Part 8

Lelki és testi jóllétünkről még különösen is gondoskodva volt a templomba járás, és a kórházba mehetés által. Minden pénteken délelőtt 10 órakor az ajtókat mind felnyiták s „_in die Kirche!_“ felkiáltással mindnyájunkat kibocsátottak, és a főtéren álló egyházba vittek. A protestánsoknak nem volt muszáj menni; de a katholikusoknak mind menni kellett volna. Azonban soha se vették szorosan, és csak arra ügyeltek egypárszor, hogy annyian legyünk, a hány a kath. létszám. Minthogy pedig ez is egy neme volt az egyhangu élet változatosságának szivesen sétáltunk a templomba mi protestánsok is. Ott rendesen egy öreg szerzetes fölment a katedrába és _ott leült_, hálósipka alaku fekete sapkáját egész tüzzel a homlokába jól berántotta, és roppant terjedelmü szemüvegét orrára bigyesztvén, kézirásból olvasni kezdett _németül_ valami praedikatió formát; minden kritikán alóli gyenge müvek voltak; s a vallásosság fenségének – vagy az igazhit egyszerü ártatlanságának legcynicusabb paródiái! Mikor az öreg egy jó fél óráig olvasott nagy lármával összecsapta irásait és könyveit, és roppant haraggal lerohant a szószékből. Soha se tudtam elképzelni, hogy ez a vén buta ember mért olyan haragos. Egyszer azonban egy tiszt beszélte a kórházban, hogy ezen szolgálatért nem kapnak semmi remuneratiót, és csakis a nagy ünnepekért kapván valamit, nagyon elégületlenek, és reánk mérgelődnek.

Predikátió után hallgató misét olvastak, s mi _magyar_ egyházi énekeket _énekeltünk_; mert én is, más is még protestáns egyházi férfiak is énekelték a szép templomi énekeket, sőt egy párt olyant is, mely csak Erdélyben a székelyek közt szokásos; _Andrássy Rafael_ és _Pálffy Mózes_ r. kath. lelkészek szépen tudtak énekelni, s tőlük mi is megtanulva buzgón imádkoztunk ez énekekben, mert hisz egy az isten! s bizonynyal legörömestebb hallgatja az összhangzó lelkek énekét, anélkül, hogy ő előtte valami különbség volna ember és ember, annyival inkább r. kath. és prot. közt.

A segrestyében az őrségben levő magyar tisztek családjai jelentek meg ez napon, s mi a nyitott ajtón mindig örömmel néztük őket; jól esett nekünk, hogy ők velünk egyszerre akartak imádkozni. A templom hátterében nehány öreg aszszony és gyermek mindig volt, de a polgárság ez napon el volt tiltva a templomtól. Ez volt a pénteki templomozás!

Vasárnap azonban ismét elmentünk a kórházba, – még pedig ha szép idő volt, akkor az udvaron – ha rut idő, vagy hideg volt, a kórház üvegablakokkal ellátott folyosóin álltunk, és nagy misét hallgattunk. A kórház tágas udvara kertté, vagyis sétatérré volt alakitva vadgesztenye és hársfákkal, s jázmin, lilafa, rózsa és más bokrokkal, s nyáron mindenféle virágokkal beültetve, s minden tiz lépésre fenyőfa padokkal ellátva. A közepén egy igen szép kis kápolna állott, de csak akkora, hogy a szolgálattevő egyházi személyeken kivül csak 20–25 ember tért be, de az ének hangja az egész kórházban szétterjedt, s különösen a csengetyüt még a szobákban is lehetett hallani. Mi aztán szerte szét a padokra ültünk, s halkan beszélgetve töltők el az időt – itt együtt voltunk a sánczos rabokkal – is.

Itt volt az a szivszaggató jelenet, midőn a sánczos politikai rabokkal legelébb találkoztunk. Az utóbbi összeszövetkezés részesei ugyanis, az ugynevezett „_Dollárper_“-ben bevádlottak 1856 elején (vagy 1855 végefelé) elitéltettek, s az uj rendszabályok szerint, mely a Festungsarestant fogalmát megszüntette (mi még ilyenek voltunk) csak Schanzsträflingeket ismert, mindeniket lábvasba verték, és fehér daróczba öltöztették.

