Part 4

Georgina és Mariett bizonyos képecskékre alkudoztak, amelyek kopott bőrtokokba voltak zárva és egy-egy régi asszony pasztell-képét rejtették magukba. Szindbád látta a maroquin-kötésü női arcképeket, amint azokat egykoron a megfelelő férfiak a szívük tájékán hordták, Mariett és Georgina finom kezeikkel sorban vizsgálták az elmúlt hölgyek eme emlékeit, és Szindbád lassacskán maga is olyan formájúnak látta a két nőt a régiségkereskedő boltocskájában, mintha ők is maroquin-kötésbe volnának foglalva, finomra csiszolt üveg alatt és egy késői rajongó ágya fölött függnének valahol, valamerre… A boltajtó kinyilott. Szindbád mély tisztelettel leemelte a kalapját, a nők fátyoluk mögül bólintottak, majd Georgina Mariett karjába kapaszkodva hosszu léptekkel tovább lépkedett a girbe-gurba utcácskában, a vékony hóban. Midőn visszavette volna a tekintetét, a boltajtón át a Türm úr vizsgálódó szemével találkozott a szeme. A finomfejü boltos előbb gyanakodva, majd figyelmesen, később nyájasan pillantott a boltja előtt állongó idegen úrra és Szindbád már azon gondolkozott, hogy mégis csak megvásárol egyet a hölgyek által a bolti asztalon hagyott képecskékből, amidőn jobbnak látta kullogó, óvatos léptekkel a sarkon elkanyarodó dámák után venni útját.

A nőket messziről hazáig kisérte, szokott sétáját elvégezte a ház előtt és midőn megállott a kivilágosodó ablakok alatt, hamarosan tulipánt rajzolt a hóra, mintha abból valaki megtudhatná, hogy Szindbád itt járt és ácsorgott az ablak alatt.

És még sokszor rajzolta a tulipánokat a hóra, éppen a színház hátulsó bejáratánál is, ahol egy ócska ládán ülve a lábát lóbálta délután, mert egyéb teendője nem volt. Egyszerre Szalánczi kisasszony állott meg mellette és kis keztyűs kezét nyújtotta.

– Még mindig búslakodik, Szindbád? – kérdezte pajkos részvéttel. – Igazán sajnálom, hogy megszomorítottam. Nem, többé nem kacérkodom senkivel, ha maga városunkban van. Ilyen költőiesen érzékeny kedélyt valóban nem szeretnék megbántani.

– Kivel kacérkodott? – kérdezte Szinbád némi csodálkozással.

– Helyes, ön büszke férfiu, – felelt Szalánczi kisasszony és az esti színlapra nézett kis kalapja alól, amely fekete bársonnyal volt díszítve és éppen egyszerűségével volt hajlandó föltünést kelteni.

A színlapot (persze könyv nélkül tudta) kedvetlenül végigbetűzte az ócska ajtón, amelyen a ragasztószer és a régi színlapok, elmúlt szép esték síremlékeként növekedtek ki a deszkából. Mennyi taps, mennyi szép remény, sóhajtás, boldogság és keserv rejtőzködik az ócska színlapok mögött! Csak nagyfalvi Kisfalvi Demeter igazgató kéri rendületlenül a nagyérdemü közönség kegyes pártfogását.

– Tudom, hogy megvet, – mondta egyszerre mély sóhajjal Szalánczi Edit. – Ismerem én magát alaposan, Szindbád úr! Magának középkori szerzetesházi főnöknek kellett volna lenni. Ott kedvére nyúzhatta volna a feslett barátokat! De hogy azért megharagudjon egy okos ember, mert egy színésznő egy virágcsokrot elfogad, amit a zenekarból fölnyújtottak! Ilyent igazán még soha sem hallottam! Remélem legyalázott a sárga földig azóta helybeli ismerősei, barátai előtt. Tán még Stánczy Pistának is elpanaszolta az esetet és Pista nem ír több népdalt, nekem ajánlva a kottát!

