Part 1

MAGYAR REGÉNYIRÓK

KÉPES KIADÁSA

Szerkesztette és bevezetésekkel ellátta

MIKSZÁTH KÁLMÁN

1. KÖTET

GRÓF KACZAIFALVI LÁSZLÓ

avagy

A TERMÉSZETES EMBER

Irta

VERSEGHY FERENCZ

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1911

GRÓF

KACZAIFALVI LÁSZLÓ

AVAGY

A TERMÉSZETES EMBER

EGY IGEN MULATSÁGOS TANÚSÁGOKKAL BŐVELKEDŐ TÖRTÉNET

IRTA

VERSEGHY FERENCZ

KŐSZEGHY-WINKLER ELEMÉR RAJZAIVAL

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1911

_Minden jog fentartva._

Franklin-Társulat nyomdája.

Mikszáth Kálmán, a «Magyar Regényírók» szerkesztője meghalt, mielőtt a vállalat befejeződhetett volna. Úgyszólván utolsó munkája volt a gondoskodás erről a vállalatról, a melylyel nagyon szeretett foglalatoskodni. Az összes kötetek sajtó alá rendezésével még el tudott készülni, úgy hogy a kötetek, bár halála után, de teljesen az ő szerkesztése szerint jelennek meg. A bevezető életrajzokat azonban már nem készíthette el. Verseghybe belefogott, csaknem teljesen meg is írta; ezt a töredékét, mely a nagy írónak legutolsó kézirata, közöljük e kötet élén, kiegészítve a szükséges pótlással. Eötvös Józsefhez, Gyulai Pálhoz, Gárdonyi Gézához, Werner Gyulához, nem különben Mikszáth Kálmánhoz _Schöpflin Aladár_ írja a bevezetéseket.

VERSEGHY FERENCZ.

1757–1822.

Verseghy nemes családból származott. Hogy az akkori nemes családok milyen karban voltak, az jelezte, hogy milyen pályára léptek a fiaik. A gazdag ember katona lett, hogy új fényt szerezzen a czímernek, vagy esetleg még egy ágat hozzá. A normális vagyonú fi esküdtségen, aljegyzőségen kezdte a megyénél. Pap pedig csak a szegény lett, a ki feláldozta magát a nőtelen életre, hogy többi testvérein valami jó papi stallumon segítsen.

Hogy a mi Verseghynk klerikus lett, mutatja vagyontalanságát. 1757-ben született Szolnokon, hol apja sótiszt volt. Félénk természetű, könyveket búvó szelid fiú volt s jeles bizonyítványokat hordozgatott haza korán megözvegyült s újból férjhez ment anyjának. Huszonegy éves korában a Pálos barátok közé lépett és a mária-nostrai klastromban tölté újoncz éveit, mialatt folyton tanult és tanult. Nincs az ismereteknek az az ága, a melybe ő bele nem kóstolt. Hozzá fogható politikai irodalmunkban csak Brassai Sámuel volt. A magányt, az elvonultságot kereste s viszontagságteljes, hányatott pályában volt része, nem olyanban, mint egy baráté, de olyanban, mint egy zsoldos katonáé.

Életéből mintegy azt a tanuságot lehetne levonni, hogy «nem jó sokat tudni». A sok tudása rontotta meg életét s akadályozta diadalmas sikerekben. Csupán a nyelvekből jól írt és beszélt latinul, németül; munkái is maradtak ezeken a nyelveken, jártas volt továbbá a görög és zsidó nyelvben, folyékonyan beszélt angolul és horvátul. (Mondják: egy hét alatt képes volt valamely nyelvet megtanulni.) Azonfelül minden tudományt művelt a mathézistől kezdve az éneklésig s a hárfa pengetésig.

A «bolygó papban» (így nevezték pályatársai) nem az a bohém állhatatlanság lakozott, a mi Csokonaiban vagy Csermákban, nem a vesania bizonyos neme, többnyire a körülmények ereje szakítá meg külömböző foglalkozásait, mielőtt azokba belemelegedhetett volna.

