Part 7

Itt nem két pártról van szó, mely közül akármelyik egy egész marad, az egy testnek két fele, mely csak addig él, míg egy marad.

Szakadást itt előidézni nem mesterség. Csak rossz akarat vagy ostobaság kell hozzá. Az indulatokat túlhajtani nem boszorkányság.

Kikerülni szinte nem nagy mesterség. Csak jó akarat és egy kis domestikus ész. A végletek óvatos kikerülése. Parva sapientia regitur mundus.

_Ne bántsátok meg a katonát!_

Nem képzelünk könnyelműbb petulantiát, mintha literátus emberek a katonákat gúnyolják, satyrizálják.

Olyan emberek, kik itthon szép kényelmesen lógázzák a lábukat, olyan emberekről, kik minden perczben életükkel fedezik a hazát, csak tisztelettel szólhatnak.

Katona becsülete nem olyan, mint más emberé.

Rajta nemcsak a gyalázat, de a gyalázatnak még az árnyéka is meglátszik.

Katonára nézve a könnyelmű gúny is több, mint egy arczul csapás.

Kivált most, midőn azt követeljük, hogy ellenségeink tisztelettel viseltessenek fegyvereink iránt, nincs nagyobb könnyelműség, mintha éppen mi magunk piszkoljuk be e fegyverek viselőit.

Nekünk hazafiúi kötelességünk azokat, kik tán gyöngébbek a veszély előtt megállani, szóval és tettel lelkesedésre, bátorságra buzdítani, nem pedig azokat, kik a csatából tán elfutottak, gúnyolni akkor, midőn mi oda sem mentünk.

S ha volnának is a katonák közt egyeseknek gyarlóságai, azokat kötelességünk az egész testületért kimélettel érinteni, mert minden egyes katonában az egész van meggyalázva. Ha vannak a katonának hibái, azokat rója meg az, ki nála jobb katona, de ne az, kinek fegyvere nem oldalára, hanem nyelvére van kötve.

Tiszteljétek a katonát. Ki hazájáért sebet visel, annak fáj, ha tollal karczolják.

A katona erénye most az egyetlen erény, melyet a nemzet jutalmazni tartozik s egyéb jutalmat úgy sem adhat, de nagyobbat sem, mint a köztiszteletet.

Ki ezt ily időben, ily körülmények közt meg tudja sérteni, az vagy őrült, vagy rosszlelkű, vagy mind a kettő.

ESTI LAPOK.[10]

A czivakodás nem nagy mesterség.

Pörpatvarok csinálásához akárki ért.

De a ki a kibékülés időpontját ügyesen fel tudná használni, az volna az igazi ember.

Mi a kiegyenlítés, szövetkezés eszméjét több ízben felemlegettük, mindannyiszor pereatot mondtak a fejünkre miatta. Most tehát még tovább megyünk és elmondjuk, hogy kivel kellene szövetkeznünk, kibékülnünk és hogyan?

Mi nem prédikálunk kibékülést Windischgrätzczel, ha ő nyujtaná is kezét, azt mondanók: ne fogadjuk el, mert rászed.

Mi nem prédikálunk kibékülést laptársainkkal. Mi természetesnek találjuk, hogy mindenki félti monopoliumát. Uj lap ellen rendesen háborút szoktak indítani a régiek, hanem azért az ország meg nem bomlik. Ez így volt mindig, mióta a papirost feltalálták.

Mi még csak azt sem mondjuk, hogy azon becsületes embereknek hagyjatok békét, kikben most a nemzet van képviselve.

Sőt szidjátok őket, hajigáljátok be sárral, hadd mutassák meg, hogy minden méltatlanság, félreismerés, gyanusítás daczára, tudnak jó hazafiak lenni. Ez legyen jellemük critériuma.

Hanem azt mondjuk, hogy nézzetek körül.

Az osztrák had megszállotta fél Magyarországot – azon népek, melyek egykor csak langy melegek voltak a hazaszeretetben, most imádják a hazát, mert _gyülölik az osztrákot_. Karloviczet Stratimirovics ostromállapotba tette, s felmondta az engedelmességet Theodorovicsnak; a szerbek kitűzték tornyaikra nemzeti szineiket s letépték onnan a feketesárga zászlókat, mert gyülölik az osztrákot.