Ott volt _Boronkai_ egykori főispán; _Komáromi György, Thaisz Elek, Milek Ferencz, Lomniczy Endre, Bene Lajos, Kövér Gusztáv_, s még sokan – köztünk voltak azoknak rokonai, barátai, ismerősei. Mi még is megtartottuk saját ruhánkat, és legföllebb állaikat borotválták ki azok, kiknek szakálla volt; (elég volt akkora helyet kiborotválni, mint egy 4 kros), de ők szegények miserabiliter néztek ki.

Két lábukra a vas rá volt pántolva. Nekünk azt mondták: _Herr von_, őket per kend (Er) traktáltak stb. Mikor itt először a kórház udvarán találkoztunk volt, ölelkezés, kézszoritás, öröm és bánat, s bizony sok ember könnyezett. Csakugyan pár hónap mulva elkezdték őket lassanként, kegyelem utján, közinkbe tenni, és a vasat leverve lábaikról, olyant adtak nekik is, mint a mienk, s később ruháikat is viszszakapták.

Mikor aztán igy templomba és kápolnába jártunk mindig találkoztunk vagy az uton, vagy egyik-másik ablakban egy-egy ismerős arczczal, kit már ismertünk és köszöntünk, s néha egy-egy virágszálat, vagy kis bokrétát dobtak közénkbe s Reviczky, Osztovszky, Silye, Barsi, Varga Zsiga osztoztak ez ártatlan kitüntetésekben, melyeknek egy kis része, néha nekem is jutott.

Nagy ünnepeken _magyar_ és protestáns lelkészeket is rendeltek hozzánk.

A r. katholikusokhoz egy tábori pap jött egy közel fekvő huszárezredtől, ez egy nagyon is „gutgesinnt“ vén szerzetes volt; aztán dorgáló beszédeket tartott a hivekhez ilyen formán vigasztalván őket husvét ünnepén: „_jó helyt vagytok, megkaptátok a mit kerestetek!_“… Mind e mellett a hivek, az öreg dühöngőre nem hallgatve éltek a vallás vigasztaló eszközeivel. A német ajku protestánsokhoz egy szomszéd falusi evang. lelkész járt.

Minket magyar protestánsokat _Taubner_ fátábori lelkész ur látogatott meg minden husvét táján; s legyen itt fölemlitve, hogy megjelenése valóságos örömünnep volt ránk nézve; mivelt modora, gyöngéd bánásmódja, emelkedett szellemü tanitásai, rokonszenves társalgása éppen olyanná tették őt, mint azt vallásunk szelleme kivánja. Egy alkalommal arról beszélt, hogy miképen élhetünk keresztyéni elhivatásunknak megfelelőleg? s azon időből fennmaradt egy kis jegyzékem, és a szerint e kérdésre három részben felelt:

1. Ha élvezünk ugyan az életben, de mindig szem előtt tartva az élet magasabb czélját.

2. Ha életünket jótétnek tekintjük, de nem a legfőbb jónak.

3. Ha életünket csak nagy árért áldozzuk fel.

Ez utóbbi részben igen szépen fejtegette, hogy hibáznak azok, kik életöket minden semmiségért, _hiu ábrándokért_ s _téveszmékért_ koczkáztatják, és áldozzák fel; a nélkül, hogy bántotta volna gyöngéd érzéseinket – megható oktatást adott mindnyájunknak, praedikatióin r. kath. bajtársaink is örömmel jelentek meg.

Egyik évben beteg valék, mikor hozzánk jött, illetőleg a kórházban voltam, s nem tudtam, hogy megérkezett, és nem mentem el urvacsora-vételre. Ő a névsort végig nézve megpillantá nevem után, hogy kórházban vagyok, s azonnal rendelést tett, hogy nekem külön isteni tiszteletet akar tartani. Délután hozzám jöve, de nem lévén terhes beteg, fölkelve talált; éppen Rousseau „_Emiljét_“ olvasgattam; s nem tudván ottlétét, kellemesen lepett meg látogatása, kértem hogy üljön le, s ő oly szives volt, hogy tovább két óránál velem tölté az időt, s elbeszélteté magának a fogoly-életet, Erdélyről kérdezősködött, s aztán saját életéről, Velenczéről, és végül a magyar irodalomról beszélgettünk.

