Part 2

Ama szükség, mely őtet arra kénytelenítette, hogy fiát oktassa, arra is kényszerítette egyszersmind, hogy jól megfontolja, mit akar tulajdonképen a természetes neveléssel? Én ugyan az emberektől egészen el akarok válni, mondá magában; de bezzeg a fiam, ha majd egyszer megnő? Erre a gondolatra ránczba vonódott a homloka, melyet kezével kedvetlenül meg-megdörgölt; mire fejét hevesen megrázván, azon boszankodott, hogy az ő legkedvesebb gondolatja és igyekezete fiára semmikép sem illik. Mi legyen a gyermekből, ha egyszer felnő? így kérdezgette magától ezerszer és szinte annyiszor kénytelen is volt magának azt felelni, hogy e völgy az ő fiának örök lakása nem lehet. Ezerféle tündéreknél tündérebb eszközök tüntek eszébe, melyekkel a lehetetlenséget lehetségesnek tehetni vélte. Egy kis leányt akart a völgybe hozatni, hogy azt fia számára felnevelje. Majd meg azután azt tette fel magában, hogy a gyermeknek a szerelemről soha semmit sem szól. Így habozván, ezerféle dolgot akart és ismét nem akart elkövetni, hogy a gyermeket örökre a völgyhöz csatolhassa s az egyik módot végtére sikertelenebbnek és haszontalanabbnak találta a másiknál. Egész estéket töltött háza előtt gondolkodással, fontolással és elmélkedéssel s esténként habozóbb lett az iránt, mit tévő legyen e fontos állapotban?

Érezte ő, hogy a természetesen nevelt gyermek vaktában zuhan majd be a világba és így még atyjánál is szerencsétlenebb lesz. A sok gondolkodás után csak abban az egyben tudott megállapodni, hogy a gyermeknek a vele született szabadságot egészen meghagyja. Sohase tanulhassa ő meg, úgymond, mit tesz parancsolni és mit tesz engedelmeskedni. A szabadsághoz való hajlandósága megutáltatja majd vele az embereket, kik váltólag már uralkodnak, már szolgáskodnak. Kénytelen lesz, magányosan élni, hogy szabad lehessen. A szabadságnak e szeretete még ama bilincseket is szét fogja törni, melyeket szívének az asszonyi furcsaság koholand. Szerelmet fog keresni és szerelmet nem találván, visszarepül a magányosságba, hol e veszedelmes indulatot hiuságnak ismervén, unalommal és undorodással fog alacsony csalárdságaira visszatekinteni. Egyenes és józan legyen az esze! Neked fogadom, Istenem! felemelt kezeimmel, hogy csak tiszta igazságra tanítom. Semmi előitélet, semmi babona meg ne homályosítsa elméjét. Így azután az embereknek ezerféle nevetséges vélekedései minden bizonynyal visszavezetik őtet e völgybe, hol szabadon gondolkodhat mindenről, a mit megfoghat. Ezt mondván, a ház ajtajának felébe azonnal felírta nagy betűkkel e két szót: _Igazság és Szabadság_, hogy soha el ne felejtse azt a nagy czélt, melyet magában a kis Grófnak nevelésére nézve feltett.

