Part 9

Örvendek sokszor, hogy mi elváltunk egymástól, mert hát ha eddig meggyülöltük volna egymást, s már most nem volnának jó barátaim te, Gazsi, Jankó és Pali! Igy pedig alig várom, hogy ujból együtt legyünk valahol! Aztán látod, csókolom a jármot, mely rám nehezült, mert most a külvilágra ugy nézek, mint elisei mezőkre; ha pedig kinn kellett volna szereznem ezen meggyőződéseket, világfájdalom, kétségbeesés, öngyilkosság lettek volna az eredmények. S pedig mindez igen helytelen, becstelen s hitvány dolog előttem.

Kedves Danim ezen utóbb mondott szavak rejtik magukban azon uj vonásokat, miket az ismerős képen érinték; ne ütődj meg, de mondom én imádkozni fogok. Nem ugyan ugy mint jövendölték volt sokan, hanem miként a virág fesledez a tavasz vidám reggelén, ugy lelkemben is gondolatok támadnak, melyekről nem tagadhatom, hogy a vágyat, az irányt jelölik, mely kifog vezetni a zürből, melyben a kevélység évekig tarta fogva.

Csendes elmélkedéseim között igy szoktam átnyargalni a bölcsészet három nagy tárgya fölött, érintvén egyenkint az embert, a világot, és Istent! Elvonulok magamba, s villámokat szórok a társadalom szögletességeire, az emberek nyomorultságaira, aztán sohajok közt várom a menekülés óráját, s végül a lélek önkénytelen keresi gyámolát e hosszu nyomorban akarata ellen illatoz, mint a rózsa! Nem szégyellem már ha nevetnél is, mikor olvasod tőlem e szavakat, de mit tegyek, leomlottak büszkeségem várai, s a romok fölött rózsa és ibolya tenyész, a fennálló falakban bagoly tanyáz, hogy rémitsen, le ontom hát azokat is, hogy a multnak emléke se maradjon, ha olyan az a mult, hogy nem lelkesít, nem nemesít, sőt még élvet se ad rágondolni; hát még ha olyan, hogy menekülni vágyunk emlékétől, mint egy nehéz rosz álomból!

Igy állok s gondolhatod minél visszavonultabb vagyok, annál kevésbé érdekel az anyagi világ; s azért a részletekbe nincs is miért bocsátkozzam az emberek körül; az ujak közt van egy dr. Schütte nevü valódi „modern scholar“, amint az angol mondja csak azért valék bátor idézni a két szót még ugy, ha P. Jankó veled volna is, hogy a szó érthető nem angol előtt is, s azt teszi, hogy divatos tudós; ki beszél németül, olaszul, francziául, angolul; évekig lakott Paris és Londonban, a bécsi forradalom polgári főnöke; berlini philosofiae doctor; nagy természettudós, botanikus, chemikus, phisikus, geolog és technikus; nagy oeconomista kicsinyben és nagyban, s irt vagy 40 kötet jeles munkát, mintegy 45 éves s kiapadhatlan beszédü, bajuszos német. Másokról máskor. Én barátom mégis csak megvagyok, s ha nem is oly fenn és szétcsapongó mint régen, néha vagyok jókedvü is. Hazulról junius óta semmi hir. Társaimmal megelégedve, s ugy hiszem ők is velem. Olvasok, mindent a mi előmbe kerül. Januárban ujra megkezdjük a tanulást, franczia és angol iskolát. A mit küldtél kaptam.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ugy hiszem régen tudod már, hogy az öreg[2] meghalt a mult hó 20-ikán, de még se tehetem, hogy egy-két szóval ne érintsem őt, ki mellett annyi emlékezetes órákat töltöttünk. Midőn olvastam a halálát jelentő sorokat, szemeim könynyel teltek meg, s azok egymásután sürün hullának; alig tudtam okát megmagyarázni; de igen jól estek e könynyek, s végre midőn társaim kérdék, hogy ugyan mi lelt, magamhoz jöve felolvastam a gyászhirt! Ugy hiszem, hogy a rokon lelkek közt egy szivbe járó kötelék létezik, s midőn az egyik meghal, vagy bánat éri, a többi is érzi; igy nekem is könynyeim azt jelenték, hogy én az öreget szerettem, s midőn meghalt megsirattam! Tudom ő is gondolt ránk, mig csak eszin volt, hiszen rólunk sokat tett fel, s rólam bár a fődologban csalódott, azt mondá: _nagy magyar vagyok! s sok vizet fogok zavarni!_ Istenem, Istenem, valjon igaza lesz-e az öregnek? Nem tudom, de most ugy hiszem nem leend igaza!

