Part 5

A megmaradási törvény felfedezésében való szerepe, amelynek vitás volta Mayer életét annyira elkeseritette, még az utolsó éveire is árnyat vetett. Abban a polémiában, amelyet Dühring Mayer érdekében oly kiméletlen hevességgel irányitott, Helmholtz igazságtalan módon állást foglalt Mayer ellen. „A gondolkodás az orvostudományban“ czimen tartott beszédében ugyanis, a következő, nyilvánvalólag Mayerre vonatkozó megjegyzéseket tette: „Felszines hasonlóságokat könnyü találni, különösen, ha a társaság szórakoztatása a czél, amikor ilyen tréfás ötleteket könnyen megszerzik a „szellemes ember“ hirét. Sok ilyenfajta mondás közt akadhat egypár, amelyik talán félig vagy egészen is helyesnek bizonyul; hiszen külön müvészet kellene ahhoz, hogy valaki mindig bakot lőjjön. Ilyen szerencsés esetben azután a felfedezés elsőbbségi jogát könnyen lehet érvényesiteni; ha pedig nem lehet, akkor a tévedések sorozatára ráborul a feledés jótékony fátyola. Akik ugyanennek az eljárási módnak a hivei, szivesen segédkeznek az „eredeti eszme“ értékének biztositásánál. Igy azután tényleg háttérbe szorulnak azok a komoly tudósok, akik nem viszik előbb piaczra a gondolataikat, amig körülményesen meg nem vizsgálták, minden meggondolásnak eleget nem tettek és a bizonyitékokat tökéletessé nem csiszolták. Az a divat, hogy elsőbbségi kérdéseket a munka érett voltának figyelmen kivül hagyásával, egyszerüen a közzététel időpontja szerint döntenek el, veszedelmesen táplálja ezt a visszaélést.“

Mayer erre az előadásra igen találóan felelte: „Köztudomás szerint Arago mondotta ki, hogy elsőbbségi kérdéseknél igenis csak a nyilvánosságrahozatal ideje mérvadó. Ennek megfelelően Wöhler és Liebig Évkönyveinek 1842-ik évi májusi füzetében közzétett kis értekezésemmel a mechanikai hő-elméletre és a hő mechanikai aequivalensének kiszámitására elsőbbségi jogot akartam biztositani. Lehet, hogy a kalász még nem volt elég érett. Alig három évvel később, 1845-ben azonban Az organikus mozgásról szóló munkámban fenti elméletet kimeritően megindokoltam és orvos létemre alkalmaztam a fiziológiára, sőt részben a pathológiára is. Aki viszont nem sajnálja a fáradságot és megnézegeti A hő mechanikájának 1874-ben megjelent második kiadását, be fogja látni, hogy a már 1842-ben elvetett mag közben érett termést hozott.“

Helmholtz később ismételten szükségét látta, hogy Mayerről való véleményét és a Fortschritte der Phisik-nél való hátrahelyeztetését jóvá tegye. Azt a nézetét azonban mindig fenntartotta, hogy Mayer inkább elméleti tudós, mint exakt természetbuvár. Evvel szemben csak Mayernek a hő mechanikai aequivalenséről való megállapitásaira kell hivatkoznunk, amelyek módszertani vonatkozásaikban is jóval magasabban állnak, mint kora elismert természetkutatóié. Helmholtz elmélete például az energia egyenértékü átváltoztathatóságáról azon a ma már nagyon ingatag feltevésen alapszik, mintha a természet jelenségei mind mechanikus központi erők következményei volnának, mig Mayer számitása a hőaequivalensről ma is változatlanul helyes. Az egyetemes eszme kisérleti alapja Mayernél és Helmholtznál is egy és ugyanaz: a perpetuum mobile tapasztalati lehetetlensége, vagyis pontosabban: az energia szükségszerü és megsemmisithetetlen volta..

Ha Mayer élettörténetét például Davy-ével, egy másik nagy kutatóéval hasonlitjuk össze, sokkal több különbséget, mint megegyezőséget fogunk találni, amiből a kutató-tudós két eltérő tipusára következtethetünk.

Mindenekelőtt: semmi olyan adatunk nincs, amely a gyermek Mayert kortársai közül kiemelné. Egyetlen felötlő jellemvonása volt: váratlan gondolatugrásai és kapcsolásai, legalább is beszélgetés közben és a bibliai idézetek terén. Ez a körülmény bizonyos szellemi vakmerőségre mutat; Mayernek már gyermekkorában sem volt hajlandósága ahhoz, hogy az átlagos gondolkozást kövesse.

