Part 10

Azután megint jól éltek míg a pénzben tartott; és mikor a pénz elfogyott, az apjának azt mondá: No most egy szép paripa leszek, aztán ülj rám, és alább ne adj mint három száz forinton. Az apja úgy cselekedett mint a fia parancsolta. Más nap egy igen szép paripa lett belole, az apja reá ült, s a vásárba vezette. Az ördög, akinél tanulta a mesterséget, megtudta, hogy oly igen megtanulta, az is elment a vásárra, és az emberhez megy, és kérdi, hogy mire tartja a lovát? Felel az ember: Három száz forinton. Az ördög mindjárt ezüst pénzzel kifizette, az ember pedig elfelejtette a kantárt kivenni a fejibül, mivel a pénz igen szép volt, azért elment haza; az ördög pedig felült a legénybül lett paripára, és hegyeken völgyeken ment mint a szél. Egyszer egy korcsmába teként be, tehát sok részeg ember volt ott, s káromkodtak. Ez megtetszett az ördögnek, a lovat megkötötte egy fához, maga pedig bement a korcsmába, a szegény legény ló képibe búsúlt, de el nem szabadulhatott; arra megy egy gyermek, mondja neki a legénybul lett ló: Te gyermek! gyere szabadíts meg, ezt az állam alatt való szíjat kapcsold ki; a gyermek megijedt, elszaladt tule. Azután egy leányka ment arra, annak is mondta, az oda ment és kihúzta a kantárt a fejibül, és az én paripám vissza szalad nagy messzi. Az ördög ezt észre vette, utána szaladt, már el is érte volna, hanem a legény egérré lett, és egy lyukba bújt; az ördög pedig macskává vált, és a lyuknál leste, hanem hogy sokáig elol nem jött, a macska elaludt; az egér a lyukbul kijött, és galambbá változott, és elröpult nagy messzi, úgy hogy mikor az ördög felébredt, és észbe vette, már jó messzi volt. Akkor csakhamar tikölo kányává változott az ördög, utána röpult, már el is kapta volna, de a galamb egy király udvarába röpult, és a király leánya épen a folyosón sétált, eleibe röpult, és aranygyurové vált; a királyleány látta a galambot és a gyurot, azt gondolta, hogy a szentlélek hozta neki, s az ujjába dugta a gyurot. Erre az ördög a királyba bújt, és annyira kínozta, hogy majd csaknem meghalt, az ágyban meg sem tudott mozdúlni. Orvosokat hívatott tehát, hanem senki sem tudta meggyógyítani; hát az ördög kiment belole, és doktornak adta ki magát, s a királyhoz ment. Azt mondta neki, hogy mit fizet neki? o meggyógyítja; felel a király: Én neked adom valamit a világon kivánsz; felel a doktor: Én csak azt a gyurot kivánom a mely a leányod ujján vagyon. A király megigérte. Akkor egy kis üvegbol adott neki inni, mindjárt meggyógyult. Azonközben a gyuro megszólamlott a leányhoz, és monda: Lásd az a doktor nem más, hanem az ördög, engem el akar vinni, azért hogyha az atyád parancsolja, adj oda, de a kezibe ne adj, hanem ejts a földre, majd én köles leszek. Mikor a király fölkelt az ágybul, a doktorral együtt a leányhoz megy, és mondja a leányának: Édes leányom, ez az úr engem meggyógyított, hanem a gyurodet kivánja, add neki. Felel a leány: Én a gyuromet neki nem adom; és siránkozott; az atyja pedig parancsolta, hogy adja neki; a leány tehát oda dobta neki a földre, és a gyuro kölessé vált, a doktor pedig egy csunya kakas lett, a kölest ette, hanem azt, aki a padlás közé szorúlt, nem ehette meg, a kakas pedig azt gondolta, hogy mind megette, azzal elröpült pokolba, a köles pedig, aki a padlás közé szorúlt, fölemelkedett, s egy szép legény lett belole. A királyleány elcsudálkozott rajta, és hogy igen szép legény volt, megszerette, és az atyjának könyörgött hogy legyen az a legény az o ura, a király megengedte, és öszveházasodtak, így a szegény legénybül király lett, még pedig most is élnek, hogyha meg nem haltak.

