Part 1

Produced by Albert László (This book was produced from scanned images of public domain material from the Google Books project.)

GAAL GYÖRGY

MAGYAR NÉPMESE-GYUJTEMÉNYE.

KIADTÁK

KAZINCZY GÁBOR ÉS TOLDY FERENC.

HARMADIK KÖTET.

PESTEN.

EMICH GUSZTÁV SAJÁTJA.

M. DCCC. LX.

Pest, 1859. Emich Gusztáv könyvnyomdája.

ELOSZÓ.

E harmadik kötettel bérekesztjük a nemzet érzékeny köszönetére jogosúlt gyujto készletének kiadását, amennyiben az közlésre méltó, vagy egyébként alkalmatos volt.

Öt van ezen mesék közt, miket Gaal György, német kidolgozásában, utánbeszélt, (XXXIII. XXXV. XLIII. XLVII. LIII.), egy melyet e gyujtemény kéziratából Erdélyi adott (L); azonfelul egy (XXVIII), mely ettol függetlenul, más gyujto által leírva, ugyan Erdélyi által a Kisfaludy-Társaság Magyar Népköltési Gyujteménye III. kötetébol ismeretes, is mely az összehasonlításnak tanulságos momentumokot nyújt; végre egy (LII.), mely a Romai Gestákból népkönyveinkbe átmenvén, itt szájhagyomány után, jóformán elváltozva, s egy népembere által, elég választékos nyelven _leírva_, szinte felveendonek látszott.

Tehát húsz meroben újat, sot magyarban huszonötöt, hoz e harmadik s utolsó kötet. Felveendonek hittük a Halászmesét is LIII. sz. alatt, mert ámbár a XXIII. számúnak (a II. kötetben) eszmében s mintegy rámájában csak változata, sok részletben tole különbözik, s érdekesen mutatja, mikép vegyítik a népi elbeszélok a mesetoke mindenféle elemeit, s egyszersmind mily helyes érzékkel szerkesztenek azokból újakat meg újakat. Azt is látjuk ezekbol, mily mesteri kézzel tudta Gaal a nép igénytelen s egy és más részben tökéletlen összeállításaiból - mert a népi elbeszélok hol feledve holmit, hol toldva: majd egy elozmény, majd következmények hiányzanak nálok, s így a compositio ritkán mutatja azon épséget és kerekdedséget, mely után a muköltészet öntudatosan törekszik - mint tudott, mondom - elhagyás, kiegészítés által oly kerek egészeket összeállítani, melyek aztán a müvészi eszme követelményeinek is megfelelnek. A müvészi átdolgozó fo feladása, hogy a feltalálás, melyhez gyakran folyamodnia kell, a népmesészet szellemében történjék: az eloadásban, nézetünk szerint, ép azon szabadsága, sot kötelessége van, melylyel más tárgyak kezelésében bír. Nem a népnek dolgozván, hanem költoi míveltséggel bíró olvasónak, tárgyának érdekét mind azon eszközökkel igyekszik emelni, melyek nélkül a mesének végre is csak ethnologiai becse van. S így vajmi rosszúl fogná fel például Homer hirdetett "népköltoségét" az, ki úgy gondolkodnék, hogy midon a görög összes nép mondáit éneklé, compositióban és eloadásban az alnép álláspontján maradt, vagy arra szállt le. Mukölto o is, és népies csak amennyiben eszme és tárgy a néptol vétetett: eloadása a herosokat, nem a földmívelot és rabszolgát tartotta szem elott. Ezek legyenek itt érintve azon óhajtás indokolására, hogy bár átültetve nyernok meg a Gaal valóban költoi s a népmesei naiv felfogástól el nem távozó kidolgozásait; bár valahára a Mailáthéit is, melyek Kazinczy Ferenc kezétol több mint harminc év óta készen hevernek kéziratban. De azért is, hogy szunnénk meg a _népies_ költonek, ki mindig mukölto - mint Kisfaludy K. és Czuczor "Népdalaik és népmondáikban," Vörösmarty a Tündérvölgyben stb - jogait a népköltoéire szállítani le, s oly irodalmi faj felállitására törekedni, mely épen a valódi népköltészetnek nem csak szépségeit, mik a naiv felfogásban vannak, hanem gyengéit is, melyek a nép szellemi fejletlenségébol származnak, tehát alkotási hiányait, nyerseségeit, ürességeit, nyelv és verselési tökéletlenségeit szentesíteni törekszik, s így költészetünket, versben és prózában, elsülyesztéssel fenyegeti.