Midőn végre eltávozott igy szólt: „Ugy akartam, hogy önt külön részesitsem a szent szakramentumban; de miután látom, hogy nem oly nagy beteg, s oly nyugodt és derült kedélye van, s miután hiszem, hogy ugy is nem sokára saját tetszése szerint való templomba mehet, ez uttal nem tartom szükségesnek! „Főtisztelendőséged, kedves látogatása sok részben pótolja azon veszteségemet, hogy mai beszédjét nem hallgathatám; az isten áldja meg, hogy rólam ily szivességgel emlékezett meg!“

„Adja az ég, hogy a jövő évben ne kelljen ide jönnöm!“

Azóta nem láttam a jeles férfiut, nem is sokat hallottam róla, de emlékét mindig tisztelni fogom.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A fogdában az volt a szokás, hogy a kinek valami baja volt, az este a zárnokát megkérte, hogy jelentse őt _rapportra_; s az ilyeneket minden 9 órakor kihallgatták. Egy orvos is bejött minden nap, s ha valaki betegnek jelenté magát, megnézte, rendelt, s ha kellett, kórházba szállittatá. Minden két hónapban egyszer mindenkit meghivtak az orvos elibe, ez aztán kikérdezte, hogy milyen a koszt, a viz, s a ki kérte annak minden nehézség nélkül utalványozott – naponta 1 meszely – vagy fél meszely bort; s téli hónapokban egy hónapra egy icze rumot stb. A ki kéredzett azt beeresztették a kórházba. Ott aztán lehetett minden nap fürdőt venni, (fürdeni azonban a fogdából is elvitték az embert havonként egyszer a kórházba), ha az idő engedte egész nap sétálni, a külvilággal könnyebben érintkezni, a levelezés vagy hirlaphozatás megszakadt fonalát ujra öszszebogozni stb…

1854 nyarán az orvos ur magához hivat s igy szólott: „Egy barátom ajánlotta önt nekem; tudhatja ön, hogy én keveset tehetek, de a mi rajtam áll szivesen teszem, annyival inkább, hogy mind a parancsnokságnál, mind itt a tiszt uraknál azt hallottam, hogy ön nagyon szabályszerüen, sőt dicséretesen viseli magát… akar-e bort, vagy rumot, vagy fürdőt?“ Szépen megköszöntem szivességét (ámbár soha se tudtam meg, ki ajánlott, mert kiszabadulásomkor nem találtam meg az orvos urat, jóllehet kerestem) de mondám, hogy semmire sincs szükségem. Azonban jóakaratát továbbra is kikérve, illedelmesen meghajtám magam, és _ő kezet adott_.

Nem sokára aztán szükség volt a közügyek érdekében valakinek a _kórházba_ menni: Orvosom szavát tartotta az első szóra kórházba rendelt, s ezt a lefolyt 3 év alatt négyszer, ötször ismételte.

A kórházban ha szép idő volt egész nap az árnyékos udvaron olvasgattam, s beszélgettem a beteg katonákkal, a gyógyszerész családja tagjaival, s más a kórházhoz tartozó személyekkel. A betegápolók közt sok magyar s nehány erdélyi is volt. Egy sárpataki fiu egyszer hozzám jön, s arra kér, hogy helyette irnék én levelet az ő apjának. Természetes, hogy örömmel vállalkoztam; kikérdeztem, hogy élnek-e szüléi, vannak-e testvérei, közeli rokonai, volt-e kedvese s hiszi-e, hogy most is szereti stb. Én aztán irtam egy hosszu levelet, melyet mikor felolvastam neki, s még egy barátjának, ugy sirt mind a kettő, mint a zápor eső. Ugy hiszem ez volt az _első_ irodalmi hatás, melyet előidéztem. Hanem a következés az volt, hogy minden nap jött egyik-másik katona, hogy irjak s én folytonosan irtam szét a leveleket, melyek különben ugy hiszem nagyon hasonlitottak egymáshoz, habár mindeniknek helyi- és személyi viszonyaihoz alkalmazkodtam. Még várbeli katonák is jöttek be hozzám s kértek, hogy irjak, legkomikusabb volt azonban, hogy tótok és csehek is kértek, hogy irjak, mert hallották mily szép dolgokat tudok irni.

