Part 2

Annakutánna hogy bátyjai megjöttek, elindultak házasodni, oly feltétel alatt, hogy mind addig meg nem házasodnának, míg olyan emberre nem találnának, akinek tizenkét leányai volnának. Egykor sok utazásaik után egy a mezoségbe magába szántogató ember megszólítja oket, hogy hová szándékoznának? Amelyre a szántóvetonek így szólának: hogyha hallott volna valahol olyan embert, akinek tizenkét leányai volnának, férjhez menendok, megmondani ne sajnállaná! A szántó ember azt mondá hogy ebben a legközelebb lévo városban lakna egy bubájos asszony, annak tud tizenkét eladó leányait, de többet sehol sem hallott. Bementek tehát a városba lakó bubájos asszonyhoz, ahol nagy szívességgel fogadtattak, s mind magok, mind pedig lovaik jó kvártélyt kaptak. De egyszer amidon az istállóba bement a legkissebbik fiú Kelf; így szól hozzá lova: Kedves kis gazdám, vigyázzatok magatokra, mert ezen az éjtszakán a bubájos boszorkány mindenikünket meg fog ölni; hanem én azt javaslom, hogy majd valami tizenegy óra tájban légy ébren, én elmegyek az ablakra, és álmot lehellek mindenikre, akkor te a bátyáidat fektesd a bubájos asszony leányainak helyekre, leányokat pedig bátyáid ágyokra; minden lovaitokat az asszony lovainak helyekre.

Ez meglévén, éjjel tizenkét órakor a vén boszorkány felébredvén, egy nagy bárdot fogva kezébe, minden leányainak és lovainak elvagdalta fejeket, azzal bement ismét házába, s mint aki igen nagy hasznot cselekedett, lefeküdt ágyába, és a Kelf tátosa ismét belehelvén az ablakon, újra elaludt a vén asszony. Ekkor Kelf felköltötte bátyjait, hogy minél hamarább siessenek ki a vén asszony határából, mert különben meg kelletik halniok, ha fel fog ébredni. Elsiettek minél hamarább, Kelf pedig megvárta a vén asszony felébredését, aki, mikor megtudta hogy leányait ölte meg, nagy méreggel felugra egy még életbe lévo tátosára, kergette Kelfet; de aminthogy a Kelf lova gyorsabb volt mint a vén asszonyé, utól nem érhette, hanem így kiáltott hozzá: Várd el, kutya, majd reá josz máskor. Ekkor a Kelf lova így szólt: Mostan sehová se nézz, hanem egyenesen. Azzal megindúlván mint a sebes szélvész, egykor csak elkiáltja magát Kelf: Megállj lovam; melyre ez azt kérdezte: Hát mit láttál? Felelt Kelf: Egy aranyhajszálat. A tátos ismét így szólott: Ha felveszed, úgy is baj, ha nem veszed, még nagyobb baj; no de csak vedd fel. Annakutánna azon mód szerint talált o még egy aranylópatkót, és aranykacsatollat; mind felszedte oket. Annakutánna nem ment o haza, hanem egy királynál beállott szolgálni.

Itten Kelf a leghuségesebb és tisztább lovász volt mindenek felett. O a tisztogatáshoz soha gyertyát nem kért, még is lovai mindenkor a legtisztábbak voltak: ezért a többi kocsisok nagyon gyulölték, hogy mi lenne annak az oka hogy gyertyát sem kér, és még is olyan tiszták a lovai? Egykor meglesték: hát látják, hogy egy aranylópatkó világánál tisztogat. A királyt a többi cselédek odahívták, és midon maga is a király személyesen látta volna, bement Kelfhez, akitol megkérdezte, hogy hol vette volna ezen lópatkót? melyre Kelf így szólott: Ezen lópatkót, aranyhajszálat és aranykacsatollat találtam az úton. Ezeket a király elvette Kelftol, és bevitte. Másnap reggel behívatta a király Kelfet, így szólván neki: Hallod-e: azt parancsolom neked, hogyha azon leányt, aminek a hajából való ezen hajszál, nekem ide nem hozod, úgy tudd meg, hogy halál a fejeden. Ekkor nagyon szomorúan kimegyen az istállóba, egész napját sírással búsongással töltötte. Hát csak megszólal a tátos: Kedves Kelfem, miért vagy olyan bús és szomorú, és miért siránkozol? nekem semmi bajodat nem mondod? Könnyes szemeit Kelf felemelvén így szól: Halál a fejemen ha azon leányt, akinek a hajából való azon hajszál, a királynak meg nem hozom. A tátos mond: Jól tudtam, azért mondtam hogy ha felveszed, úgy is baj, ha nem veszed, még nagyobb baj. No de légy jó reménységbe; kérj mind nekem, mind magadnak útravalót.