Pappá szenteltetvén, ügyelő lett a nagy-szombati konviktusban, a szerzetbeli növendékeket pedig a görög és zsidó nyelvre tanította.

1782-ben Pestre került s ha már itt volt, fecske röptében elvégezte a bölcsészetet is. Majd megint Pozsonyba küldték ügyelőnek, a hol a zene művelésére adta magát, különösen az akkori édeskés idők legkedvesebb hangszerén, a hárfán jeleskedett.

A következő évben visszahítta szerzete Pestre, hol a Pálosok egyházában az akkori híres predikatorral, Kissel, vasárnaponkint felváltva tartottak szent beszédeket. Verseghy szónoki talentuma nagyban hódított; a templom, ha ő beszélt, a zsufolásig megtelt _magyarokkal_, holott akkor Pest és Buda együttvéve sem adott ki egy templomnyi magyart; vidékről jött be bricskákon, hintókon a nemesség, egész szekértáborok támadtak a templom táján.

E közben eltörülték a szerzetét, mire a tábori lelkészetre adta magát s a budai tábori papfőnök mellett mint titkár indult új pályának. Változatos élete sok mindenféle környezetbe viszi. Mint a méh, mely minduntalan más-más méhesbe jut, sok rétnek sokféle virágjából szedi a mézet. A falombok meséket súgnak neki az Ó-Buda fölötti kis-czelli katonalakban, a levegőben melódiák és füttyök röpködnek, mint szárnyas giliszták. Verseket ír, zenét költ, sőt énekel is. Nincs a művészi és a szellemi foglalkozásnak az az ága, a melylyel ne próbálkoznék s ezzel forgácsolja el erejét.

Első versei 1787-ben a bécsi «Magyar Muzsában» jelentek meg, de nem igen tettek jelentékenyebb hatást. Úgy látszik, maga se bízott bennök, mert csak a kezdő betűit írta alájok. A nyelv határozottan könnyebb, simább, folyamatosabb és pallérozottabb, mint elődei verseiben, de nem sok gonddal vannak írva. Uszkál ugyan bennök egy-egy szép gondolat vagy valamely elmésség, de vannak egészen lapos versek is. Válogatás nélkül szedi rímbe, a mi eszébe jut. Nem irtózik a sikamlós themáktól sem; _Lekvári Örzse_ pl. annyira obscén verses történet, hogy mindeddig nem lehetett lenyomatni.

1790-ben «A világnak közönséges történetét» írja le Millot után. Szindarabokat fordít Kotzebuetól. Széptani értekezést «Mi a poézis és ki az igazi poéta?» czímen ír. A magyar nyelvről és annak dialektusairól latin munkát ad ki Pesten 1793-ban. Valóságos lázzal dolgozik s már-már figyelmes kezd lenni reá a közönség, midőn 1794 decz. 10-én éjjel elfogják mint részest a Martinovics összeesküvésben. Fővétke, hogy a Marseillaiset magyarra fordította s egy izgató horvát dalt muzsikára tett át.

A királyi és a hétszemélyes tábla halálra itélte, de csakhamar kegyelmet kap s mintegy kilencz évet tölt el részint Kufsteinban, részint Grátzban és Brünnben a börtönben. Ezalatt is folyton tanul, jegyez és új műveket ír. Egy egész sereg _börtönben született_ munkával szabadul ki a fogságból. «Rikóti Mátyás», «Magyar Aglája», továbbá «Nagynevezetű és nagytekintetű Kolomposi Szarvas Gergely úrnak mostoha ükömről kedves urambátyámnak vig élete és nevetséges vélekedései».

