Part 13

Atyám! én Manczit kimondhatatlanul szeretem. A mult éjszaka és tegnap szerencsétlenebb ember nálamnál széles e világon nem volt. De mégis, ha engemet Manczi viszont nem szeretne, inkább gróf Bujafival élnék, mintsem az ő karjai között. Mikép tudhatnám én azt meg bizonyosan, hogy ő engemet szeret-e vagy sem? Ő ugyan nekem azt írja, hogy szeret; de vajjon igaz-e? vajjon nem új hazugság-e, a mit ír? Ezt én tehát próbakőre akarnám tenni. Russel őtet szereti, Russel már szülőitől meg is kérte és Russel nemes szívű férfiú. Ha Manczi engemet szeret, lehetetlen, hogy ő ezt Russelnek meg ne vallja, bátor oda nem megyek is.

Hátha Russelnek oda adná kezét?

De lám-e mondom, hogy ha engemet szeret.

Ezt én hallom; de ha csakugyan mégis – –

Atyám! mondá erre meredt tekintettel az ifjú gróf, te Manczit rosszabbnak tartod, mintsem a minő. Ő Russelnek minden bizonynyal azt mondaná: én Laczit szeretem. És ha ő képes volna azt cselekedni, a mitől te tartasz, óh édes atyám! akkor csak egy ideig volnék szerencsétlen; egyébként pedig akkor lennék az, mikor már a dolgot meg nem orvosolhatnám. De nem! Manczi azt a nemes szívű férfiút meg nem csalhatja. Ha engemet igazán szeret, oda nem adja kezét Russelnek és akkor boldogabb ember nálamnál nem lesz e földön. Akkor azután bizonyosan tudom, hogy engemet szeret és akkor még azt is elfelejtem neki, hogy az én jó Veronkámat megbánthatta. Ezt cselekszem, édes atyám! Ez legyen az ő szerelmének próbaköve. Én oda nem megyek és ha ő e próbát kiállja, óh atyám! mily kimondhatatlanul boldog lesz a te szerencsétlen fiad!

Az öreg gróf mosolyogván, mit felelsz tehát, úgymond, neki?

Fia homlokára szegezvén egyik ujját, azt tartom, úgymond, hogy semmit sem.

Édes fiam! az illendőség azt kivánja, hogy a kérdésre feleletet adjunk. Írd meg neki azt, a mit nekem imént mondottál.

Azt meg nem írhatom. Vajha kénytelen ne volnék vele, hogy szívét próbakőre tegyem. Édes atyám! az nekem sokszor jut eszembe, hogy neked, Veronkának és nekem egy tulajdon világ kellene, melyben éljünk. Minek csalt meg engemet legelőször Manczi? Mi szüksége volt neki arra, hogy szívét előlem elzárja? Ezt én neki sohasem felejthetem el. Én neki egyenesen megírom, hogy Russelhez való szerelméről, mivel maga megvallotta, legkisebbet sem kételkedhettem.

És ha Russelhez azért talál férjhez menni, mivel azt gondolja, hogy tégedet örökre elvesztett?

Russelhez mikép mehetne, ha nem szereti? Nem, édes atyám! ezen alacsonyságra ő teljességgel nem képes.

Azonban az öreg grófnak e végső ellenvetése arra birta őt mégis, hogy e próbának balra fordulását megelőzze. Leült tehát és Manczinak ilyen levelet írt.

Kedves Manczim! Kötelességedet tudod a nélkül, hogy reá emlékeztesselek. Eltökéltem magamban, hogy hozzád nem megyek, mivel megcsaltál s mivel a csalásnak még legkisebb látszatja is, ha tovább tartana, nekem felette nagy és tűrhetetlen kellemetlenséget okozna. Russelnek azonkívül azt mondottam, hogy Veronkát veszem el; és én azt el nem viselhetem, hogy egy oly nemes szívű férfiúnak, mint Russel, legkisebb oka legyen, azt gyanítani, hogy meg akartam csalni. Laczi.

