Part 13

Liebig a növények fiziológiáján kivül az állatokéra is alkalmazni akarta elveit és hozzá is látott a fiziológiára és pathológiára alkalmazott organikus vegytan megirásához, a melyet Berzeliusnak ajánlott, Wöhler irja Liebignek: „Nagyszerü feladatot választottál, olyat, a melyre sem egy ember erői, sem az emberi élet terjedelme nem elegendő. Tied marad a dicsőség, hogy ezen a téren korszakot teremtettél.“ Wöhler szava döntött és Liebig igy válaszol: „Leveledtől valósággal felüdültem. Ha meggondolod, milyen óriási befolyásod van munkámra és gondolkozásomra öntudatlanul is, olyannyira, hogy egy kérdőjeledet is sokáig fontolóra veszem és ha meggondolod, hogy te vagy az egyetlen, a kihez tanácsért fordulok, ugy elképzelheted, milyen boldoggá tett, hogy nem találtál visszamenőleg semmiféle tapasztalati tényt, a mely végkövetkeztetésemmel direkt ellenkeznék.“ Miközben a szótárral mindenféle kellemetlensége volt, a melyeket valószinüleg saját idegességének és kiméletlen szigorának köszönhetett s a melyeket Wöhlernek kellett rendbehoznia, állandóan főeszméjével foglalkozik, olyan odaadással, hogy maga irja: „A fiziológiám egészen megőrjit.“ Ezt az állitást szószerint lehet venni, mert egy semmiségért ugy nekitámad Wöhlernek, hogy a legkomolyabb figyelmeztetésekkel kellett őt megfékeznie; Liebig azután igy védekezik: „Egész lelkem sebbel van tele; több kiméletre van szükségem, mint másnak.“ Fiziológiai elveit felolvasásaiban közreadta, sőt hallgatóinak kimeritően lediktálta. Vetélytársa, Dumas, valahogy elorozta ezeket a jegyzeteket, a szokott lármával nyilvánosságra hozta és a franczia iskola ragyogó, uj termékének jelentette ki, a nélkül, hogy Liebig nevét egyáltalán emlitette volna. Berzeliussal való levelezése mindinkább megnehezült, mióta Évi jelentésében kirohant Liebig ellen és Wöhelrt, a jelentés német nyelvü közrebocsátóját, a legkinosabb helyzetbe juttatta.

A sok izgalom után valósággal felüditette Liebiget az a diadalment, a melylyé Angliába való utazása kiszélesbült. Az elismerés főleg a mezőgazdasági kémiáról irt könyvének szólt; Angliában a földmivelésről az iparra való átmenet éppen folyamatban volt s igy Liebig problémája különösen izgató. A teljes eliparosodás a föld hozadékának megjavitásával, még feltartható lett volna, Liebig gyakorlati kutatásai, tehát közérdeküekké váltak, annál is inkább, mert Angliában a tudományos kémia kifejletlen állapotai folytán mint absztrakt tudóst nem méltányolták volna ennyire.

Az utazás erőfeszitéseit jól birta, sőt életmódjának alapos megváltoztatása kedvezően hatott egészségére is. Uj erőkre is volt szüksége, mert a mezőgazdasági kémiáról vallott nézetei Németországban és Ausztriában folyton harcziasabb ellenzéki hangulatot provokáltak. Nem kell csodálkoznunk tehát, hogy 1843. januárjában már megint hitványul érzi magát, haragszik Marchandra és támadásra készül ellene. Wöhler erre vonatkozólag irja hozzá: „Ha Marchanddal vagy bárki mással megint hadba szállasz, sem magadnak nem hoz áldást, sem a tudománynak hasznot. Felemészted az egészségedet, Morrison-pilulákkal tönkreteszed az idegeidet. Gondolj arra, hogy 1900-ban, a mikor már mi is szénsavvá, vizzé és ammoniákká bomlunk szét és csontjainkon kutyák marakodnak – ki fog majd avval törődni, hogy békében vagy harczban éltünk-e, ki fog emlékezni tudományos viaskodásaidra, nyugalmad és egészséged feláldozására? Senki sem. Helyes elveid és ténymegállapitásaid azonban, megtisztulva minden feleslegestől, ismertek és elismertek lesznek mindenkor. Különben: hogy jutok ahhoz, hogy az oroszlánt czukorral etessem!?“

