Part 14

Balkyné felvetette fejét, s egy-két szót mondott az öreg grófnak, úgy tettetvén magát, mintha az ifjúnak szavait nem is hallotta volna. Folyamatba jött ismét a társaságos beszélgetés. Egyszerre Balkyné rosszul lett, és szempillantásonkint jobban és jobban halaványodott. Végtére ágyba kérezkedett és maga mellé komornát kívánt. Komorna a háznál nem lévén, Balkyné pedig kívánságától el nem állván, Kaczajfalviék nem tudtak hirtelenében mit csinálni.

Hát a bolondok háza oly tele van már, mondá az ifjú gróf, hogy ez a dáma helyt benne nem találhat? s ezzel elment. Másnap reggel e dámának előszobájában egy tisztán felöltözött komornát talált. Maga Veronka volt. Egy komornának piperétlen házi öltözetébe rejtvén magát, bement e büszke dámához és arra kérte, hogy ezen éjszaka szolgálatával élni ne átalljon. Fél pirulással csak elfogadta mégis végtére a grófné Veronkának nemes ajánlatát. Az ifjú gróf ezt hallván, térdre esett előtte, s átfogván lábait, óh! te megfoghatatlanul jó leányka, úgymond; jobb vagy te, látom, sokkal jobb vagy még nálamnál is.

Veronka elmosolyogta magát; az ifjú gróf pedig erővel elvezette ezen öltözetben az öreg grófhoz, a ki ezen esetről hasonlóképpen semmitsem tudott. Melléhez szorítván ezen érzékeny atya a leányt, az Isten áldása szálljon rád bőven, édes leányom! úgymond, és boldogítson meg érdemed szerint.

E szempillantástól fogva az ifjú gróf szüntelen Veronka mellett forgott. Felette érzékeny tekintettel nézegetett szeme közé, meg-megcsókolta kezét, lábaihoz borult, a nélkül, hogy egy szót ejtett volna, csak mosolygó kérleléssel nézvén fel térdeiről arczára. Veronkának szemei, mikor őt maga előtt így látta, elhomályosodtak. Óh! ama szempillantást érezte ő közelíteni, melyben neki az ifjú gróf azt fogja mondani: Veronka! én tégedet szeretlek!

És e szempillantás valóban hamar elérkezett. Egy reggel Veronkához menvén, Veronkám! úgymond, Manczit már elfelejtettem. Én tégedet szeretlek. Légy hitvesem és tégy engemet boldoggá. Ezzel oda nyújtotta kezét. Veronka rátette a magáét e szókkal: Laczi! én a tied vagyok! Ezen áldozat mindazonáltal keserű könnyhullatásaiban telt, melyeknek gátat semmikép sem vethetett.

Az ifjú gróf szinte tántorgott szívragadó örömében. Elszaladt az atyjához és hírül vitte neki, hogy Veronka az övé. Veronka utána lappangott és a szobának küszöbében bűnösi alázatossággal megállván, méltóságos gróf uram! úgymond.

Kedves fiamnak drága jegyese! mondá viszont az öreg gróf, s hozzásietvén, melléhez akarta szorítani. Veronka térdre esett előtte. A könnyező atya megáldotta. A leány azután az ifjú grófnak karjai közé borult, titkos búbánatját csendesen görgő könnyekkel enyhítvén.

Az ifjú gróf azonnal egy embert küldött az öreg Hadasihoz; megüzente neki, hogy leányával kezet fogott és arra kérette, hogy jönne Kaczajfalvára. Örüljön velünk, mondá a követnek és legyen tanúja összeadásunknak. Harmadnapra az öreg Hadasi leányának karjai között volt. Százszor is megesküdött napjában katonásan, hogy sohasem hitte volna, hogy egy gróf oly nemes szívű lehessen, a milyennek jövendőbeli vejét látja. Lehetetlen, úgymond, hogy az ifjú grófnál széles e világon jobb ember legyen.

Az öröm közönséges lett. Szívragadó vigasság terjedt el az egész falunak lakosaira. A jobbágyok egy pár követet küldöttek az ifjú grófhoz és sok szerencsét kívánván házasságához, azt üzenték neki, hogy az Isten meghallgatta könyörgéseiket, mikor Veronkát falujokban földes asszonynak választotta. Veronka sírt örömében. Látod-e Veronka! mondá neki az ifjú gróf, hogy te királynénak termettél. Neked minden bizonynyal az egész föld hódolna, ha tégedet az emberek úgy ismernének, mint én.