XLIX. KÖNNY-KERESZTSÉG.

Volt egy ember, akinek semmi gyereke nem volt. A felesége mindig könyörgött az istennek, hogy adjon neki egy gyermeket, ha malac lenne is; és lám az az asszony teherbe esett, és szült egy malacot. A malac mindjárt tudott beszélni, de az anyja sírt kesergett, hogy malacca lett. Látta a malac, hogy az anyja örökké sírt, kérdezte hát az anyjától, hogy miért sír örökké? Felel az anyja: Hogy ne sírnék, mikor gyermeket vártam az istentol, és malacot adott. Felel a malac az asszonynak: Lásd édes anyám, nekem hasznomat vehetd, majd a disznókat kihajtom és orzöm a makkon.

Egyszer hogy kihajtotta a disznókat, és az erdon orizte, arra megy egy király, és azon az erdon eltévedt, nem tudott semmiképpen elmenni az erdobül. Hát a malachoz megy, s azt mondja a malacnak: Segélj ki engem ezen erdobül, a leányom a tied lesz. A malac mindjárt kivezette a királyt az erdobül, de aztán megint vissza ment az disznókhoz. Azután megint más király ment arra; az is eltévedt az erdoben, az is hozzá ment a malachoz, s mond neki a király: Te malac, vezess ki engem ezen erdobül, a leányomat neked adom. A malac azt is kivezette az erdobül, azután megint a disznókhoz ment. Harmadszor is jött egy harmadik király, az is eltévedt az erdoben, azt is szinte azon szerint kivezette az erdobül. Azután haza hajtotta a disznókat. Az anyja és apja nagyon örült rajta, hogy oly szorgalmatos a fiok malac képiben.

Volt pedig az anyjának egy kakassa, kit a malac megszeretett, azért monda az anyjának: Anyám asszony, a kakasnak adjon ki kukoricát, hadd hízzék meg jól. Mikor a kakas jól meghízott, akkor megnyergelte, felült a kakasra, és elment az elso királyhoz, és mondá neki: Király, tudod-e hogy mit igértél, hogy a leányodat nekem adod? A király a leányát neki adta igéreti szerint, és vele egy komornikot is felültetett a hintóba, és mikor az erdobe mentek, a kocsisnak azt mondta a malac: Megállj kocsis, hadd szállok le; és mikor leszállott, a komornik a leánynak azt mondta: Menjünk más uton, hogy a malac ne jöhessen utánunk; mit csinálsz vele? inkább én veszlek el, légy az én feleségem, kár leszesz annak a csúnya malacnak. Azután más uton elmentek. A malac pedig mind tudta hogy mit beszélnek; mikor más uton akartak elmenni, utánok szaladt a malac, és fölugrott a kocsiba, mind a leányt, mind a komornikot lehányta a kocsibul és mondá nekik: Mivel engem megcsúfoltál, most már nekem nem kellesz. Akkor a kocsival pénzzel haza ment az atyjához, hol is az atyja megörult annak, hogy a fia oly sok éro jótzágot kocsit lovat vitt nekik. Akkor megbeszélte hogy hogyan járt.

Más nap a kakast megint megnyergelte, fölült, és elment a másik kírályhoz, és monda neki: Fölséges király, eljöttem az igéretért, most adja meg nekem a leányát. A király a szavát nem akarta vissza vonni, neki adta a leányát, és az is befogatott hat lovat, a leányát fölültette, és egy komornikot adott vele. A malac a kakast a kocsi teteibe tette fel, és maga a kocsiba beült, és elmentek az erdoig. Mikor az erdobe értek, leszállott a kocsibul, és elmaradt tulök; mikor egy darabig mentek, mond a komornik: Hagyjuk el ezt a csúnya malacot, majd én elveszlek. A leány reáállott, monda: Nem bánom, hogyha elhagyjuk ezen csúnya malacot; a kocsisnak mondják, hogy nyargaljon; de a kocsis nem akart, mert félt hogy a malac valami rosszat tesz neki. A komornik tehát levetette a kocsist, és maga hajtotta a lovakat, és nyargalt amint lehetett, de a malac utána futamodott, és elérte oket, és a kocsirul lehányta mind a leányt, mind pedig a komornikot, és minden ruhájokat lehúzta nekik, azután a kocsist megvárta, és együtt az atyjához mentek, mind kocsival s pénzzel.