Kitetszik e czédulából, hogy az ifjú gróf Manczinak hozzá való szeretetében és egyenesszívűségében tökéletesen bízott. Az ő szíve szerint, mely gyanakodni nem tudott s mely soha sem érzett mást, hanem a mit ajkai mondottak, Manczinak magyarábban nem írhatott volna. Ismered kötelességedet, azaz: Russelnek köteles vagy megmondani, hogy őt nem szereted, mivel engemet szeretsz. Engemet megcsaltál és így ama vallomás által, melyet Russelnek teendesz, az én habozásomat is le kell csillapítanod, mely szívemben hozzád való szerelmed iránt támadt. Én semmit sem tehetek, mivel Russelnek azt mondtam, hogy Veronkát veszem el; mert ha én most neki azt mondanám, hogy szeretlek, azt gondolhatná, hogy őt vagy a minap akartam, vagy most akarom megcsalni.

Hogy Manczi e czédulát rosszul értse és megijedvén, még hathatósabb szerelemféltésre gerjedjen, azt az ifjú gróf meg sem álmodta volna.

Kötelességedet tudod! Ez annyit tesz, mondá Manczi bosszankodva, hogy Russelhez menjek férjhez. Ó te háládatlan! te gonosz szívű! te alacsony lelkű! Én Russelhez menjek? És ezt te még kötelességnek is mondod? oly hideg vérrel, oly csúfolódva mondod? Nem akar eljönni, mivel megcsaltam! Veronkát akarja elvenni!

Erre összegyűrte a levelet és ha most hevenyében elébe akadt volna Russel, egyenesen oda nyújtotta volna neki kezét haragjában. Ah, csak egy felette picziny reménység tartóztatta még attól vissza, hogy Russelt önként fel ne keresse! Hihetőnek találta tudni illik, hogy a gróf őt még szereti és hogy e szerelem minden bizonynyal visszahozza még egyszer szívét karjai közé.

De ellenben lángoló és felette mérges gyűlölségre lobbant Veronka ellen, kit vele a grófnak szerelméért versengeni gondolt. Ah, most ő van, úgymond körülötte! Ő oltogatja el szegény Manczijához való szerelmének utolsó szikráit könnyen elcsábítható szívében! Ő öli meg minden legkisebb rügyecskéjét ama hajlandóságnak, mely talán még mellében hozzám újra kizsengene! Így gyanakodott ő Veronkáról abban a szempillantásban, mikor e jó leányka egész igyekezettel azon volt, hogy a grófnak Manczihoz való szerelmét elolthatatlan lángra lobbantsa.

Manczi azután az asztalra könyökölvén s fejét karjára támasztván, sírni s végtére zokogni kezdett. Ezen szempillantásban meglepte őtet Russel. Kedves kisasszonykám! úgymond, az én tegnapi heveskedésem a kisasszonyt, a mint látom, kellemetlen állapotba helyeztette. Én férfi vagyok. Ama szavát, melylyel nekem tegnap, nem tudom, mikép? oly nagy örömet okozott, a kisasszonynak ismét visszaadom. Szívének e miatt csak egy ellenes gondolattal se legyen terhére. Az én szerencsém felette drága volna, ha csak egy könnyecskéjében telne is. Ezzel Manczinak kezét megcsókolta és kesergését nagyon megkönnyebbítette.

Nemes szívű férfiú! mondá viszont Manczi és szemeit leütötte. Az én szívem oly tele van, hogy csak az Isten a megmondhatója. Az úrnak mindent megmondhatok.

Nem! kedves kisasszonykám! felelé Russel. Ha elegendő emberségem van is arra, hogy szavának megtartására ne kénytelenítsem, arra mindazonáltal, hogy bizalmasa legyek, nem vagyok elég hideg. Ezzel Manczinak kezét még egyszer megcsókolta és elment.

Manczi e levelet mégegyszer elővette s átolvasván, azt találta, hogy lehet neki jobb értelmet is adni. Óh Laczi! mondá azután lágy szózattal, ha tudnád, micsoda szorongatásokat okozol te nekem, régen megbocsátottad volna már szerencsétlen vakmerőségemet, melylyel kinozni akartalak. Érzékeny mosolygás vegyült e szavainál könnyhullatásai közé.