A kremziri gyülés baloldala, a lengyel párt, megtagadta a kényszerített adót, meg a negyvenezer ujonczot, mert gyülöli az osztrákot.

Horvátország egyetlen organuma be van tiltva, mert követelte az igéreteket, miket az osztrák tett neki és követelte most, mikor azokat megadni Ausztriának leginkább van érdekében, de legkevésbé van hatalmában.

S ti még most sem látjátok: hogy kik a mi természetes szövetségeseink?

Nem veszitek észre, hogy a közös gyülölet pártja az, melyen a végletek egymást érintik.

Nen vártátok-e e perczet, midőn az ellenünk lázasztott nemzetiségek megcsalatásukat észrevéve, egyszerre fognak Ausztriára támadni s követelni fogják tőle, hogy haljon meg! mint ő követelte mi tőlünk.

S nem sejtitek-e, hogy e percz igen közel, hogy e percz jelen van?

Nem sejtitek-e, hogy az volna most a mindenható, ki a pillanat erejét felhasználva, az egymásra támadt fegyverek csapásainak egy új irányt tudna adni; hogy e csapásból elég lenne egy ellenséget semmivé tenni?…

Ezt kellene tudnotok és tennetek, ha nem jogokért küzdenétek, hanem eredményért.

*

Nagy napok előperczeit éljük.

Magyar nemzet, nem dobog-e szived?

Örök élted vagy örök halálod előórája ez.

Nem érzed-e, hogy e perczben valamennyi zászlód együtt van? Nem érzed-e, hogy e perczben 50 ezer fiatal egyesült egy karrá, megrázni a bálványt, kinek hatalma alatt nyögsz? Nem sejted-e, hogy egy nap vagy tán egy óra mulva egyetlen óriási hang fogja betölteni az eget és a földet, mely dicsőségedet hirdetendi? Nem hallod-e olykor az ágyúk távoli moraját? Nem álmodol-e győzelemről, szabadságról, örök boldogságról?

Isten, ki mindenható vagy, ne hagyd el e hazát!

Nép! ki Isten után mindenható vagy, ne hagyd el e hazát!

Seregeink szemközt állanak az ellenség soraival, a zászlók lobognak a halmokon, egyetlen viharos kiáltás tölti be az eget és földet: Éljen Magyarország!

A zsarnok népe hallgat, még jobban is fog hallgatni.

Férfiak fegyverre! nők imára! Isten nevében. Rajta! Éljen Magyarország!

*

Magyarország boldog leend. De nem mi általunk.

Mi elkéstünk. Hijába biztatjuk, hijába vigasztaljuk magunkat, ily vén fiak nem illenek ily fiatal menyasszonyhoz, mint a mi hazánk.

Kell jőni egy újabb nemzedéknek, mely nálunk jobb legyen.

Az apák bűneit örököltük: kell hogy sirba vigyük azokat magunkkal, s ne adjuk át többé az unokáknak.

Az ősi visszavonásnak, testvérgyülöletnek, az ősi hiúságnak, minden ősi rossznak magva szakad bennünk. Mi leszünk az utolsók, kik ha elfogyánk, Magyarország új históriát kezd és ragyogóbbat.

Lesznek nálunk jobbak és okosabbak, kik nem fognak törekedni egymás fejéről letépni a babért, de kik a polgárérdem előtt meg fognak hajolni. Mi nem leszünk; de lesz Magyarország.

Isten nem vitt be az igéret földébe senkit, ki a husz éven felül volt.

Szerencse reád, új nemzedék, ki a husz éven alul vagy, te oda fogsz jutni.

Akkor is áldva légy hazám: hisz a boldog hazának még a halottai is boldogok.

MI LESZ BELŐLÜNK?

Az ellenséget meg kell vernünk.

Meg kell! mondom, bármibe kerüljön is, bármikorra végződjék, azt le kell győznünk; azután kérdhetjük, hogy mi lesz tovább?

Az ellenséget meg kell vernünk, bármennyi pénzbe, bármennyi vérbe kerüljön.

Mindenért mindent!

És ez meg fog történni.

Bennem él a hit, hogy meg fog történni: ez oly szent hit, mint a fanaticusnak a túlvilág s napjaim gondolatja, éjeim álma, halálom vigasztalása.