A népmesék, melyeket a jelen gyujteményben adtunk, s melyek az Erdélyi által négy helyt adottak felett (kevés kivétellel) épen a népi kifejezés megorzése által is jeleskednek, kedvesek lehetnek a lélektani vizsgáló elott mint ethosi és mythosi adattár, kedvesek a mívelt olvasó elott, ki _koronként_ szívesen leszáll a néphez, meghallgatni ennek a müvészettol még illetetlen, primitív nyelvét; kedvesek a költo elott, mint müvészi tárgyalás anyagja: de nem teszik feleslegessé a költo átdolgozásait, mik a természet e nyers adományaiból igazi muéldeletet nyújtó irodalmi muveket alkothatnak.

Pest, october 31. 1859.

_A kiadók._

TARTALOM.

XXVI. A Vénus madara 1 XXVII. Egy Tátosról 15 XXVIII. A pelikán király 23 XXIX. Ördög leánya 34 XXX. Három királyleány 46 XXXI. Zöldike 52 XXXII. A szegény ember, ki az ördögöt megcsalta 66 XXXIII. A szalonnavár 72 XXXIV. Babszem Jankó 81 XXXV. A kigyó-királyfi 86 XXXVI. A bubájos lakat 94 XXXVII. Kökény Matyi 112 XXXVIII. A tündérgyuru 116 XXXIX. A színváltozó királyné 127 XL. Kincskeresok 133 XLI. Jóért jó 137 XLII. Az ostobán isten is csak bajjal segít 142 XLIII. Az aranyhajú hármasok 148 XLIV. A hatalmas síp 155 XLV. A szerencsés vándorlegény 169 XLVI. A kérkedés jutalma 174 XLVII. A szerencsétlenség jól esett 176 XLVIII. Az irástudó szegény fiu 180 XLIX. Könykeresztség 186 L. A három vándorló legény 191 LI. Kalmár fia 200 LII. Apollónius királyfi 223 LIII. Halászmese 234

MAGYAR MESÉK A NÉP SZÁJÁBÓL.

XXVI-LIII.

XXVI. A VÉNUS MADARA.

A régi világ lefolyásiba volt egy igen nagyon elöregedett király, aki már mintegy lassu lépésekkel láttatott közelíteni koporsójához. Ezen király a természet fo urától oly különös testbeli állatással vala alkotva, hogy az egyik szeme mindenkor mosolygott, a másik pedig szuntelen sírt. Az urodalmába lévo mindenféle okosságú és bölcseségu emberek ezen csudán szörnyüképpen tünodtek és nyughatatlankodtak, nem tudván kitalálni, vagy csak gyanítani is a dolog valóságos okát. De senkinek sem ada ezen dolog nagyobb gondolkodásra és tunodésre való okot, mint az o igen jeles három fiainak. Ezek szüntelen tudakozták egymás között, hogy: ugyan mi lenne annak oka, hogy felséges atyánk szeme, egyike szuntelen mosolyog, a másik pedig örökké sír. Egyik egyet, másik másat monda, de egy sem tudta bizonyosan megmondani okát. Meghatározták tehát egymás között, hogy a reájok jövo reggel ennek oka megtudása végett be fognak menni atyjokat megtudakozni.