Megnyervén az útravalót, elindulának mint a villámlás. Az úton így szóla a tátos az o gazdájához Kelfhez: Mostan oda kelletik mennünk, ahol a bubájos vén asszony kergetett bennünket: az o házába van azon aranyhajú leány egy bölcsobe, a maga ágya mellett rengeti szüntelen; hanem arra kérlek, hogy mikor én belehellem az álmat a vén asszonyra az ablakon, sebesen menj be, és ragadd meg minden bölcsostül, de hozzá ne nyúlj, mert különben életedet veszted. Úgy is cselekedett Kelf; megragadta minden bölcsostül; de minthogy a bölcsobe lévo aranyhajú leány nagyon szép és kellemetes formájú volt, Kelf meg nem állhatta hogy meg ne csókolja, amidon az ablakon keresztulvitte: mindjárt felserkent a vén asszony, és a maga tátosára hágván, kevésbe múlt hogy Kelfet el nem fogta, nagy fenyegetésekkel ijesztvén a jövendo oda meneteltol.

Nagy örömmel vette a király a gyöngy teremtés megjövetelét. Akinek a király ajánlván szívét lelkét, holtig való szerelmét: de erre így szóla a leány: Nem leszek addig birtokodba, míg azon aranykacsát, amelynek a tollából való ezen toll, ide nem hozatod. Ezt is Kelfre bízta a király. Egy száz öles mélységu kútba volt a kacsa; ide leeresztette Kelfet lova; de minthogy egyszerre meg nem kaphatta a kacsát, elkiáltá magát, és a vén asszony megragadta Kelfet. Itt a vén asszony megköttetvén Kelfet, befutetett egy vas kemencét hétszer jobban mint máskor. De minthogy a szolgáló maga maradt, mondotta Kelfnek, hogyan üljön azon targoncába, amivel be akarta a kemencébe taszítani. Kelf mindig úgy ült, hogy be ne tudja taszítani; a leány hiába magyarázta, Kelf nem akarta érteni, mondván a leánynak, hogy mutassa meg, hogy miként kellessen ülni: akkor a leány mutatás végett bele ugrik a targoncába, Kelf pedig serény volt, betaszitotta a kemencébe, maga pedig a kacsát megfogván, hazament. Ekkor a király a szép leányt késztette házassági élet elfogadására, de a leány azt mondotta, hogy addig nem, míg azon ménest, amibe azon ménló van, aminek a lábáról való ezen patkó, ide nem hajtatod. Ezt is Kelfre bízta a király, akinek lova így szóla, hogy kérjen boven zabot, egy ásót, és egy bialbort; ezeket megkapván, mentek ok egy nagy tenger mellé, ahol egy szigetbe megmutatta a ló a ménest; annakutánna egy gödröt ásatott Kelffel, abba bele feküdt maga Kelf és a tátos is abba volt betakarván a bialborrel. Megtanitotta a tátos Kelfet, hogy mikor o vívni fog, a veres lángot locsolja, úgy a tátos meg fog mentodni. Ezután elnyeríté magát a Kelf lova. A szigetbeli ménló mindjárt meghallotta, és félig a tengerbe bejött; de minthogy a Kelf lova a gödörbe bújt, nem látta, visszament; második nyeritésre általjött, kereste, mindenütt nyerített; ekkor a Kelf lova kiugrott a gödörbol, és addig viaskodtak, hogy a Kelf lova meggyozte; annakutánna az egész ménes magába általjött, és haza hajták. A király készteté ismét az aranyhajú leányt az házassági életre; de a leány azt mondta, hogy addig nem, míg maga azon lovaknak tejébe meg nem fürdik, amit azoktól fognak fejni. Ekkor a Kelf lova megrugdosván sorba mindenik lovat, magoktól leadták a tejet; a tej úgy forrott, mintha a legnagyobb tuz lett volna alatta. A fürdést is Kelfre bízta a király, aki lovát kivivén, ez reá lehellett, és csak lágymeleg lett a tej; Kelf pedig hétszer szebb volt mint annakelotte. De a leány azt kivánta, hogy a király személyesen megfürödjék. Kivitette tehát a király is a Kelf lovát, de amint ez reá lehellett a forró tejre, még sokkal jobban forrott, amibe a bele lehellés után beereszkedvén, mindjárt szörnyu halált szenvedett a király. Ekkor az aranyhajú leány így szóla Kelfhez: No kincsem, én a tiéd, te pedig az enyim vagy, éljünk számos boldog esztendoket. Így lett a szegény Kelfbol király, aki élt és uralkodott vég nélkül való idokig.