Nyugodjék csendesen alant! Fenn tudom, hogy boldog!

Meglehet, sok papirt mértem tehetségemhez, hanem hisz ez emberi dolog.

Azonban ugy segitek, hogy rólad is tudakozódom: Hogy vagy? mit csinálsz, irj vagy egy szép verset! tudom ugyan, hogy neked is vannak szeszes és szeszélyes ügyeid az emberekkel; hanem szánd meg szegényeket, s aztán nevesd, hogy mint begyeskednek, kevélykednek, s mulasd magad apróságos intrikáikkal! s igy ha bevonulsz a szellem kis hajlékába, szentelhetsz nehány pillanatot, hogy a lélek röppenéseit, vagy föllengését szemmel tartsd, és leird. Én most Byrontól forditgatok, ámbár mig költészete magával ragad, philosofiáját utálom. Nem vette észre szegény, hogy az első az utóbbit megbuktatja, vagy pedig, s azt inkább hiszem, akarva irt igy, hogy az emberek töprenkedjenek munkáin, ő meg gyönyörködjék töprenkedéseiken; mert hiszen ő istentagadó s pedig a legszebb költészet, legszebb imádság, ő pedig a legnagyobb költő volt. J. Józsi igaz barátod, valamint nekem is, vesd magad az ő karjai közé, ámbár nem mondta még egyszer is, hogy második apád, no de hisz te elég okos vagy, s aztán a végén a szép szó is jó, bár annyit adna mindenki, hisz az öreg Bolyai Farkas azt mondta, azért is köszönettel tartozunk másoknak, ha meg nem sértenek; hát még ha ránk mosolyognak. Jön kedves barátom a karácson, s aztán az ujév, bár jobb szeretném mint korlátolt tapasztalatu vásárhelyi diák legátióba, trappolni, mégis ha szinte nem ugy áll is a dolog boldog ünnepeket s vidám ujévet kivánok neked szivemből; s adja az ég, hogy ha husvét nem is, de pünkösd mindenesetre otthon találjon, mindnyájunkkal egyetemben, s ezek után csókollak

az ifjoncz.

Erre a válasz következőleg hangzott:

Kedves barátom Farkas!

Olvastam soraidat s látom, hogy sajkádat még mindig hányják-vetik a viharok. Miért nem huzódol biztos révbe? Node hisz oda törekszel, csak az a kérdés, hogy van-e oly rév, s ha van, hol van? és mi uton juthatni oda? Ez a kérdések kérdése, s a ki ezt megfejtené, tán megérdemelné, hogy bölcsnek hivassék. Oly rév, melyben csak kis szelek látogatnak, s óriás hullámoktól bátran lehetsz, mindenesetre van, és szerintem ide eljuthatni, önismeret tiszta világnézet (legalább magunk hite szerint) és gyengéink kiirtása által. És most bár nevetségesnek tartom, fölnyitom bölcsességem szekrényét, mondhatnám nádparipáim ketrecének is, s föltárom előtted titkait.

Már ha nem éppen Ádám apánk, de unokái bizonyosan predikálták, hogy a bölcseségre első lépés az önismeret. Mint amazt a világon, ugy az önismeretet is sokfélekép értelmezik. Szerintem elég tudnunk, hogy gyengékkel teljes, inkább ábrándokban, mint a valóban élni szerető lények vagyunk, kik eszményi szépre, nagyra képesek nem vagyunk; de tán nem is lehetünk, hisz ez természetünkkel, mely merőben anyagi, ellenkeznék. Természettől önzők lévén, önérdek cselekvényeink ha nem egyetlen, de főrugója.