Szindbád, bár ebben az időben meglehetősen szórakozott ember volt, (mért nem nyílik ki soha az erkélyajtó a folyóparton?) nyomban észrevette, hogy Szalánczi kisasszony valamely félreértésen nyargalász. A kisasszony nevezetes volt arról, hogy aprólékos dolgokból kifolyólag egész életre szóló haragot kezdett a kollégáival.

– Hát ki küldte a virágcsokrot? – kérdezte Szindbád, hogy valamit kérdezzen.

– Ugyan ne tetesse magát, – felelt a kedves művésznő és negédesen vállat vont. – Maga éppen olyan jól tudja, mint én, hogy Pálházi Ferenc, ki halálosan szerelmes belém, amióta az Uff királyban látott.

Szindbád leszállott az ócska ládáról, amelyen nemcsak a direktor szokta kipihenni gondjait, hanem a kövér komikus és a többi idősebb szinészek is, akik nem féltették ruházatukat a ládában leselkedő alattomos szegektől. Még egy utolsó tulipánt rajzolt a hóra.

– Tehát Pálházi küldte a virágcsokrot? – kérdezte. – Ugyanaz a Pálházi?…

– Sajnos, egy kedves, meghitt és örökké emlékezetes szalont veszítek el, midőn a virágokat elfogadom, – folytatta elmerengő hangon a szinésznő. – A Pálházi-hölgyek kedvessége mindig felejthetetlen leend, hisz meglehetősen bizalmas barátnőim voltak. Ők ugyan csak kisvárosi asszonyok, akik nem sokat értenek a művészet, divat és irodalom dolgaihoz, de vajjon hol is tanulhatták volna! Elzárkózva, maguknak, magukért élnek a kis városban és a Képes Családi Lapok régi évfolyamaiból másolják a divatot. De azért nagyon kedves, derék nők voltak és én sok mulatságos percet köszönhetek nekik. Habár, mondom, majdnem műveletlen nőknek merném őket nevezni.

Szindbád meglehetősen bárgyu mosollyal hallgatta végig a szinésznő gyorsan elmondott szavait, aki olyanformán vágtatott a mondatokkal, mint mikor nagyon hosszu a szerepe és tíz órára mégis csak szeretne hazakerülni.

– Sajnálom a hölgyeket azért, mert rossz szívü teremtésnek fognak tartani, habár hogy ők doktor Corvinusszal nem látják tisztán a modern világot, azt én eleget hangsúlyoztam előttük. És nincs rossz szívem sem! Van a karban egy szegény leány, aki titkon az én régi harisnyáimat viseli, a Takács. Ismeri?

– Pálházi tehát ismét a városban van? – kérdezte elgondolkozva Szindbád.

Szalánczi kisasszony türelmetlen mozdulatot tett, mintha minden eddigi beszédét kárbaveszettnek látta volna.

– Én nem tudom, honnan is tudnám… De hát mégis csak Pálházi áraszt el napok óta a drágábbnál drágább virágcsokrokkal. Mi is megy ma este? (A karmantyúból aranyszélü lorgnett került elő.) Igen, a Suhanc. Már megint trikós-szerep. Istenkém, csak a mi drága jó direktorunknak jönne már meg egyszer az esze és hagyna föl ezekkel a trikós-darabokkal. Szégyenlem magam minden áldott este trikóban mutogatni. Az embernek egyebet se hoz a posta, mint szerelmesleveleket. Az asszonyok mind meggyülölnek és azt hiresztelik, hogy tömöm magam. Pedig abban a vékony francia trikóban igazán nincs egy csöpp vatta sem. Isten önnel, Szindbád úr. Remélem, látom este a nézőtéren. Az öltözőmben nem fogadhatom. Sokat kell vetkőzni. És a virágokért ne haragudjon. Hisz maga is küldött nekem elég virágot. Istenem, milyen boldog is voltam akkor! Persze, már elfelejtette!

A kisasszony a keztyűjét félig lehúzta és a kezefejét csókra nyújtotta és a tekintete is harmatos és meleg, szinte búbánatos lett, amint Szindbádra nézett, majd besietett a hátulsó kapun.

Szindbád a vállán keresztül utánapillantott.