Liebig ezalatt tovább vergődik; negyvenéves korában már komolyan bucsuzni akar az élettől, amely semmi örömöt nem tud néki nyujtani. Bevallja, hogy az iróasztal mellett annyira elszokott a mesterségbeli gyakorlattól, hogy a laboratóriumi munkához egyáltalán nincs türelme. 1844 tavaszán végre teljesen szakitott Berzeliussal, amikor már igazán tarthatatlan volt köztük a viszony: Berzelius nemcsak Liebig uj elméletét ostromolta, hanem megvetéssel nyilatkozott régebbi munkásságáról is, amelyért azelőtt rajongott. Liebig is hibázott: többször megsértette ellenfelét vagy legalább engedte, hogy mások, az ő hozzájárulásával, megbántsák. Az Évkönyvekben történt a szakitás és szinte tudományos leszámolássá bővült.

Testi és szellemi frisseségét ujra visszanyerte 1844-iki angliai utja alatt. Elhalmozták kitüntetésekkel és hizelgő elismeréssel, mint külföldi tudóst addig soha és talán azóta sem. „Ha a megtiszteltetésektől hizni lehetne, akkor Falstaff volnék már; de elég is volt belőle“ – irja barátjának visszaérkezte után. Ugylátszik azonban, hogy Angliában szorosabb összeköttetéseket is létesitett, mer félév mulva ujra kiutazott, hogy egynéhány kapitalistával a növények ásvány-anyagainak értékesitését megszervezze. Itt különösen az a körülmény okozott nehézségeket, hogy a kálisókat – amelynek általános fontosságát laboratóriumi hamu-vizsgálataiból állapitotta meg – könnyen oldható voltuk következtében az eső magával sodorhatja. Végre a kalium- és kalciumkarbonát egy vegyületére bukkant rá, amely vizben alig oldódik s igy a szóbanforgó veszélynek nincs kitéve. Az uj műtrágya technikai előállitását a liverpooli Muspratt vállalta s ott az ő házában még ma is kegyelettel emlékeznek meg Liebigről.

Liebig egyidejüleg Giessen mellett ugarföldet vásárolt, hogy a szükségelt ásványi anyagok felhasználásával, elmélete szerint, termőfölddé varázsolja át. Liebig azonban csalódott; a csoda szépen elmaradt, a műtrágya hatott, ugyan, de nagyon kevéssé. A gyártás sem sikerült s elképzelhetjük, hogy ez a lassan bekövetkező kiábrándulás mennyire tönkretette Liebig szellemi energiáit.

E közben ujra a kisérleti kutatás felé fordult, amely iránt való érdeklődése már lelohadt és Wöhlerrel együtt könyvet akart irni. Wöhler azonban előre tiltakozott az ellen, hogy Liebig, ha belefárad, a megfigyeléseket egyszerüen segédeire bizza és kijelenti, hogy ebben az esetben nem hajlandó vele dolgozni. A régi kedv, legalább Liebignél, oda van és mesterségesen nem lehet kicsiholni.

A tudományos polémia ezalatt folyik tovább; még pedig Laurent és Gerhardt ellen, akik szembeszállottak Dumas cselszövéseivel és ebben a közdelemben annyira nem válogattak az eszközök közt, hogy német felfedezéseket alkalmilag magukévá tettek, miután Francziaországban a német nyelv ismeretlen volta miatt, nem kellett leleplezéstől tartaniok. Láttuk, hogy Dumas is igy járt el: ez a gyakorlat a Rajnán tul nyilvánvalóan szokásjoggá fejlődött. Természetesen Liebig, feszült lelki izgalmai közepette, maga is tullépi a vita illő és czélszerü határait.