*

A «Kolomposi Szarvas Gergely» 1805-ben jelent meg; komikus regény, laza szerkezetben, de sok jó komikai vonással. Csakhamar utána, 1808-ban egyszerre két regényszerű művel lépett elő. Az egyik a «Báró Külneki Gilméta kisasszony és Aranypataki György. Eggy érzékeny történet a legújabb időkbűl». A másik a «_Gróf Kaczaifalvi László avvagy A természetes ember_. Egy igen mulatságos tanúságokkal bővelkedő történet». Ez utóbbit kapja az olvasó e kötetben. Külföldi hatások alapján, külföldi minták nyomán készült művek, a XVIII. század franczia irodalmának, főleg Rousseaunak és Voltairenek eszmeköréből, de – különösen a _Természetes Ember_ – sok tekintetben önálló gondolkodásmóddal, a mely Bessenyeiékhez képest jelentékeny haladást jelent irodalmunk önállósodása felé. 1812-ben _Vak Béla_ királyunkról adott ki egy «románczos rajzolatot», a mely azonban nem mérhető előbbi regényeihez. Mint regényírót nem méltatta őt érdeme szerint sem kora, sem az utókor s csak legújabban kezdenek az irodalomtörténetírók figyelmet fordítani munkásságának ez irányára, a melyben ha nem alkotott is maradandót, korának magyar szinvonalát mindenesetre meghaladta.

Életének vége keserű nyelvészeti polemiákban telt el, melyeket Révaival és híveivel folytatott. Egyébként elvonultan élt budai házacskájában. 1822-ben halt meg.

I.

Az öreg gróf remete akar lenni.

Nem, nem, szent Természet! felkiáltott egyszerre az öreg gróf Kaczajfalvi János, szemeit az égre emelvén; itt a te együgyű és gyönyörködtető szépségeidnek csak egyikét se idomatlanítsa meg a szemfényvesztő mesterség; és ha az egész világon senki sem szentel neked oltárt, szentelek én itt egyet e kies magányosságban. Itt választok magamnak a te öledben lakást, távol azoktól a szörnyektől, a kik magokat embereknek nevezik.

Így szólott a gróf, s ledőlvén egy hantos halomra egy régi tölgynek árnyékában, érzékeny szemmel tartotta kis fiát, ki egy lepke után szaladozott, mely körülötte repdesvén, minekutána egy darabig már ide, már amoda csalta maga után, végtére sebesen felemelkedett, s a hegyek közé eltünt. Utána nézvén komor tekintettel egy ideig a gyermek, azután atyjához fordult, s kis kezével arra mutatván, a merre a lepke elrepült, annak a kis madárnak, mondá, nincs esze!

Olyanok a világnak örömei, mondá az atya. Körülöttünk lebegnek szüntelen, már erre vonnak bennünket maguk után, már meg amarra, s mikor utánuk kapunk, elenyésznek, s elhagynak bennünket minden reménység nélkül.

Meredt szemmel hallgatta atyját a gyermek, s azt gondolta magában, hogy csak megfogná ő még is azt a kis madarat, ha visszajönne.

Az öreg Kaczajfalvi, gazdag gróf létére, nagyon szerencsétlen ember volt. Barátjai megcsalták, egyenesszívűségével tudta nélkül némely alacsonyságokra visszaélvén. Egy szerencsétlen, kit ő a nyomorúságnak iszonyú mélyéből feleségestől, gyermekestől kiragadott, hamis hitet tett le ellene, s csak egy hajszálon múlt, hogy jótevőjét becsületétől és minden jószágától meg nem fosztotta. Testvéröccse, kit fia gyanánt szeretett, meg hagyván magát venni ellene, esküdt ellenség gyanánt dolgozott czinkostársaival végső romlásán. Elkeseredvén tehát, letette ragyogó tisztségét, s jószágára költözvén, egy gyönyörű, de szegény kisasszonynak hitves karjai közt hamar elfelejtette az áruló világnak alacsony bosszúságait. Ez neki László fiát szülte, mire ő viszontag hitvesét szép jövedelmű özvegyüléssel megajándékozta, szentül fogadván, hogy kívánságainak legkisebbikét sem hagyja teljesítés nélkül. Ezen asszonyság, kinek megelégítése a grófnak legbuzgóbb gondja volt, hű és érzékeny férjét gyalázatosan elhagyta. Elszökött ő egy gazemberrel, egy franczia lovászszal, ki országunkban egy elszegényedett Marquisnak neve alatt majd idegen nyelveket, majd jövevény tánczokat tanítván, végre a grófnak házába mint nevelő becsúszott. Alacsonyságait azzal fejezte be az asszony, hogy magát a világ előtt szépíteni akarván, férjének nevét még ocsmány rágalmazásokkal is megmocskolta.