Ha e szempontból itéljük meg magunk és mások tetteit, mindjárt nem találjuk annyira visszatetszőknek utálatosoknak, mint különben.

Mi a világot illeti, e felőli nézetünk szerintem mindjárt sokat tisztul, mihelyt az embereket, mert hisz a világon csak embereket értünk, gyenge önző valóknak gondoljuk, kik saját nádparipáikon lovagolni különösen szeretik. Ilyeknek tekintve őket természetesen, hogy tőlök semmi jót nem várhatsz, s ha mégis vársz, akkor ábrándozó vagy, a csillagokat nézed, mig lábbal pocsolyában gázolsz. Ha ily embereket bizonyos eszme szerint, mely már mint nem anyag valósithatlan, jobbitani, boldogitani akarsz, hálátlan munkához kezdettél, mely csak keservvel adózik, annyival is inkább, mert oly dologhoz fogtál, mi nem téged illet, mi nem kötelességed. Elég lenne, ha magad magadat boldogithatnád, ez által közvetve sokat használnál a világnak is. Kis pajtásom, ha azon sok érzelemből, ábrándból, mely lelkünket a fiatalabb években körül folyta, az önérzetet, barátainkbani bizodalmat, s családunkhozi ragaszkodást az élet viharaiban megmenthettük, ápoljuk, erősitsük ezeket annál nagyobb gondal, s hidd el, én legalább hiszem, ezek sokkal több belbékét, boldogságot nyujtanak, mint minden philantropia, Weltverbesserungs isten tudja még minő valóság nélküli tárgyak, értelem nélküli szavak. Nem hagyhatom szó nélkül azon aggodalmadat, hogy ha mindeddig együtt laktunk volna, tán megutáltuk volna egymást. Én azt nem hiszem, mert ha valamelyikünk gazsága által a többiek utálatát megérdemelte volna, hát az méltó lenne az utálatra, valamint megforditva, ha valamelyik oknélkül haragudott volna meg a másikra, az méltó lenne a megvetésre. Gazságra legalább egymás irányában mindegyikünket képtelennek tartom, s oly forma viták pedig, mint Mokka Arábiában van-e vagy Délamerikában, bizonyosan nem hozták volna elő közöttünk amaz általad félt catastrophot.

A mi végül gyengéinket illeti, ezeket csak megismerni is nehéz, annál nehezebb kiirtani. Legelső gyengeség rendesen, hogy szörnyű szerelmesek vagyunk magunkba, s ennélfogva hibáinkat is nagyobb erényeknek tartjuk, mint a melyekkel valaha a régiség erényhősei birhattak. Szomoru, de igaz. Nem tehetem pajtikám, hogy föl ne emlitsem itt a hiuságot, mint főgyengét. Ezt kellene meglesnünk, hogy lakik-e bennünk, s ha igen legalább alva, ha ébren nem is mernők megtámadni, fojtsuk meg. Ez a hiba egyéb roszszak közt, melyeket okoz, szörnyü nevetségessé teszi az embert. Van-e a nemes Z.-ben nevetségesebb két egyén, mint a kedves Sz. bátyád, és az én soidisant második apám. Ugy-e, hogy nincs. Lásd én az emberek nevetséges voltának okát, hiuságokban találom. Meglehet tévedek, gondolkodj, és itélj magad. Ezek p. bölcseségi nézeteim, melyek lehetnek ugyan nevetségesek is mások előtt, de én sok igazat látok bennök. El is hallgattam volna velök, ha az emberek hibái, roszszaságai, s a társaság nyomora fölötti lamentálásid nem hivtak volna fel nyilatkozásra. Fogadd őket, ugy a mint vagynak őszinte nyilatkozatoknak. Irod, hogy vallásos tekintetben is némi változást érzesz, érzed, vagyis érezni kezded egy fentartó vigasztaló erő szükségét. Erre nem sok mondandóm van. Hogy egy főerő létezési szükségét érezzük, emberi erőtelenségünk föltételezi, okosságunk nem látja ugyan a szükségességből származó érzésnek megfelelő tárgyat; de a tudatlanság, és kétely éjjéből talán földerülend idővel a hit világa, és látni fogunk. Mondod, hogy megilletett a B. halála, engem is meg. Megérdemelte tőlünk a hála könnyüit azon ember, ki mindig csak jót mondott, bár őt megérteni, fölfogni nem birtuk. De lásd, oly drága kincs a tapasztalás, kiábrándulás, hogy azt csak saját, és nem kölcsönzött pézen lehet megvenni.