A laboratóriumi munka módszerében is jelentős változás állott be. Liebig maga alig kisérletezik és a praktikánsokkal sem törődik sokat, viszont panaszkodik, hogy kiváló tanitványait nem tudja megfelelő teendővel ellátni. Az ifju erőket az általános elméleti tevékenységre utalja: hamu-analizissel, állatok és növények alkatrészeinek vizsgálásával, talajkutatásokkal és ammóniák-kérdéssel foglalkoztatja növendékeit; inkább munkaanyagban, mint eredetiségben nyujtott sokat. Már régebben is rendezett tömeges zsirvizsgálódásokat, most a hus alkatrészei körül végezteti ugyanezt s az eredmények alapján 1847-ben nagyszabásu könyvet adott ki, amely egy csomó uj anyaggal ismerteti meg a tudományt. Utolsó jelentékeny kisérleti kutatása volt ez, mindössze 44 éves korában. Anyagi függetlensége végre biztositva volt s meg kell jegyeznünk, hogy ebben az esetben egyáltalán nem gondolt arra, hogy szabadalmat kérjen, ahogy az ásványi trágyával és néhány más alkalommal pénzbeli eredmények nélkül megpróbálta. Ugylátszik tehát, mégis jobb, ha a kutató vár, amig a haszon magától jelentkezik.

A Berzeliussal való békitési kisérlet nem sikerült. Rose rávette Liebiget, hivja meg magához Berzeliust, amikor karlsbadi üdüléséből Németországon át hazautazik s Liebig irt is néki. Berzelius azonban (három héttel elutazása előtt) azzal válaszolt, hogy a visszautazásra már minden előkészületeket megtett s igy, ha Liebig találkozni akar vele, akkor Bonnban vagy Göttingenben, ahol három-négy napig marad, rendelkezésére áll. Liebig erre nem volt hajlandó s inkább lemondott Wöhler meglátogatásáról is.

Egészségi állapotáról folytonosan panaszkodik. Reumatizmusa van, örökös fejfájással sulyosbitva és a sok kitüntetés sem tudja kárpótolni fájdalmaiért. Egynek volt csak különös hatása rá: a franczia becsületrend tiszti keresztjének, amelyet Dumas, aki időközben miniszter lett, személyesen nyujtott át neki. Ugyanakkor nevetségesnek találja, hogy Wöhler egy volt segédje nála akarja folytatni tanulmányait. 1850-ben ezeket irja Wöhlernek: „Mióta megint Giessenben vagyok, hitványul érzem magam; enni és aludni tudok ugyan, de be se birok lépni dolgozószobámba; ha mégis megteszem, oda van az emésztésem és egész éjjeleken át virrasztok, még ha semmit sem akarok is csinálni… Szinte szeretném, ha a gép megállna már és szépen elcsöndesülne minden. Amennyire szerettem azelőtt fiatalokkal foglalkozni, oly kinosan esik most; egy kérdés vagy felvilágositás egészen tönkretesz.“

Az utóbbi tétel különösen figyelemreméltó. Láttuk, hogy a tanitásban Liebig mily sokra vitte, egész lelke a tanitványaié volt. Meg kell állapitanunk, hogy ez a képessége nemcsak hogy eltünt, hanem épp ellenkező érzelmeknek adott helyet. És hogy nem a szokásos muló rosszkedvről van szó, abból a körülményből következik, hogy két év mulva, mikor Münchenbe telepedett át, biztositékot kivánt arra nézve, hogy nem kell laboratóriumi oktatást végeznie.