Az öreg Kaczajfalvinak valaha magyar ugyan, de csupán csak tudós nevelője volt, kitől felette sok és messze terjedő tudománybeli kincseket gyűjtött, melyeknek számát azóta, hogy magányosságban élt, nagyon megszaporította. Szeretett ő amaz emberek módjára, kikben a tudosság a bölcsességet elfojtja, elmefuttatásaival az igaz világból a felhők közé repülni és ott magának egészen új világot alkotni. Ezt cselekedte ő fiának nevelésére nézve is, melynek módjáról nagy enthuziasmussal agyaskodott. Fejét mindazáltal ezen indulatos gondoskodás soha még eddig oly nagyon meg nem zavarta, mint most, mikor magával az iránt tusakodott, mivel kellene fiának oktatását tulajdonképen kezdeni? Még a tudományokban is talált ő ezen alkalmatossággal előitéleteket, tévelygéseket, hipotheziseket, sőt még tárgyatlan vélekedéseket is. Százféle könyveket olvasván, szemébe tünt most neki mindenütt, a mit eddig észre nem vett, hogy a tudományok, melyekben eddig maga is oly annyira büszkélkedett, végtelenül szoros szövetségben állanak a különféle nemzeteknek szokásaival és vélekedéseivel és hogy következendőképen fiának az olvasás a természetes nevelésre nézve semmi hasznot sem hozhat, sőt hogy egy könyvet sem talál, melyet e nevelésbeli igyekezetének veszedelme nélkül kezébe adhatna. Próbálgatta ő egynehányszor ezen akadályoknak elmellőzését és csak könyv nélkül mutogatott a gyermeknek valami keveset a tudományokból. De a kis Grófnak kérdései azonnal meggyőzték őtet az iránt, hogy az együgyü természet, a minőnek ő azt magában képzelte, nem igen képes sok tudományt elviselni.

Eltökélte végtére magában, hogy azokat a tudománybeli dolgokat mind elmellőzi, melyeknek valóságát meg nem lehet egyenesen az érzékenységeknek tapasztalásából mutatni. A mathézist, a természetnek históriáját, a mechanikát és az experimentális fizikát kezdette tehát vele gyakorolni, melyek a gyermeknek egész elméjét elfoglalván, eszének élességet, egyenességet és természetességet adtak, szívének pedig az igazsághoz oly határtalan szeretetet, hogy még az atyja is kénytelen volt a tanulásban serénykedni, hogy különféle kérdéseire sikeresen megfelelhessen.

A kézimunka vette el még most is a napnak legnagyobb részét. Az öreg gróf vele már esztergályozott, már gyalult, már ácsolt, már kőfalat rakott s végtére tízféle mesterembert fogadott fel, hogy fiát a völgyben kézi munkákkal mulassák. Az öreg úr mindenkor jelen volt, hogy az ártalmas beszélgetéseket meggátolhassa és a mesterembereknek erős parancsolatot adott előre, hogy a gyermeknek vélekedését meg ne tántorítsák. A gyermeket ezen embereknek a völgyben való megjelenése egyenesen ama kérdésekre vezette ugyan: hogy honnan jönnek? és hová mennek? de gyermekes tudatlanságát könnyü volt az öregnek ily feleletekkel megelégíteni: Ők is olyan völgyekben laknak, fiam! mint mink. Szükölködvén sok olyas nélkül, a mi nekünk van, látod, hogy ők minket építeni s különféle szerszámokat és házi eszközöket csinálni tanítanak; mi pedig ezért nekik virágokat adunk és ifjú fákat, melyek nélkül ők szükölködnek s melyekkel völgyeiket ők is be akarják ültetni.

Az efféle foglalatosságok a kis grófnak testi tehetségeit kétség kívül nagy tökéletességre vitték és az öregnek szinte dobogott a szíve örömében, mikor a tizenkét esztendős gyermeket szép karcsú testével és bátor, derült, de mindazonáltal mégis illendő tekintettel maga előtt állani, vagy a kertben sétálni látta.

III.

A természetes nevelést maga a természet megjátsza.

Régi hibának tartom én azt a tudós nyelvekben, hogy a mesterségest a természetesnek átellenébe helyezik. Hisz az emberi természetnek fő tulajdonsága az, hogy mesterségeket űzzön s ez által sorsát megtökéletesítse. Az olyan embert tehát, a ki minden mesterség nélkül a vad magányosságban él, inkább fél embernek kell tartanunk, hogysem természetesnek. A természet arra ösztönözvén bennünket, hogy eszünkkel mindennemű boldogságunknak gyarapítására és előmozdítására éljünk, annál természetesebbnek kell az embert neveznünk, mennél tökéletesebb. Meg fogjuk azonnal a kis grófban látni, mikép vezeti őtet maga a természet arra, hogy vadállathoz illő magányosságából józan eszének segedelmével kiüssön és emberhez illő jobb sorsra törekedjen.