Junius óta semmi ujság, azaz semmit sem tudsz hazulról. Elég szomoru dolog, mondanám, hogy ne aggódj, de itt nem sokat használ a philosophia. Levelem van B.-tól, de még nem közölték. Köszönöm, hogy Jenei Józsira figyelmeztettél, jól tudom s még inkább érzem, s csakis én érezhetem, hogy mily jó irányomban. A köz stylus szerint csak azt mondom, hogy az Isten áldja meg, egyebet nem tehetek, de hálás szivvel gondolhatok jóságára siromig. Mond meg, P.-tól átiratott a 15 pfr. s most már elvagyok látva, van készlet is. Fogadja köszönetemet mindezekért. Pali csak ugy küldjön kávét, ha a pénzzavar ki van egyenlitve. Karácsontájon kapta-e a levelkét, és a Jankónak szólló nyugtát? Egész decemberben rosszul voltam. A doktorom márcziusban haza akar küldeni. Adja Isten, legalább májusban. Hát G. hogy van, üdvözlöm s neki is válaszolnék, ha philantrópiai, vagy bárminő – kai nézeteket előmbe tálalna. Itt most jól vagyunk, az öreg néha unalmaskodik, beszélvén komoly pofával, előttem tudva nemlevő dolgokról, hogy például Maros-Székben ő volt az ellenzék vezére. El hallgatom, s csak azon töröm fejemet, hogy ő maga hiszi-e, ha igen, megint hiusága az oka.

No de nem pletykálok!

Isten áldjon mindnyájatokat

N. D.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A Horváth Gáspárhoz irt levelem körül-belől 1855-ből való; a Nagy Danihoz irt levelem is azon év végéről, az ő felelete már a következő év 1856 elejéről. (Vagy tán ez utóbbi mindkettő egy egész évvel később). Meg van még egy pár levelem a fogdai életből; egyet irtam _Erichson Pál_-hoz a kivándorlás ellen. Aztán polemizáltam _Elekes József_ barátommal; továbbá Boross Mihályhoz intézett több levelem másolata van meg, ezekben megbiráltam a „_Kétlábu Farkas_“ és a „_Hazajáró Lélek_“ czimü regényeit. Ugy szintén birálatot irtam Mocsári „_Társadalom_“ czimü röpiratára, Kemény Gábor első politikai munkájára. Ugyan csak itt irtam első beszélyeimet: _Adélt_ (megjelent a Nefelejtsben 1864-ben?) _A könyelmüeket_ (megjelent a Pesti Hölgy divatlapban). Leveleim, czikkeim, beszélyeim közkézen forogtak a fogolytársaknál s Boross, Remellai, Oroszhegyi nagyon serkentettek az irói pályán. Tóth Mihály, Komáromi József pedig folytonosan a legjobb oktatásokat adták, s válogatott könyvekkel láttak el. Czikkeim, leveleimre stb. mindig azt irtam felül _angol forditás_ stb. hogy igy ne bánthassák s Goolfy Arthur (_goolfy_ = ugyanazon betükből áll mint fogoly) nevet irogattam alájuk.