Mi lesz akkor Magyarországból?

Azon nemzetből, mely küzdött a szabadságért, nemzetiségeért, törvényeiért és győzött…

E kérdésre az idők fognak felelni, nem is azért tettem: hogy feleljek rá; hanem azért: hogy más valaki ne találjon rá felelni, emberi kezekkel irva bele a jövendők könyvébe, melynek sorait nem olvashatja senki.

A mi jövendőnket Európa sorsa dönti el. Meglehet, hogy a mi sorsunk dönti el Európa jövendőjét: valószínűbb az első.

A mit mondok, nem azért mondom, hogy vagy egyiket vagy másikat inkább óhajtanám; hanem azért, hogy gondolkozzunk rajta; látandjátok: hogy én sem az egyik, sem a másik eszmének nem hizelgem.

Meglehet: hogy Francziaország, mint valódi köztársaság consolidálja magát – hogy a német egység kérdése a demokrátia részére dől el, – hogy Rómában és Sardiniában meghonosulnak, gyökeret vernek a republikánus eszmék, gondolkozzatok róla, mi lesz akkor Magyarországból?

Meglehet: hogy Napoleon kormánya megerősödik; meglehet: hogy az orosz influentiák egész Európa ereiben szétszivárognak.

Meglehet: hogy egy Hohenzollern magához ragadhatja a német császári koronát, egy Habsburg a lombardvelenczeit, s egy Bourbon Siciliát; gondolkozzatok róla, mi lesz akkor Magyarországból?

Meglehet: hogy a nemzetiségi törekvések számára egy új æra nyílik; meglehet, hogy a Dunapartig terjedő Görögország, egy Dacorománia, egy Slavonia s egy egyesült Olaszország eszméi életté válnak: gondolkozzatok róla, mi lesz akkor Magyarországból?

Meglehet: hogy Párisban a hegyipárt győz; meglehet: hogy a katonaság a nép mellé áll s a nép a vörös respublica mellett nyilatkozik; meglehet: hogy egész Európában a politikai forradalmak socialisticus forradalommá változnak: gondolkozzatok róla, mi leend akkor Magyarországból?

Csak azt ne mondjátok: hogy mindenesetre ennek vagy annak kell lennie.

Akármely előre kimondott forma vakmerő anticipátiója volna a jövendőnek.

Magyarország minden lehet, csak semmivé nem szabad lennie.

S ettől megóvják őt vitéz seregeink.

MIÉRT KÜZDÜNK?

Minden hadviselésnek megvolt a maga catechismusa.

A görög harczolt szabadságért, Róma dicsőségért.

A népköltözések harczai földért, a vallásháborúk mennyországért folytak.

Oroszország harczol Circassiában hadi iskoláért, az osztrák katona harczol fegyelemből és nem kérdi miért?

Magyarország háborúban nőtt és fogyott. Harczolt, hogy hazát szerezzen; harczolt a keresztért; – harczolt határaiért; – harczolt koronájáért.

Hát most miért küzdünk?

E kérdésre felelettel tartozunk azoknak, kik a csatát viselik.

S e feleletnek határozottnak kell lennie.

E felelet világossá teendi: hogy harczunk végczélja nem adhat politikai véleményszakadásokra okot.

A ki hazafi, az mellette van; a ki ellene van, az hazaáruló.

Harczolunk _törvényeink épségbentartásáért_.

Harczolunk nemzetiségünkért.

Harczolunk határainkért.

Harczolunk azon helyért, mely hazánkat az európai hatalmasságok között méltán megilleti.

Ez a czél, ez a lényeg; – a többi formaság s nem ad nevet a háborúnak.

PRO MEMORIA.

Sorsunk részletei naponként változnak.

De azért kell valaminek lenni, a mi soha nem változik: öntudatos bizalmunk minmagunkban.

Vétkeztünk volna, ha egy harcz megvivását elkezdjük a nélkül, hogy előre tudnók: lesz-e elég erőnk hozzá?

Vétkeztünk volna, ha egy népnek nyugalmát felzavarjuk a nélkül, hogy azt ismét boldoggá tudnók tenni.

Vétkeztünk volna, ha egy ország kormányát kezünkbe ragadjuk a világvihar közepett, a nélkül, hogy tudnók, miszerint azon kéz képes lesz azt megszabadítani.