XXVIII. A PELIKÁN KIRÁLY.

Volt hol nem volt, még az árabs tengereken is túl volt, hegyen völgyön, még pedig a rongyos levelu erdon is túl volt, volt egykor egy szegény ember, kinek a gazdasága csak egy rongyos kunyhóból állott; életét pedig csak úgy táplálgatta, az erdobol naponként száraz gallyakat hordott, és a piacon eladta, magát és feleségét abból táplálta. Míg fiatalok voltak mind a ketten, magzatjok nem volt. Egyszer az asszony teherbe esvén, már közelgetett a szülésnek az ideje. - Azon estve oda érkezett Krisztus Péterrel, és kéri, hogy adna a szegény ember nekie szállást; melyre mond a szegény ember hogy: nem adhatok, úgymond, mivel a feleségem ilyen s ilyen állapotban vagyon: azért hát nem lehet magoknak, jó barátim, a szobába feküdni. Kire monda Péter: Hiszen lefekszünk mink a pitvarba is, csakhogy a levego alatt ne feküdjünk. Ekkor csinált a szegény gazda a pitvarba ágyat; azon éjtszaka pedig nagy fájdalmakkal kinoztatván a szegény asszony, monda Péter az urának: Uram szabadítsd meg szegényt, mert nagyon kinlódik. Monda az úr: Eredj Péter, nézd meg mit látsz az égen? Péter kiment és nézi: hát látott az égen két kardot, és három halálfejet. Mondván Péter az urának hogy mit látott, monda az úr: Hogyha ebbe a szempillantásba megszületik a fiú, tehát el kell neki vesznie vagy háborúba, vagy pedig döghalál által. Megint kezdi az asszony jajgatását, és kéri Péter az urát, hogy szabadítaná meg: az ura pedig mondja, hogy nézze meg viszont mit lát az égen. Péter pedig kimegy, és látja hogy vagyon az égen egy szép kinyílt rózsabokor. Melyet mondván az urának, no akkor legyen meg! monda ez, és az asszony megszülte a gyermeket.