Kaczajfalván is jobb látszatot kezdett nyerni a dolog. Veronka végtére meggyőzte a grófot a felől, hogy ő Manczitól ezen áldozatot igazsággal nem kivánhatja. A gróf tehát eltökélte magában, hogy ebéd után Manczihoz megy és ott a zavarodást határozottabb feleletével szétoszlatja. Veronka vele ment, hogy az úton szükséges oktatásokat adjon még neki a felől, mit kelljen ezen esetben szólania, mit cselekednie? A kocsi és a paripa távolról mentek utánok.

Beszéd között oly messze gyalogoltak együtt, hogy az útnak már felét meghaladták. Itt tehát leültek együtt a gyöpre, míg a szolgák hozzájok érkezhetnek. Veronka buzgón kérte a grófot, hogy Manczit még csak meg se emlékeztesse ama kis csalárdságra, melyet rajta elkövetett. E kérését még könnyhullatásokkal is támogatta. A gróf meg nem igérte ugyan neki, de meg sem tagadta tőle egészen. Azután egy darabig némán ültek egymás mellett. A gróf az ő szép Manczijáról gondolkodott, Veronka pedig Szádnokiról.

Ah kedves barátném! mondá egyszerre a gróf, átölelvén az álmodozásba merült leányt, ha Manczinak oly jó szíve volna, mint neked!

Édes jó Laczim! felelé Veronka és lebocsátotta fejét a grófnak mellére, hogy csókjait elkerülje.

Azon szempillantásban kiugrott nagy és szitkos kiáltással egy bokor megül Manczi s eléjök állván, dühös tekintetével szegény Veronkát majd hogy el nem rémítette.

Ebéd után ő is a kaczajfalvi útra ment s mély álmodozásba és a gróf után való esdeklésbe merülvén, messzebb andalodott. Egyszerre meglátta a grófot Veronkával egy bokornak árnyékában ülni és szerelemféltése új lángokra lobbant. Látta, mikép hízelkedett az ifjú a leánynak s mögéjük lopódzkodott. Akkor történt, hogy Mancziról való tanácskozásaik után elhallgattak. Erre a gróf a leányt megölelvén, ama boldogtalan szókat találta ejteni, melyekre Manczi a bokor mögül dühös oroszlán gyanánt kiütött.

Gyalázatos csábítóné, szemtelen gaz leány! mondá végtére Veronkának, minekutána lélekzethez jutott. Veronka elhalványodván, szinte megmeredt. A gróf erre megfogta Manczinak kezét, Manczi pedig kirántván a gróf kezéből a magáét: Eredj szemem elől, úgymond, te alacsonyszívű, semmirevaló rossz ember! Inkább kígyónak adnám kezemet, mint neked!

Manczi kisasszony, az Istenre kérem! mondá Veronka félénk és könyörgő szózattal.

Hallgass te szörnyeteg! különben – Ezt mondván, neki szökött rettenetes indulatossággal s mind a két öklét ráemelte.

A gróf mindeddig meredt szemmel nézte Manczit; most pedig közéje és Veronka közé szökvén, újra megfogta kezét és azt kérdezte tőle, hogy meg akarja-e csendesen hallgatni?

Én hallgassalak meg tégedet? kiáltá Manczi dühösen. Hűtelen bolond gyanánt gyűlöltelek mindeddig, most pedig még a pokolnál is jobban gyűlöllek.

Gyűlöltél és gyűlölsz? kérdezé a gróf, s az égre tekintvén: Boldog Isten! úgymond, mivel bántottalak én meg tégedet, hogy engemet gyűlölsz?

Mancziban a legfőbb dühösség a legfőbb ájúlással tusakodott. Majd elhalaványodott, majd meg elpirúlt. Takarodjatok boldogtalanok! mondá végtére, takarodjatok szemeim elől! s ezt mondván, elfordúlt tőlük és menni akart.

A gróf megfogta karját, hogy el ne essen, mert alig járhatott. Vagy ötven lépésnyire mentek, a mint elejökbe jött a viczispán inasa. Menjen a gróf, úgymond törött szózattal Manczi, menjen Isten hírével haza és soha magát többé szemeim előtt ne mutassa. Az inas vezessen engem haza. Ezzel az inas karjába kapaszkodott. A gróf utána nézett, még láthatta; azután pedig visszatért Veronkához, s nyakába borulván: Istenem! úgymond, Manczi volt-e ez igazán? Ah Veronkám! bárcsak én ezen szempillantásban kisérteteket tudnék hinni, mint a mi parasztjaink! Azután visszaindultak Kaczajfalva felé, s előtalálván a kocsit, beültek mind a ketten. Halovány arczczal zokogott a gróf. Némán ült mellette Veronka, és zokogását hallván, érzékenyen sírdogált.