Már előbb kifejezést adtam ama véleményemnek, hogy a megfelelő agysejtek fiziológiai elhasználtságát kell magyarázatul felvennünk. Ha elgondoljuk, hogy mindennap egypár tuczat tudományos munkálatba kellett otthonosan behelyezkednie (a tanitványok természetesnek tartják, hogy a tanár ugyis ura az egésznek), elképzelhetővé válik, hogy a szellemi tevékenység ilyen sokoldalu igénybevétele milyen kimerültséget eredményezhet. Az utasitások pedig, ha lelkiismeretesek, az illető kisérletbe való olyan feltétlen elmélyedést feltételeznek, hogy a teremtő képesség, a melyhez a tudós legkésőbb jut el és legrövidebb idő alatt felemészt, valóságos tüzpróbának van állandóan kitéve. Egy kiváló laboratóriumi tanár később mindig önkéntelenül leült, ha ilyen sulyos feladat elé jutott, annak jeléül, hogy minden felesleges energiapazarlást ösztönszerüleg meg kell takaritania, amikor fáradt szellemi erőire komoly munka vár. Hozzátehetjük még, hogy az elöregedéssel együtt a környezet, foglalkozás és hangulat, szóval az egész szellemi állapot gyors és szaggatott változásai lassankint lehetetlenné válnak, sőt önkéntelenül is borzad tőlük az illető. Liebig levelezéseiben is számos bizonyitékot találunk erre a tudományos tünetre, amikor a nyári utazások terveiről esik szó.

Augusztus 6-án éjjel Berzelius meghalt. Még januárban betegedett meg, Liebig mihelyt erről értesült, kész volt engesztelő levelet irni; Wöhler azonban figyelmeztette, hogy irása aligha fogja már életben találni s ugyanekkor kiderült, hogy a nyomás alatt lévő Jelentés Liebig ellen igen szenvedélyes támadásokat tartalmaz. Wöhler igyekezett tőle telhetőleg a legdurvább részeket kiküszöbölni, de épp Liebig franczia ellenfelei siettek éppen ezeket a tételeket franczia kivonatban Francziaországban elterjeszteni, igy azután az eredeti szöveg került nyilvánosságra. Liebig Wöhlerhez fordult tanácsért, előre is alávetvén magát néki, de Wöhler se tudott tenni semmit. Liebig végül is a legkiméletlenebb vonatkozásokat külön kinyomatta és szétosztotta a laboratorium látogatói közt. E támadás utolsó része, a mely Liebiget azzal vádolja, hogy segédeit adott utasitásokkal uszitotta rá idősebb tanártársaira, továbbá kényszermunkára fogja be és ha saját utmutatásai nyomán nem tudnak eredményhez jutni, egyszerüen cserben hagyja őket, – a következő hozzáfüzött megjegyzéssel végződik: „Mindenki tudja, hogyan bünteti a törvény azokat a jogászokat, a kik hasonló módon járnak el; kevésbbé tisztességtelen dolog a tudományos vitában ilyen eszközökre vetemedni?“

Wöhlernek irja: „Berzelius szempontjai és elméletei a maga korának szemléltető kifejezései voltak s ezért értékesek is; viszont semmivel sem jelentenek többet ennél. Nem mondom, hogy ez hiba; előnyére szolgált volna azonban, ha a természetbuvárok „költői“ alkotásai iránt fogékonyabbnak mutatkozik.“ Ezt a megállapitást teljesen a magunkévá tehetjük s érdekesen egészitik ki Berzelius fejtegetéseit.

Wöhlernek volt egy rokonszenves ötlete, a mely azonban, sajnos, nem valósult meg. Mikor Liebig az 1848-as év kedvezőtlen következményeire mutat rá, Wöhler ezeket irja: „Volna egy ajánlatom: add el a házad, bucsuzz el és hivasd meg magad ide, második vegyésznek. Akkor együtt vezetnők az itteni vegytani intézetet, megfelelően kibővittetnők, Te igazgatsz és előadod a szerves kémiát, én pedig a szervetlent. Igy meg volna a helyes munkamegosztás, egyikünknek sem kellene halálra dolgoznia magát és nagyszerü eredményeket érhetnénk el.“ Fájdalom, nem áll módunkban a hiányos levelezésből megállapitani, válaszolt-e Liebig és mit erre az okos tanácsra. Megint csak panaszokat hallunk tőle: „A mi életmódunk, a munka és tanulmányozás vas-rendszere korán összetör és aggastyánná gyöngit bennünket.“

Ugyanerre az időre esnek Liebig Kémiai levelei, a melyek először az Augsburger Allgemeine Zeitungban, majd könyvalakban jelentek meg és nagy érdeklődésre találtak: sok kiadást értek, bár nem valami népszerüen, illetve nem egyszerü és szórakoztató módon irta meg őket. A széleskörü érdeklődést valószinüleg a gyakorlati alkalmazásra vonatkozó, lelkes hévvel előadott utmutatásainak köszönheti.