Mayer a gimnáziumban hátramaradt, sőt a legrosszabb tanulók egyike volt, ami nem szokatlan jelenség a leendő nagy természetbuvárok táborában. Hivatkozunk arra, hogy ő is, mint mindenki, aki tárgybeli összefüggések megértésére volt hivatott, az esetleges és önkényes feltevésektől irtózott s a tananyag üres értéktelensége egyenesen hátráltatta szellemi fejlődését. Rá kell mutatnunk arra, hogy nem tudatos megitélésről van szó, amelyet külső befolyások hoztak volna létre, hanem egy ösztönszerü reakczióról az avult iskolai és házi nevelés ellen. A „klasszikus oktatás“ talán sehol sem dühöngött annyira, mint az ő szükebb hazájában.

Tudományos elismerés nélkül való ifjusága bizonyitja, hogy Mayer a lassan kialakuló egyéniségek közé tartozott, tehát a kutatók klasszikus fajához. Hogy önkéntes éhezéssel ki tudott szabadulni a fogházból: konok akaratára vall, a kiszabadulás módja azonban az akaratnak inkább passziv jellegére. Davy a romantikus hasonló esetben, minden valószinüség szerint még az élete árán is kitört volna onnan.

Jellemző továbbá, hogy későbbi nagy ideájára semmiféle szellemi előkészület nem mutatkozik s ez az ür mindaddig tart, amig naplója szerint, az eszme teljesen szokatlan érzések közt egyszerre ki nem virágzott benne. E szokatlan belső körülmények, amelyek Mayer tanuságtétele szerint soha annakelőtte vagy utána meg nem rohanták, amellett szólnak, hogy akkor, huszonhatéves korában, élte át először egy uj gondolat születésének lelki izgalmát. Ez az aránylag késői időpont is a lassu termelési módot, vagyis a klasszikus kutató-fajtát jellemzi s magyarázatát adja annak, mért nem voltak Mayernek _előbb_ ilyen válságai, _később_ pedig azért nem, mert nem akadt több szellemi gyermeke; egész élete azután már egyetlen ötletének át- és kigyurásában telt el. Sokoldalu tudósoknál az erős belső krizis megismétlődhetik, bár nem mindig olyan élénken, mint az első alkalommal.

Igen figyelemreméltó Mayer műveinek eredeti mivolta. Kezdetben csak egy alaki kérdésről, az anyag és erő minőségi és mennyiségi megmaradásáról volt szó. Ez a gondolat olyan rohamosan lett urrá rajta, hogy az öntudat küszöbe alatt már régen lappangania kellett: egy csomó homályos képzet egyszerre kristályodott ki, egyszerre nyert összefoglaló jelentőséget. Éppen azáltal válik érthetővé Mayernek az uj feltevés helyességében és termékenységében való intenziv hite, hogy ösztönszerüleg régóta keresett vonatkozások végre tisztázódtak. A „feltevés“ szót czélzatosan használjuk, mert még nem beszélhetünk teljes fogalmi világosságról, csak arról a közvetett megérzésről, hogy a helyes ut nyilt meg előtte! Ennek az utnak fokozatos meghóditására s élményei tudományos kifejtésére azután nagyon gyöge fegyverei voltak. Alig tudunk még egy példát a tudomány multjából, amely egy felfedezés megtörténtének különböző állomásait ilyen szemléltetően ábrázolná. Mayer lassu reagálóképessége volt ennek is az oka.

Egyetlen gondolatnak adta oda magát, amelyre még semmiféle formulázható kifejezést sem tudott teriteni, különben naplójában erre is ráakadnánk. El tudjuk képzelni: hogyan állitgatta az uj látószögbe élményeit, inkább sejtve, mint tudva összefüggéseiket. Előkészületnek ez a módszer igen hasznos volt a későbbi szakszerü átdolgozáshoz, amikor már a szokott tudományos kifejezési formák egységesitő eszméjének rendelkezésére állottak.