Másnap reggel tehát legelsobben is bement a születés rendje szerint a legnagyobik fia. Aki amint bement, mindjárt így szólítá meg atyja: No, kedves szereto fiam, mi ok indított tégedet arra, hogy engemet ily szokatlan idobe korán megkeressz? Ezen szavaira a királynak így szóla a fia: Felséges atyám, kétségünk és tünodésünk rengeteg csoportja késztetett elodbe jönnöm, hogy megtudhassam, mind én, mind a tégedet híven szereto fiaid, hogy mi legyen annak oka, hogy neked az egyik szemed szüntelen mosolyog, a másik pedig örökké sir? Kérlek szerelmes atyám, mondd meg az okát. A király ekkor vidor ábrázatját egyszerre a legkomorabb tekintetre változtatta, s mindjárt egy mellette lévo nyilakkal teljes tegezhez kapott, ebbol kivont egy nyilat, és egyenesen fiára lotte. De elhibázván lövését az ajtóba állott meg a nyíl. Ekkor megrémulvén a fia, hirtelen kiszaladott, nehogy még nagyobb szerencsétlenség kövesse. A két kissebbik testvérek nagy buzgóan várták bátyjok szerencsés megjövetelét. Akit mihelyt megláttak, egyszerre a legnagyobb serénységgel siettek eleibe járása szerencsés vagy szerencsétlen kimenetelének megtudása végett. De csak megnémúltak, midon semmi feleletet bátyjoktól nem hallottak mondván, hogy atyjok, középso fiának kivánja minden titkát kijelenteni.

Égvén a középso fiu minél hamarább való megtudása eránt a dolognak, siet legnagyobb gyorsasággal atyjához: amint bement és kérdését eloterjesztette, hogy minek a megtudása végett ment legyen: hasonlóképpen bánt az öreg király második fiával is. Aki amint kijött, csak annyit monda, hogy: kedves öcsém, mint legkedvesebb és legmeghittebb fiának neked kivánná megmondani a dolog mivoltát atyánk. Ekkor a legkissebbik fiu nagy bugón szalada atyja rezidenciájába: aki amint bement, mindjárt így szóla: Nagy és különös szerencsémnek tartom, hogy engemet választál három fiaid között titkaid megtudására. Légy is szerelmes atyám oly nemes indulattal, hogy ne tagadd meg tolem titkaidat, hacsak lehet: ha életemet kelletik is feláldoznom éretted, kész vagyok, csak tudjak valamit rajtad segélleni. A király fiához nagy tüzessen szaladott egy kivont torrel, de elmellozvén a szúrást, a falat találta; fia meg nem rémult, bátran állott, sot így szólott: Kedves atyám, elotted állok, szabad vagy életemmel, úgy bánjál velem, amint neked tetszik. De hidd meg, addig eloled ki nem megyek, mig meg nem mondod szemeid különös voltok változásait. Amelyre a király mondá: no szerelmes fiam, látom, hogy te vagy erántam a legnagyobb szívu és huségu, és tebenned helyheztetem minden reménységemet; bátyáidba semmi bizodalmam nincsen, mivel csupa félelembol állanak. Kedves fiam, az én egyik szemem mosolygásainak oka: hogy gyönyöru és kellemes három fiaim vagynak, akiket legfobb örömömnek tartok, noha mostan úgy tapasztaltam, hogy kettejébe semmi örömöt nem fogok nyerni. A másik szemem szuntelen való sírását okozza, még törzsökös királyi familiámtól reám maradott Vénus madarának siratása, amelyet tolem valami rabló ellopa; ettol függ pedig az én életemnek vidor állapotja, mert ha eztet még egyszer visszaszerezhetném, minden kincseimmel királyságomat annak adnám, aki ezt nekem meghozná, mivel akkor még egyszer olyan ífju lennék mint a huszonnégy esztendos ífju legény. Ekkor a királyfi megkéri édesatyját, hogy legyen erántok annyi szerettel és huséggel, hogy nékiek úti költséget rendeltetni ne terheltessék, mivel ok, hacsak a felso és alsó világba fog lenni azon madár, bizonyosan meg fogják hozni. Az atyja megköszönte szíves igyekezetét, sok szerencsét kivánt mind a hármaknak hogyha a bátyjai is meg fognának benne egyezni.