Épp amikor már komolyan foglalkozott a visszavonulás gondolatával, uj életet igért néki az a meghivás, amely a legkedvezőbb feltételek mellett Münchenbe szólitotta. Közvetlenül előtte Heidelbergből kapott hasonló ajánlatot, miután azonban itt uj laboratóriumot kellett volna létesitenie, nagyon huzódott tőle. A müncheni meghivás körülményei azonban oly rendkivüli módon előnyösek voltak, hogy némi habozás után, kivált saját kormányának hüvös magatartása következtében, az ajánlatot elfogadta. Áttelepedését, amennyire tudjuk, sohasem volt alkalma megbánni.

1852 április havában irja Wöhlernek: Ami Münchent illeti, a király ugyan nagyon szép propozicziókat tett, még sincs sok kedvem hozzá. A király a mezőgazdaság kifejlesztésére akar felhasználni, amin már régen tul vagyok. Viszont kellemes, hogy nem igényelnek tőlem oktatást; tanitani, mikor az ember már öregszik, nagyon ellenszenves foglalkozás… Drága barátom, Te meg fogsz engem érteni; huszonnyolcz évig huztam ezt az igát és most már nincs többé erőm hozzá. Ha még dolgozni akarok, mérsékelni kell magamat. Érzem, mennyire felüdit az a tudat, hogy gyötrelmeimtől megszabadulok; évek óta nem volt oly jó telem, mint az idén, mert kevesebbet törtem a fejem. Néked is eljő majd a magad ideje… Eleget produkáltunk és dolgoztunk, nyugodtan mondhatom: senki sem fogja utánunk csinálni.“ Amikor Liebig az ajánlat végleges elfogadásáról értesiti, Wöhler igy válaszol: „Ha egyáltalán irigység élne bennem ellened, most volna okom rá, hogy irigyeljelek, már csak azért is, hogy nem kell kisérletezned; én sem fogom ezt az unalmas, testet-lelket megőrlő terhet sokáig birni.“

Érdekes, hogy mindketten a gyakorlati tevékenységtől való felszabadulást tekintik a legfontosabb és legkivánatosabb tényezőnek; ez a körülmény tényleg a legnagyobb jelentőségü is a kutatók teljes kiérése szempontjából, akár a maguk, akár az illető hatóság elhatározásáról van szó. Főiskolákon nagy tudósok állandó szép eredményeket csakis a laboratóriumi munkának ifjabb erőkre való átháritásával érhetnek el, bármennyire is rajonganak ezért a munkáért, amig maguk is fiatalabbak.

Liebignek a mezőgazdaságra tett fanyar megjegyzése ama sulyos csalódással magyarázható, amelyet a mesterséges trágya használhatatlan volta idézett elő. Évekig tartott, amig ez a kérdés végre megoldásra került.

Liebig 1852 őszén Münchenbe telepedett át és eleinte az intézet épitése és berendezése foglalkoztatta, miután rajta kivül alig értett valaki hozzá. Az uj otthon jól sikerült és Wöhler egyik volt tanitványa, Müller, mindjárt jelentkezett is, hogy nála dolgozhasson. Liebig megizentette néki hogy nincs kifogása ellene, de személyes oktatásra ne számitson. „Szilárdul elhatároztam, hogy gyakorlati kurzust itt nem nyitok, hiszen ebben sorvadtam el, ezért menekültem Giessenből. Tanitási kötelezettség mellett senkit sem veszek fel laboratóriumomba.“

Viszont sok felolvasást tartott, miután rendes előadásain kivül Miksa király intencziói értelmében nyilvános felolvasó-estéket kellett rendeznie, amelyeket az udvar és az előkelő körök sürün látogattak; a tudomány más érdekes területeiről mások adtak kóstolót. Egyik ilyen estéjén meglehetősen erős robbanás történt, amely nemcsak magát Liebiget, hanem egy pár udvari méltóságot is könnyen megsebesitett. Ez utóbbiak mindamellett szorgalmasan résztvettek Liebig következő felolvasásain, a tudós azonban gondoskodott arról, hogy hasonló baleset többé elő ne fordulhasson.