És meg nem foghatták, hogy a ki egyszer tud irni, hogy nem tud csehül is, tótul is? Ezen az uton meglehetős népszerüségem volt a kórház körül, a kertésztől sokszor virágot kaptam, s ha kedvem volt a kertben kapáltam is egy párszor. És a mire én kértem őket, mindent szivesen megtettek.

A beteg társak természetesen gyorsan változtak, néha azonban és többször egyedül maradtam, s ilyenkor leveleztem a fogdában levő bajtársakkal ezen levelezésnek egy pár részletét alkalmam volt megőrizni.

Igy páldául a kórházból én irtam a Zwingerbe _Horváth Gáspár_ barátomnak; a levél kissé hosszas, de ugy hiszem nem lesz érdektelen, és szükségesnek tartom hiven közleni a mint következik:

„Én a régi vagyok, csak hogy utazom; a rosz emberekkel soha se bánom hasonlóan – mint mindig, ugy most is – a jóknak, ha nem tudom megadni azt a mit akarok tehetetlenségem lehet oka csak, most is; de mint mondám utazom, s hogy spirál alaku utamban, alant hagytam azon kört, hol eddig késlekedtem, s hogy egy kissé fennebb vergődtem, magokfelé, ez még nem oly változás, hogy ne is ismerjen, de sőt jobban kell ismernie. Mi oka ezen haladásnak, maga arról költőileg, s mondhatom mesterileg értekezik[1]; tulajdonkép jellememből kimagyarázható, ha ama nézpontra áll, melyet a minap ha jól emlékszem, kimutattam, t. i. ellenkezni szeretek másokkal – körülöttem fatytyu patrióták – vadalma izü politikusok, – tudja no, magyarkák voltak – a többit értheti. Azonban ugy vettem észre, hogy én egy felsőbb körbe jutottam, hol maga már régi lakos volt, s itt jól találtam magam, történetesen külkörülményeim is segitének előbbre. Annyi önállóságot tulajdonitok magamnak, hogy a börtön hatását nem tartom rá próbatüznek, legfeljebb annyi befolyása van, hogy uj egyéneket állit elő, uj körülményeket tár fel, s hogy különösen sok időt hagy az elmélkedésre; oly dolgokról gondolkozom napokig, mik künn talán soha eszembe se jutottak volna. Egy nagy hibát fedeztem fel magában a kevélységet; azt mondja maga, hogy eddig _setétben_ voltam; s most _világosságban_ vagyok; ha maga ellen a guny fegyverét kellene használnom azt kérdeném most, hogy talán revelatióban részesült? hogy tudja micsoda az igazság és világosság?“

„Hát azért, hogy kisebb setétben vagyunk – ez is sok mondani – már világosságban vagyunk-e?“

„Mikor s valjon eljutunk-e csak oda is, hogy a természet nyitott könyvének bár ABC-jét olvashassuk a világnál, mely saját tudományunk fáklyájáról terjengjen? Legalább ne nevessen ki, hanem gondolkozzék!“

„Ez előbbi sorokat tegnap irám s látom, hogy jóllehet ihletett stylben akartam irni, mégis nagyon repedezett, és száraz az, melyen irtam. Most még hozzá akarom irni belső állapotom megismertetését, mi bizony nehéz feladat, mert bennsőm terv és irány nélküli! Emberiség, világ, eszményi boldogságról támadó képzelődések foglalkodtatnak, a haza, nép, alkotmány fogalmai lassanként elhalványulnak emlékemben. Meszsze emelkedem, hová a föld csak hangyabolynak látszik s onnan nézdelem a hiábavalók bárgyu tömegét. Néha nagynak képzelem magam, mint ki laptázom a földtekével; máskor a földet nagyitom akkorára, hogy ráférjen a mult, s a roppant kiállitásnak eme nagy műtermében képzelem magam, mintegy világ itélő nemesis! Szemlélődöm mint _Schelling_, – teremtek mint _Fichte_, rendezek mint _Plato_ s aztán puttonba lökök mindent, mint a párisi rongyszedő!“