Reggel felvirradtak szerencsésen, és kéri a szegény ember a két szállóját, hogy vigyék el a kis fiút a templomba, és kereszteltessék meg; melyet el is vittek, és épen akkor értek a királynak a magzatjával a templomba, de mivel ez leány volt, tehát mondja az úr hogy ezt kereszteljék meg, mivel ez fiu. Ezt nem akarván a pap cselekedni, tehát veszi Krisztus a gyermeket, és maga megkereszteli, azután megáldotta, és általadta az atyjának. Hogyha, úgy mond, egyszer a gyermek felno és el fog valahova utazni, tehát add neki ezt a botot; és a maga botját általadta a szegény embernek. A királynak a leánya épen egy idos volt ezzel a szegény ember gyermekével. Már mind a ketten felserdültek, és már a leány az o legszebb virágzó ideiben volt, és oly gyönyöru tekintete volt nekie, hogy hozzá hasonló nem volt körülbelül szépségére, amelyben is nagyon elbízván magát, gyülésben kihirdettette, hogy o máshoz nem megyen férhez, csak ahoz, aki neki a Pelikán királynak az tollából hoz egyet. Erre a hirdetésre sok bárók, grófok, hercegek, válogatott cigánylegények indúltak a Pelikán királynak a keresésére, de senki nem tudta feltalálni. Végre mondja a feljebb emlitett szegény embernek a fia: Atyám én is elmegyek, és talán én leszek szerencsés hogy rá találok arra a drága kincsre. Kinek mondja az atyja: Eredj fiam, járj békével segitsen az isten. És az atyja készít nekie útravalót, hogy elmehessen; végre adja a fiának a keresztatyjától kapott botot, és ez elbucsúzik az atyjától, és útnak indúl, maga se tudja hogy merre menjen. Egy helyett megéhezett, és leül a földre, és a botját maga alá tette, és mely nagyon elbámult, midon a botja maga alatt lóvá változott, és kérdi tole a lova: Hogy akarod, édes gazdám, hogy most menjünk, mint a szél, vagy mint a gondolat? Mondá neki: Csak úgy menj édes lovam, hogy se énbennem, se tebenned semminemu kár ne essék. Ezzel megindúl szélmódjára, és viszi egész estvelig; estvére érkeztek egy nagy városba, ahol mondotta a lova; hogy itt meg fogunk hálni; és bementek mind a ketten a vendégfogadóba. Midon a lovát az istállóba bekötötte, maga pedig a vendégszobába ment és bort kért magának, és bora mellett falatozta kedves pogácsát, melyet még az atyja tett a tarisznyájába; egy kevés ido múlván szemléli a korcsmáros, hogy messzérol való és külso országokból volna (mivel vele a lova repult) és hozzája mengyen, asztalánál leülvén, elore köszönti, azután kérdi, hogy honnan, és micsoda országból származott, és hogy hová utazik? Midon ezt meghallotta, mondá hogy én, úgy mond, az Meltáfó országából való vagyok, és útazok a Pelikán királyhoz. Midon ezt meghallotta a korcsmáros, hogy ezeknek a hatalmas madaraknak a királyához útazik, gondolván hogy ezt jó lenne a királynak megjelenteni, azzal felkészul és szalad a királyhoz. Midon jelentése után beeresztették a király eleibe, mindjárt elbeszéllette hogy micsoda ember vagyon nála. Mondá a király, hogy mindjárt hozzák hozzám az embert. A korcsmáros nagy sietséggel vezeti a királyhoz, és midon a király mindeneket kikérdett volna tole, kérdi végre, hogy valóban a Pelikán királyhoz utazik-é? kinek mondá emez, hogy oda. Mondja neki a király: hogyha egyszer a Pelikán királylyal beszélsz, úgymond, tehát kérdezd meg, hogy az én harminckét kereku malmomra folyó forrás miért száradt ki, és hogyan lehetne megint a forrást folyóvá tenni? hogyha ezt neked megmondaná a Pelikán király, és nekem hírul hoznád, tehát tégedet nagy embernek tennélek.

Elmegyen a királytól, elébb jó ajándékot vévén otole; azután reggelre kelve tovább indúlt. Midon már egész nap útazott volna, tehát estvére viszont egy nagy városba megszálltak. Midon a lovát jó karban helyheztette, maga pedig a korcsmába bement, hát kérdik hogy honnan való; erre megmondotta, és hogy hovámenne. Kit midon hallott volna a király, hivatja magához, és mond neki: Hogyha te a Pelikán királyhoz mégy, tehát kérdezd meg hogy miért nem terem az én körtvefám a kertembe, aki ezelott ezüstvirágokat virágzott, és aranykörtvéket termett? Ezt is hogy eszébe vette volna, midon a király jó ajándékka magától elbocsátotta, o útnak indult, és kérdezvén otet, hogy mikor jönne vissza, feleli hogy nem tudja.