Harmadszor is elment a harmadik királyhoz, és annak három leánya volt; monda a malac: Fölséges király, emlékezik-e arra, hogy mit igért az erdoben, mikor eltévedt, hogy a leányát nekem adja? Felel a király: Igen is, emlékezem. Három leányom van, amelyiket szereted, az legyen a tied. Felel a malac: Én nem bánom, amelyik szeret, azt add nekem. Bemegy a király a leányaihoz; az öregbiknek mondja: Menj el vele, édes leányom, lásd az engem kivezetett az erdobül; akkor igértem neki, hogy egyet közuletek neki adok. Felel a leány: Kedves atyám, én el nem megyek azzal a malaccal. Azután a király a másik leányának mondá, de az is azon szerint felelt az atyjának. A kissebbik pedig, ki a legszebbik volt, sírva megy az atyjához, s mondá: Szerelmes atyám, egyik néném sem akar parancsolatodnak engedni, azért én engedek, és elmegyek vele, akármit ád az isten; és el is ment vele, és egy komornik. Az erdoben megint leszállott a malac, és elmaradt, a komornik ezzel is úgy akart; hanem a leány azt mondta: Isten adta nekem ezt, el is megyek vele. Erre eléjön a malac, a komornikot levetette, azután a kocsiba ült, és a leány ölibe tette a fejét, úgy aludt. A leány sírt, és egy csöpp könyü a malacra potytyant; erre a malac bore lepattant, és a legszebb ífju lett belole. Bezzeg megörült a leány, ölelte, csókolta; azután haza mentek, apja anyja nem ismerték meg, azt gondolták hogy királyfi: akkor mondá nekik: Lásd-e édes anyám, hogyha megkereszteltek volna, mindjárt emberi színben lettem volna; most csak egy keresztyén könnycsepp emberré tett. Azután nagy öröm lett a háznál, a lakodalmat is ellakták, most is zeng fülembe a muzsikája, pedig már vége van.