„Itt járt ő herczegsége Lichtenstein, szép, katonás, nagy ember, bajusza és pofaszakálla, vele volt tábornok Villám és térparancsnok Borosini ur. Megjelenésük oly tüneményszerü volt – tudám, hogy jőnek; de elvoltam mélyedve. Valjon ezek az urak gondolkoznak-e? Mert ha gondolkoznak, akkor sorsuk sajnálatos, ha nem, ugy irigylésre méltó, lepkeszerü. Ugyan is minő szörnyek lehetnek, amaz annyiféle érdekek miatt szabadon nem születhető gondolatok; ha pedig nem gondolkoznak, különösen a jövőről, (de miért is, hisz övék a jelen) akkor boldogok – ha történetesen nem kólikások, vagy köszvényesek.“

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

„Ma bizonyos nagyravágyó gondolatok villantak meg fejemben, eddigelő az empirismus tanai szerint, és a posteriori handléroztam, egyes szavakba, egyes emberek maga viseletébe akadtam bele, azokat akartam reformálni, s igy egyesekről a társaság rétegeibe jutva hatni a közre; eredmény itt nem sok volt, no de ez ha elcsüggesztene, a kevélység legnagyobb mértéke volna, azt hivén magamról, hogy nekem talán kétségbehozhatlan reformálói tehetségem van; most felül kerekedtem, s a felállitott nagy általánosnak igaz voltát fürkészem, (az egyesek már most nem busitnak, nem azért, mintha nem érdekelnének, hanem azért, mert tudom, hogy ők magok játékok, bábok a körülmények kezében lágy agyagok, kerületök formáiba s rabjai szenvedélyeiknek), s ha egyszer eljutok a biztos alapra majdan ratiónaliter, empirice, a priori, és a posteriori támadván meg emez eszeveszett kaloz csordát az emberiséget még valami nagy reformátor leszek!“

„No ugy-e bizony, hogy elragadják az embert még ki nem irtott szenvedélyei?! Cincinnatus szántó-vető munkájától a diktátori polczra rohan, s én ki naponta hitetem magammal, hogy hamu vagyok, azon veszem észre, hogy égek, mint a brasiliai nagy erdő! Azonban bölcselkedésimnek van az a káros hatása rám, hogy mély gondolatokba merülök, de a melyek üresek! (valjon vannak-e nem üresek) és természetes érzéseimet megzavarva, közülök tisztán, vagyis inkább nyugodtan nem menekülhetek, biztos vezérelvekre nem juthatok! De hisz igy van ez a világon! Lom-lomra halmozódik, mely szenynyet és büdösséget terjeszt, s lenni fog valaki, ki panegiricont ir róla, mint bájdus halomról!“

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

„Nem vette-e észre, hogy a kivel anthipathiába lenni mondjuk magunkat, annál vagy többnek, vagy legalább jobbnak hiszszük magunkat. Már most valjon nem azzal hiszszük authipathiába lenni magunkat, kinél többnek, vagy jobbnak hiszszük magunkat? Ha nyilván való az, hogy többek vagy jobbak vagyunk, akkor nincs anthipathia. (A szép leány leginkább szereti a csunyákkal barátkozni.) De ha nem nyilvánvaló, de sőt ő törekszik velünk ugyanazonnak látszani – kivált idegenek előtt – vagy még jobbnak, holott mi magunk az ellenkezőt hiszszük, akkor kész az anthipathia. Még hiubbaknál a szépség s érdekesség is lehet ok. Ez az egész processus pillanatok alatt szavak nélkül megtörténhető, oly társaságban kivált, hol mi magunk láttatni akarunk, s különösen a magunkhoz legközelebbi ranguaktól féltjük állásunkat. Innen van, hogy első látásra gyakran megtörténik. Sőt gyakori az eset, hogy midőn valakit előre megdicsértetni hallunk, az ily ember leginkább ki van téve ellenszenvünknek; ha csak legkevésbé is meg nem felel a hallottaknak. Hogy gyerekek s ellenkező nemüek közt is előfordul, az _elsőt_ azon modorból magyarázom, melyhez szokott a gyerek, és a melylyel bánik az ellenfél; a _második_ gondolatom szerint, s tán az előbbi is, ugy gyanitom nem ide tartozik; egy név ugyan, de nem egy fogalom! Hogy tetszik?“