Mindjárt viszaérkezte után ehhez a munkához is látott. A viszonyok itt is kedvezőtlenek: senkije sincs, akivel eredményesen megbeszélhetné a dolgot. Régi barátjának, Baurnak, egymásután három levelet kellett irnia, amig rövid válaszra méltatta. Felkeresett mindenkit, akitől segitséget vagy érdeklődést remélhetett és minden kis jóakaratért vagy megértésért végtelenül hálás. Nem volt más fizikai felkészültsége, mint amennyit, az akkor még a mainál is jóval gyatrább orvosi kiképzéssel kapott; könyvekkel próbálkozik s igy bukkan fel előtte folyton az mc nagysága mint erőmérték. Nem mer kételkedni ebben a feltevésben, még kevésbbé saját alapgondolatának helyességében, mégis össze akarja hangolni a kettőt s itt esik azután egyik tévedésből a másikba. Az ellentétes fogalmak meglehetős szerencsétlen kiegyenlitési kisérlete után összefoglalja irásban a Baurral közlötteket és elküldi a czikket Poggendorffnak.

Itt esik meg vele életének talán egyetlen szerencsés véletlene: nem kapja vissza a kéziratot, de nem is került nyomdába. Ez utóbbi körülmény a nyilvános kudarctól s az illetékes szakkörök jogos lenézésétől mentette meg, az előbbi pedig ujabb formulázásra késztette.

Ebben az időben kereste fel a tübingeni és heidelbergi fizikatanárokat. Ez összejövetelekről nincsenek közelebbi adataink; Mayer azt állitja, hogy egyikük sem tudta őt meggyőződésétől eltántoritani. Ugyanekkorra esik azonban Mayer gondolatmenetének kétirányu fordulója: egyfelől a mozgás-energia, az „esési erő“ alkalmazása, holott addig csak mozgásmennyiségekkel dolgozott s tételül a mozgásnak meleggé való átváltozását állitotta fel; másrészt csak ettől az időtől kezdve veszi igénybe az esési erővel együtt a gázak kiterjedésének és összenyomhatásának jelenségeit. Kétségtelenül ez a kettős fordulópont mentette meg Mayer ötleteit a tudomány számára. A másodikról nem kell sokat beszélnünk, mert _csakis_ a gázok sajátos melegének számitásba vételével lehetett a mechanikai hő egyenértékhez eljutni. Az első pontot illetőleg azonban Mayer a suly és esési magasság eredményeinél először bukkan rá egy _munkamennyiségre_, amely a melegével hasonlitható össze, mert ugyanolyan kiterjedésü. Ennek az uj szempontnak a feltevése folytán kellett a _kinetikai energiát_ ½ mc2 (vagy szerinte mc2) az eddig vallott mc helyébe ültetnie, mint az átalakulás megfelelő produktumát; evvel azután a kérdés egyszerre tisztázódott is.

Ezt a helyzetet mutatja be 1842-ben irt értekezése, amelyből az mc2 mellől hiányzó ½ alkotórészen s azon a meggondolatlan állitáson kivül, hogy jeget semmiféle nyomással sem lehet megolvasztani, már nincs semmi kivetni való. Láttuk tehát, hogyan nyert határozott alakot Mayer alapgondolata, amely eredetileg bizonyos mértékig testetlenül, azaz közérthetőségü kifejezési mód nélkül lappangott benne. Lassu reagáló-képességénél fogva szélesen és hosszan nyulnak el azok a gondolat-lépcsők, amelyeket gyorsröptü szellemek a legrövidebb idő alatt futnak át. Schiller mondja, hogy a költő munkája valamilyen zenei hangulattal vezetődik be, vagyis az elkészülendő alkotás teljes művészi hatásának előre való megérzésével; a tudós is megsejti jóelőre a későbbi eredményt, mielőtt még megtalálta volna hozzá a helyes utat. Gauss, aki szintén klasszikus kutató volt, mondotta munkája közben: „Már régen tudom, hová jutok, csak azt nem tudom, hogyan?“ Meg volt tehát nála is a gondolat első születésének és tudományos elméleti megtestesülésének nagy időbeli különbsége.

Mayer a teremtő lelki munkásság teréről az alkotáséra lépett át. Nagyon jól tudta, hogy feltevése a fizika, kémia és fiziológia jelenségeire egyaránt áll, de eleve lemondott arról, hogy mindenütt keresztül is vezesse. Ehelyett két különálló fejezetet szemelt ki magának: a fiziológiát, amelyben orvosi hivatásánál fogva otthonosabb volt és a csillagrendszer fizikáját, amelyet régóta figyelemmel kisért. A fizika területén Liebig értékes tanulmányai voltak segitségére, a másik feladatnál egészen a maga erejére maradt. Liebig elmulasztotta ugyan a legvégső kérdések határozott felállitását és megoldását, mégis annyira előkészitette az egész gondolatsort, hogy csak az egyenérték törvénye kellett a kérdés teljes megoldásához. Az asztrofizikában azonban épp ugy, mint a mechanikában Galilei erő-meghatározásával kellett megküzdenie, miután Newton nehézkedési mechanikája is ezen az elven épült fel; előbb ki kellett tehát fejlesztenie a kinetikai energia általános értéküségének formuláját, hogy annak a maximális sebességnek fogalmához juthasson, amelylyel egy világtest a földre vagy a napra érhet. Ez volt az egyetlen számbavehető mód, hogy megoldhassa a maga elméletét, amely szerint kozmikus tömegek táplálják a nap hőforrásait.