– És ezért a nőért rajongtam, – gondolta magában elkeseredve, amint tétlenül visszaereszkedett az elhagyott ládára és még egy, az eddigieknél nagyobb tulipán rajzolásába fogott. A gondolatai, mint fáradt madarak, szállongtak Pálházi és Pálházinék körül. Vajjon mi igaz abból, amit Edit kisasszony itt gyorsan elbeszélt? A csélcsap Pálházi valóban udvarolni merészelne a szinésznőnek abban a városban, ahol elhagyott feleségei laknak? Hirtelen fölvillant előtte Mariett szürke hideg szeme, mozdulatlan arca, előkelő alakja, aki bizonyára nem venné szivesen, ha volt férjéről a Szalánczi kisasszonnyal egy napon hallana! Georgina, – de Georginával már nem merészelt teljesen tisztába jönni Szindbád, habár bizonyosan ő is szégyenkezne sorsa fölött.

Ezután elvégezte a megszokott sétáját a folyóparton, miközben a samoá-függönyök olyan mozdulatlanok voltak, mintha végképpen elzárták volna a házat a külvilágtól, Szindbádtól, mindentől.

A fedett hídnál, hol búsan pislákolt a mécses a kőszent lábánál, hirtelen Mariettbe ütközött. A szürkeszemü asszony fölhevülten, csaknem kétségbeesett arccal állott meg hosszu prémes köpenyében a fülkébe húzódó kőszent előtt és önkéntelenül összefonta a kezét. Harász-kendő volt a fejére vetve és a köpenyegén sem volt minden gomb begombolva.

– Mi történt? – kérdezte megdöbbenve Szindbád, midőn az alkonyi órában e rendkívüli helyen találta a nagyrabecsült dámát.

Mariett hangja szinte megcsuklott a visszafojtott zokogástól.

– Egy óra óta mindenfelé keresik a cselédek doktor Corvinuszt. Most végre magam indultam lakására és én sem találtam otthon.

– Georginát baleset érte? – kiáltott föl megrendülve Szindbád.

– A kis György rosszul lett!… Georginát nem szokta semmiféle baleset érni.

Szindbád megkönnyebbülve lélekzett föl.

– Asszonyom, engedje meg, hogy a kapuig kisérjem, már sötétedik itt a parton, magam pedig azonnal nyakamba veszem a várost, a föld alól is előteremtem doktor Corvinuszt, a csodadoktort.

Mariett hálásan nyújtotta a kezét.

– Nagyon lekötelez vele, Szindbád úr. Kérem, nem felejtjük el önnek. Már úgyis barátunknak tekintettük. Tudja, a magunkféle szegény, elhagyott nőket nagyon könnyü megnyerni. Siessen az istenért. Most már magam is elérek a kapunkig.

Az asszony alakja eltünt a régi ház boltíve alatt, Szindbád néhányat fújt bundagallérjába.

– A véletlen, a vakeset az én legjobb cimborám, – dörmögte magában. – Ime a séták első gyümölcse. De hát most honnan vegyem elő azt az ördöngős csodadoktort?

Corvinus urat nem sokáig kellett keresni. Valamiképpen megtudta, hogy a Pálháziék cselédei hajszolják a városban, jött, mint a puskagolyó. Szindbádnak csak éppen annyi ideje volt, hogy a karjába kapaszkodjon és vele egyszerre suhanjon be az ódon házba, ahol szinte ijedten látszottak égni még a lámpások is a folyosón. Az öreg doktor először az ajtót nyitó nagybajuszu vén inasra kiáltott rá:

– Nem kell mindjárt megijedni!

Pedig egy kissé ő maga is meg volt ijedve.

A szalon közepén ünnepélyesen, brokát-ruhában állott Walterné és ezüstszürke haja magas toronyba volt rakva fején.

– Ugy-e nem lesz semmi baj, doktor Corvinusz? – kérdezte a doktort, amíg az a szomszéd szoba ajtaját fölnyitotta, ahonnan hangos, keserves gyermeksírás verődött Szindbád füléhez.

Walterné méltóságteljesen helyet mutatott Szindbádnak a szalonban, aztán kecsesen bólintgatva kihátrált.