Mi nem vethettünk koczkát a sorssal egy nép élete felett, mint könnyelmű kalandorok szokták.

Mi nekünk nem lehetett az elég: hogy igazságunk van, tenni azt a mit teszünk; nekünk azt is kellett tudnunk, hogy erőnk van hozzá.

S e tudatban nem csalatkozánk.

Isten és a nép nem vonták meg tőlünk segítségöket.

Erő, akarat, lelkesülés, maga a sors biztatólag jött elénk.

A nép megtette kötelességét, tett annyit, mennyit még nép soha.

Most rajtunk a sor.

Isten és emberek előtt, egyedül rajtunk a felelősség azért, a mik ezentúl történni fognak.

Ha e felelősséget elvállaltuk, kell hogy számot vetettünk legyen magunkkal és jövendőnkkel.

Nem a mai nap: századok sorsa függ egy ballépéstől, nem egy élet: egy nemzet élete, mit megnyerni vagy elveszteni lehet.

Istent kisértenünk nem szabad. A ránk bizott harcz nem a miénk, millióké!

Egy élet szenvedéseit egy percz alatt beváltja a halál, de mit egy percz elront, azt egy század sem teheti jóvá.

Nekünk nem szabad gondolnunk a halálra; mely, ha örömeinket mind elveszténk, fájdalmainktól megszabadít; hanem gondolnunk kell az élőkre, kik utánunk itt maradnak.

Gondoljunk mindennek a végére elébb, mielőtt megkezdenőnk.

Ne rontsuk el azt, mit felépíteni nem vagyunk képesek.

Nem az a mindenható, ki a világot elrontja, hanem az, a ki teremti.

Tőlünk soha ne halljon a nép egy szót, melyet később meg találnánk bánni.

Hanem lássa a nép: hogy a neki adott tanácsokat mi vagyunk elsők megtartani.

Lássa a nép, hogy midőn őt áldozatokra felhivjuk, mi magunk vagyunk az elsők, kik önérdekünkre nem gondolunk.

Kiket a nemzet akarata egyesített, egyesítsük magunkban a nemzet akaratát.

Tegyük magunkat központjává azon érzelmeknek, miknek befolyása alatt a nemzet ez ideig egy maradt, s fordítsuk minden törekvéseinket arra, hogy ezentúl is egy maradjon.

Ne állítsuk ügyeinket azon térre, hol akár győzünk, akár vesztünk, szakadásnak nézünk elébe.

_Mi a harczot nem kezdtük, mi a harczot nem dicsvágyból fogadtuk el: mi megtámadott alkotmányos jogainkat védni fogtunk fegyvert, s mihelyt azok nem leendnek megtámadva többé, megszününk_ áldozni e nép vérével.

MIKOR MEGYÜNK VISSZA PESTRE?

Kinek van ennél most forróbb óhajtása?

Kinek nem első gondolatja ez, ha ébred, utolsó, ha lefekszik?

Ki nem álmodja magát oda éjjelenkint, hová lelke önkénytelen viszi? A kedves, az imádott Pest falai közé, – ott járni az ismert utczákban, – az otthonos szobák ablakán kinézni, találkozni rég nem látott ismerősökkel, elmondani egymásnak a túlélt szenvedéseket, látni a csendes Duna tükrét, a mint a nap képe fürdik benne s a kizöldült Gellért nézegeti benne tulajdon megifjodott képét!

Mint ragyognak Mátyás palotájának ablakai! A gőzösök hogy repülnek el a lánczhid alatt, ezüstös nyomot hagyva az égszínkék Duna tükrén.

Az utczákon mint sürg, forg a nép. Mindenki mellén háromszínű rózsa, minden ablakon háromszínű zászló!

Víg hadfiak járnak karöltve s danolják: «Egy esztendő nem a világ, éljen a magyar szabadság!» – danájuk lassankint elhangzik a távolban.

Beesteledik; az utczák ragyognak a lámpafénytől. Hintók robognak egymásután. A Nemzeti Szinházban Hunyadit, Rákóczit, Bánkot adják elő. A nép magán kívül van, sír, tapsol s beleénekel a karzenébe.