Még két levéltöredéket közlök 1856 május havából, kézalatt küldém egyiket szüleimnek a másikat _Molnár Józsinak_ Sz.-Benedekre. Kiszabadulásunk után szereztem viszsza mind a kettőt. Az első igy hangzik: „Május 28-án irom e sorokat csak azért, hogy tudósitsam magokat. Miről? Hiszen, hogy élek az bizonyos, ki annyit megért, mint én s még sem veszett el, az már sokáig fogja hordozni korsóját, mig eltörik. Hogy jól vagyok hiába irom, nem is hiszik el annyiszor irtam, aztán nem is igaz, ha pedig valóban roszszul volnék, azt nem irnám meg. Mit irjak hát? Levéltöltő szép betüket, melyek könnyü gondolatokat tartalmazzanak, vagy éppen üreseket? No de az mindegy, különösen édesanyámról tudom, hogy mégis szépnek találja minden szavamat, megengedjen édes jó anyám, hogy még tréfálok is, de tudja, hogy Cs. Lala milyen jeles volt, mint _első szülött_ s ugy gondolom, hogy én is vagyok olyan gyerek, mint őkeme…

Itt állunk, a nagy küzdtéren szemben a sorssal! bátran szembe nézve vele, holott tudjuk, hogy ő a hatalmas, kivel még küzdeni sem lehet, elfogja-e feledtetni eddigi szenvedéseinket egyetlen mosolyával? vagy ujra sebetvág, elgyötört szivünkön, a jövendő titka? Titkos sejtelmeim jóslata, álmaim csak táplálják reményeimet, a hirek, a valószinüség terire emelik, és mégis hogy miként fog történni, senki se tudja. Szegény foglyok, mennyi most a vidám arcz, hisz a remény, mint a szerelem vidit, és boldoggá tesz…

Minő szomorúság fog tanyát ütni az itt maradók közt! hanem az sem soká tart, ujra feltámad az a kis madár, a remény, éppen mint a Fönix hamvaiból…

Egy barátom a minap azt jegyzé meg egy angol iró után, hogy a politikai pályán két szélsőség van a rabság, és a miniszterség s egyiket, vagy másikat elszokták érni a kitünő politukusok.

„Biz isten igazad lehet – felelék – hanem én, minthogy e szerint egyik irányban culmináltam, tehát visszalépek e pályáról; s ugy hiszem ezt mindnyájunknak kell tenni; kik itt vagyunk!

„Örökre?!“ kérdé ő bámulva.

„_Mig az idők változnak!_“… No látja édes jó anyám, ha a miniszterséghez is csak annyi érdem kell, mint a fogolysághoz, ugy miniszter is lehettem volna!…

Berde Mózsi bácsi, tudom elmondta izeneteimet, s ezeket megujitva maradok szerető fiok.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A másik levelet valamivel később irtam, ugy gondolom bécsi agentiánk utján:

Kedves barátom Józsi! Ugy hiszem, alig szükség mondanom mily gyakran gondolunk reád. Tudod, hogy én mint türöm ezt az istentelen rabságot, s gondolhatod, mennyivel nehezebb, mióta ti elmentetek. Barátom, isten ugyse ugy meg untam, hogy tatár is lennék, no de ezt csak neked mondom, ki különben is ismersz…

Kvártélyozásunk megtörtént, én a régi helyen maradtam a kolozsváriakkal. Szathmári helyett Bathó Náczit kaptuk. Gazsi, Pali maradtak. Dósa Sándor Haller Józsival ment, Boer János is. Nina virágzik, leghivebb sétáló társa Palóczi Tamás, aztán a többiek, mint régen.

Váradi mindig a régi, maga mondta magáról: Meine Herren, ich bin ein alter Fux! Én részemről éppen ezért igen egyszerü fraternek tartom. Az excellentia derékül és jószivüleg viseli magát. Fannit elvitték Nina egyedül van. _Szeptember 21-ik_ (1856?) Semmi biztos hir. Levertség; igaz ugyan, hogy egy galamb azt mondja: Ő felsége Pestre készül, tehát remélni kell; de tudod hinni is alig merünk valamit az idén. Ha lehet tudósits még ez év folytában, hogy hogy vagytok? Hát Pap Jankó, Mikó mit csinálnak? tudósits ha kedves az életem előtted, mert kibusulom a lelkemet!… Hogy én mit csinálok, azt tudhatod, a fejemre föl lehetne irni: _Hic cogitatur de praeteritis, de praesentibus et de futuris!_… Ezekután a jó gyerekeket s jó embereket mind köszöntve maradok téged ölelő, s hozzád vágyakozó barátod _az ifju_.