Átok! kiáltja vala a gróf keserves bosszúságában, mikor feleségének gonoszságát meghallotta, iszonyú átok annak a fejére, a ki gunyhóját legelőször más ember gunyhója mellé építette. Bezárkozott azután, s mély magányosságban töltött egy egész hónapot, a nélkül hogy házából kilépett volna. A hónap végével megjelent ugyan ismét a faluban, de csak keresztül menvén rajta jószágának legvadabb erdejébe, hol mellében az embergyűlölést naponkint nevelgette. Itt egyszer idestova tébolyogván, végtére egy völgybe jutott, mely három magas hegy között feküdt, melyeknek bérczei sűrű fákkal és még sűrűbb bokrokkal voltak benőve. Titkos borzadással lépett ő be ennek a völgynek hűs homályába, s letelepedett a patakocskához, mely a meredek kőszikláról tiszta kristály gyanánt lerohanván, s minden akadálynál híg gyöngyökből álló bokréta gyanánt felszökvén, végre a laposon tovább andalgott. Végén a völgynek szorosabban vonódtak össze a hegyek, melyek között feküdt, s egy kősziklához ragaszkodtak, mely meredeken és magasan nyúlt fel az égbe. Ama fél keréknek tetején, melyet e hegyek formáltanak, felette vastag tölgyfák állottak, melyeknek ágai egymásba fonódván, szép, magas és hűs ernyőt képeztek. Ezen ernyő alatt a mohos kősziklára könyökölt a gróf, s mellette folyván a csörgő patakocska, elméjét a múlt időkről való csendes álmodozásba szenderítette.

Elválok, egészen elválok ezektől az utálatos emberektől, mondja vala ezen szempillantásban teli kedvetlenséggel, s tekintetét egyszersmind erre az elzárt völgyre függesztvén. Minekutána figyelmesen megvizsgálta minden részét, végre lassacskán felkelt és szemeit újra majd a két felül álló meredek hegyre, majd a völgy végén álló kősziklára, majd a felette függő ernyőre vetegette. Itt, úgymond végtére, itt akarok meghalni. Ezt a pusztaságot a természet az én számomra alkotta, megcsalatkozott szerencsétlen szívemnek menedékhelyül. Itt akarok meghalni!

Ezzel haza szaladt, munkásokat fogadott és két hónap alatt a házat felépítette. Tisztességes volt ez és igen alkalmas, csak egy contignatióra, hátul a völgyben a magas kősziklánál. Szobái kevesek, külső falai pedig részint lúggal, részint jó illatú szulákkal voltak befedve. A kellemes kert, teli árnyékos és tekervényes ösvényekkel, teli virágokkal és balzsamos illatú növényekkel, teli lombernyőkkel és kedvesen zöldelő csemete-házacskákkal, a völgynek déli részén vonódott le a három hegynek nyílásáig. Közepén folyt keresztül kerengősen a patak egy nagy és mély víztartóba, melyet friss vízzel megtöltvén, egymásba nőtt bokrokból álló födél alatt elvégre a völgyből kiosont.

Az egyik szobában könyvek voltak és egy kulcsczimbalom; a másikban a gróf lakott kis fiával; a másik kettő hálószoba volt, az egyik pedig a szolgáé. Egy mulatóház a kertben, egy tekeasztal a házban, kőboltozatok köröskörül a völgyben, melyek a kert felé oszlopokon állván, nyitva voltak: ezekből állott az egész készület a grófnak magányos életére. A völgynek északi részén egy szép mezőt szabott ki egy pár tuczat juh számára legelőnek. Feltette azonkívül magában, hogy egy pár agarat is tart, melyekkel nyulászni lehessen. Embergyűlölése pedig arra bírta, hogy a hegyeknek tetejét köröskörül teli plántáltatta kökénynyel, csipkével, galagonyával és mindenféle tövissel, melyekből eleven és áthathatatlan sövény lett. A völgynek ajtaját sűrű ágbogak takarták el, melyhez az összenőtt ágak alatt tekervényes ösvény vezetett, s mely szüntelen be volt zárva. Egy csengőcske, melynek drótja az ajtón kívül függött, adott a grófnak mindenkor jelt, mikor vele jobbágyainak valamelyike beszélni kívánt.