Azután fáklyás zenével vonul hadvezére ablakához. A fáklyavilág rózsaszínűre festi a házak oldalait, a magyar zene rég nem hallott imádott hangjai felköltenek minden alvót, felköltik minden szívben az alvó honszerelmet s az egygyé forrt kiáltása százezer ajaknak, az egygyé olvadt óhajtása millió szívnek útat tör az égbe s beszél az Istennel: hogy Magyarországnak élnie kell!

Azután megy mindenki ismét édes, nyugalmas családi körébe. Gyermekek, apa, anya, nő fogadják, mosolyognak egymásra, azután sírnak és áldják az Istent, hogy annyi viszontagság után őket ismét össszehozta!

Kinek ne volna ilyen álma? Ki ne álmodnék így minden éjjel?

Határokat szabunk magunknak az időben: ekkor és ekkor már otthon leszünk. Egy hó mulva. Vagy tán egy negyedév múlva? De félév múlva bizonyosan s várjuk, óhajtjuk a félév elmulását, számlálunk egyik napot a másik után s jól esik addig mindennap álmodni arról, a mi oly messze van.

Pedig nagyon messze van.

Nem azért, mintha nem volna erőnk azt visszavenni, vagy mintha félnénk attól, hogy Pest lakói szívesebben ne lássanak bennünket házaik romjainál, mint az ellenséget azok pompájában. A halált nem gyűlölik úgy, mint a zsarnok népét.

Hanem azért, mert nekünk Pestre csak akkor szabad bevonulnunk, midőn Magyarország szabad lesz és tiszta az ellenségtől.

Ha csak az lett volna a czél, hogy Pest miénk maradjon, azt megvédhettük volna Pestről. De nagyobb, nehezebb eszme volt az, mit Magyarhon fiainak ki kelle vinni s míg ez végrehajtva nincs, addig mi nem fogunk örömünnepeket tartani.

Semmivé kell előbb lenni az ellenségnek, kifáradni, beleveszni a harczba, magától széthullani, érzeni a terhet, mely alatt küzd s melyet nem tud magáról lerázni. Sikertelen, eredménytelen harczot vívni sokáig haszontalanul. Meggyalázva, elgyengülve vánszorogni kénytelen-kelletlen csatáról-csatára, megfosztva még a nagyszerű vesztés dicsőségétől, meg még attól is, hogy vesztét egy köny kísérje.

Oda kell jőni a dolognak, hogy azok, kik oly magasan kezdték, kik büszkén, zsarnok arczczal jöttek közénk, mint egy elzsibbadt kar, mint egy szélhűdött test rogyjanak lábainkhoz, önkénytelen vallomást téve róla, hogy a jövendő századokat az Isten Magyarország számára teremté.

Mi sokszor fogjuk még Pestet látni álmainkban, de azért nem leend szívünkben kétségnek helye, ha élő szemeink még egy ideig nem találnak reá.

MARTIUS 15.

Egy év eseményei vonultak el szemeink előtt, mint egy tüneményes álomkép.

Ha visszagondolunk rá: egy év volt-e ez vagy egy század, vagy egy átálmodott éjszaka?…

A martiusi ragyogó napok, egy két hétig tartó folytonos ünnep, melyen át az egész nemzet lázas örömérzettől elragadtatva, ifjú menyasszonya, a szabadság ölében ülte mámoros mézes heteit.

A testvériség eszméinek ideál-képe, mint az ég boltozatja, mely alá hajlik a földre s még sem éri a földet sehol.

Azután a sötétben mozgó árulás, mint a megfagyott kigyó, mely lassanként kienged a nap melegétől, s bujkálva csuszik a fűben fejét aláhúzva.

Egy új ismeretlen istenség támadása, kinek neve nép! s kinek hatalma, mint hajdan a kereszté: kioltja a bálvány istenek életét.

Nagy emberek támadtak, nagyok enyésztek el.

Megjelent kendőzött arczával az álhazafiasság, s követ dobott a rágalmazott erényre.

Emberek játszottak isteni dolgokkal. Hangzott a hamis esküvés a trón magasából, pártot ütött a király tulajdon népe ellen, lábával illette a koronát, szitokkal az Istent.

Jött a fölavatott pártütő, hozta a lánczot, s mikor sirt a nemzet, akkor nevetett az árulás leghangosabban.