Az egyesség tökélletességre ment. Megindúltak tehát mind a hárman egy úton, és útaztak ok számos mérföldekig együtt. Egyszer elérnek egy rengeteg és nagy suru erdo aljára, a hol az út kétfelé ment, egyik ment egyenesen a nagy erdoségbe, a másik ága pedig az erdo mellett mene el. Itt tanácskozának, hogy mitévok lennének e két út felol, hogy ki melyik úton menne? A kissebbik királyfi látja, hogy bátyjainak éppen semmi kedvek nincsen befelé menni: én elmenek magamba, tí pedig, bátyáim, menjetek együtt ahová akartok. De még minekelötte megindúlnának, az útfélen vala egy nagy élofa, a két út elágazásának közepébe. Ekkor a kissebbik királyfi kiveszi zsebbeli késit, és belé szúrja a nagy fába ezt mondván: Kedves bátyáim! ha valamelyikünk ezen úton hamarább megfordúl, ezen kést ezen fából kihúzni ne sajnálja: hogyha a kihúzás alkalmatosságával a fából vér fog folyni, úgy meg lehettek felole gyozodve, hogy bizonyosan valamelyikünk e földi életbol egy más világba hívattatott által: hogyha pedig víz fog belole folyni, jelenten fogja mindnyájunknak egészséges állapotba való lételét. Ezek után egymást forró atyafiságos ölelgetések között öszve meg öszvecsókolták, és sok szerencse kívánása után útnak indúltak, a kissebbik királyfi befele az erdobe, ketteje pedig mellette.

A kis királyfi nagy és terhes utazásai után, eljuta az erdobe egy kisded kunyhóhoz, a mibe bemenvén, szerencse és jó estve kivánásával idvezlé a benne lakó szörnyu formájú bubájos vén asszonyt, fogadván otet anyjának. Melyre a vén asszony: Ugyan felséges királyfi, mi hozott tégedet e messze és idegen földre, holott itten még madarat sem lehetne azon föld tájékáról találni, embert pedig még annyival inkább nem? Erre a királyfi így szólt: Jószívu öreg anyám, légy erántam annyi szívvel és szeretettel, hogy ha tudsz valamit a Vénus madaráról hogy hol lehet, nyilatkoztasd, ki. Szivességed jutalom nélkül nem fog maradni; Felséges királyfi, valóban hidd el nekem, hogy semmit sem tudok felole, hanem van nekem még egy néném, még ide valami 50 mérföld, nálamnál száz esztendovel vénebb; ha csak e nem fog felole tudni, én semmit sem tudok. Ide is elverekedett szerencsésen a mi királyfiúnk, ahol a vén sibillát megköszöntvén, ez kérdi útja oda való menetelét a királyfitól; aki midon megmondotta, mindjárt így szóla: Jaj kedves királyfi, én tudom hogy hol van azon madár, de minek is mondom, haszna semmi sem lesz benne, sot még életedet fogod ottan veszteni, mivel igen nagyon eros helyen vagyon; annál fogva jobb ha szándékodról leteszel, és szerencsésen visszamégy hazádba, mert ha akármi nagy erovel birnál is, ottan meg kelletik halnod. A királyfi így szól: Szerelmes öreg anyám, nekem az élet annyi mint semmi, sot dicsoségnek tartom azt, ha gyenge csecsemokoromtól fogva mindenkor híven ápolgató édes atyámért feláldozhatom; akkor tudom, hogy atyámnak is bennem helyheztetett bizodalma meg fog valóságosodni, hogy nem csak szóval emlegettem, hogy hív szívvel viseltettem eránta, és buzgó voltam életem feláldozásával is megpecsételni az eránta való hív szeretetet. Melyre a sibilla: Jó királyfi, látom és tapasztalom atyád eránt való hívségedet és szeretetedet; megmondom hát, hogy miképpen cselekedjél hogy se magadnak károdra ne légy, atyádnak is örömét és kivánságát beteljesítsed. Ide már nem messze van, napkeletre, egy kimondhatatlanságú nagy gazdagsággal bíró elöregedett király: ennek a várába van a te familiád madara. Ezt ha meg akarod fogni, amidon be fogsz bocsáttatni azon szobába, ahol a madár egy óráig való éneklését szokta követni, tehát vágj eloször, minekelotte bemennél, egy bokor töviset, aztat magad mellé rakosgasd ahol fogsz ülni, hogy ha el fogsz aludni bájoló hangjától a madárnak, a székrol a tövis közzé bukván, minthogy ingedet is le kelletik vetni, fel fogsz ébredni, és megfoghatod a madarat: de különben nem, sot életedet elveszted. Itt a királyfi megköszönvén nagy szívességét a vén sibillának mind a szállás, mind pedig a hasznos tanácsadásért, azzal útnak indúla. Kevés napok lefolyásai után beért o a régen kivánt és óhajtott királyi rezidenciába, ahol az öreg király egy széken könyökle. A királyfi módja szerént idvezlé a vén királyt. A király így szóla hozzá: Mi járatba vagy, vagy mit akarsz? Mely szavaira a királyfi említé, hogy otet atyja familiájának díszes madaráért küldötte volna, hogy ha méltóztatnék olyan kegyes lenni, hogy ismét régi birtokosának visszaengedné. Az öreg király: Fiam, nem bánom úgy, hogyha meg tudod fogni, vigyed; különben három napok engedése után, melyeket a megfogásra adok, hogyha munkád sikeretlen fog lenni: nézzed azon kétszáz kilencvenkilenc karóba húzott embereknek fejeiket, a tiéd fogja a summát közöttök háromszázra szaporítani. Ezek után kimene a királyfi, tusakodván a dolog szerencsésen való megnyerése felol. Bement elso nap a próbaházba, de minden haszon nélkül töltötte ottan idejét, elnyomattatván a Vénus madara bájoló hangjától. Második nap is hasonló szerencséje vala. Utólsó napjára viradóra egész éjjel nyughatatlanságba és álmatlanságba toltötte idejét, félvén a következendo szerencsétlen esettol, hogyha tudniillik nem tudja megfogni a madarat, úgy kénytelen lesz életét a reá kimondott szentencia szerént végezni. Egyszer eszébe jön neki, hogy talán, amint a vén sibilla javaslotta nekie, hogy tövisbokrot vigyen be magával, és ingét vesse le, és úgy üljön a tövissel környülvett székre, talán nem lenne rosz. Úgy cselekedett: lett is haszna, mivel a madár megfogására csakugyan szerencsésen eljuta. Mihelyt a madarat megfogta, a vén király azon minutumba életét végezte.