L. A HÁROM VÁNDORLÓ LEGÉNY.

Egy idoben árván maradtak három vándorló legények, akiknek nevek volt Sándor, Lorinc és János. Amidon már sok ideig vándorlottak volna az országban, egykor útazások közben egész a török gránicig jöttenek, ugymint Belgrád városáig. Midon ezen három vándorlókat az törökök meglátták, azonnal megfogatták, és az legelso urodalom kezébe adták, hol is mint foglyok egy esztendeig voltak, és dolgok jól ment, ámbátor rabok voltak is. De esztendonek elfolyása után vásárra vitték és háromszáz forintért egy más urodalomnak eladták, ahol is szinte jó dolgok volt; de ellenben minden héten kétszer az talpokat megverték erossen azon okból, hogy el ne szökjenek. Ezen szegény vándorlók alig várták az esztendonek elfolyását; amidon kitölt ezen rabságok ismét vásárra kihajtották, és Holofernes nevezetu basának adták el szinte háromszáz forintért, aki is ugyan hét esztendonek elfolyása elott az napkeleti királynak leányát elfogta, de minthogy szüzességét azon esztendok alatt is el nem vehette, azért is a legerossebb tömlöcbe tétette. Azon három rabokat egy idoben kiküldötte volt a szollok hegyére puttonnal kigyókat fogdosni; de minthogy ok azon vastag nagy mérges kígyókat megfogni nem merészlették, azért a basa önnön kezeivel a puttonokba berakta, és így ovelek haza vitette. Már annakelotte készíttetett o két koporsót, aki az egyik nagyobb volt a másiknál, a kissebb pedig ki volt jóforma nagyságú lyukakkal furkálva, azután a princesznét a koporsóba egy ingbe befektette, és úgy a kígyókat reá öntötte, az két koporsót pediglen jó erossen reá szegezte, és így, amidon a kígyók a leány testibol jól laktak, a másik koporcsóba a lyukakon heverni általmentek. Így hagyta o a szegény leányt az eros tömlöcbe negyven napokig, és azon ido alatt úgy megették a kígyók, hogy a legkissebb csontját sem lelhették. Ezen fájdalmat, gondolhatja mindenki, mely eros volt kiállani. Negyven napoknak elfolyása után felhozatta Holofernes a tömlöcbol a koporsót, de a kígyók is mind döglöttek voltak; és azon kígyókat egy nagy kazánba belé rakatta, és belolök mérget szándékozott fozni. Amint már két napig fottek, próba gyanánt egy kanállal az kutya szájába bele öntött, aki is tole mindjárt megdöglött. A többi között, midon ezen cselekedetet látták ezen három ottan lévo foglyok, csak egymás szemibe tekingettek. Mond a János a többieknek: Barátim, mi annál inkább úgy is rabok vagyunk, tehát majd én is egy kanállal az basa szájába bevágok; a melyre mindnyájan reá álltak. Az fozés mellett minthogy már elfáradt a basa, és nagy melegség által kevessé rosszúl is lett, Jánosnak két baráti megkapták basa uramat, és a szájába jó nagy dózsist öntöttek a méregbol, a kitol mindjárt meghalt okeme. Ezen cselekedet után a három barátok öszvebeszéllettek, és elvitték basa uramnak három aranyszoru lovait is magokkal; de minthogy egy hídon a gránicon által nem mehettek, azért a lovakat egy rejtek helyre lekötötték, és úgy magok a setét éjtszaka idején, legnagyobb mennydörgések villámlások között hason az hídon általmentek szerencsésen. Amidon így általmentek volt már a gránicon, nem messzi volt egy magas hegy, a melyet akaskányi hegynek neveztek, és az a hegy akkora volt, hogy ha egy ember fent volt, idelent akkorának látszott mint a legkissebb madár. Már pediglen ezen elszökött barátok egy lészát csináltak, hogy az tengeren annál könnyebben keresztül mehessenek. A mint ok jól messzi mentek volt már az hegyen, és a legfelsobb parton állottak, következendo nap a hír elszélledett, hogy azon három foglyok elszöktek, és a basát ölve hagyták; azonnal utánnok küldöttek tehát, és egy török más rabbal éppen azon az úton találtak menni, amerre ok vették útjokat; a hegynek tetején látja az kopasz török a három állatot, és valóban azt gondolta, hogy azon elszökött foglyok volnának, amelyek ugyanazok is voltak, de minthogy azon vele volt keresztyén gondolta azoknak lenni, azzal ámította otet el, hogy valamely sasok volnának; és így ok lészára felültek, és a tengeren elereszkedtek. Mentek mentek, hét nap hét éjtszaka annyira mentek, hogy nem is tudták merre volnának; de minthogy az éhség kénytelenítette oket szárazra kimenni, azon igyekezetöket reá is fordították, és úgy a szárazföldre kevés ido múlva ki is szálltak. Amint így az erdoben járkálgattak, birkanyomot találtak, a kin is addig mentek, míg egy helyütt az erdoben egy akolra találtak, és amidon bementek volt az akolba, hát látnak egy nagy óriást, akinek csak egy szeme volt, és az is a homlokán, és kérdezi oket mi járatba vannak? akinek is dolgokat azonnal elbeszéllették. Az óriás azután nekik enni adott, és minthogy nem sokára beestvéledett, a birkákat behajtotta az akolba, akik akkorák voltak mint minálunk a szamár, és más zárja nem volt mint egy ko, de eztet olyan közönséges emberek tizenketten sem emelhették volna helybol el. Már most amidon bezárta volt ajtaját, maga is a tuzhöz jött beszélgetés okáért az óriás; többi között mindegyiknek a nyakát megtapogatta, melyiké volna legvastagabb; hát a szegény Sándorét legvastagabbnak tanálta, azonnal megfogja hát a késit, és a nyakát levágta, és birkáinak enni oda vetette. Itten a két barátok néznek egymás szemibe, öszvebeszélgetnek, s amidon látták volt hogy óriás uram a tuznél hanyatt lefekütt, egy üszkös fával János a szemét kitolta, és így semmit sem látott. Már reggeledett s amidon a madarak megszólamlottak, o elvette a követ ajtaja elol, de ily fortélysággal eresztette ki birkáit, t. i. keresztül vetette két lábát, és azok közt egyenként eresztette ki oket, de minthogy János valaha csizmadia a legény volt, az tuje és hegyes árra még akkor is nála volt, egyetemben megtanította Lorinc barátját is, és adott néki is egy árrat a kezébe, hogy egy birkának a farkába akaszkodjon, és amidon az ajtó mellett lészen, szúrja a hasába, aki otet hamarsággal ki fogja húzni. János maga is így cselekedett, és szerencsésen mind a ketten kijöttek, de amidon már az birkák kimentek volt, megintlen betette kövivel az ajtaját a vak óriás uram, és tapogatott mindenfelé, de minthogy semmit sem talált, akkorát kiáltott, hogy ok a tengerparton arra a kiáltásra hasra estek, és ennek az ordításnak meghallása után azonnal maga formájú tizenkét óriások jelentek meg, és látták az o szerencsétlenségit. Mindjárt összeszaggatták otet, azután a tengerhez szaladtak mind a tizenketten; de már a két elszökött rab barátok tizenkét ölnyire a tengerbe voltak, azért hogy ok bosszút nem állhattak, mindnyájan együtt el kezdtek bogni, ordítani, és sikoltozni úgy, hogy ezen nagy sikoltozások után a tenger felháborodott, és habjaival szegényeket majd eltemette.