E készületek megtétetvén, összehivatta még egyszer falujának lakosait és jószágainak árendásait. Én titeket elhagylak, mondja vala az utólsóknak; de jaj annak közületek, a ki jobbágyaimnak valamelyikét nyomorgatni merészeli. A legkisebb igazságtalanságot úgy fogom nézni, mint gyilkosságot. Azután jobbágyaihoz fordulván, ti pedig, úgymond, éljetek békességben és feljebbvalóitoknak úgy engedelmeskedjetek, mint nekem. Közel van hozzátok jövendőbeli lakásom; ha valakinek közületek panasza lesz, jőjjön hozzám, csengessen a kert ajtaján, s atyát fog bennem ezentúl is találni. Bármily kicsiny legyen is a rövidség, melyet nektek árendásaim okoznának, folyamodjatok hozzám fiúi bizodalommal. Eltökélt akaratom, hogy boldogok legyetek, ha mindjárt uratok nem boldog is.

Ezt mondván, kihozta kastélyából három esztendős fiát s új lakásába vitte. Jobbágyainak könyhullajtásai és szíves áldásai követték magányosságába. Az Úr Isten áldja meg a mi jó Urunkat! kiáltják vala utána a magasabb helyekről be a kertbe. Lassan-lassan csendesség támadván a gróf körül, s a magányosságban való gyönyörködést mélyebben kezdvén érezni, térdre esett, s felemelvén kezeit: Szent természet! úgymond, a te kebeledben akarok én itt élni és halni, messze azoktól a szörnyektől, kik magukat embereknek nevezik. E rövid igékből elegendőképen ki lehet venni az öreg grófnak eltökélt szándékát. Feltette ő magában, hogy a világtól egészen elválik, melyet legiszonyúbb zavarnak, legrettenetesebb mélységnek tartott. Feltette magában azt is, hogy egyetlen egy fiából természetes embert nevel, semmivel sem ösmerkedtetvén meg, a mit a városi társaságok kigondoltak. Magányosságban akarta a gyermeknek szívét és eszét formálni. Természet! így szóllott ő magában reggelenkint, tégedet tisztellek én ezentúl, mint egyetlen anyánkat, dajkánkat és vezérünket. Ezt pedig azért mondotta magában minden reggel, hogy magát feltett szándékában naponkint megerősítse, mely kiváltkép oda czélozott, hogy ama parányi környékből, melyben lakott, a mesterségnek mindennemű szüleményeit egészen számkivesse.

II.

A természetes nevelés.

Tömve lévén a grófnak feje az újabb filozófusoknak amaz elmefuttatásival, melyekkel az emberi nemzetnek természetes állapotját, minekelőtte polgári társaságokba összevonódott volna, lerajzolják; valamint a régi poétáknak agyaskodásaival is, melyekkel az emberi nemzetnek gyermekkorát mint legboldogabb aranyidőket magasztalják; könnyű volt neki arra a gondolatra jutni, hogy fiának természetes nevelést adjon, mely nélkül nevedéke, az ő itélete szerint, boldog nem lehetett. Meg nem gondolta ő, hogy az embernek természetéhez tartozik a tökéletesedésre való hajlandóság és ama sorsának jobbítására késztető ösztön, mely őtet az oktalan állatoktól megkülönbözteti és hogy erre nézve az emberi nemzet soha az úgynevezett puszta természetes állapotban nem élhetett, sem együgyű gyermekkorában örökké meg nem maradhatott.