A nép pedig fölemelte óriási karját, és mondta: én vagyok a te urad!

Harcz kezdődék, Isten és ördögök között.

Ezeknek száma legio, – míg Isten csak egy van. De ő minden mindenekben.

Most benne vagyunk a viharban. Zápor helyett vér folyik, körül sötét minden, nem tudjuk, hogy felleges látkörünkön túl mi történik, de tudjuk azt, hogy ott egy Isten él, ki minket nem hagy el.

Hazám!

Egy év előtt martius 15-ike láncz nélkül kezeden, most fegyverrel kezedben talált; adja ég, hogy egy év mulva koszorúval fejeden találjon!

WINDISCHGRÄTZ DÜHÖDIK.

Nem elég, hogy az ártatlan bankókon töltötte boszúját, most meg egy parancsot adott ki, melyben kinyilatkoztatja, hogy ezentúl semmiért sem fog fizetni, a mit a katonái megemésztenek, hanem requirálni fog mindenkitől. Még pedig a következő okoknál fogva:

Azoktól, kik ellene harczolnak, azért, hogy miért harczolnak ellene?

Azoktól, kik nem harczolnak ellene, azért, hogy miért nem harczoltak mellette?

A gazdagoktól azért, hogy van nekik. A szegényektől azért, hogy raboljanak a gazdagoktól.

Azon hivatalnokoktól, kik helyben maradnak, azért, hogy miért fogadták a honvédelmi bizottmány parancsait, azoktól, a kik elfutottak, azért, hogy miért nem maradtak ott?

Azoktól, a kik a császárnak hívei, azért, hogy hűségüket azáltal is bemutassák, azoktól, kik nem hívei, azért, hogy őket hűségre tanítsa.

És végtére mindenféle rangú emberektől azon feltétel alatt, hogy majd visszafizeti neki a mi lefoglalt vagyonainkból s ha ebből ki nem telik, megfizetteti a vármegyével.

Így beszél Windischgrätz a szolnoki csata után. Nem csuda, serege díszét, a Hardegg-ezredet itt tették semmivé.

E vandalizmus is egy halálszeplő a dinasztián.

Így csíp a légy is őszszel, mikor pusztulását érzi.

OROSZ INTERVENTIÓ.

Megtörtént, megesett, többé nem lehet nem tudnunk.

Orosz katonák voltak Erdélyben, küzdöttek seregeink ellen s többen foglyul estek. Kezünkben van a corpus delicti.

De mi még most is szeretnők, ha ezt más uton lehetne megtorlani, mint elleninterventió utján.

Mi nem tartunk attól, hogy ha az orosz sereg egyfelől határainkra belép, a franczia seregek másfelől ugyanazt ne tegyék.

S ha e tény Oroszország vesztét nem hozná is magával, de bizonyára sok véres napot hozna számára.

Európai háború lenne. Óriások küzdenének egymással, a világ más alakot nyerne, a históriának új évszaka kezdődnék.

S ez eszme szép, nagyszerű és magasztos, úgy a levegőbe festve.

De ez egészen máskép veszi ki magát: ha ide a földre hozzuk.

Ha meggondoljuk, hogy az európai háború itt, a mi földünkön lenne megvivandó, hogy e tülekedő óriások véres lábnyomaikat a mi hazánkban fognák hagyni: elmegyen minden kedvünk e nagyszerű drámától.

Válassz magadnak: oh világhistória, más szinpadot, más csatatért véres küzdelmeidnek; ne a mi kedves, a mi imádott hazánkat.

A mit a huszár mondott imádságában: azt mondjuk mi Európának.

«Nem kivánom én, hogy te minket segíts, csak azt tedd meg, hogy a németet ne segítsed, hanem ülj le szépen s nézd, hogy mit csinál a magyar azzal, a kire haragszik. Majd elvégezzük mi egymással magunk.»

Ha pedig egyáltalában hadakozni akartok, menjetek édes feleim a tengerre, ott elég a hely, ott senki faluját fel nem égetitek, senki testvéreit le nem tiporjátok.

Ti pedig édes hazámfiai, se ne féljetek attól a tizezer orosztól, kiket Bem megpacskolt, majd kitisztulnak ők onnan eszük nélkül, de ne is örüljetek neki, mert az az európai háború ugyan igen szép dolog, de nem úgy, hogy Magyarország viselje a perköltségeket.