XXIII.

Most már Veronkán van a sor.

Az ifjú gróf bemenvén szobájába, összekulcsolta kezeit, s fel alá sétált. Mázsa gyanánt feküdt szívén a búbánat. Az egész esetből ő semmit sem értett. Azt tudta egyedül, hogy Manczi ezen alkalommal a legrettenetesebb fúriához hasonlított. Veronka azonban az öreg grófhoz szaladt sírva, s elbeszélte neki az egész esetet. A gondos atya nagyon tartott attól, hogy fiában e történet valamely bal változást ne okozzon. Oda osont tehát ajtajához, s minekutána sétálni és sóhajtozni hallotta volna, bement hozzá. Az ifjú gróf nyakába borulván, óh! úgymond, édes atyám! mi lett az én szegény Manczimból? Mily kimondhatatlanul fáj az énnekem, hogy Manczi oly gonosz!

Az öreg gróf őt csak általában vígasztalgatta, a nélkül, hogy a jövendőt megillette volna. Sőt Manczit még mentegetni is kezdette. De fia semmit sem felelt reá, hanem az ablakhoz fordult és sírdogált. Másnap már csendesebb és magába merült volt és keveset szólott. Még ebéd előtt lement a kertbe, hogy szomorú gondolatának szabadabb szárnyat engedhessen. A sétálás közt észre sem vette, hogy eső esik, míg egészen át nem ázott.

Délután megfogván kezét az öreg gróf, édes fiam! úgymond, én csak abban a hiszemben vagyok mégis, hogy Manczi tégedet buzgón, felette buzgón szeret.

Az ifjú gróf komor mosolygásra fakadván, de én viszont Manczit, úgymond, nem szeretem többé.

Te is, édes fiam! te is jobban szereted még, hogysem gondolnád.

Nem, édes atyám! A mit én magamban érzek, abból áll, hogy szeretném, ha Veronkának olyan termete volna, mint Manczinak. De még ezt sem! mert csak láttad volna őt tegnap! Egyszóval, édes atyám! én Manczit többé nem szeretem. Kívánom, hogy megjobbuljon és szerencsés legyen.

Hátha töredelmesen lábaidhoz borul?

Felemelem és azt mondom neki: Manczi! én tégedet többé nem szeretlek! Hidd el atyám! hogy köztem és közte mindennek vége van.

És valóban vége is volt. Manczi ugyan helyre akarta téríteni a dolgot; de mind haszontalan volt. Az ifjú gróf, mihelyt összetalálkozott vele, egyenesen azt mondta neki komor tekintettel: Manczi! én tégedet többé nem szeretlek! A jó Isten jobbítson és boldogítson meg! Veronka hasztalanul próbálgatta szívét Manczihoz visszatéríteni. Foganatlan igyekezetére mind csak azt felelte: Manczinak szíve nem jó; én őt nem szeretem.

Egynéhány haszontalan próba után oda nyújtotta végtére kezét Manczi Russelnek és egybekelésüknek napján az ifjú gróf egészen magába merült. Tudta ő az órát, melyben Manczi Russellel össze fog adatni. Ennek elfolyása után édes atyjához ment, megölelte, melléhez szorította s orczáját ezen igék között: Manczi már szerencsés! Russel a férje! forró könnyeivel megharmatozta.

Víg ugyan nem volt, de nem is epekedett. Úgy látszott, mintha gondolatai felváltva hol érzékenyek, hol kiesek voltak volna; mert majd mosolygott, majd meg szelíden könyezett.

Másnap reggel Veronkát arra kérte, hogy menjen vele sétálni. Édes Veronkám! mondá neki bizalmasan, én Manczit szerettem, és hihetőleg csak azért, mivel ő volt az első leány, a ki szemembe tünt. Ha tégedet láttalak volna előbb, tégedet szerettelek volna. Manczi már most Russel felesége, és én – ezt mondván, orczáját Veronka orczájához értette – én, Veronka! tégedet szeretlek, mert szintolyan jó vagy, mint én. Azt ugyan még nem mondhatom, hogy feleségem légy, mert mellem tele van még Manczival; de kevés idő múlva, reménylem, egészen rendben leszek.