P. S. Elolvastam e sorokat, s kevés a mi téged érdekel, de mit is lehetne irni innen ki az életbe, ha nem egy hoszszu jajkiáltását a szenvedésnek! De te irhatsz bár mit, mi ugy fogjuk tekinteni, mint az evangeliomot. De már vége, _a galamb repülni készül_, meg kell válnom tőled pedig holnap is szeretném irni, jól telik vele az idő!…

Volt egy joviális öreg ember köztünk _Bogdán Mózes_, iszonyu erős ember, egyszer egyes egyedül egy 7 öl hoszszu lajtorját emelt fel a földről, s a Zwinger tetejéhez támasztotta, mit 4 vadász katona nem volt képes megtenni. Ez öreg ur nagyon szeretett és mindig maga mellé vett, hogy mondjam el: _mi áll a lapokban?_ s midőn vagy egyszer mondtam, hogy a _német_ ma semmit se hozott; formaliter megharagudott s minket szidott, hogy élhetetlenek vagyunk! Roppant előszeretettel olvasta irodalmi kisérleteimet, s beszélt az irodalmi viszonyokról a harminczas évek elejéről, még pedig meglehetős tájékozottsággal. A többek közt át adta nekem másolás végett Szemere Miklós legelső költeményét, melyet az öreg bajnok 1829-ben irt, s melynek prologusa igy szól:

Teens Kozma Miklós ur nevenapjára, Csupán nadrágosok s nem szoknyák számára Deczembernek, midőn csipked s fagylal dere, A kandalló mellett irá ezt Szemere!

A terjedelmes költemény, habár erotikus tartalma miatt nem közölhető, nagyon érdekes, s már akkor elárulta irójának jeles tehetségét.

A hoszszasabb másolásokat, jegyzeteket és kivonatokat, a kórházban végeztem, hol a csendes magány, a világos szoba, s az időnek tetszésem szerint való beoszthatása inkább kedveztek az ilyen munkára.

Általában véve Józsefstadt levegője, és környéke mint magasan fekvő hegyvidéké nagyon _egészséges_, de a fogoly élet mégis erős próba alá tette mind az _elme_, mind a _test_ épségét.

Aránylag kevés beteg volt közülünk, de a betegek közül sok elhalt. Ezeket elég tisztességesen temették el; s a beszentelésre, vagy protestansoknál a halotti könyörgésre az ismerősöket, barátokat, szóval a ki kéredzett kibocsátották a kórházba, hol aztán megjelentünk, s a kórház kapujáig kisértük szerencsétlen, de kiszenvedett társainkat. Igy haltak meg a kórházban: _Bereczky Sándor_ udvarhelyszéki ifju, ki a szebeni fogságban nagyon gyáván viselte magát, sok embert tett szerencsétlenné s általános megvetés tárgya volt, mit előmozditott, kihivó, müveletlen, daczos modora; később őrülési rohamok jöttek rá, s Józsefstadban meghalt. Itt halt meg _Magas Ernő_, Kossuthnak egy fanatikus emissariussa; a socialismus tanait még Józsefstadban is hirdette; ideges, heves természetü ember volt, végefelé kezdett csendesülni, és szorgalmasan tanulni; jól értett francziául, de többet hitt magáról, s a jelesebb magyar költeményeket francziára forditotta, de rettentő roszszul, mindeniket czifra czimmel látván el igy például _Kont_-nak ezt a czimet adta: _Trente chevaliers sans peur!_ Régi testi bajai hirtelen kiütvén rajta, s különben is gyenge lévén 5 nap alatt meghalt. Sok olvasottsága volt s érdekes előadása, sokszor élvezettel hallgattuk beszédeit. Még ott is többnyire nagy veres tollat viselt, s nemzetőri kék attilában járt. Ugyancsak itt halt meg _Bányai Antal_ udvarhelyi ügyvéd, mellbeteges – gyenge – de erős kedélyü, jó humoru ember volt, sokszor mulattatott adomáival, találó megjegyzéseivel, s fehérvári fogságunkban ugyszólva ő volt a központ, ki mindnyájunkat összetartott, bátoritott, jó kedve soha sem hagyta el, utolsó betegségében is buzditott a tanulásra, és nem csüggedett egy perczig, hű patrióta és jó magyar volt; halála előtt pár nappal meglátogattam a kórházban, s bár érezte, és bizton jósolta közel halálát, még is jókedvü volt, és tréfált. Halála nagyon szomoruan hatott reánk erdélyiekre, s hű barátja _Bedő Sándor_ egy udvarhelyszéki birtokos, szép temetésről gondoskodott! Nyugodjanak békével az idegen föld hantjai alatt, emlékük örökké élni fog a jó hazafiak öntudatában, mert habár voltak gyengeségeik, habár egyik se volt ugynevezett nagy ember, ők mindannyian a hazai ügy vértanui lettek!