Az első és második nagyobbszabásu értekezés megirásához három-három évre volt szüksége. Még ha orvosi elfoglaltságát és megházasodását figyelembe veszszük, akkor is hosszunak kell ezt az időt tartanunk, legalább a „romantikus“ lángész termékenységéhez viszonyitva. Elvitázhatatlan, hogy egy kezdő orvosnak elegendő alkalma lehet másnemü tudományos kutatáshoz, apósa egy levélbeli megjegyzéséből, Mayer praxisának örvendetes fejlődését illetőleg, szintén arra következtethetünk, hogy addig nem igen volt gyógyitani valója. A korai házasság pedig csak fokozni szokta a munkaképesség mértékét, nem pedig csökkenteni. Mayer munkatermelési módja tehát szervezeti sajátosságából következett s éppen ezért tartozik a klasszikus kutatók társaságába.

Csodálkoznunk kell kitartása fölött, amelylyel tévedéseken és balsikereken át czélja felé igyekszik. Newton folytonos odaadó gondolkodással bukkant rá alapelveire, Mayer is hasonló fajtáju volt. Apró lépésekkel, lassan-lassan haladt előre, egyiket a másik után tolta, amig a sokféle lehetőség közt a biztos utra akadt. Első müvét több barátjával átolvastatta és ismételten átdolgozta, amig végleges formában a nyomdába küldte.

Még több csodálatot érdemel a kedvezőtlen külső viszonyok sikeres lebirása. Szülővárosa aszerint itélte meg őt egész életében, hogy latinból nagyon rossz osztályzatokat kapott; sehol a világon nem volt az érettséginek olyan döntő szerepe, mint éppen a sváb földön. Az illetékes tényezők mindig jelentéktelen embernek tartották és állitólagos tudományos felfedezéseit nevetségeseknek, sőt kárhoztatandóknak minősitették. Azok, akikkel levelezésben állott, később bocsánatot kértek tőle, hogy otromba tévedésnek látták azt, amit egyszerüen nem értettek meg. Bátyján, a családi gyógyszertár tulajdonosán és Griesinger medikuson kivül, akit a felfedezés fiziológiai jelentősége bilincselt le, szükebb környezetéből senki sem állott melléje, mások pedig még kevésbbé. Feleségének sem nagyon tetszett az ő különös foglalatossága, amely csak nyomdai költségeket okozott, az orvosi gyakorlatot azonban nem mozditotta elő.

A megerőltető, örökös akadályok közt végzett egyoldalu munkát a szükségszerü szellemi kimerülés követte, amely először az ablakon át való szerencsétlen kiugrásban jelentkezett. Könnyen elképzelhetjük, hogy az a durva igazságtalanság, amely érte, azon az álmatlan éjszakán szakadatlanul mardosta lelkét, minden kivezető ut reménysége nélkül, amig utolsó erői is felmondták a szolgálatot és a katasztrofális kisérlet megváltásnak tetszhetett előtte. Még mint lábbadozó beteg, közvetlen környezetének nyomasztó hatásától wildbadi üdülése alatt felszabadulva, mindenekelőtt tudományos elégtételt akart magának szerezni. A klasszikus kutatótipusnak egyik feltétlen ismérve éppen a köztudat előtt való tisztázódás belső szüksége, mig a romantikus rendszerint nem is törődik vele. Viszont a klasszikus kutató végtelen gondossággal dolgozza ki munkájának minden apró összetevőjét s ezért fáj a felületesség és komolytalanság vádja olyan rettenetesen.

Védekezését valóban a szive vérével, végső erőfeszitéssel irta, habár a stilusból és a belső tartalomból nem tetszik ki, sőt szinte természetfölötti derü és megtisztultság árad belőle. Ama fékező-erők, amelyek a szervezet érdekében az utolsó energia-készletek kimeritését rendszerint megakadályozzák, betegsége és izgalmas leki feszültsége folytán hatálytalanok lettek; egész magát belevitte ebbe a munkába s azután össze is roskadt egészen.