És utazván, harmadnap múlva rettenetes vadonba érkezett, s egy városban talált, a melybe bement, hogy valami eleséget vegyen magának. Midon a városban járna, kérdék tole a király cselédjei, hogy hová utazik? o pedig mondotta hogy a Pelikán királyhoz. Kit mindjárt vezettek a királyhoz, és midon a király mindent tole kitudakozott, mondja neki a király Hogyha egyszer oda érsz, tehát kérdezd meg hogy azon leányomat, aki már hét esztendeje hogy beteg, hogy lehetne kigyógyítani? Ezzel megajándékozta a király, és o tovább útazott.

Az útjában monda az lova neki: Hallod-e látod amoda azt az erdot; ott énrólam szállj le, és viszont én egy bot leszek, és engemet az erdobe valami nagy fának a tetejében köss fel, magad pedig a tengernek partjára ballagj el, ahonnan nem messze leszen a te szándékodnak elérése. Melyet midon hallott volna, tehát leszáll a lováról, és ebbül bot lett; kit midon már felkötött a fára, és a fát jól megjelelte, maga a tenger felé vette az útját. És midon a tenger partjához érkezett, lát ott egy hidegvette vén asszonyt, melynek az orra két öles volt, és az orrán hordta által a tengeren az embereket. Midon hozzá ért volna az ífju, kérdi tole a vasorrú, hogy hova útazik? Melyet elmondott nekie. Midon meghallotta a vén asszony, azt mondja neki: Hallod-e fiam, hogyha vissza josz, tehát azt is kérdd meg, hogy énnekem meddig kell szolgálni itt a tengeren otet? és tovább útazik a vén asszonynak javaslása után. Végre elérkezett egy erdohöz, melynek a szélin egy gyönyöru fényességu ház volt, melyet körülfogott egy legdrágább virágokkal teljes szép kert. Midon hozzá érkezett, kint volt egy igen vén asszony, és midon hozzá érkezett, köszönti a vén asszonyt; ez fogadja, és kérdi tole, hogy hol járna ebben a vidékben, holott toletek még a madár sem jöhet ide? Melyet midon elbeszéllett volna, hogy miért jár, és legkiváltképen miért jött, és elbeszéllette az útjába hogy a három királyságok még mire is kérték, legjobban kérte hogy, ha lehet, csak egy szál tollat is szerezzen neki: a melyet meg is igért a vén asszony, hogy minden bizonynyal az Pelikánok királyának tollából fog nekie szakítani, mert o az felesége. Behívja annakutánna a szobájába, ételt és italt ad nékie és azután bedugta otet egy ágy alá, és betakarta egy teknovel, és mondotta neki, hogy: az éjtszaka ne aludjál, hanem mindég figyelmezz arra, amit én és az uram beszéllünk.

Végre eljött a Pelikán, nagy fényességgel megtöltötte a szobát, és nagyon perelt hogy micsoda más országból való ember vagyon itt? és add elo nekem mindjárt, bátor akárhol vagyon; de az asszony tagadta, hogy o a felol semmit nem tud, hanem máma kenyeret sütöttem, és nagyon megizzadtam, és az ingemet levetettem, és annak van olyan nagy szaga. Melyet a felség elhitt, és az öreg kifüstölte a szobát, és mind a ketten feküdni mentek. Midon fél éjtszaka az asszony a Pelikán királynak a tollai között vakarászott, kiszakajt egy tollat az gyémántfényességü hátából; melyen nagyon megharagudott a Pelikán, hogy miért szaggatja a tollait. Kinek mond a vén asszony: hogy neked én ezt nem készakarva cselekedtem, mert a tollaid nagyon öszve vannak ragadva; viszont még két tollat kiszakajtott, a kin még jobban megharagszik az Pelikán, és többet nem hagyott a feleségének az tollai között vakarászni, azután tetette magát az asszony hogy alszik. Egyszer csak felébred álmából, és beszélli az álmát, hogy még soha többé oly álmat nem látott mint most. Kinek mond a Pelikán király, hogy mit álmodott? Beszélli a vén asszonya úgy mond: Jöttek hozzánk három királyok, és mindegyiknek tolünk egy-egy kérése volt; az elso úgy mond: Vagyon nekem egy harminckét kereku malmom, és most már a forrás, amely reá folyt, kiszáradt, s kérdezi, hogy miként lehetne megereszteni a forrást? A második viszont, hogy vagyon a kertiben egy körtvefája, s hogy miért az most nem terem, holott ezelott aranykörtvéket termett, és ezüst virágokat virágzott? Az harmadik pedig mondá, hogy nekie volt egy nagyon szép leánya, de már hét esztendeje beteg, és nem tudják meggyógyítani; kérdi miképpen lehetne meggyógyítani.