Veronka úgy megijedt, hogy egészen elhalványodott. Magához szorította tehát a grófot, hogy háborodását eltitkolja. Ezt ő valóban észre nem vette. Mihelyt Veronka maga maradt, ezerféle képek repültek fején keresztül. Érezte ő, mennyivel tartozik ezen ifjúnak! Átlátta, hogy kezére és szerelmére neki, mint jótevőjének, tagadhatatlanul legfőbb jussa van. De egyszersmind érezte azt is, hogy csak Szádnokit szereti és hogy csak Szádnoki karjai között boldogulhat. Azonban nagy szívvel azt tökélte el magában, hogy a grófnak oda nyújtja kezét, sőt hogy hű szerelmével még boldoggá is teszi, ha talán a grófnak barátságából szerelem válna. Reménylette ugyan, hogy lát talán a gróf még valahol oly leányt, a ki szívét megbájolja; de azonban kész volt, háladatosságból kezét oda ajánlani. Dicséretére pedig ezen alacsony születésű leánykának azt mondhatom, hogy mikor erre magát eltökélte, a grófnénak ragyogó neve még csak eszébe sem jutott.

Látta ő azonban, hogy az ifjú vele naponkint barátságosabban társalkodik. Egész órákat töltött nála; vele sétált, vele járt ki kocsin, vele mulatott egész nap. E mellett pedig óránkint derültebb lett, és belső nyugodalma óránkint gyarapodott. Veronka egyszóval közelíteni látta azt a szempillantást, melyben neki a gróf azt fogja mondani: Veronka! én tégedet szeretlek, én tégedet elveszlek.

Az ifjú grófnak még egy szomorú napja volt. Meghallotta tudniillik, hogy Russel nejével együtt Angliába és innen Indiába költözik. E hírre ő sokáig tusakodott magában, fel s alá sétálván. Végre lóra ült, és villám gyanánt Rósafiéknál termett. Bejelentés nélkül rohant be a szobába és Manczi, a mint hirtelen megsejtette, szörnyen elsikoltotta magát. Odasietvén Manczihoz, megcsókolta mély tisztelettel kezét, s nyughatatlan tekintettel nézvén reá: Édes Manczim! úgymond, te Russellel innen elköltözöl? Óh Russel! én a te Manczidat szerettem, kimondhatatlanul szerettem. Ezt mondván, bal kezét szívére tette, jobbját pedig oda nyújtotta a reá bámult Óbesternek. Russel! szeresd, kérlek, Manczidat és tedd őt boldoggá. Ha pedig ezt magad meg nem tehetnéd, parancsolj vagyonommal. Fele nem csak mindenemnek, hanem még életemnek is Manczié.

Manczinak szemei könybe borultak. Istenem! óh Istenem! mondá akaratján kívül törött ugyan, de mégis elég értelmes szózattal. Azután hozzá fordulván az ifjú gróf: Manczi! úgymond, lehetetlen volt, hogy még egyszer ne lássalak, és arról bizonyossá ne tegyelek, hogy az örök Istenségnél csak azért esedezek, hogy tégedet áldjon és boldogítson meg. Isten hozzád, szeretett Manczim! Ezzel megölelte. Manczi magán kívül ragadtatván, fejét a grófnak mellére homorította. A gróf lebocsátotta karjai közül egy karszékre, s Russelt megölelvén: Isten hozzád, úgymond, édes Russelem! Tedd Manczit szerencséssé!

Ezt mondván, megfordult s Manczira függesztette még egyszer tekintetét. Szemei megteltek forró könyeivel. Feltekintvén azután az égre és egybekulcsolt kezeit felemelvén: Ki tudja, úgymond fúlékony szózattal, talán csak jó volt mégis! Én pedig – – Itt szemeit kezével eltakarta. De most már késő! mondá azután bágyadt szózattal. Isten hozzátok! Ezzel a szobából kiandalgott, lóra ült, és képzeletének álmodozásai között hazament.