Közelített már a lakodalomnak napja. Veronkának szíve felettébb dobogott, valahányszor ez neki eszébe jutott. Öklét tette sokszor szívére, hogy ennek lázulását fenyegetésével lecsillapítsa. Nyughatatlansága szempillantásonként növekedett. Éjjelenként sírdogált, hogy nappal mosolyoghasson. Édes atyjától még csak azt sem merte kérdezni, hogy él-e az ő kedves Szádnokia, vagy sem?

Ezerszer jött neki nyelvére napjában e kérdés; de azonnal ismét elfojtotta. Nem! úgymond végtére egy csendes éjszakának közepén; eleget teszek és egész szívvel teszek eleget kötelességemnek! Ezzel vánkosába rejtette nedves szemeit s erővel azon volt, hogy esze az ifjú grófról való elmélkedésben foglalatoskodjon. Képzése a gróf helyett Szádnokit állítván elébe, minden igyekezetét meghiusította.

XXIV.

A természetes embernek nagyszívűsége.

A lakodalom előtt egynéhány nappal hamarább egy ember levelet hozott, mely Veronkának szólott. Az ifjú gróf elveszi tőle s a mint be akar vele repülni jegyeséhez, ama kérdés tünik eszébe, ki lehet az, a ki Veronkának ír? Az én barátnémnak, az én jegyesemnek nincs titka, melyet velem ne közlene. Ezt mondván, feltöri a levelet és elolvassa.

«Kedves Veronkám! Lehetetlen, hogy szívemnek szorongásait valakinek e világon meg ne panaszoljam; valakinek, a ki úgy tudjon érezni, mint én. Hol találjak pedig hamarjában ily könyörű szívet, ha csak nem Veronkában, ki minden búbánatomnak egyetlen egy oka? Kedves Veronkám! mikép volt lehetséges, azt a tiszta és égő szerelmet elfelejtened, melylyel szívem hozzád viseltetik?»

Az ifjú gróf a levélnek ezen szavaira reszketni kezdett és következendő sorain sebesen átrepűlt.

«Nem ajánlhattam én jószágokat, sem pompás grófnevet, mint vőlegényed. Buzgón szerető szívből, tisztelettel teljes szerelemből állott minden, a mivel Veronkámat, az én elfelejthetetlen Veronkámat megkínálhattam. Oh Veronka! nem dobogott-e erősebben szíved, mikor kezedet más férfiúnak adtad? Mikép enyészhettek el emlékezetedből amaz esküvések, melyekkel nekem örök szerelmedet ama gyönyörű órákban megigérted, melyek örökre eltüntek?»

«Nem azért írom én ezeket, hogy szívemhez visszaédesítselek. Látod, hogy akkor írok, mikor már reménységem egészen elenyészett. Csak fájdalmamat akartam érzékeny szívednek panaszolni, hogy meg ne öljön.»

«Az ifjú gróf Kaczajfalvit felette nemes szívű embernek hallom lenni és így vele minden bizonynyal szerencsés leszel. De bármily nagylelkű és nemes szívű legyen is, Veronkát buzgóbban és tisztábban nem szeretheti, mint én, ki halálosan megsebesedett szívvel ugyan, de mégis indulatos buzgósággal azt kérem az Istentől, hogy tégedet vőlegényeddel együtt bőven megáldjon.»

«Élj szerencsésen, elfelejthetetlen drága Veronkám! Adják meg neked az egek azt a boldogságot, melyhez szívednek birtoka által én jutottam volna és szerencsésebb asszonyi személy náladnál széles e világon nem lesz. – Szádnoki.»

E levelet a gróf elolvasván, olyan lett, mint az élettelen bálvány. Végre kezét homlokára tévén, a kertben fél óráig fel s alá sétált. Egyszerre letörülvén arczáról a búnak komor fellegét, szemeiből pedig a születő könnyet hevesen kinyomván, megállott, keresztül kulcsolta karjait, feltekintett az égre és Veronkához indult.