– Megbocsásson, jó uram, a kis beteg nékem is hozzátartozóm, a drága életért nagyon aggódom. Au revoir!

Szindbád egyedül maradt a fehérkabátos, hermelines osztrák császárokkal, a nagy óra cimbalom-hangon ketyegett a fele fölött és egy pasztell-képről élénken figyelni látszott őt egy hosszúlábu, kiskalapos dáma, igen rózsaszínü arccal, ölében tarka ebecskével. A dáma egy padon foglalt helyet, háta mögött tán Versailles tornyai… Szép dáma volt. De Georgina szebb. Sokkal szebb. És mintha most valóban egy kép elevenedett volna meg, a függönyök mögül Georgina rózsaszínü háziruhájában, rózsaszínü szívalaku arcocskájával kilépett és szinte lábujjhegyen osont Szindbádhoz, kezét csókra nyújtva…

– Köszönöm, – mondta suttogva. – Már másodszor van segítségemre, Szindbád. Hálás vagyok.

– Adja még egyszer a kezét, – rebegte Szindbád. – Mind a két kezét, imádott asszonyom. Boldog vagyok, hogy önnek szolgálatára lehetek. Az életemet szeretném föláldozni önért, hisz oly véghetetlenül szeretem…

– Pszt, – intett halkan Georgina. – Ez óra nem alkalmas a beszélgetésre. Megyek vissza a betegszobába.

Forrón, gyorsan megszorította a Szindbád kezét és eltünt ismét, mint egy jelenés. Könnyü női illat borongott Szindbád arca körül és ez hitette el vele, hogy nem álmodott.

A pasztell-képről a tornyocskák, az ölebecske, de maga az igen hosszúlábu dáma is bizonyos megértéssel tekintettek Szindbádra. Igen, úgy volt az akkor is, amikor a tornyocskák és a kis kalap alatt a rózsaszínü arc még a valóságban létezett. Már akkoriban is így volt a dolgok sorja.

Később Mariett jött a doktorral. Doktor Corvinusz a lázmérőjét tette vissza tokjába.

– Lázas, igaz, de nem kell mindjárt megijedni.

Mariett aggódó arcát mondhatatlan figyelemmel fordította a csodadoktor ráncos arcára. Mintha e vén, fogatlan szájban rejtőznének a megváltó igék.

– Tehát borogatás?

– Igen, és este még egyszer visszajövök.

– Én majd nyomban sürgönyt küldök a fiu apjának, – mormogta Mariett. – Hátha komoly a baj. Legyen a gyermeke mellett.

Szindbád halkan megszólalt most:

– Azt hiszem, hogy Pálházi úr éppen a városban időzik. Mintha tegnap a színházban láttam volna.

Mariett szótlanul bólintott.

– Akarja a kis beteget látni, Szindbád úr? – kérdezte később, míg a csodadoktor receptjét írta az asztalnál. – Csak innen a függöny mögül. Látja szegénykét?

A szomszéd szobában, amelynek függönyéig Szindbád lábujjhegyen ellépkedett, fehér ágyacskájában nyugtalankodva feküdt egy kis fiu. Az ernyős lámpánál az öreg asszony, míg az ágy fejénél szoborszerü merevséggel ült Georgina, liliomszárakhoz hasonlatos, félig meztelen karjai összefonva mellén, mintha megérezte volna a Szindbád tekintetét, lassan fölemelte hosszu pilláju, harmatos szemét és búsan a függönyre nézett.

Ballábát, amelyen fehér harisnya és keskeny szallagokkal megkötött félcipőcske volt, lassan a szoknyája alá visszahúzta.

– Ugy-e nagyon beteg? – hallotta Szindbád füle mellett Mariett lágy, meleg hangját.

Szindbád kénytelen volt a szegény fiúcskára nézni, aki nyöszörögve fordult meg takarója alatt.

– Anyám! – kiáltott föl siránkozó, boldogtalan hangon, ahogyan csak egy megsebzett kis madár, vagy egy beteg gyermek tud kiáltani.

Mariett nyomban félretolta Szindbádot a függönytől és a szobába futott.

Szindbád a csodadoktorral ballagott ki a házból.

– Megmarad a gyerek? – kérdezte Szindbád az utcán.