Ezekre mond a Pelikán király, hogy nem hiába, közel vagy háromszáz esztendohöz, tehát azért álmodozol oly igen igazat; csak hallgass. Az elso király, akinek a malma nem forog mivel nincsen vize: tehát ha valaki a forrás gödribe lévo malomkövet, amit leeresztett egy molnár legény, kihúzná, tehát elindúlna mindjárt a malom, és az elébbi nagy hasznot viszont hajtaná. A második, aki azt mondá, hogy drága körtvefája volt, és már többet nem terem: minek is teremne, gondolja ez magába, odafent, mikor a töve alatt vagyon huszonnégy kád pénz? míg azt onnan ki nem ássák, addig a fa nem terem. A harmadik pedig, akinek van egy beteg leánya, tehát az addig meg nem gyógyúl, míg azt az áldozatot, amit most hét esztendeje egy pap nekie adott, és mivel a papra haragudott, o azt kiköpte, és egy béka azt hirtelen elkapta, és az oltár alá bevitte: míg onnan ki nem veszik, és a leánynak be nem adják, addig meg nem egészségesedik.

A beszélgetés között reggel lett, és a Pelikán onnan hazól elment; a vén asszony pedig kivette az ágya alól az ífjat, és általadta nekie a nagy drágaságú szép tollakat, és monja neki: A többit, a mit kérdeztél, már hallottad; de végre mondá az, hogy még itt is egy vasorrú bába mit mondott neki, hogy meddig kell szolgálni neki a tengerparton? Mondá az öreg, hogy onékie addig kell nekie szolgálni, amíg a századik embert nem veszti a tengerbe, s hogy kilencven kilencet már befojtott. Ezzel megköszöni az ífju az asszonynak jó akaratját, és útazik vissza.

Midon már a tengerpartra ért, és a vasorrú bába általvitte a tengeren, kérdi tole ez, hogy meddig kell nekie még szolgálni? Mondá az ífju, hogy: Joj ide velem az erdobe, és ott megmondom. Midon a vasorrú bába elkisérte volna a kis erdobe, ott felmegy az ífju a fára, és leveszi a fárul a botját, és viszont megint ló lett belöle, és reája ül; akkor mondá a banyának, hogy már kilencven kilencet befojtottál a tengerbe, még egyet kell befojtanod, akkor elszabadúlsz. Mondá az: Köszönd, kutya anyáju, mert te lettél volna a századik.