Édes Veronkám! mondá ennek, hadd kérdezzek én tőled valamit. A mint most a kertben sétáltam, egyszerre nekem az jutott eszembe, ha te vajjon engemet igazán szeretsz-e?

Kedves Laczim! felelé Veronka; te nekem szabadítóm, te nekem jótevőm vagy.

De ha úgy szeretsz-e, mint Manczi? Ha én neked szabadítód, ha neked jótevőd nem volnék, ha e helyett tégedet megbántottalak volna, szeretnél-e mégis? Manczi engemet nagy bosszúsággal illetett és én őtet mégis szerettem.

Veronka e kérdésre elkomorodott.

Kérlek, édes Veronkám! nyisd meg nekem szívedet! Szeretsz-e e világon más valakit nálamnál jobban?

Veronka hangos zokogással karjai közé omlott.

A gróf megcsókolta s egynehány kérdés után, melyek e dologhoz nem tartoztak, egész beszédét félbeszította. Az asztalnál majd nyájaskodott, majd meg komoran ült és gondolatokba sülyedt. Holnapután, édesatyám! Veronka férje vagyok. Veronka tányérjára sütötte szemét.

Hát Veronkának édesanyja, így folytatta szavait a gróf, nem áldja meg a lakodalomnál gyermekeit? Örömem nem volna teljes, ha egybekelésünk olyas valakinek hijával menne végbe, kit Veronkám szeret.

Veronka elpirult.

Átrándulok érte. Holnap estére ismét itt termek. Veronka örülni fog, ha édes anyját meglátja. Nem igaz? Veronkám!

Veronka az asztalon keresztül oda nyujtotta kezét; az ifjú gróf pedig megcsókolta.

Étel után befogatott és elment. Hadasinénak öröme kimondhatatlan volt, mikor hallotta, hogy a gróf a lakodalomra magával elviszi. Még ő legszebb ruháit összerakta, addig a gróf a faluban egynéhány meglett emberektől Szádnoki iránt tudakozódott. Senki sem tudott róla rosszat mondani. Dicsérte kiki és magasztalta.

Végre a gróf magához Szádnokihoz ment. A kertben találván, Szádnoki uram! úgymond igen barátságos tekintettel, az úrnak, a mint hallom, egy szeretője volt?

Szádnoki, egy halavány és búbánattal teljes ifjú, rászögezvén tekintetét és nagyot sóhajtván: Az úrban, úgymond, kit tisztelek?

Én gróf Kaczajfalvi László vagyok, úgymond.

Szádnoki úgy megijedt, hogy reszketni kezdett.

Ne ijedjen meg, Szádnoki uram! így folytatta szavait a gróf. Az úr Veronkát szereti; szeretem én is. Veronkát én szerencsétlenné nem tehetem. Ha engemet az úr becsületes embernek tartott, miért nem fordult már régen hozzám? Édes Szádnokim! ha Veronka tégedet szeret, Veronka a tiéd. Nem vagyok én oly gonosz lelkű, hogy két embert, kik egymást szeretik, szerencsétlenné tehessek. Én Veronkát szívemből szeretem; de szinte azért rajta is leszek, hogy szerencsés legyen. Férfi létemre elég erőm van nekem arra, hogy fájdalmamban meg ne haljak, ha Veronka tégedet választ. Nagyon hihető pedig előttem, hogy inkább neked adja kezét, mint nekem.

A gróf még egy egész óráig beszélhetett volna, mert Szádnoki úgy állott előtte, mintha kővé vált volna. A grófnak szeme közé meresztvén egy darabig tekintetét, végre térdre esett előtte és rebegő szózattal csak azt mondhatta: Oh nagylelkű, óh felérthetetlen szívű ember, kinek párja széles e világon nem találtatik!

Nagylelkű? kérdezé a gróf, felemelvén az ifjút. Micsoda nagylelküség kívántatik ahhoz, hogy az ember egy leányt annak a férfiúnak engedjen, a kit szeret? Ez valóban szinte oly természetes dolog, mint az életben hagyni, a ki az úton előnkbe akad. Jőjj, Szádnoki! jőjj te velem! Veronka nagyot vétett, hogy nekem e dologról semmit sem szólott, mihelyt látta, hogy mind a hármunknak szerencsétlenségén kezdek tudtom nélkül munkálkodni. De te, édes Szádnokim! lóra ülsz és úgy jösz utánunk lopva Kaczajfalvára. Menj ott a lelki pásztorhoz, és ne mutasd magadat mindaddig, míg én nem mondom.