A nevedék grófocskának első gyermekesztendeiben tűrhetőképen ment a dolog még a faluban a természetes neveléssel; mirenézve a gróf erősen feltette magában, hogy a völgyből, melybe most átköltözött, a nagyvilágban szokott módosságot és udvariasságot egészen kiirtja. Első reggel, mely neki e magányosságban világított, behívta magához és imígy szólította meg Istók nevű régi szolgáját: Hallod-e Istók! ezen szempillantástól fogva megszűnik köztünk az úr és a szolga. Nekem erre fontos okaim vannak és te engemet felette nagyon lekötelezel, ha egészen elfelejted, hogy urad vagyok. Érted-e Istók?

A mint parancsolja gróf uram, felelé Istók egy főhajtással.

Én tetőled sem a gróf uram nevet nem akarom hallani, sem a főhajtást látni. Érted-e Istók?

Az öreg embernek ismét a nyelvén volt már ama felelet: a mint parancsolja gróf uram! és feje ismét előre kezdett hajlani. Amazt elnyelte, a kezdődő főhajtásból pedig testét sem előre, sem vissza nem merte mozdítani.

Értetted-e Istók! a mit mondtam? Te itt az vagy, a mi én vagyok. Kis fiam még gyermek és így nekünk engedelmeskedni mindaddig köteles, míg mi neki szolgálatot tenni kénytelenek vagyunk. Ezen szempillantástól fogva nem vagy szolgám és én tégedet minden kötelességtől felszabadítalak. Érted-e Istók?

Értem! felelé a szolga piruló orczával, mivel a gróf uram név, melyhez nagyon hozzá volt szokva, ismét nyelvére akart jönni.

Ülj tehát ide mellém, Istók! együk meg együtt a reggelit.

Az öreg ember sokáig vonakodván, a grófnak egynehány kénytelenítése után leült, s azt kívánta magában, hogy bár inkább sánczmunkán a számkivetésben volna. Izetlenebben soha sem evett még egész életében.

Hallod-e Istók! az én nevem Kaczajfalvi, a tiéd Istók, a fiamé Laczi. Valamint én neked azt mondom: Te! úgy te is nekem azt mond: Te!

Istóknak verítéke nagy csöppekkel tolódott ki homlokából.

No s hát Istók! mondd meg, mi nekem a nevem?

Az úrnak a neve – kezdé felelni az öreg szolga.

Ostoba! mondá viszontag hevesen a gróf, _a te neved_! így beszélj velem, nem pedig: az úrnak a neve. _Te_ vagyok én neked, valamint te viszontag nekem.

Az öreg Istók szégyenletében elpirult s nem mert a grófra egyébkép, hanem csak oldalvást és lopva tekinteni.

Istók! meg ne haragíts! Azt akarom én, hogy te itt szintolyan úr légy, mint én. Ne hadd magadnak a dolgot ezerszer mondani. A te akaratod itt szintúgy teljesedjen, mint az enyém! Lemondok ezentúl fogva minden uraságról, melyet nekem magadra adtál. Nem akarok náladnál több lenni, és így átlátod, hogy te engemet szintúgy illethetsz te névvel, mint én tégedet.

Erre Istók minden bátorságát összekaparítván: Gróf uram tehát engem ezentúl semmire sem akar kényszeríteni? és én azt cselekedhetem, a mit akarok? kérdezi vala halk szózattal.

Kezded már egyszer a dolgot érteni? Akarj, cselekedj, a mit tetszik! Szabad vagy vele.

Én tehát ezen szempillantástól fogva _gróf uramnak_ akarom az urat nevezni, nem pedig te névvel illetni.

Takarodj szemeim elől, balgatag ember! mondá hevesen a gróf.

Soha Istók gyorsabban nem engedelmeskedett, mint ennek a szónak. Felugrott azonnal és kiszaladt a konyhába.