Három nap andalgott ő ide s tova magányosan és szemei szüntelen nedvesek voltak. Veronka örült, mivel ebből világosan látta, hogy a grófnak hozzá való szerelme gyökeret még nem vert. De harmad nap múlva ismét derülni kezdett és egy beszélgetésben a szerelemről azt mondta Veronkának: Bocsáss meg édes Veronkám! Manczi lakik még ebben a szívben, de nemsokára egészen a tiéd lesz.

Kedves Laczim! mondá erre Veronka komoran, vizsgáld meg előbb jól, ha engemet igazán szeretsz-e? Boldogtalannak tennéd magadat Veronkáddal együtt, ha nem szeretnél, és én feleséged lennék. Tedd előbb szorgalmatos próbakőre hozzám való szerelmedet.

A gróf elbocsátván karjai közül: Helyesen szólasz Veronkám! úgymond. Szoros próbák alá vetem előbb indulatomat. Boldognak kell lenned, akárhogy teszem szerét. Próba nélkül tudom azt, hogy sokkal jobban tisztellek és szeretlek, hogysem csak egy könyhullatásodnak oka lehetnék. De engemet, Veronka! szeretsz-e viszont?

Veronka megszorította kezét. Egy mély sóhajtás, mely a jövendőt illette, elfojtotta ajkai között e szócskát: szeretlek! melylyel a grófnak felelni akart. Lebocsátotta azután fejét a gróf mellére és gondolatokba merült, melyeknek tárgya Szádnoki volt.

Manczinak képe elenyészett lassankint a grófnak szívéből; Veronka pedig bájoló termetű leányka volt, kinek szépségét Szádnoki után való titkos búja a grófnak szemeiben még ingerlővé is tette. Az öreg gróf is nagyra kezdette a leányt becsülni. Látta ő fiával való társalkodását. Látta, mily nagy bennük az egymáshoz való bizodalom, mely tisztességes barátkozásukat felette kellemetessé tette. Látta ezerféle alkalmatosságban a leánynak érzékeny gondoskodását, melylyel az ifjú grófhoz viseltetett, s mindezeket szíves szerelemnek tartotta, noha csak a puszta háladatosságnak gyümölcsei voltak. Látta továbbá azt is, mily nyugodt szívvel nézte Veronka, ha Laczinak figyelmetességét valamelyik kisasszony magára vonta. Látta még azt is, hogy maga a leány az ifjút a vidéknek legkellemesebb szépségeire minden tartózkodás nélkül figyelmessé tette. Azt gondolta ő, hogy ez által Veronka az ifjú grófnak szerelmét próbálni és állandó lábra akarja állítani, és így lehetetlen volt, hogy a leányt ily előre látó okossága miatt nagyra ne becsülje.

Most már maga is beszélgetett olykor vele amaz időkről, mikor kedves fiának felesége lesz; Veronka pedig elpirulván, sohasem felelt neki egyebet, mint hogy ő nem méltó arra a szerencsére, hogy az ifjú grófnak szívét bírja. Édes alázatos Veronkám! mondá végtére neki egyszer az öreg gróf belső megelégedéssel, e vallomástételed még királyi kézre is méltónak tesz tégedet.

Lassankint a távollét miatt Veronkának Szádnokihoz való szerelme is valami kevéssel hidegecskébb lett. Sokszor, a mint az ifjú grófot lopva vizsgálgatta, vállára homorítván fejét, de miért nem szeretem én őt, mondá magában, ki a szerelemre oly annyira méltó? Miért kell az én háládatlan szívemnek tele lenni egy olyan legénynyel, kit felényire sem ismerek oly jól, felényire sem becsülök úgy, mint ezen ifjú grófot? Mily boldog lehetnék, ha őt úgy szeretném, mint Szádnokit szeretem!