Szádnoki magán kívül ragadtatván, nem talált szavakat jótevőjéhez való háladatosságának kifejezésére. Köszönet gyanánt csak fejét és testét hajtogatta. Hallod-e édes Szádnokim! idegeneknek én is csinálok már most ilyen komplementumot. De Veronkának szeretőjében én jó barátomat akarnám lelni. Jőjj! Ezt mondván, csókot függesztett ajakára, és Hadasinéhoz visszament, kivel másnap reggel Kaczajfalvára indult. Szádnoki utánuk lovagolt. Szerencsésen oda érkezvén mind a hárman, Szádnoki a prédikátorhoz, Hadasiné pedig a kastélyba szállott.

Más nap szegény Veronkának lakadalomnapja volt. Egész éjszaka be nem húnyta szemeit, melyek veresek, valamint ellenben arczai halaványak voltak. Tekintete olyan volt, mintha az nap halálra akarták volna vezetni. Ha valaki rátekintett, lesütötte szemét, orczáján pedig könnyek gördültek le. Az ifjú gróf hozzá érkezvén, a jelenlévőket arra kérte, hogy Veronkával egy ideig magára hagyják.

Hallod-e, édes Veronkám! te olyan halavány vagy, mint a halál, és szemeid a könyezéstől még most is nedvesek. Én tégedet szerencsétlenné tenni nem akarlak. Ha rád tekintek, lehetetlen, hogy rajtad ne szánakodjak. Édes Veronkám! te engem nem szeretsz.

Laczim! felelé a leány, a gróf kezére támaszkodván.

Én kívülem nem szeretsz te más férfiút e világon?

Édes Laczim! mondá Veronka csüggedt szózattal, ne kínozd, kérlek, Veronkádat.

Szádnokit sem?

Veronka megborzadván s halavány orczája még jobban elhalaványodván, a gróf felé ki akarta terjeszteni karjait; de ezek lesülyedtek, maga pedig a gróf mellére roskadt és elájult. Minekutána magához tért volna, a gróf megsimogatván arczait, édes Veronkám! úgymond, légy hozzám igaz! Te Szádnokit szereted. Mivel érdemlettem meg bizalmatlanságodat?

Veronka átkulcsolván a grófot: Nem titkolhatom el tovább előled, úgymond, hogy Szádnokit szeretem.

A gróf ránczba vonván egy keveset homlokát, édes Veronkám! úgymond, miért titkoltad te ezt mindeddig előttem? De ma nincs a szemrehányásoknak ideje. Az én Veronkám boldogtalan ne legyen! Ezzel kirepült az ajtón, és öt percz után lélekszakadva visszaérkezvén Szádnokival, kit Veronkához maga után erővel behurczolt: Tégedet választott! úgymond; légy boldog vele együtt.

Veronka elkiáltotta magát, s egy székre ledűlt. Szádnoki némán állott meg előtte, s már kétkedő, már gyönyörködő tekintettel vizsgálgatta. A gróf megfogván Veronkának egyik kezét és könnyeivel megáztatván: Térj magadhoz, Veronkám! úgymond; ez a te Szádnokid, az én barátom. Te az ő felesége leszel.

Veronka, Szádnoki és a gróf a szégyennek, félelemnek, háladatosságnak, szeretetnek és elragadtatásnak különféle érzésein áthabozván, végre megnyugodtak. Óh te mennynek angyala, te nagy lelkű ember, kinek párja széles e világon nem lehet, mondá végtére Veronka, s a grófnak lábaihoz borúlván, kezét forró könyhullajtásokkal áztatta, tüzes csókokkal apolgatta.

Az öreg gróf álmélkodott, Hadasi haragosan rázogatta fejét, Hadasiné pedig morgott, majd ostobának, majd esztelennek nevezvén foga között leányát. Az ifjú grófnak egész tekintete nem volt elegendő arra, hogy őket a templomba indítsa; erőszakosan kellett neki őket oda űznie. Egy óra alatt Szádnoki és Veronka össze voltak adva.