Megtanította őtet az öreg gróf a muzsikára is, melyben oly szép előmenetelt tett, hogy a fekvő sípot mesterül fújta. De minekutánna ebben a mesterségben sem talált tanulni való új dolgokat, végtére oly kérdéseket tett, melyek atyját megrezzentették. Egyszer, amint Istóknak az öreg gróf valamit parancsolt és amaz elment, hogy a parancsolatot teljesítse, betolván a kis gróf a földbe az ásót, mely szinte kezében volt: hallod-e, úgymond atyjának, nekem egy kérdésem van! Mikor te Istóknak azt mondod: hozd ide az öntöző edényt, Istók megcselekszi. De azt soha sem hallom, hogy Istók teneked mondaná: hozd ide az öntöző edényt és amint én tégedet ismerlek, te meg sem cselekednéd, ha mondaná is. Mondd meg nekem Atyácskám, honnan van ez?

Az öreg gróf nem tudott hamarjában mit felelni. De végtére csak arra fakadt mégis: Ha Istók nekem mondaná, én is megcselekedném.

– Úgy-e? mondá erre a gyermek. De Istóknak csak többet kell mégis cselekedni, mint nekünk. Némelykor, mikor a nap süt, mi az ernyők alá megyünk az árnyékba és nyugszunk, Istók pedig dolgozik. Láttam én sokszor, hogy ő is örömest elment volna nyugodni, de rád tekintvén, csak megmaradt mégis a munkánál. Pedig ő nem oly erős, mint te vagy. Ha én Istóknak volnék, gunyhómban maradnék és saját kertemben dolgoznék, a tiédet pedig rád hagynám. Mond meg nekem, miért nem cselekszi ő ezt?

A gróf elmosolyogta magát. Hallod-e Laczi! Istók tud ásni, plántálni, vetni, de fákat ojtani nem tud. Nem tudja, mikor kell plántálni és a magot nem ismeri. Mindezekre én tanítom; ő pedig nekem ezért dolgozik. Ha nekem dolgozni nem akar, én őtet semmire sem tanítom és akkor azután felkopik az álla.

– Azért tehát, mivel te többet tudsz, mint Istók – mondá a gyermek – így hát, mivel én is nemsokára tudok már ojtani és a magokat ismerem, Istók nekem is kénytelen lesz dolgozni?

– Ha okosabb leszel, igenis!

– Azután pedig, ha egyszer annyit tudok, a mennyit te, neked sem dolgozok többé?

Az öreg gróf nem tudta, igennel feleljen-e erre, vagy nemmel?

– De még egyet akarok tőled kérdezni! Te engem megtanítasz arra, a mit tudsz. Hát tégedet ki tanított?

– Az atyám.

– Tehát te is kicsiny voltál, mint én?

– Kétség kívül! – Hallod-e, a tengeri nyulak megrongálták amott virágos ágyaidat.

– Úgy-e, a virágoknak az nem sokat árt. Vajjon mily kicsiny voltam én eleinte?

– Ily parányi.

– És honnan jöttem ide, édes Atyácskám? Már ez nekem sokszor eszembe jutott. Hiszen csak kellett valahonnan kinőnöm, mint a palántákat is a földből látom kiserdülni. Ezt mondd meg most nekem.

– Ezt én nem tudom, felelé az öreg gróf komor tekintettel.

– Kár! – De azt legalább tudod még, hol láttál meg engemet legelőször?

– Arra, hogy ezt neked elbeszélhessem, sok idő kivántatik.

A gyermek messze elhajítván ásóját: van időnk, mondá, elegendő s ezzel letelepedett az atyja lábaihoz, hogy beszédjét annyival figyelmesebben hallgathassa.