Az öreg gróf megfontolván a dolgot, könnyen átlátta, hogy ha szolgájának teljes szabadságot akar adni, arra sem kényszerítheti, hogy őtet úgy ne híjja és nevezze, a mint neki tetszik. Más módokról gondolkodott tehát, melyekkel Istókból természetesebb embert faraghasson. Saját házától nem messze építtetett neki egy módos és szép házacskát, csináltatott bele szinte oly együgyű és jó házi eszközöket, mint az övéi voltak, s neki ajándékozta a völgynek felével együtt pecsétes írás által. A mint tehát a házacska elkészült, bevezette szolgáját a gróf és kezébe adta az írást, melyben még tőkepénzt is ajándékozott neki a végből, hogy szabadságát állandó lábra emelje. Istók az írást olvasván, saját szemének is alig tudott hinni, s könyes tekintetét majd a papirosra, majd a grófra függesztette. Hallod-e, Istók uram! mondá végtére a gróf; látod ebből, hogy a sors minket szomszédoknak tett. Megengeded-e, hogy némelykor meglátogassalak? Istók meg nem tudván választani, ha szivéből beszél-e a gróf, vagy csak csúfolja? minden felelet helyett az asztalra vetette az írást, és a grófot az új házacskával együtt ott hagyván, előbbeni szobájába ment. Csak nagy nehezen vehette a gróf arra, hogy az új lakást ajándékban elvegye; ezt pedig végbe vivén, nagyon reméllette, hogy Istók a szolgát lassankint elfelejtvén, úgy fog vele élni és bánni, mint jó barátjával.

A grófnak egyéb igyekezetei, melyekkel az emberektől, kiket gyűlölt, egészen elválni és a puszta természetnek állapotjába visszatérni iparkodott, szinte oly hevesek, és többnyire szinte oly czélhibázók voltak, mint az első. Szerencséjére az szolgált, hogy szíve egyenes és esze derült volt, és hogy igyekezetei, melyek magukon az embergyűlölésnek bélyegét viselték, akkor történtenek, mikor fia még nagyon ifjú volt, kinek tehát nem árthattak úgy, a mint egy korosabb nevedéknek ártottak volna. A mi ruháját illeti, ez közönséges volt és fiáétól, sőt még Istókétól is semmiben sem különbözött. Rövid hajuk természetesen lebegett fejük körül, és együgyű táplálékuk majdnem csak gyümölcsből, zöldségből és felette kevés húsból, italuk pedig tejből, vízből és néha-néha egy pohárka jó és tiszta borból állott. Istóknak egész kötelessége a főzés volt. Haszontalanok voltak minden ellenkezései, melyekkel magát a grófnak asztalától el akarta vonni. Megesküdött ez, hogy minden segítség nélkül örökre elhagyja, ha ebben szót nem fogad. Hozzá szokott lassankint Istók a grófnak különösségeihez. Ez őtet meg-meg látogatta hajlékocskájában, ő pedig a grófot, míg a gyermek a völgyben ides-tova szaladozott, úgy mulatván magát, a mint lehetett. Így múlt el az egyik esztendő a másik után. Kaczajfalvi és Istók egészségesebbeknek és vidámabbaknak érezték magukat; a gyermek pedig gyors lett, mint a virgoncz őzecske, szép, mint a kis Ámor, erős és bátor, mint egy férfiú.

Reggelenkint, mihelyt a nap felkelt, kiugrott bőrágyából, kiszaladt a kősziklához, melyből a szép forrásvíz görgött, s megfürösztötte fejét, mellét és vállait. Lerepült azután a kertbe, megöntözte virágait, s a legmagasabb fákról reggelit szedett. Maga jól lakván, vitt atyjának és Istóknak is egy-egy kosárka gyümölcsöt szobáikba. Visszament végre ismét a kertbe a víztartóhoz, hol magát úszással mulatta, vagy elment az ebekkel a hegyekre nyulakat kergetni. Az atyját a kertben megjelenni látván, elébe szaladt nagy örömmel s elbeszélte neki reggeli munkáját és előkerült kis eseteit. Segített azután atyjának vetni és plántálni. A mit ez ásott, azt ő begerebelte, vagy gyomlált, vagy ifjú fákat kötözött, vagy atyjától ojtani tanult, még a nap feljebbre emelkedett. Összeültek azután egy lugas alá s az öreg a gyermeket tanítgatta.