De még is isten oket szerencsésen megtartotta; továbbá is mentek ok, míglen egy erdore találtak, ahol az o lészáikat kikötötték, és bementek sétálás képest az erdobe. A többi között találtak itt egy szép folyóvizet, ahol is megszemlélték hogy itten embernyomás volt, és ezen nyomás után addig mentek mentek, míg egyszerre tanáltak egy remetének a házára, ahová be is mentek, és tanáltak tulajdon egy öreg remetét, kit szent Antalnak híttak. Ez a jövevényeket szívesen fogadta, és minthogy ezek magokat ajánlották hogy itten maradhassanak; akarnák ok is ezen szent életet viselni, minthogy úgy is se hazájok se egyebök nincsen, a remete szívesen megtartotta oket. Következendo nap a remete szokását az én János és Lorinc szökött uraimnak is be kellett venni, mely ebbol állott, úgymint reggel a háztól fogva a vízig térgyen kellett menni imádkozni, és ott megmosogatták magokat, és onnan ismét térgyen vissza. Amidon a szobába bementek, már itten volt az asztalon három cipó hozzá tartozandó étellel elkészítve, és mindegyik magáét megette. Más nap, amidon elvégezték szolgálatjokat, az erdobe sétálgattak, és azt tanálta mondani Lorinc: Te János, üssük agyon ezen vén remetét, van ennek talán sok elrejtett kincse. Felelt János: Mit beszélsz, látad hogy isten szegénye, és csak jobban élne mint most. No tehát hagyjuk abba. Következendo nap, amidon kötelességekrol együtt haza jöttek, hát az asztalon csak két cipó volt, akkoron azt mondja a remete: Valamelyitek nekem rosszat kívánt, ezért a házamtól mindjárt távozzatok, és haljon meg olyan halállal, minot énnekem akart tenni.