Az öreg orvos a bunda gallérjába burkolózott.

– Mit tudom azt én! – felelt mogorván és ellenséges pillantást vetett Szindbádra, mintha ez most az ő mesterségébe kontárkodott volna. Bizonyosan nem tetszett neki a bizalom, amelyet Szindbád az ódon házban élvezett.

HETEDIK FEJEZET, _amelyben a pezsgő palackjában marad._

A Francia kastély éttermében, amely akkora volt, mint egy lovagterem, a szinészek részére hosszu asztal volt föntartva, ahol többnyire virágbokréta állott. A Francia kastély vendéglősének kedveskedése volt ez a bokréta. Az ország minden részébe eljutott híre (a szinészek révén) a galáns Bercinek, aki nagy murikat és áldomásokat szokott csapni a szinészek tiszteletére. Kedvenc szinészei évek hosszán át hitelben ettek-ittak nála és minden nap végignézte az előadást, az állóhelyről, miközben fekete selyem sapkájával meghatottan tapsolt az érzelmes jeleneteknél. Midőn félig üres volt a nézőtér, a kómikus Berci barátunk tiszteletére külön vicceket szőtt a darabba, sőt a kisebb szinésznők ábrándosan forgatták a szemüket a kis kopasz, kövér férfiu felé, aki többet sírt, nevetett a színházban, mint élete egyéb részeiben. Mintha intendánsa lett volna a városka színházának, minden színházi eseményben benne volt a keze. Kevés szakértelemmel, de annál több rajongással hallgatta végig a premiéreket, neki minden darab tetszett, és csak azt sajnálta, hogy az utolsó fölvonás végső jelenetét nem várhatta be. Fekete selyem sapkáját a fejére csapva, átfutott az étterembe, hogy megfelelően fogadhassa a színházból kitóduló publikumot. Már tudta, hogy kik jönnek színház után vacsorázni és az asztalokat előre elrendezte. A társulat súgója későbben úgy is elmondta neki, hogy mi történt – azután.

Berci azon az estén, midőn Pálházit a színházban meglátta, rendkívüli intézkedéseket tett a nevezetes úr fogadtatására. A háziszolgát elfuttatta a cigánybandáért és személyesen nézett körül a konyhában, bár az ételszagot nem szerette. A szinészek asztalára készített virágbokrétát az utolsó percben fájó szívvel ugyan, de megosztotta a Pálházi úr részére föntartott asztallal. Még néhány perc múlott el és Pálházi ritkás feketeszakállu arca, tatár-feje és bundája, amelyet egy muszka herceg viselhetne, megjelent az étterem előcsarnokában, mellette Szalánczi kisasszony hervatag és finom alakja. A kisasszony kivételesen egy olyan nagy és soktollas kalapban jelent meg, amely a térparancsnokék társaságának véleménye szerint, inkább volt méltó egy félvilági nőhöz, mint egy szolíd szinésznőhöz. A kiséretet Brankovicsné, a társulat anyaszinésznője alkotta, amin ugyancsak csodálkoztak némelyek, hogy a komoly és derék Brankovicsné ilyen játékhoz adja oda személyét. Szalánczi kisasszony, mint aki már úgyis leszámolt mindennel, kihívóan nézett körül a fehér falu teremben, a tiszti-asztal fölött kevélyen túlnézett és a főjegyzőék felé sem vágott alázatos, kislányos bókocskát; csupán a térparancsnokék társaságában lévő öreg grófnő előtt sütötte le a szemét, mert az öreg hölgy aranyszélü lorgnetjén át olyan éles és nem titkolt fölháborodással meredt rá, hogy még Brankovicsné is csak a keztyűjének merte mondani, hogy: kezét csókolom.

Szalánczi kisasszony nyilvános „elbukásá“-nak hirére sokkal többen jöttek el az étterembe, mint máskor. Három esztendő alatt senki sem mondhatott rosszat a szinésznőre. A finnyás úriházak kinyitották előtte kapuikat és a kisasszony most így hálálja meg a közbecsülést! Bizonyosra vette mindenki, hogy Kisfalvi direktor tudni fogja kötelességét. Ezt az arculcsapást nem viselheti el a város.