Agyhártyagyuladása jelenti első stáczióját Mayer e szomoru életszakának. Azután az őrültek házában való durva bánásmód következett, amely őt, mint orvost, a laikusnál sokkal intenzivebben felizgathatta. Hogy nem ment tönkre belé, talán csak rendkivüli kitartásának köszönheti, melynek már régebben elegendő bizonyságát adta.

Viszont nem lehet csadálkoznunk afölött, hogy ilyen körülmények közt további produktivitása megtört. Kérdés, vajjon ez az eredmény az embertelen kezelés nélkül, a puszta kimerülés következtében is beállott volna-e? Davyt például a legkedvezőbb külső viszonyok ellenére is a felfedezései előtt járó erős izgalmak ugyanigy kimeritették. Mayernek azonban a sok egyéb hátrányon kivül nemcsak eszméjének teremtő munkájával, hanem a tudományos felszerelés elemi ismereteivel is meg kellett birkóznia.

Vallási rajongása is kimerült agyának fellázadása volt az absztrakt gondolkodás tultengése ellen, s a szemináriumból való ifjukori emlékei táplálták. Mikor felgyógyult – éppen ellenkező hangulat vett erőt rajta, de ujabb tudományos munkához majdnem tiz évig nem volt szellemi befogadóképessége. Dühring szerint Mayer szellemi tehetetlenségét ugy indokolja, hogy holt embernek nyilvánitották, tehát eszerint is viselkedett. Kétségtelen, hogy Mayer hitte, amit mondott: kétségtelen viszont az is, hogy ez a magyarázat csak takaróul szolgált, amelynél jobb éppen nem akadt. Ha a tudományos munka szükséglete élt volna benne, mint minden más alkotó-elmében, akkor semmi sem tarthatta volna vissza tőle. Nem törődött semmivel és energiájának megmaradt foszlányait szenvedélyes kitörésekben pazarolta el; nem volt elég erős ahhoz, hogy magamagán uralkodjék. Állapota azután lassan-lassan mégis javult és ujra érdeklődni kezdett a tudományos kérdések iránt. Sőt azt mondhatnók, hogy e késő éveinek eredményeit igazi nagy munkakorszakával maga is egybevethetőnek tartotta; hiszen még kevéssel halála előtt is a kiváltódásról szóló értekezésének részletesebb feldolgozását és a Bressa-pályázatra való benyujtását tervezgette. Ez az álom persze már nem valósulhatott meg.

Összefoglaló megállapitásunk szerint tehát Mayer egész maradék energiájával fizetett alapvető munkájáért és termelési képességének ujból való megszerzése, amely kedvezőbb körülmények közt talán még sikerülhetett volna, szükeszü környezetének bánásmódja és a közvetve előidézett brutalitások folytán lehetetlenné vált.

Meg kell emlékeznünk néhány szóval Mayer házasságáról is. Dühring személyes tapasztalatai nyomán Mayer sorsára kedvezőtlen hatásunak mondja; az asszony volt az előőrs a kisvárosi filisztereknek a kiváló szellem ellen való ösztönszerü harczában. Davynál is a feleség volt a nyárspolgári nézetek kicsinyes képviselője és számos más vezető egyéniségnél is tapasztalhatjuk, hogy szerencsétlenül nősültek vagy egyáltalán nem házasodtak meg. E feltünő jelenség okaira rá kell mutatni s miután itt nem vádaskodásról, hanem fogalmakról van szó, talán helyénvaló lesz, ha a fontosabb szempontokat felállitom, hogy e sajátos viszonylatok meghatározóira ráismerhessünk.