Ezzel útnak vették sátorfájokat, és az erdokön bújdostak mint a rossz cigányok. Akkor egy éjtszaka nagy tüzet láttak, oda mentek, s lám haramiák voltak, huszonnégyen. Hát oda köszönnek; kérdezik: kik légyenek; olyanok vagyunk mint tík. Erre a haramiabasa oda vet egy aranyat, és János felvette, Lorinc eleibe is oda vetett, aki eztet fel nem vette, amelyen a basa megharagudott, és mindjárt nyársra huzatta mint valami kis malacot, és megsüttette otet, és így maga maradt János. Hát egy idobe, mikor otet vigyázóhelyre küldötték, arra a falunak az útjára tanált menni, amerre legközelebbi falukból malomba búzával és egymással jártak; azon egy szegény ember vitt volt egy kocsin hat zsák búzát, melyet János tole elvett, és magok lakóhelyekre vitt. Ezen elso cselekedetin nagyon megörultek a több haramiák, és megintlen visszament valami szín alatt, és felállt a paraszt kocsiára, és bementek együtt a faluba, és onnét a város bírájához egy közelebbi városba mentek, és János a károkat megösmerte, és kérte oket hogy ma tíz órakor estve sok emberekkel jojenek oda, és fogják oket meg, amelyet bíró uram meg is cselekedett; de mindazonáltal jegyokúl aztat hagyta nekiek, hogy engemet arról megismerhettek, hogy az én kalapom keresztbe fog lenni. Azzal a János visszament, és vacsoráltak együtt. Kevés ido múlva a sok emberek körulfogták az elárúlt haramiákat, és egyenként megkötöztették oket, de csak épen a basa maradt együtt Jánossal, kibe minden bizodalma és reménysége volt, de éppen megcsalatkozott, mivel amidon leült, ez hátra taszította otet, és erossen megsebezte; akkoron aztat is megkötözték, és feltették a kocsira mind mint valamely mangalica disznót, de még is csak arra kérte Jánost, hogy ne azon halállal mulaszsza ki a világból, mint o a barátját Lorincet. De midon a legelso városba bevitték, mindenekre a legerossebb szentencia szállott, és a kövér haramiabasát megsütötték mint o a János barátját. Kinek volt itt nagyobb becsületi mint Jánosnak? szerették is otet méltán, s ezen tett érdemiért az király az gyermekek mellé udvari mesternek tétette. Több idoknek elfolyása után, minthogy János jól viselte magát, és jámbor életu volt, különben szép gyermek is volt, és tudományokkal is bovelkedett, az egész udvar otet kedvelte; de ami még több, az o kellemetessége miatt az király leánya bele szeretett, amelyet idovel atyjának megjelentett azzal a kéréssel, hogy engedné meg, hogy János otet feleségul vehesse. Ezen a császár, azaz a király megörult, és meg is engedte nekie a kérését, és tudtára adta Jánosnak ezen édes érzeményt, aki örömiben majd meghalt. És egynehány napoknak elfolyása után megházasodtak, és nagy mulatságot tartottak, és sok esztendoket éltek szerencsésen, és többé János nem is kivánkozott hazájába menni, és itten mint uralkodó király meghalt. A ki el nem hiszi, menjen és kérdezze meg az agyon ütött vak óriástul.

LI. KALMÁR FIA.

Volt a világon, Csehországban, egy nagy gazdag kereskedo, kinek egyetlenegy fia volt. Amidon ez már annyira felnott, hogy oskolába járt, és mindenféle irásokat és könyveket tanult, mondotta a fiának: Hallod-e, kedves fiam, már mostan tanuld a pénzre való játékokat, hogy te is a többi urakkal egy társaságban lehess. Erre mondotta a fia: Jaj édes atyám, én azt nem javasolom magamnak, mert úgy lehet, hogy minden kincset el találnék pazérolni, és aztán mindnyájan koldusok maradnánk és utóljára is engem fognának kedves szüléim okolni, hogy énmiattam szegényedtek el. Mondá az atyja: Fiam, ne félj semmit, mert vagyon nekem annyi, hogy ha mindig költöd, sem fogod elkölteni. Azért neked javaslom ezen játékokat, mivel te másképpen nem fogsz a városban való néppel esmeretségben lenni. Mostantól kezdve tehát oly embert fogadok neked, ki téged mindenféle játékokra, kártyára, kockára, biliárdozásra meg fog tanítani. Újra mondta a fia: Én, atyám, soha se, mert tudom mi fog abból következni utóljára is, s az éppen semmi becsületemre sem fog válni, mivel ha én valamelyiknek a pénzit vagy úgy lehet a jószágát elnyerném, bizony nem mondaná, hogy isten áldjon meg, hanem inkább átkozna; ha pedig mindég vesztenék, akkor, tudom bizonyosan, hogy volna becsületem míg a pénzemben tartana, de mikor elfogyna, épen senki sem nézne reám. Azért atyám, ne is ingereljen engem arra, mert nekem semmi kedvem reá. Atyja elhagyta a fiút egy darabig; de sok ízben még is csak mindig emlegette neki a játékokat; amidon egykor a fiú csak elment az almáriomhoz, és kihúzta a fiókot, és kivett valami 10,000 forintot, mondván: Atyám, én most elmegyek a kávéházba játszani, megpróbálom. Mondotta az atyja: Most, fiam, szeretem dolgodat, mert ezután fogsz majdan kipallérozódni, hogyha urakkal társalkodol.