– Másszor, fiam! másszor, – mondá az öreg gróf s felkelvén, elsompolygott. Mély gondolkodásba merült azután az iránt, micsoda jó úton-módon felelhetne meg a gyermeknek efféle kérdéseire, a nélkül, hogy eszének vagy szívének ártson. Érezte ő, hogy a gyermeknek ismereteiben rések vannak, melyeket oktatás által kell helyre hoznia, ha azt nem akarja, hogy azokat maga a gyermek veszedelmes képzések által kipótolja. Eltökéllette tehát magában, hogy ezen oktatást oly kiméléssel, a minővel csak lehet, lassanként elkezdi. Egynehány nap múlva azt beszélte a gyermeknek, hogy az egész föld teli van oly völgyekkel, mint az övék; de elhallgatta ezen alkalommal mindazokat, a mik a gyermeknek, bár ha csak messziről is, értésére adhatták volna az embereknek és a polgári rendeknek külömbségét. Mindenik völgybe egy pár házacskát helyeztetett, olyant, mint az övék, melyeknek lakosait mind jó és dolgos embereknek tette, ismét elhallgatván mindazon igyekezeteket, melyekkel az ész és a szerénység a természetet megszépítette. Az embernek eredetéről végtére egy szép mesét mondott, mely a gyermek képzésének legkisebbet sem árthatott; az oktatásnak terjedtebb folytatását pedig egyáltalában későbbi időkre halasztotta.

Gondoljunk magunknak egy született vakot, kinek a jótevő Istenség egyszerre megadja szemevilágát. Amaz álmélkodás, melylyel ő a körülötte levő dolgokat csodálná, hasonló volna a kis grófnak álmélkodásához. Ezer kérdést tett egyhuzamban ezen emberekről, mindenik kérdését azzal az óhajtással fejezvén be: bárcsak ezeket a szép völgyeket és a benne lakó embereket maga megláthatná. Szemei szüntelen azokon a magas bérczeken jártak, melyek a völgyet bekerítették. Munkáját megszüntetvén, virágjai hervadoztak s legkedvesebb viola-ágyait a szapora gyom egészen ellepte. A víztartó mellett ülvén, ébren álmodozott s hol egyik, hol másik kezére támasztotta fejét. A kérdések, melyeket atyjának tett, valahányszor meglátta, elegendőképen elárulták, micsoda gondolatokban foglalatoskodik. A völgyet elvégre úgy nézte, mint fogházát. Fél napokat töltött a kertnek rostély ajtajánál, kinézvén a sűrű galyasokra, melyekkel a hozzá vezető út be volt kerítve s melyek neki sokkal zöldebbeknek, illatozóbbaknak és kellemetesebbeknek látszottak lenni a kertnek legszebb galyasainál. Nekiment elvégre s átmászott rajta; de félénkebb volt mégis, hogysem a völgytől messzebb mert volna menni. Visszatért tehát és csak tekinteteivel hatott ki messzebb a völgyből ama helyekre, melyeket messziről látott. Az ajtótól nem örömest távozott. Kivánságainak csak egyike sem mulatott már a völgynek szűk korlátai közt; mind kitörtek belőle és csak képzelt szomszédságaiban andalogtak. A többi embereknek gunyhóiban találta fel gondolatjával azt a boldogságot, melyet neki az atyja saját hajlékában hasztalan igért. Ama rajzolatok, melyeket neki a szomszéd völgyekről az öreg gróf szóval csinált, az ő képzésében sokkal ragyogóbbak voltak. Rózsaszínű fényben úszott mindenike s gunyhóik teli voltak gyönyörű élettel és édes örömmel. Buzgó szívvel és könnyező szemmel kivánkozott ki az emberek közé. Saskeselyü tekintetekkel nézegette a magas hegyeket, melyek a völgyet bekerítették s naponként feljebb és feljebb mászott oldalaikon, a nélkül, hogy tetejökre fel mert volna menni.

