyelésemet közöltem nemes barátommal, _Hermann Moll_-al, s ki is fejtettem neki felfogásomat, de ő inkább más szerzők adatainak szeretett hinni.

Nem láttam benszülöttet azon a helyen, ahol partraszálltam. Fegyvertelen lévén, nem mertem beljebb hatolni; találtam a parton néhány ehető kagylót, nyersen ettem meg, mert tüzet gyujtani sem volt bátorságom. Három napon át osztrigát és csigát ettem, hogy kiméljem a készletemet, szerencsémre édesvizü forrásra bukkantam, mely nagyon felüditett.

A negyedik napon, kissé beljebb merészkedve, husz vagy harminc benszülöttet pillantottam meg egy magaslaton, mintegy ötszáz méternyire. Holmi máglya körül ugráltak, meztelenül, nők, férfiak, gyermekek, ahogy a füstön keresztül kivehettem. Az egyik észrevett és jelt adott a többieknek; öten közeledtek felém, az asszonyok és gyermekek ottmaradtak. Futni kezdtem, elértem a partot, csolnakomba ugrottam s ellöktem magam. A vadak, látván, hogy menekülök, utánam futottak s nyilakkal lövöldöztek; az egyik nyil mélyen baltérdembe furódott, sebet ütve, melynek nyomait siromba viszem egykor. Féltem, hogy a nyil mérgezett volt, azért, alighogy kieveztem lőtávolukból, kiszivtam a sebet és bekötöttem.

Most igazán nem tudtam, mitévő legyek: ugyanarra a partra nem mertem visszatérni. Észak felé fordultam s evezni voltam kénytelen, mert a szél, bár gyengén, ellenkező irányból futt. Körülnézve, egyszerre csak vitorlát pillantottam meg, észak-északkelet felé. Egyre közelebb jött, nem tudtam, bevárjam-e, vagy odább álljak, végre győzött bennem a _yehu_-faj iránt érzett utálat, megforditottam csolnakomat s ismét dél felé kormányoztam. Elhatároztam, hogy inkább ama barbárokra bizom sorsomat, semhogy együtt kelljen élnem európai _yehuk_-kal. Partravontam a csolnakot, a forrás mellett egy kő mögé rejtőztem.