Mi jobb szeretnők a quasi interventiót diplomatiai úton kiegyenlítve, mint fegyverrel eldöntve látni.

SZERKESZTŐI NYILATKOZAT.

Tudtomra esvén: miszerint előttem ismeretlen emberek, ismeretlen okokból eléggé lelketlenek vitéz hadseregünkben az által ingerültséget szítani, mintha e lapokban valami czélzás vagy hajlam lett volna nyilvánítva a dynastiávali egyezkedésre. Kik e lapokat olvasták, és igazat mondani szoktak, tanúim, hogy a legszomorúbb időkben sem terhelték magukat e lapok ily váddal, mint ezt lapjaim 5-dik száma is bizonyítja, lelkem istenére bizonyítom: hogy míg nevem ott álland, nem is terhelendik. Ha egy közös ellensége nem volna a hazának, azokat nevezném ellenségeimnek, kik erővel igyekeznek a magyar polgárok és magyar hadsereg közt szakadást előidézni: most nincs hozzájuk komolyabb szavam, mint az: hogy a morális testvérgyilkolást, mit máskor mint férfi fognék megtorlani: most mint hazafi türelemmel hagyom magamon megtörténni s inkább azoknak nyujtok békülő kezet, kik lelkemet tépik, mint azoknak, kik hazámat dulják.

Szabadság! Nemzetiség! volt mindig jelszavam; legyen birám a nép. Legyen birám az Isten: Vétettem-e valaha ellenük?

HABSBURGHÁZ.

Mit ezelőtt két hóval mondék: hogy a Habsburg-dynastia tulajdon érdekei ellen küzd, fényesen van bizonyítva a márczius 6-iki manifestum által.

Megvallom: hogy ennyi eszélytelenséget nem vártam a Habsburgoktól.

Hittem, hogy a visszavonulás útját nem fogják elzárni maguktól; hittem: hogy azon esetre, ha mindent elvesztettek, megtartják azt a magasztos álarczot, melylyel egy Mária Terézia oly nagy hatást tudott gyakorolni szorult állapotjában.

Hittem: hogy majd, ha a felzaklatott nemzetiségek előállnak megcsalatott igényeikkel, ha Ausztriáról lehull a kölcsönzött erő, ha a habsburgi királyok járnak egyik néptől a másikhoz, kérve a multak feledését, s igérve mindent a jövőben; hittem: hogy akkor a magyar lesz a legutolsó, kihez kétségbeestökben bocsánatért és oltalomért fordulandnak, s a legelső a ki vétkeiket el fogja feledni.

E lehetőség elenyészett.

A dynastia kimondá: hogy számára nem létezik többé Magyarország.

Erre nem lehet más felelet, mint ugyanaz megforditva.

Míg bennünket csak vert, addig talán hihettük, hogy királyunk akar lenni, de most azt mondja: hogy meg vagyunk halva s tulajdon létünk temetésére hív meg.

Ebben irta alá uralkodása halálos itéletét. Mert ez többé nem belviszony. Ez az Európai diplomátiát érdeklő tény s azzal tréfálni nem lehet.

1848-IKI TÖRVÉNY.

Sokan és sokat beszéltek ezen törvényekről.

Némelyek ezeket tették küzdelmeink czéljává, mások épen ezek ellen támasztották a lármát, ismét mások ezek alapján hittek egy végül bekövetkezhető békekötést.

Korszerűek-e ezen törvények, voltak-e azok, vagy lesznek-e, arról itt nem akarok beszélni; csupán az iránt akarok némi derűt előidézni, miért félnek némelyek e törvényektől?

E törvények régi alkotmányos jogainkon épültek. Általuk nekünk a dynastia semmit ajándékba nem adott; mégis úgy látszik, mintha e törvények keletkezése nem lett volna ingyen. Mintha azok, kik ezeket kieszközölték, viszont a nemzet nevében igéreteket tettek volna, miknek megadását a nemzet egyhangúlag visszautasította.

Ezért most a harcz.

E harcz végével akár jobbra düljön az, akár balra, az 1848-iki törvényeknek nem nagy szerep jutott.