Ekkor három gyönyöru természet adományai, a király leányai, egyszerre idvezlésére és köszöntésére eloállának az ífju királyfinak, ajánlván hármok közül szabad tetszése szerint való választást, azzal együtt a királyi birodalmat. De o nemes szívvel és indulattal bírván, mind a három leányait a királynak elválasztá ily feltétel alatt, hogy ok is hárman volnának testvérek, és így mindeniknek jutna egy feleség, és amelyiknek majd kedve lenne a megholt király birodalmába jönni uralkodni, hát a lenne ottan a király: addig gondviselore bízván az országot. Annakutánna magokhoz szedének kincsbol és egyéb szükséges holmikból annyit, amennyit elegendonek lenni itéltek, azzal útnak indúltak. Szerencsésen el is jutának azon pontra ahol a három királyfiak egymástól az erdoszélen elváltak: itt ismét úgy öszvetalálkoztak, mintha öszvesúgtak volna. Nagy örömmel fogadta a testvérbátyjait, akiknek kimutatta idejek és rendjek szerént a jövendobeli hitves társakat, akik nem a legnagyobb szívvel nézték öcscsöket, minthogy fogadása szerént o hozta meg az atyjoknak fo örömét szerzo Vénus madarát. Útaztak ok egy darab ideig színmutató testvéri barátságba; de egykor azt mondja a nagyobbik testvér a középsonek: Hallod-e, nekünk még jobb volna haza sem meni, mivelhogy minden pénzeinket a bordélyházakba egyáltaljába elköltöttük, rongyosak is vagyunk, és még feleségrol is öcsénk gondoskodott helyettünk: meglásd eddig is kevés becset ada rajtunk atyánk, mostan még annyit sem. Öcsénk fog lenni az örökös, vagy öljük meg inkább, különben haza sem megyek. Mondá a közepso a nagyobbnak: Kár volna megölnünk, inkább vessük ezen kútba, hadd haljon meg magába. Ezzel leszedvén róla minden ruhát, meztelen bevették egy kútba, a melybe szerencsére semmi víz nem volt, itt maradt a szegény királyfi nagy sírás és zokogás között: hasztalan reménykedvén koszivu bátyjai elott. Azok pedig nagy vígsággal folytatták útjokat a három királyleányok társaságába, akiket keményen megeskettek, hogy egy szó nem sok, de annyit se merészeljenek elohozni, különben halál leszen a jutalma nem hallgatásoknak.