Pálházi olyan unottan és fanyar mosollyal ment végig a termen, mint aki senkit sem akar ismerni a városban. Hanyagul húzta lábát és csak a szemével köszöntgetett vissza azoknak, akik köszöntötték. Körülbelül negyven esztendős volt akkor Pálházi, de éppen úgy lehetett nyolcvan, vagy harminc. Az arca sárga volt, mint a cigarettafüst és a szeme egy halálosan kiégett férfiu szeme volt. Csak izmos válla és minden hanyagsága mellett rugalmas alakja árulta el, hogy a rokkantságtól még nagyon messzire van.

– A kártyás! – mondta az öreg grófnő a térparancsnokék asztalánál, de nyomban hizelgő mosoly terült el az arcán, amint Pálházi rövidre nyírott fejével bólintott feléje. „A kártyás“ senkinek sem hajtotta meg a fejét, csak neki. Az öreg grófnőnek az öccse befolyásos férfiu volt a külügyminisztériumban.

Tehát most ott ült a híres kártyás a Francia kastély éttermében és a vidéki város publikuma, amely jól ismerte őt, de akiktől mindig idegennek tudta magát tartani, kimeresztett szemmel figyelte a történendőket. Hiába, bármit mondanak is Pálházira a házasságai miatt, mégis csak ő az egyetlen ember ebben az órában Magyarországon, akiről mindenki tudja, hogy milliókat nyert kártyán és lóversenyfogadásokon. A fiatal katonatisztek, akik a kantinban huszonegyesen nyerik el egymás gázsiját, a tisztiasztal mellett elmerengtek, a főtrafikos, Számmer bácsi, akit messzi vidéken a legjobb kalabriászjátékosnak mondanak és nem egyszer fölfüggesztik Komáromban vagy Győrött a játékot, amíg Számmer bácsi véleménye telefonon vagy telegráfikus úton megérkezik, a maga sarokasztalánál, az agglegények társaságában bizonyos megzavarodottsággal piszkálta a sótartót.

– No, Számmer? – szólalt meg végre egy öreg ügyvéd, aki mint tréfacsináló volt ismeretes a városban.

De Számmer nem felelt.

Az ügybuzgó Berci és a pincérek útján csakhamar híre futamodott annak is az étterem vendégei között, hogy az esti vonattal megérkezett Bozsákné, a Pálházi tésztagyúró asszonya, akit mindenhová magával visz a világon. És már a vacsorához Bozsákné gyúrta a tésztát. Majd a színészek asztalánál francia pezsgősüvegek vonúltak föl.

– Pfuj, – mondták némelyek, – ezek a komédiások elfogadják a kártyás pezsgőjét. Mint a cigányok…

De nyomban elmúlott a fölháborodás, amikor Pálházi asztalától lustán fölemelkedett és a színészekhez lépkedett, hogy velük poharat koccintson.

– A legjobb színészek itt vannak Magyarországon, – mondta szuggesztiv hangon Pálházi, mintha maga is hitte volna, amit mond.

Később a térparancsnokék asztalánál vizitelt, de ott igen rövid ideig maradt, mert a nyers öreg tábornok azzal kezdte a beszélgetést:

– Nos, hogy hajtanak mostanában az agarak, Pálházi úr?

Pálházi nem szeretett játékról beszélni.

A cigánybanda diszkréten, csöndesen húzott egy régi bécsi valcert, majd egy másikat, harmadikat, mert hiszen Pálházi ezt szerette. Szalánczi kisasszony kipirosodott orcával ült a helyén és ritka rózsáit szagolgatta, mintha máris menyasszonynak érezte volna magát, hisz hány nagyúr vett már el színésznőt feleségül, csupán Brankovicsné piszkálta kedélyesen a fogát.

– Az én főztömet kóstolná meg, Pálházi, – mondta nagy elbizakodottsággal. – Olyant még az édesanyjánál sem evett.

Pálházi lovagiasan bólintott és megkérdezte Szalánczi kisasszonyt, hogy nem parancsol-e valamely mulatságos fiút meghívatni a színészek asztalától?