Ezután útnak indult, és elért az elso városba, akibe utóljára volt mondva, hogy otet a királyhoz vezették. Midon már a királynál lett volna, megmondotta a királynak, hogy a leánya miért oly nagyon beteg: Ekkor az áldozatot az ífju mondása szerint az oltár alól kivették, és a leánynak beadták, amely után a leány mindjárt jobban érzette magát, és három hét alatt meggyógyúlt. A király ezért a cselekedetiért sok kincscsel és katonasággal megajándékozta. Innen osztán ért a második királysághoz. Midon már a király eleibe ment volna, és az ífju mondá hogy a körtefája miért nem terem, mindjárt felásatta a fát, az alatt pedig a nagy kincset meglátta, melyet onnan felvettek, és a fát újra elültették, aki mindjárt bimbózni kezdett, és virágozni. Ezt nagy örömmel látta a király, és a kincset szekerekre rakta és az ífjunak adta, és melléje nagyszámú katonaságot, és már mint egy nagy kincsekkel bíró nagy hatalommal ment az utolsó királysághoz. És midon már mint egy generális elejére ment volna, megmondja neki, hogy mi az oka hogy a forrásod elszáradt, és nem oröl a malmod: a forrásod lyukába egy molnárlegény, akinek nem fizettél, egy malomkövet eresztett a forrásba: míg ki nem húzod, addig nem jár a malmod. Amelyet a király mindjárt mesterséggel kihúzatott, és a forrás nagy zúgással el kezdett folyni. Ezt látván a király, nagyon örvendett, és az ifjunak nagy sok pénzt és katonát adott. Már most az ífju mint egy nagy fejedelem ment haza felé, kinek már kincse és sok katonasága volt. Az atyja házához menvén, az o atyja nagyon csudálkozott, hogy az o fia nem csak gazdagságot, hanem még egy királyhoz illo sok katonaságot is hozott magával; de végre midon megmutatta az atyjának, hogy még a Pelikán királynak a tollából is hozott magával, jelenti végre a királynak, hogy o legyen az az ember aki a Pelikán király tollából hozott, a mit a kissasszony kivánt. Melyet midon megmutatott, a kisasszony nem annyira a tollnak, mint a szép ífjunak megörült, s mivel hallotta és látta, hogy mely rettento kincset hozott magával. Itt csakhamar kezet fogott a király leányával, és végre megesküdött a szép kisasszonynyal, és az öreg király halála után o lett a király, s a királyságot bölcsen feltartotta, míg életét be nem zárta.

XXIX. ÖRDÖG LEÁNYA.

Volt hol nem volt, még az óperenciás tengereken is túl volt, volt egyszer egy szegény ember, ennek a szegény embernek volt egy fia, akinek nagyon kevés gazdasága volt úgy, hogy már maga is alig tudott élni. Mondja a fiának: Látod-e kedves gyermekem, hogy már magamnak nincsen semmim, hanem eredj és keress magadnak valami szolgálatot, talán minket is tudsz boldogítani. Ezzel a fia felkészül, és elútazik, és jár kel, heted hét ország ellen bújdosik szegény mindenfelé. Egyszer ért egy rettenetes nagy hegyet, melyen felül volt egy nagy vár: felmegyen a várnak a kapujához, és kérdi a kapun állótól, hogy kié legyen a vár? emez pedig felelt, hogy a nagyságos Plútóé. Itt az ífju bemegy a várba, és jelenti magát hogy szolgálatot kapna. Midon már felvitték a vár urához mondja ez magába: Jó lesz ez nekünk, mert bizony mondom hogy ily hamar embert nem kaphatunk. Befogadák hát otet, és mondják: Hallod-e, itt nálunk csak három nap az esztendo, és hogyha te azt ki tudod szolgálni, tehát akkor háromszáz forintot kapsz. Adnak nekie enni, és mondják: Nálunk oly szokás vagyon, hogy csak éjtszaka kell szolgálatját az embernek tenni; tehát most feküdjél le, az éjtszaka pedig fogsz dolgozni. Lefekszik a fáradt fiú, és estve felé felkölt, és kérdi, hogy mi lesz a dolga? melyet megmutattak nekie: látod-e, úgy mond, amoda a vár alján azt a nagy erdot? tehát azt neked az éjtszaka ki kell vágni, és a fát ölbe rakni; és adnak neki egy fejszét, és mondják, hogy ha ezt meg nem fogod cselekedni, tehát holnap beviszünk a pokol szolgálatjába. Nagy szomorúan kifelé indúl az erdo felé, és mikor elérte az erdot, és nem tudta hogy miképpen fogjon a dologhoz: míg így szomorkodik, hozzája jött egy nagyon szép fiatal leányzó, és köszönti otet, és mondja neki: Ugyan hogy jöttél te ide te szerencsétlen ífju? ki is könnyes szemekkel panaszkodik hogy nekie miket parancsoltak. Mondá a leányzó: Te csak ülj le, és itt, amit neked hoztam, edd meg, és azután feküdjél le: ne félj mert én neked mindent elvégezek. Ezek után feküdni ment, és a Rozália kezdett a dologhoz, oly serényen letakarította a fát, és ölbe rakta, hogy már midon hajnallott, tehát már akkor az egész dolog készen volt.