Az embernek minden más élőlénynyel szemben nemcsak a fajfenntartás, hanem a haladás képessége is megadatott, tehát életének kettős feladata van: a fenntartásé és a javitásé, amely utóbbi az elsővel némely vonatkozásban összeütközik. Ha a meglevőt fejleszteni akarjuk, fenntartás helyett rombolnunk kell; a két biológiai törekvés kiegyenlitése csak összeütközés árán mehet végbe, főleg amaz időhatár tekintetében, amelyen belül a javitó változtatásoknak meg kell történniök. A kétfajta tendencia már most a két nem között ugy oszlik el, hogy a férfinek az előrehaladás, a nőnek pedig a megtartás van a szivéhez közel. Ebből származik azután, hogy az emberiség vezető szellemei (eddig kizárólag a férfinemből valók), akik a legkövetkezetesebb képviselői a fejlődésnek, cselekvéseik _tartalma_ iránt az asszonyoknál nagyon kevés rokonérzésre találnak, bár általában nem idegenkednek tőlük. Azoknál az összetüzéseknél, amelyek elsősorban anya és fiu közt szoktak támadni, csak a vak szeretet segíthet, a mely minden belátásos itélet nélkül a cselekvés tartalmával szemben, az örök ellentétet áthidalva a gyermek szellemi kiválóságába temetkezik.

Ha a házaséletben is felszabadulnak ezek a természetszerü ellentmondások, nemcsak a folyton közeledő egykoruság fejleszti folyton erősebbé őket, hanem az asszony aggódása gyermekei sorsa fölött, a kiknek jövőjét az apa rendkivülisége és a polgári társadalommal való szembekerülése veszélylyel fenyegeti. A nő ellenszegülése azután passziv vagy aktiv, vérmérséklete szerint. Ösztönszerü, örök asszonyi motivumok kerülnek felszinre és a tudományosan gondolkodó férfinak nem szabad erkölcsi szemrehányásokra alkalmat keresnie, a mikor müködni látja ezt az ellenállhatatlan hajlamot, a melynek megmaradásától a nép és végeredményben az emberiség fentartása függ. Az ilyen házasságbeli viszályok azokhoz az akadályokhoz tartoznak, a melyeket minden szellemi vezérférfiunak le kell küzdenie. Mayer esete mutatja, milyen ártalmas és veszélyes szerepet játszanak a férfi-vénasszonyok is, az eredeti tehetség ösztönös ellenségei, még akkor is, mikor a haladás eszméje saját személyes körülményeiket a legtávolabbról sem zavarja. Mayer politikailag és vallásilag konzervativ volt, a mi azonban nem akadályozta meg környezetét abban, hogy kegyetlen haraggal forduljanak ellene, amikor uj felfedezésekre vetemedett, a melyeknek lényegéről persze senkinek se volt közülök sejtelme.

Még csak az a kérdés: hogyan lehet kikerülni vagy enyhiteni azokat az ellentéteket, a melyek a felfedező családjában az ő belső hivatottsága és az anyai s hitvesi ösztönök közt szükségszerüen kipattannak? A választ csak ismételhetjük: ha a tudósnak elég szerencséje van, hogy olyan asszonyhoz jusson, a ki urának nehéz küzdelmeit a napi gondok távoltartásával és jókedélyének áldásos hatásával enyhiti meg, akkor a nő már legjava feladatát teljesitette vele és az emberiséggel szemben s férje számára az elérhető legnagyobb boldogságot szerzi meg.

Ha megkiséreljük, hogy Mayer esetének biologiai eredményeit levonjuk: egy olyan férfi tragikus sorsával találkozunk, a ki a szellemi feszültség sulya alatt roppant össze. Az a hirtelenség, a melylyel vezető gondolata feltámadt benne s azután az első tapogatózásból a helyes kiutra bukkant, a mellett bizonyit, hogy Mayer csak ritkán, kivételes pillanatokban tudott olyan magasságra és világosságra emelkedni, a milyet problémája megkövetelt. Jusson eszünkbe, hogy a felfedező nem mondhatja magának, hogy: _ezt_ akarom felfedezni, hanem a saját korának szükségletei irják elő, mit _kell_ cselekednie. Természetesen bizonyos előfeltételekkel, főleg a teljes szellemi szabadsággal rendelkeznie kell, hogy a tradicziókból kibontakozhasson és a megoldandó kérdést meztelenül láthassa. Ez a szükségesség Mayer esetében ahhoz a sajátságos megkönnyitéshez jutott, hogy az iskolai bölcseség nem igen nyomasztotta, hiszen a hágai vizsgát is meglehetős mérsékelt sikerrel tette le. Igy azután e kedvező körülmények: a szellemi elkülönültség, a mely mikor egészséges volt, néhány tudományos eszmére való koncentrálódását lehetővé tette, Mayer termékenységét néha olyan rendkivüli mértékben fokozta, a hogy arra alapgondolata lelki megfogamzásához tényleg szüksége is volt. Ugyanez a természetes feszültség állt fenn 1841. őszén, döntő szellemi fordulása és küszöbön lévő házassága előtt.