– Nem, – felelt hűvösen Edit, – én jól ismerem őket. Nem nagyon mulatságosak.

Tovább hallgattak tehát, mert Pálházi szófukar, csendes ember volt, aki nevetni soha sem szokott és legjobb kedvében is (a monda szerint) bezárt szobában, egyedül szokott csárdást táncolni.

Ebben a pillanatban a Francia kastély öreg portása sapkáját kezében tartva, mély meghajlással Pálházihoz lépett és olyan halkan, amint régi hotelportások tudnak beszélni, valamit súgott a kiváló férfiú fülébe. (Szindbád – aki természetesen egy sarokasztalnál ült ezen idő alatt, mert hiszen Pálházi őt is érdekelte, – nyomban észrevette, hogy a törökösen sárga arc elhalványodik.)

Pálházi egy-két pillanat múlva engedelmet kért a hölgyektől és kisietett az étteremből, de Szindbád megelőzte. Szindbád az utca felé lépett ki, mert úgy gondolkozott, hogy Pálházit a fogadó portás-fülkéjében várják és a kapu vasrácsozatán át tanúja lehet mindennek. Körülbelül tudta, hogy miért hívják Pálházit, – nyilván a beteg gyermek rosszabbúl lett, – csak arra volt kiváncsi, hogy a két nő közül melyik jött Pálháziért?

Természetesen Mariett állott a portás fülkéjében, az öreg őrmester társaságában.

Pálházi fázósan húzta össze frakkját, amint Mariettet megpillantotta, néhány halk szó hangzott el a levegőben, aztán Pálházinak olyan lett az arca, mint a kisérteté. Egy hangot sem szólt, fedetlen fővel, frakkban, amint volt, a kapunak indult.

– A kalapját! – hallatszott a Mariett figyelmeztető hangja.

Pálházi erőszakos, szinte vad mozdulatot tett.

– Menjünk, – kiáltotta rekedten.

Az öreg kapus ijedten nyitott kaput, Pálházi kirohant, Mariett hosszú köpönyegében a bicegő őrmesterrel alig tudták nyomon követni. Aztán eltüntek a mellékutcában, amely a régi ház felé vezetett, mint a látomás.

Az éj csípős volt, alattomos szél süvített az olvadó folyó felől és a Francia kastély kapujánál táncolt az üveg a lámpásban. Szindbád tehát visszatért az étterembe és sokáig szivarozgatva nézegette Szalánczi kisasszonyt és kisérőnőjét. A magára hagyott kisasszony arca mind pirosabb lett, hogy aztán gyorsan haloványodni kezdjen.

Reménykedve, majd kétségbeesetten figyelte az antik óra mutatóinak lassú mozgását a terem oldalfalán és nem igen volt az étteremben senki, aki ugyancsak nem az óramutatót találta most a legérdekesebb látnivalónak.

Még a térparancsnok is megfordult helyén és szigorúan, tetőtől-talpig végigmérte a magára hagyott hölgyeket, bosszús pillantást vetett az órára. Az öreg grófnő le nem vette átható szemüvegét Editről, míg Brankovicsné a kézmosóba öntötte a pezsgős-pohár tartalmát.

– Jobb ennél a vinkó, – mondta mély meggyőződéssel. – Engem se hívjál többet vacsorázni.

A főtrafikos az agglegények társaságában szinte az egész terem fülehallatára mondott el egy kalabriászesetet, amely Nyitrán történt és a cigányok olyan csendesen húzódtak meg sarkukban, mintha nem is ők lettek volna azok, akik valaha muzsikáltak.

– Pszt, Berci! – hangzott innen is, onnan is, pedig máskor meglehetősen foghegyről beszélnek az idevaló urak a fogadóssal. – De a mindenttudó Berci sem tudott fölvilágosítást adni, csupán annyit hozott föl védelmére, hogy hiszen ott függ a Pálházi úr bundája, kalapja.

A színészek az üres palack mellől elkomorodva meresztették a szemüket Szalánczi kisasszonyra, aki végképpen megszégyenülve már csaknem arra gondolt, hogy a pezsgőzést folytatja a saját számlájára.