Mindnyájan szerencsésen haza érkeztek, az egész udvar örömünnepet tarta, mindnyájan vígan valának, csak a kissebbik királyfi cserbe maradt hitvese szomorú, aki szüntelen szeretoje után búsonga. Az öreg király is száma nélkül emlegeté legkedvesebb fiát. Megegyezett a király hogy fiai elvehetik a hozott királyleányokat; készültek a pompás és felséges menyekzohöz, remélvén hogy a míg halad, addig kissebbik fia is megérkeznék. De hagyjuk oket a menyegzohöz készülni, nézzük a kissebbik királyfi mit csinál a kútba? Amint o ottan sír és tünodik magába, arra megyen egy csoport rabló; egy közülök nagyon megszomjúhozott, vízkeresés végett a kúthoz mene, a melybe egyebetmint egy meztelen embert nem lát; ez kéri a rablót hogy segéljen rajta: e szolítja a többit, de azt felelték, mi hasznunk ha kihúzzuk! semmit tole el nem vehetünk. No de mégis vegyük ki, és mindenik üssön rajta egyet. Így szegény ártatlan királyfit megvervén ereszték útjára. Ekkor a szenvedések között lévo királyfi kezeit öszvekócsolván, szemeit az ég fele veté, és így szóla: Óh! mostoha sors! minek engedted meg hogy lételemmel csak épen a nyomorúltaknak számát szaporítsam? Minek is tanultam meg mely jó legyen szemeimmel néznem a napot, jobb lett volna ha örökös setétség zárolta volna. Minek ragadott szívem barátimhoz, ha egy örökös elválást kelletik mostan szenvednem? Nyílj meg föld, vagy szakadjatok reám, hadd veszszek el, mert ez élet reám nézve kész itélet. Míg így ment a sivatag pusztán, talált o a varráshoz megkivántató eszközöket, ollót, cérnát, és imitt-amott egy-egy ruhadarabot. Így gondolkodik magába: Ugyan felvegyem-e? veszem-e én ennek valami hasznát? No de csak felszedé a rongydarabokat, és azokból készíte magának olyas ruhát, amivel mezitelenségét legalább eltakará; annakutánna eljuta egy korcsmába, ahol o magát szabómesterembernek adta ki; a korcsmáros maga is a volt, és igy szóla: Soha jobb idobe nem jöhetett volna hozzám segíto: három leányaim férjhez mentek; azoknak ruhát kell mindeniknek varrnom: más az hogy királyfiak mostan házasodnak meg, és azoknak a feleségei számára is ime itten vannak a munkák. Kinek van mostan nagyobb aggódása és búsulása, mint a szegény királyfinak, aki soha még egy öltést se tett, csak éppen mostan, amidon a szükség reá készteté, adtak neki enni, és innya; de búsulásába se enni, se innya nem merészlett, félvén a dolog igen veszedelmes kimenetelétol. A korcsmárosból való szabó kiadja a leányai számára való matériákat, azzal kimutatnak egy különös szobát is. Estve bemegyen, lefekszik; de aludni sem mer, sot úgy gondolkodik magába: hogy reggelre el fog szökni, különben a gyalázattól megmenekedni másképpen nem fog. Egyszer felveti szemeit, hát látja, hogy mindenféle szabósághoz megkivántató eszközök magokban dolgoznak; ezen o nagyon elcsudálkozék, és ismét elaludt. Mikor felébredett reggel, minden ruhák a fogason készen állának. Ezen a mester igen nagyon csudálkozott, és a királyleányok ruháit is így varratta. Mikor megtudta hogy bátyjainak lakodalma másnap fogna tartatni, o is bement a maga koldusruhájában a rezidencia kapuja eleibe bámulni, semmi fizetést nem vévén mesterétol, sot igérte, hogy szívességét, amiért befogadta, rövid ido múlva vissza fogja fizetni. Itt a nagy lakodalom tartatott, az egész birodalmából a királynak ott lévén boldog boldogtalan. De még is annak a híával volt az öreg király, hogy fia meg nem érkezett, és hogy a Vénus madara is szüntelen búsongott, és nem éneklett. Egyszer a rongyos királyfi, amint a rezidencia kapuja elott kéregetne a ki és bemeno emberektol, egy kapus jól reá ut hogy miért nem menne be? ottan kapna elegendo ételt: melyre o azt felelé: Hogy menne oda egy nyomorult szegény a nagy rangúak közzé? Erovel behajták tehát a többi koldusok közzé enni, ahová amint bement: egyszerre az ajtó nyitva lévén, reá szállott a Vénus madara, és felségesen éneklett, mindjárt bevitték a koldust, akire egyszerre a bátyjai és szeretoje reá esmertek. Abba a minutumba megífjodott az öreg király is, és otet királyi öltözetben felöltöztetvén a birodalmat atyja is szabad tetszésére bízta, hogy úgy bánjon velek amint neki tetszenék. Akiknek minden jelenvalók halált itélének. De o így szólott: No ti háládatlan és kokemény szívet viselo bátyáim, akik nekem jóért gonoszszal fizettetek, én most megbüntethetnélek benneteket halállal is; de érezzétek, hogy öcséteknek igaz atyafiságos szíve van, aki bármely gyalázatnak és szenvedésnek voltam is kitétetve, mindazonáltal megfelejtkezem gonosz cselekedeteitekrol, remélvén hogy ennekutánna elkövetett hibáitokat dupla szeretettel és huséggel fogjátok bebizonyitani és megpecsételni. Így mindnyájan öszveesküvének, és számos boldog esztendoket szemléltek víg örömök között.