„Báb, gyermek, ifju, férfi és öreg melléknevekkel neveztetnek az ember életidejének különböző korai. Az első az együgyüség, tehetetlenség kora, második a vallásosságé, a harmadik a szerelemé, a negyedik a politikáé, az ötödik ismét a vallásosságé, s igy végre a halálé. Azt hiszem a kis gyerek együgyüségén nem kételkedik, valamint azon sem, hogy mihelyt eszmél, észrevesz és mihelyt kifejezni tudja érzéseit: tudakozódik, és a tett kérdésekre ki ad feleletet? az édes anya; s minőket? a legvallásosabbakat, s az ő nézete szerint a legjobbakat – nálunk, különösen jól van számitva az is Jézus által, hogy vallása az anyáknak vonzó, és igy a kis tudakozó, keresztyén feleleteket kap; mi természetesebb, minthogy ezeket mint édes anyjától hallottakat buzgón hiszi. Meglehet, hogy ez idő rövid, mig édes anyjának hisz, oly rövid aztán az az idő is, mire mint boldog gyermekkorra emlékszünk vissza. (Nálam a lehető legrövidebb.) Az együgyüségből a vallásosságra az átmenet a tudnivágy. Midőn a gyermeknek keble tele van hittel édesanyjáhozi s viszonti forró szeretettel; az öntudatlanságnak még legnagyobb részével az észben, s ezért meglehetős vigan futkossa el az élet hajnalát, egyszer csak megjelen a nemi ösztön, mint pirosrózsa a zöld bokron, mert hisz a virágnak megtiltani nem lehot, hogy ne nyiljon, ha jön a szép kikelet, és az ösztön e jelenése hirdeti az ifjukort, s a nyilatkozat szerelem. Ah minő szép kor ez! Hit, remény és költészet kora! Majd jön a csalódás, látja hogy viszontszerelmet nem talált, csak szükségből csak érdekből ámiták őt, hogy ép legkedvesebb barátja volt oka csalódásának, látja hogy minden csak számitásból történik, körülte mindenki csak kalmárkodik: ki erényét, ki becsületét, ki pénzét, ki husát árulja; egyszóval látja az életet! S mit tesz? Hát beletalálja magát, s politikus lesz. Kinek természetesen sem istene, sem becsülete, sem lelke, sem vallása nincs, viszszaemlékszik a multra, s kételkedvén még édesanyjában is, keblét kihülni engedi. Szükség-e mondanom, hogy a vallásosságból a szerelembe az átmenet az ébredés kora; hogy az ifjuságban regényesség, hősiesség s végül patriotismus a szerelem társai, hogy a politikusnál az elsőbbek előbb s végre a kétkedésnél ez utóbbi is kihal? A küzdés és törekvés főjellemei a politikának, de másfelől a szebb érzések kihalásával, a kebel kihülésével naponta szaporodnak a tárgyak, melyeket az ember hiábavalóknak tart, s midőn egyszer mindet annak tart, akkor öreg, kiélt!“

„De a test még él, emlékei vannak, s ha hasonlitást tesz multja, valamelyik, s az élet jelen pontjai jai közt; azt szépnek s ezt borzasztónak fogja látni és igy kiált fel: mennyit vesztettem! _(De csak mind olyant, mely apránként ragadott rád oh ember!)_ Már most mi természetesebb, minthogy kiválasztja a legszebbet, és vallásos lesz! s még ha sokáig él az együgyüség is vissza jön!“