Az ifjú gróf este Szádnokinak egy marok bankó czédúlát adott. Veronka fel nem vidúlhatott. Szomorú szemeit alig merte felemelni. Soha menyasszony vőlegényének ölébe szomorúabban nem alkonyodott. Laczi! mondá zokogva este, te nekem egy tövist szúrtál szívembe. Áh! tartok tőle, hogy ki nem vonhatom belőle mindaddig, még boldognak nem tudlak. Boldog pedig a te szíveddel mikor lehetsz? Sehol sem találsz te oly szívet, melyet végtére megvetni kénytelen ne lennél.

Az ifjú gróf mosolyogván: Boldog vagyok én, édes Veronkám! úgymond, ha tégedet boldognak látlak.

Az új pár Kaczajfalván mulatott még két nap, azután pedig Hadasiékkal haza ment. Veronka az ifjú gróftól el nem tudott válni. Alig feslett ki karjai közül, ismét nyakába borúlt. Erővel kellett a kocsiba vinni. Az ifjú gróf utánok nézett, a meddig lehetett. Mihelyt szemeiből a kocsi eltünt, ő is azonnal sötét álmodozásokba merült, bármely jó kedvű volt is, minekelőtte Veronka elment.

Szomorú vagy te Laczi! a mint látom, mondá az atyja.

Jó cselekedetben foglalatoskodtam, édes atyám! és még is – itt egy keveset elhallgatott – és még is sok könnyhullajtásomban telik. Veronka már boldog; de én! Óh atyám! ha ő talán e világon amaz egyetlen egy leány, a kinek hozzám szíve van! Szádnokihoz való szerelmét akarta ő nekem feláldozni! Ez nem volt tőle igazságos! De vajjon az igazságtalanság lehet-e egyszersmind nagylelküség? Gondold meg csak atyám! azt a két leányt, a kiket én szerettem! Manczi engemet szeretett és kezét még is másnak adta. Veronka pedig engemet nem szeretett, és kezét még is nekem adta. Mikor szokhatok már én egyszer ezekhez az emberekhez? mikor fogom őket csak ismerni is? Érzem én magamban, hogy korán vagy későn csak kénytelen leszek végtére, völgyembe zárkózni és ott magányosan élni, magányosan meghalni.

Most már felette szomorú képzelődéseknek eredt. Szíve fel volt osztva Manczi és Veronka között. Azonban sebét az idő, ifjú kora, egészsége, természetes vidámsága és kivált szívének szép kegyessége ismét meggyógyították. Azután az utazás jutott eszébe. Elment édes atyjával Magyarországnak különféle megyéibe. Sok kisasszonyra akadt, kik neki tetszettek; de minekutána őket közelebbről megismerte volna, az volt mindenikről utólsó szava: csak nem Manczi! csak nem Veronka! Egyiktől a hiúság taszította el szívét, a másiktól a büszkeség, ettől a piperéskedés, amattól pedig a kaczérság. Atyám! mondá végtére ránczos és felette komor homlokkal, emberi forma van rajtok és egyéb semmi. Nem szeretnek ők egyebet szép ruhánál és hízelkedésnél. A legasszonyosabb és leglágyabb férfiú ő előttük legkedvesebb.

Ezzel haza mentek. Az ifjú gróf meglátogatta Veronkát és szívében egy tövissel többet hozott haza. Ők oly boldogok, úgymond, e szív pedig hasztalan érez. Hol találok végtére embert?

Az atyja mindent elkövetett, hogy kedvét felderítse; de ő nyugtát sehol sem találta. Különféle munkákat űzött, a nélkül, hogy valamelyikéhez különösebben ragaszkodott volna. Jobbágyainak különféle mulatságokat adott, melyeknél csak ő volt egyedül, a ki vidám nem lehetett. Nagy szorgalommal nyomozta ő ki a szerencsétleneket, hogy rajtok tehetsége szerint segítsen, és ha ezek lábaihoz borúlván, hálákat zokogtak elejébe, megilletődött ugyan, sőt érzékeny könnyhullajtásokra is fakadt, de egy óra múlva magában, vagy édes atyjához ilyformán szóllott: Mi ez énnekem? Csak ezt a kevés jót sem cselekedhettem volna, ha nekem az eset sok pénzt nem adott volna. Jőjjön rám egy másik eset, mely szegénynek tegyen, boldog Isten! jobbnál jobb szívemmel csak egy könnyecskét sem száríthatok meg a szerencsétlenek orczáján.