Így beszélgetett ő sokszor önnönmagával, mindenik beszélgetése után el akarván szívével hitetni, hogy az ifjú grófhoz való hajlandósága növekedik, Szádnokihoz való szerelme pedig fogy. Azonban, ha az Indiai fővárosnak, Madrásznak rajzolata mellett az ifjú grófot ülni és azon az utczákat tüzes tekintettel vizsgálni látta, vállára bocsátván kezét: Mutasd meg nekem, Laczi! mondá mosolyogva, hol lakik Manczi? Az ifjú gróf rábocsátván mutatóujját az utczára, itt, úgymond, ebben az utczában lakik. Russel adta a grófnak e rajzolatot, megmutatván neki az utczát és a házat, melyet magának Madrászban szerzett.

Veronka azután leült a gróf mellé. A rajzolat köztük feküdt. Elkezdett ő a grófnak Mancziról különféle esetecskéket beszélni, melyek még gyermekkorában történtek; a gróf pedig az asztalra könyökölvén, édesdeden hallgatta. A könyecskék lopva gördültek le arczáról. Azután gondolatával megjárta Rósafi viczispánnak kertjét, oda ült, a hol Manczival sokszor üldögélt, és a kertből mindig ama szókkal tért mindig haza: óh! ki tudja? talán csak ártatlan volt ő mégis!

Manczi Russellel Madrászba ment; és ez a grófot nagy erővel vonta arra, hogy Indiával megismerkedjék. Elolvasta ő az utazóknak írásait, kik e tartományt látták, és így az odavaló népnek tulajdonságait egészen kitanulta.

Valahányszor az atyja amaz utazásokról szólott, melyeket fiának még tennie kellett volna, a beszélgetés mindenkor Indiával végződött. Ezt az ifjú gróf a földnek tartományai között a figyelemre legméltóbbnak tartotta. De miért? kérdezé az atyja. Mert a többi nemzeteknek bölcsője volt, felelé az ifjú gróf. S mivel Manczi Indiában lakik, függeszté hozzá Veronka. Én valóban szerencsés volnék, mondá erre az ifjú gróf, ha Manczit még egyszer megláthatnám; s ezt mondván, úgy mosolygott egész tekintete, mint a tavaszi ég.

Kedves barátom! így szólott azután Veronka, nagyon messze vagy még te a hozzám való szerelemtől. Egész szíved még Manczié.

Nem az övé, Veronkám! felelé a gróf, hanem csak a Manczi nevet szeretem oly különösen. Ha tégedet Manczinak hínának, azt tartom, még önnönmagamnál is jobban szeretnélek.

Egyszer őket a szomszédságból meglátogatta Ő Excellentiája Balky grófné, kinél büszkébb asszonyság egész Magyarországban nem volt. Férje kétszer volt Párisban és itthon nagy tisztségeket viselt; magát pedig Lehel familiájából tartotta eredni, ki ama hét vezérnek volt egyike, kik Magyarországot Árpád alatt felosztották.

E dáma mindjárt eleinte kegyelmébe vette Veronkát, maga mellé ültette, szép gyermekének, kedves ifjú barátnéjának nevezte, ruházatát magasztalta, s tetteinek mindenikét felette nagyon dicsérte, mivel Kaczajfalviék rokonának vélte. Végtére megkérdezte egyszer az ifjú grófot, mily közelről való atyafi legyen e szép és jó leányka a Kaczajfalvi házhoz?

Veronka nekünk nem rokonunk, felelé a gróf.

Nem-e? Kicsoda tehát az atyja? úgymond. Valóban szép és nemes magaviseletű kisasszonyka!

Nagyon nemes, mondá a gróf. Az atyja Hadasi György, egy paraszt ember.

Micsoda? paraszt ember? E leánynak az atyja paraszt ember? A dáma elfintorította az orrát, s a mint Veronka a szobába jött, nemcsak hidegen bánt vele, hanem még gorombaságokkal is illette. Szemére hányta neki a többi között azt, hogy magát úri társaságokba fúrja. Veronka, kinek szemei könnybe borultak, ki akart a szobából menni; de az ifjú gróf megfogta s mély tisztelettel megcsókolta kezét, imígy szólván Balkynéhoz: grófné asszonyom! mindeddig e leány, kit a grófné meg akar alázni, nem akarta elfogadni kezemet. Ihol Veronka! még egyszer megkínállak itt nyilván mind kezemmel, mind szívemmel. És így remélem, grófné asszonyom! hogy ezentúl gróf Kaczajfalvi László hitveséhez illendő tisztelettel fog viseltetni.