E közben csengetett egyszer valaki a kert ajtaján. Kimondhatatlan örömmel repült a kis gróf a rostély ajtó felé, fennszóval kiáltván ama szavakat: Csenget valaki! Az öreg gróf kinyitván az ajtót, két jobbágyot talált előtte, kik vele szólani akartak. A kis gróf melléjük kullogott s nagy figyelmetességgel hallgatta szavaikat. Az öreg Úr megigérte nekik, hogy maga elmegy velök; a mi legottan meg is történt, mihelyt felkészült és fiának, valamint Istóknak is, megparancsolta, hogy a házra szorgalmatosan vigyázzanak. Alig ment el, hogy a kis grófban ellenállhatatlanul fellobbant ama gondolat, hogy a hegynek legmagasabb tetejére felmászszon. Felrepült tehát oda, a hol a fák legsűrűebben állottak. Ezek közül egy kopárságról nagy gyönyörűséggel nézett le a völgyre, mely kies rajzolat gyanánt látszott alatta feküdni. Végre felért a hegy tetejére, amaz áthatlan eleven sövényhez, melylyel az öreg gróf a völgyet bekeríttette. E mellett menvén, egy résre akadt és ezen magát hevesen áttörte. Nem érezte ő a szurásokat, melyekkel a tövisek arczát és kezeit felszaggatták. Tovább hatott bátran, meredt tekinteteit szüntelen az előtte álló tárgyakra szögezvén. A csemeték végre megritkulván előtte, még egy halomra kellett felmennie, honnan telhetetlen szemei egy átláthatatlan térségbe merültek, mely lábai alatt különféle kellemetes és eddig nem látott tárgyakkal díszeskedett. Azt gondolta örömében, hogy le kell neki ugrani e gyönyörűségeknek tengerébe. Szökdösött, sírt, tapsolt, kurjongatott, mintha megbódult volna.

Még eddig tekintetei a tárgyakat egymástól meg nem különböztették. Gyönyörű zavar gyanánt úsztak szemei előtt a vegyült szépségek. Csak lassan-lassan kezdte a tárgyakat egyenként vizsgálni. Amott emberek foglalatoskodtak valamiben a mezőn. Örömbe merült szívének sebes dobogásával nézte őket. Itt meg szénával rakott négylovu szekér kezdett szemei előtt mozogni. Ezek lovak! mondá fennszóval; óh! minden bizonynyal lovak. Amott meg sok házat látott együtt és közöttük tornyot. Kinyújtván kezét, egyik ujjával a falura mutatott mosolyogva s azt mondá: áh! ott az emberek laknak! Mily nagy az ő völgyük! Mily szépek és magosak a házaik! Az atyjának a faluja volt, melyet látott. Majd azután megsejdített egy folyóvizet, mely a napnak sugáriban a térségen keresztül hömpölygött. Mosolyogva nézett rá sokáig, meg-megrázván fejét; de ki nem tudta tanulni, mi legyen az, a mi oly szépen ragyog? Így vizsgálta ő meg egyenként a térségnek minden tárgyait, nagy örömmel tapsolván mindenikének. Vagy kétszer felemelte volt már lábait azzal a szándékkal, hogy ebbe az ismeretlen nagy völgybe lerepül, de az atyjától való tartás és egy bizonyos félelem, melynek okát maga sem tudta, csak visszavonta őtet mégis e szándéktól.

Egy tompa hang, melyet nem messze magától véletlenül meghallott, figyelmessé tette őtet ama tájékra, a honnan érkezett. A kolompok hangja volt, melytől megrezzent. Lebukott tehát egy bokor mögé és szemeit a gyanús tájékra meresztette. Tehenek voltak, melyek a hegynek tetején legeltek. Eleinte megijedt tőlük és amint feléje jöttek, hátra kezdte magát vonni. De miután szinte merevedve megvizsgálta volna termeteiket, megismerte ama rajzolatokból, melyeket az öreg gróf tanulásnak okáért elébe terjesztett. A tehenek után a pásztor érkezett. Az embernek tekintete rettentőbb volt neki az állatokénál. Szaladni kezdett. Állj meg te! kiáltja vala utána a pásztor. Ő pedig még gyorsabban futott. Szerencsére föltalálta a tövissövényt, átütött rajta és a tövisek újra megszaggatták arczát és kezeit. A napnak nyugtával leért a völgybe és egyenesen Istóknak karjai közé vetette magát, hangos szóval mondván: Áh! mit nem láttam én, Istók! mit nem láttam én mindent!