Édes fiam! mondá az atyja, embereket a veszélyből kiragadni, te kicsinységnek tartod?

A pénzt kell előbb becsülni tanúlnom, kedves atyám! felelé az ifjú gróf, ha olyan cselekedeteknek akarok érdemet tulajdonítani, melyek csupán csak pénzben telnek. Az emberek pénzemet imádják, szívemet pedig magoktól eltaszítják. Atyám! én csak az én völgyembe való ember vagyok. A többi világgal nem tudok megegyezni. Manczi és Veronka, kiket legjobb embereknek tartottam, megcsaltak. A többiektől mit várhatok?

XXV.

Az első szerelem el nem hűl.

Az Etna hegyének költeményes rajzolása, melyet egy este olvasott, egészen elragadta az ifjú grófnak képzelését. Olaszországot akarnám megnézni, mondá más nap reggel édes atyjának. Az egek engedjék, felelé az öreg gróf, hogy ott szívednek nyugodalmát feltaláljad. Egy nehány nap múlva, minekutána édes atyja megáldotta és pénzváltó levelekkel megrakta volna, búcsút vett Kaczajfalvától. Tele volt szíve, mikor honát elhagyta, amaz édes kívánsággal, hogy legalább hazáján kívül akadjon olyan emberre, a kinek szívét oda adhassa.

Azonban valamerre ment, zártszívűsége mindenütt nevekedett. Az embert mindenütt az előitéleteknek hódolni lelte, melyek szívét megkeményítették, természetének szép érzeményeit pedig elfojtották. Olaszországban Signáni grófot a haláltól megmentette. Signáni nagy ragaszkodást mutatott e nagy szívű magyarhoz és barátságáért buzgón esedezett.

Mikép lehessek én barátod, mondá gróf Kaczajfalvi, mikor még nem ösmerlek?

Signáni meg nem szünt esedezni, még grófunknak bizodalmát és szeretetét meg nem nyerte. Hamar átlátta ő gróf Kaczajfalvinak fellengő ideáit az erkölcsről és így saját vélekedéseit előle szorgalmatosan eltitkolta. Majd azután a mi grófunk megmentett Signáni kezéből egy ártatlan leányt, kit amaz szeretőjének karjai közül elragadott. Visszavezetvén mátkájához a leányt, iszonyodással hallotta tőle ama rettenetes módokat, melyekkel ártatlanságát e buja olasz ostromlotta.

Megneheztelvén Signánira, kit még barátjának tartott, házához repült és a nála lévő társaság előtt gonoszságát könnyező szemmel és hathatós intésekkel szemére hányta. Signáni nevetett és azt akarta vele elhitetni, hogy a világ e kis galanteriákat vétkeknek nem tartja. Kaczajfalvi ellenben azt mondta neki, hogy ő azt, a ki így gondolkozik, gonosz lelkű gazembernek tartja. E vetekedésnek vége az volt, hogy Signáni őtet kardra vagy egy pár pisztolyra kihítta. Kaczajfalvi könyörületes mosolygással oda nyújtván neki kezét: Isten hozzád, Signáni! úgymond; mink, látom, egymásnak barátjai nem lehetünk.

A Pedemontiumi tartományban egy földművest a szükségnek és nyomorúságnak mélységéből kiragadván, cselédjeihez haza vezette. Egész háza lábaihoz borúlt, leánya pedig, egy tizenöt esztendős és gyönyörű szűzecske, nem győzte jótevőjének kezeit csókolni. E helyeztetés hasonló volt amaz esethez, mely őtet Veronkával megösmerkedtette. A szép olasz Julis tehát az ő szemében Veronka volt. Szívének titkos indulatjától ösztönöztetvén, e földművesnek házánál megmaradt. Julissal való társalkodása naponkint bizodalmasabb lett. Kősziklákra mászott vele, megjárta vele az erdőt, s a forró nyári napoknak legnagyobb részét a falu mellett lévő hűs barlangokban vele töltötte. A leánynak szülői mosolyogtak, mikor sétálásaikról éjfél tájban érkeztek haza. Nyoszolyáik között csak deszkafal volt és a grófot a felkelő nap többnyire Julis ágya mellett a széken és nyájas beszélgetésbe merülve lelte. Julis őtet szerette; ő pedig magát mennyországban vélte lenni.