„De a dolognak egy nevezetes oldala az, hogy az egyesek képei az öszszesnek! Az emberiség együgyü kora kimagyarázható a természetes magyarázat utján is; vallásos kora már históriai, ifju korát a középkorba helyezem, most a világ politikus, majd lesz skeptikus, s végre vallásos, és együgyü! s ha 9000 év mulva elborit az éjszaki jég – Adhemár szerint – még meglehet, igaza lesz a szelid Jézusnak a végső időkről. Megesik, hogy ez vagy amaz ember, vagy nemzet át megy minden emez emlitett szakokon, a másik kidől, ez vagy ama korban; némely ember örökké gyermek, a más korán férfi; egyik mindig Adonis a más már bölcsőjében Diógénes! Egyébiránt megengedjen a sok trécselésnek, én öszsze-viszsza irok sok mindenfélét, de másfelől ne is ütődjék meg, hiszen ezek _aegri somnia!_

Ugy hiszem semmi magyarázat, vagy mentségre nem szorult e levél, melyet egy fogoly és kórházban lévő ifju irt barátjának; hiven közöltem, most 14–15 év után is, még a nyelvtani hibákat sem javitva ki.

E következő levelet a Zwingerből irtam Nagy Danihoz, ki akkor kórházban volt, s erre a válasz is megmaradt leveleim közt:

Kedves barátom Dani!

Régóta szándékszom neked irni kissé hoszszasabban, de a restség mindig utamba áll, s most ugyan elővettem e fél ív papirt, hogy be irjam, de nem tudom mi lesz belőle. Először is szóllok lélekállapotomról, s ha hozzá gondolod egészben soha nem egészséges testemet, ugy fogok előtted állani mint egy ismerős kép, mire a nagy piktor – az idő – egy két uj vonást tett, de azért ő a régi. Amnestialis hirekkel, ez az első dolog, annyira saturálva vagyunk, hogy már nem érdekelnek többé, ép mint a viz a sóval bizonyos mértéken tul oldatlan marad.

Ugy tapasztalom a hosszas kisérletek között, hogy legnagyobb bölcseség a hallgatás – vigyázz, mert jön Ethicám és ember ismeretem! – s ha nem vagy barátid között hallgass mindig s mindig bölcs leszel; igaz, hogy valódilag soha sem leszel vidám, jókedvü, de nem is lesznek keserü óráid; s ez ámbár nem kivánatos az egész életre, s minden körülmények között, de itt a börtönben helyes politika, mert itt fönn van hagyva a remény, hogy majd jutunk igaz barátok közé s ott aztán kiönthetjük keblünk minden bánatát és örömeit. Kedves Danim, az emberek mind és egészen jóknak születnek, de az élet, s anyaggali érintkezés alakitják oly különös bizarr jellemekké őket, hogy aztán felbonczolni ős elemeikre csaknem lehetlen; s édes kevés mit egyes rosz szemü észre vesz azon, kit századok előitéletei, s egy ország, vagy földrész szokásai tesznek azzá a mi t. i. a jelenkor emberévé, világosabban szólva: nemde egy mostani embert születési vagy természeti egyszerüségétől, a századok tapasztalásain, és előitéletein alapult nevelési rendszer, és egy helyes, mint ferde nézetekkel zsufolt civilisatió választ el? Ha vizsgálni akarsz egyest, ismerned kell az egészet, az általánost, a multat, a jelent s csak igy közelitheted meg ama rejtélyes fészket, melynek regényes neve az emberi sziv, s melyet tudományosan lélektannak neveznek. S már most tedd ez embert börtönbe. Börtönbe! a szenvedélyek emez összeszoritott tengerébe! S látni fogod, hogy minden mit a külvilág előitéletei, s ferdeségei épen, hagytak, itt összetörnek zajosan, vagy elmállanak csendesen.

A jó szivü önzővé lesz, a nyilt és őszinte ólálkodóvá, az adakozó zsugorivá, a büszke aljassá, a jámbor cselszövővé, az igazságos zsarnokká, a csendes dühönczé, egy szóval a pokol tanyájává teszik lakásukat, s házi istenök helyett az ördög zálogát tartják kis lakjuk oltárain! Ugy találom, hogy az emberek börtönben igen roszszak, de nem ők az okai, hanem e borzasztó körülmény.