Istók azalatt kimondhatatlanul kínlódott. Sokáig kereste a gyermeket és fel nem találhatta; míg végre véletlenül felemelvén szemeit, a hegynek tetején megsajdította. Eleget kiáltott neki, a mint csak kiálthatott; de sokkal távolabb volt tőle, hogysem csak szavával is elérhette volna. Áh! mit mond majd az öreg úr, ha itt nem találja? Így sóhajtozott magában minduntalan az öreg ember. Végre még a hegyre is fel akart mászni, hogy a szökevényt haza vezesse; de alig ment egynehány lépést felfelé, azonnal átlátta, hogy ezerszer kitöri a nyakát, mielőtt a bérczre feljut. Mily nagynak kellett tehát örömének lenni, mikor a kis grófot ismét melléhez szoríthatta, vizsgasága miatt ápolgató fenyegetésekkel megdorgálhatta s kiváltkép, hogy neki elég korán megparancsolhatta, hogy atyjának e veszedelmes igyekezetről egy szót se szóljon.

– De miért ne szóljak? – kérdezé a kis gróf álmélkodással.

– Azt én legjobban tudom, – mondá viszontag Istók.

Atyjának megérkezése után fél óráig hallgatott az ifjú gróf, de tovább lehetetlen volt magát tartóztatnia. Atyám, úgymond, én lovakat láttam.

– Hol? – kérdezé az öreg Kaczajfalvi álmélkodással, a mint az ifjúnak tüzes szemeit észrevette.

– Istók nem akarja, hogy ezt neked megmondjam.

Erre a gondos atya egynehány kérdéssel kivette fiából az egész titkot, azután pedig gondolatokba merült. Az emberek után való esdeklés természetes volna benne, mondá magában, megrázván fejét és a port az asztalról letörülvén. Fiának igyekezetére tehát sem jót, sem rosszat nem mondott. Másnap estefelé két eleven vérű és szép ló legelt a völgyben a kert ajtaja előtt. Az ifjú gróf összecsapta álmélkodásában kezeit, a mint a lovakat meglátta s örömében felkiáltván: lovak, lovak! úgymond, karjánál fogva oda rángatta az atyját. Ennek parancsolatjára megfogták az őrök a lovakat s egyikére az öreg gróf ülvén, a másikra pedig az ifjú, együtt lovagoltak egy darabig a völgynek síkabb részein. Ezen új foglalatosság kiverte egy-két hónapra az ifjú grófnak fejéből a hegyeken túl fekvő nagy völgyet. De azután meghülvén vére a lovagláshoz, kiváncsisággal teljes tekintetei ismét csak a hegyeknek tetején mulatoztak.

IV.

A természetesen nevelt ifjú kitör a nagy világba.

Az öreg gróf kezére támasztván fejét, gondolkodni kezdett, mi móddal lehetne fiát legkönnyebben arra bírni, hogy a völgyben önként megmaradjon? Tusakodásának egész foganatja csak az volt, hogy elkerülhetetlenül szükségesnek ismerte, hogy fiának erre teljes szabadságot engedjen. Az öreg Istók gondolatokban látván ülni a grófot, megkérdezte mély elmélkedésének okát, melyet előle a gondos atya el nem titkolt. Most őtet, így szólott azután hozzá Istók, csak a vizsgaság készteti ezekre: de mikép lesz majd akkor a dolog, ha más egyéb is elkezdi késztetni?

És ez mi volna? kérdezé a gróf.

Az ifjú már most tizenöt esztendős, mondá viszonlag Istók, és így, azt tartom, a vére is lassankint felhevül. Ő most engemet, ha magamat kaphat, különféle dolgokról felette buzgón kérdezget.

És te mit felelsz neki?

Ugyanaz a bökkenője, hogy nem tudok neki mit felelni. Az ember csak nem arra való, hogy magányosságban éljen.