XXVII. EGY TÁTOSRÓL.

Hajdanában volt a világon egy szegény és sok nyomorúságokkal küzdo ember, akinek voltak tizenkét fiai. Ezen tizenkét fiai, amidon azon idot elérték, hogy valami szolgálatra alkalmatosak lennének, elmentek egy királyhoz szolgálatba, és mindenik szolgált magának egy lovat. A legkissebbik fiú, aki magát bátyjai elott legtunyábbnak és restebbnek mutatta, de alattomba a legnagyobb okosságú és serénységu volt, egy lovat, amely a király istállójába leghitványabb és restebb volt, magának elválasztott. A király nem igen örömest adá neki mondván, hogy száma nélkül sok szép lovak lennének istállójába, miért nem választana o is mint a többi bátyjai, olyan szép lovat? de o minden módon megelégedvén a hitvány lóval, megköszönvén a királynak nagy kegyelmét, haza felé indultak. Itta több testvérei nem is kívántak vele menni, minthogy maga sem volt gavallér, a lova is rútúl nézett ki. Egyszer egy nagy sáron kelletett általmenni: a hitvány ló bele maradt a sárba. A kis fiu kérte tehát a bátyjait, hogy segítenék ki: de azok azt felelték: Ha jobban szeretéd a hitvány lovat mint a jót, mostan úgy vegyed hasznát: vess magadra, mi veled nem bajlódunk; azzal ottan hagyták. Alighogy testvérei elmenének, megrázkodott a ló, egyszerre egy aranyszorü paripa vált belole, és így szólt a kis gazdájának: Ime itten van a fülembe egy pár arany öltözet, vedd fel magadra; és azzal, szárnyas ló formáját vevén magára, azt kérdezte, hogy milyen sebességgel menjen? úgy-e mint a szél vagy mint a gondolat? amelyre úgy felel a lovagló Kelf (így neveztetett): Úgy menj, hogy se magadba se pedig bennem semmi kár ne essék. Azzal amint széllelnézett, már hazájába volt. A bátyjai még sok idore kerultek haza, amelyen igen elcsudálkoztak, hogy öcscsök odahaza volt.