Veronkát ismét feltaláltam, így írt végtére Szádnokinénak; a Pedemontiumi hegyek között találtam fel őt. Ő engem szeret. Ő az enyém lesz nemsokára és engemet minden bizonynyal boldog embernek tesz.

Szülőitől végtére Julist megkérte. Ezek elbámulván, lábaihoz borultak: Julis pedig megállott előtte s nevetve azt mondta neki: László! én téged szeretlek. A gróf a leányt melléhez szorítván, az öregeket már most arra is kérte, hogy vele és menyasszonyával Magyarországba költözzenek.

Magyarországba? kérdezé az asszony. Magyarországot pápisták lakják-e?

Pápisták is, protestánsok is, ráczok is, zsidók is, felelé a gróf.

Az asszony keresztet vetvén magára, fejét rázta; férje pedig gyanakodó tekintetet vetvén a grófra, de a gróf, úgymond, taláncsak pápista?

Nem vagyok, felelé a gróf mosolyogva.

Az elszomorodott atya az égre emelte szemeit, felesége új keresztet vetvén magára, Julis pedig könnybe borult szemmel vizsgálván szeretőjét: Boldog Isten! úgymond, hogy lehet az, hogy ő nem pápista?

A gróf minden erejét megvetette, hogy a jó embereket a nem pápistáknak gyűlölségéből kigyógyítsa; de igyekezete mind haszontalan volt. Ő az ő szemeikben utálatos eretnek maradt és Julis a grófhoz való forró szerelmét a belégyökerezett előitéletnek feláldozta. A gróf mély komorsággal hagyta el e völgyet, melyben oly kimondhatatlanul boldog volt.

Bement azután Francziaországba s ott is valóság, igazság és emberszeretet helyett mind csak előitéleteket talált. Visszamegyek az én szerencsés völgyembe, így írt ő végtére Veronkának. Sehol sem találok szívet, mely úgy érezzen, mint emberhez illik. Bárhová megyek, az ember az emberhez mindenütt hideg, mindenütt érzéketlen. Pénzen ugyan vehettem volna szerelmet eleget, de szívemen nem. Veronka! te voltál egyedül, a ki e szívet becsülted. Te és Manczi! Most már egyedül magam vagyok széles e világon. Sírok, foganatlanul sírok ebben a képtelen nagy sírban, hol eleven bálványok emberi formában lappanganak és egymást kínozzák. Isten hozzád, Veronkám! Én ama kellemetes völgybe térek vissza, melyben nevelkedtem. Abban akarok élni és halni.

E levelet Bresztiából írta, mely városnál Francziaországnak leghíresebb révpartja fekszik. Este vacsorázni menvén, összetalálkozott a kávéházban egy angol katonatiszttel, kinek arczán egynéhány ismeretes vonást látszott észrevenni. Megszólítván, nevét kérdezi.

Engemet, úgymond a tiszt, Russelnek hívnak.

Russelnek? kérdezé a gróf hevesen és szemeit komoran leüti. Én, úgymond tovább, mélyen fohászkodván, egy Russelt ismertem, a ki most Indiában van.

Az nekem rokonom, feleli a tiszt; az édes atyámnak az öcscse. Ha írni akar neki az úr, én most őt felkeresem. A hadifogságból kiváltatván, Londonba megyek és onnan Indiába. Ott talán szerencsésebb leszek, mint Európában.

Szerencsésebb? kérdezé a gróf csudálkozva és arra kérte, hogy őt szállásán másnap látogatná meg. Indiába megy! Manczit meglátja! E két gondolat volt, mely képzeletét egész éjszaka lefoglalta. Russel helyett álmában ő ment Indiába. Indiának partjait úgy látta, mintha minden egyéb ország homályban feküdt volna előtte és a nap csak Indiát világította volna meg.