Az igaz! mondá a gróf, megdörzsölvén homlokát. Behivatta azután az ifjút s azt beszélte neki, hogy vannak a világon ama sok jó emberek között, kik az övékhez hasonló völgyekben laknak, olyanok, kik noha egyébiránt okosan beszélnek, oly esztelenek mégis, hogy maguk sem tudják, mit akarnak? s kikről azt lehet mondani, hogy szíveik eszükkel, cselekedeteik itéletükkel szüntelen ellenkeznek. Némelyek közülök megfodrosítják hajukat és liszttel behintik; némelyek egészen elvágják, csak tarajt hagyván belőle fejük tetején. Némelyek szakállaikat egészen leberetválják; mások pedig zsineget hagynak belőle füleiktől fogva állaikig, vagy szájuk körül szőrkoszorút. Vannak, kik magas kőházakban lakván, egész életükben semmit sem tesznek egyebet, hanem csak élnek. Mások éjjel-nappal csak azon vannak, hogy másoknak keresményeit álnokság által vagy erőszakosan magukévá tehessék. Az ifjú gróf majd meghalt nevettében, hogy az emberek oly esztelenek lehetnek, a minőknek őket az atyja rajzolta.

Ebből a magányosságból ki fogsz menni, fiam! így fejezte be beszédét az öreg Kaczajfalvi, de most még nem. Szívednek előbb erőre kell jutni, hogy az álnok tekintet el ne csábíthassa; eszednek jól meg kell érni, hogy az emberek bolondságainak és gonoszságainak ellenállhasson. Az ifjú gróf azt gondolta magában, hogy arra valóban kevés ész kell, hogy az ember a bolondot bolondnak ismerje, s mikor e beszélgetés után az atyja őt melléhez szorította és megcsókolta, ő viszont az atyját arra kérte, hogy próba gyanánt vezesse el most legalább egyszer az emberek közé. Ezt az atyja megigérte és az ifjú éjjel-nappal mind csak az emberekről és bolondságaikról álmodozott.

Az öreg gróf valóban eltökélte volt magában, hogy fiát a világgal lassankint és oly vigyázva, a mint az ifjúnak természetes érzeményei megkívánják, megismerkedteti és hogy végtére az emberek közé egészen kivezeti. Ámde hogy erre a szükséges készületeket megtehesse, kénytelen volt a völgytől egynéhány napra búcsút venni. Alig ment el a faluba, hogy Istók az ifjú grófot szemmel tartván, úgy követte mindenfelé, mintha árnyéka lett volna. Látván az ifjú, hogy minden lépését nyughatatlan tekintettel vizsgálja, észrevette, hogy az öreg ember attól fél, nehogy ismét oly igyekezetre vetemedjen, a minő a minapi volt. Ezt tehát fel is tette magában, s mivel Istóktól semmikép meg nem szabadulhatott, a völgynek egyik szélétől a másikához oly sebesen kezdett idestova szaladozni, hogy a szegény szolga kénytelen volt az ifjút szabad kényére hagyni. Az öreg gróf nyilván meghagyta neki, hogy meg ne éreztesse vele, hogy valamiben gátolni akarja.

Szabadságban látván magát az ifjú gróf, gomolyogva rohantak gondolatai amaz édes igyekezetre, hogy a hegy tetejére ismét felrepüljön. Felmászván a bokrok között, megint feljutott a magasra, de a völgynek másik részén. Mosolyogva nézte ő Istókot, hogy a völgyből mindcsak az átellenben lévő hegyre tekintgetett, hasztalan keresvén szemeivel az ifjú szökevényt ama bérczeken, melyekre a minap feltörekedett volt. Átütvén végtére a tövises sövényen, feljutott ugyan a hegy tetejére, de semmit sem láthatott, mivel az egész környék felette sűrű erdőből állott. A hegy tetején idestova járt egy darabig, de nyílást sehol sem találhatott. Szemeit a sűrű erdő mindenütt meggátolván, hogy az ismeretlen völgybe le ne láthassanak, leosont egy keveset félénk lépésekkel a völgy felé s visszatekintgetett időnként a hegyre, hogy útját ismét meglelhesse.