Kórházban több időt ült, s néha hónapokig egyik társam és barátom _Nagy Dani_, beteges gyenge testü volt, de eszes, tanult fiu; jó mathemathikus, Marosszék Panit helységéből. Mikor hazaszabadultunk se tudott lábára állani; de azért elhoztuk, a szabadulás uj életerőt öntött roncsolt tagjaiba, s otthon még egyszer lábra kelt, de kiszabadulásunk után két év mulva, mint Kolozsvár városa egyik népiskolájának vezetője meghalt. Koporsója mellett alig pár hónap óta neje egy ifju hölgy állott, s korábbi ismerősei közül csak én kisértem az örök nyugalomra!

Sokszor volt még kórházban _Dobai Sándor, Jabloniczky, Szathmári, Boncza_ és _Ács Károly_, ki hoszszasan typhosus lázban sinlődött, s maga mellett csak Silye Gábort, és engemet türt meg. Egyszer az első emeletről leugrott, de oly szerencsésen, hogy csak bőrét zuzta össze, és roppant sok vért vesztett, képzelheti a kedves olvasó milyen érzés volt ez Silyére, és rám nézve, kiknek ez ugrást _a hoszszu_ folyosó végéről látnunk kelle s meg nem akadályozhatók, de az isteni gondviselés ugy adta, hogy ebben találja meg gyógyszerét, ájultan vittük fel szobájába, 48 óráig volt eszméletlen aztán magához tért, lázai kimaradtak és felgyógyult mindnyájunk örömére! (1861-, 1865–1868-diki országgyülésen a szentendrei kerület képviselője volt). Sokat, nagyon sokat tanult a fogdában, s különösen nyelvészettel foglalkozott, s több idegen költők műveit alegszabatosabb forditásba tette át nyelvünkre, melyekből kettő irataim közt van, egyik Byrontól „_Inezhez_“, a másik, ha nem csalódom Burnstól: „_My heart in the Highland_“ czimü.

De ugy hiszem már eleget is beszéltem kórházi életünkről.

XII. Egy-két kiválóbb egyénről.

Bizonyos tekintetben a józsefstadti fogolytársaság egy kis együttes államot képezett, melyben a többség jogán a hegemonia a magyarságé volt, (_a nemes magyarságé_, mint a régi módi Szatmári társunk mindig nevezte). A magyarok főnöke pedig, mikor mi Józsefstadba mentünk _Madocsányi Pál_ volt, kit általánosan mindnyájan (olaszok, németek s még tisztjeink is) _Directornak_ neveztünk, s a társalgásban soha másként nem beszéltünk róla. 1848-ban főispán volt, s általában megnyerő módon rokonszenves, tanult és müvelt ember volt. A nagy ur, a fogoly, a jó barát, sőt jó czimbora, és müvelt lélek szerencsés vegyülete.

Mindenki szerette, és senki se volt a ki ne tisztelte volna! Mikor az előljáróságnak valami közleni valója volt, azt először vele közölte, valamint ő adta elő az összes foglyok véleményét és kérését; a czivakodókat kibékitette, a szegényebbeket segitette, szóval főnökünk volt amennyire a viszonyok engedték, s mikor elszabadult, az egész fogda örvendett s mindenki csak jót mondott róla!