Liebig eleinte csak annyiban volt hatással a mezőgazdaságra, hogy a ledorongolt elméleti gazdák elkeseredetten megtámadták az ő ásványi trágya-elméletét. Evvel az elméletével tényleg bajba került, amikor a nitrogén-trágyázás szükségességét (a légkör és az eső ammóniákjának megfelelő nitrogén-termelése folytán) kétségbe vonta; könnyü volt ugyanis a nitrogén-trágyázás eredményeit beigazolni, éppen a guanó alkalmazásával. Liebig a hatást kénsavas alkatrészeknek tulajdonitotta és bennük látta a talaj termékenységének legfontosabb tényezőjét. Ma ugy áll a dolog, hogy mindkét fajta trágyázást szükségesnek ismerik el, ha intenziv termelés a czél; a nitrogén a mezőgazda számvetésében viszonylagosan a legnagyobb tétellel szerepel.

A mezőgazdák felvilágositását csaknem kizárólag irodalmi uton folytatta. Lawes és Gilbert angliai kisérleteit, amelyek látszólag az ásvány-elmélet teljes czáfolatát eredményezték, Liebig avval a magyarázattal kisérte, hogy az ottani talaj ásványanyagban oly gazdag, hogy ujabb, mesterséges szaporitása nem járhat észrevehető hatással. A szabadalmazott trágya (nehezen oldható kálium) csődjét a termőföld kálisót lekötő sajátosságával mentegette, aminek folytán az oldhatatlanság nemcsak hogy felesleges, hanem egyenesen károssá is válhat. Ezt az érdekes tünetet, amelyet talán csak napjainkban fognak a föld-kolloid révén teljesen megmagyarázni, Bronner már 1836-ban észrevette, Huxtable és Thomson 1848-ban ujra, Way pedig 1850-ben harmadszor is felfedezte. Liebig sem tudott elődei megfigyeléseiről és csak 1858-ban ismételte meg kisérleteiket, igazolta helyes voltukat; a gyötrő nagy rejtély kulcsát végre a markában érezte. Elvesztett területeket azonban, köztudomás szerint, sokkal nehezebb visszahóditani, mint először megszerezni; Liebignek is folytonos irodalmi harczban kellett állnia, hogy eszméjét mindenféle irányban érvényesithesse. Szerencsére uj hivők szegődtek melléje és segitségükkel a növényi tápanyagok alapelveit a hatvanas években nagy nehezen gyakorlati sikerhez juttatta. E mezőgazdasági kémiának sok uj, gondosan átdolgozott kiadása, a siker bizonyságait képviseli.

Müncheni tartózkodása az _irodalmi_ munkásság jegyét viselte mindvégig magán. Wöhler hiába ajánlja néki a hugysav-vizsgálatok folytatását, Liebig igy válaszol: „Használhatatlan és tehetetlen munkatársra akadnál bennem; szivesen látnék hozzá, de nem volnék semmiképen segitségedre. Az időm sokfelé lekötött, szellemileg pedig egyoldalu munka foglal el: többek közt épp most akarok a mezőgazdasági kémia terén Stöckhardt ellen állást foglalni és Kémiai leveleim uj kiadása is küszöbön van.“

Saját maga nagyon változóan értékeli munkájának becsét: sokszor komolyan rajong érte, máskor elátkozza. 1875-ben Wöhlernek ezeket irja: „Csodállak Téged és szép eredményeidet; milyen boldog is vagy a magad birodalmában! Idősebb vagy nálam és mégis én vagyok az eltompultabb kettőnk közül; az indiai mese emberére gondolok, akinek nevető szájából rózsák hulltak ki. A mezőgazdákkal a rossz sors hozott össze: a danaidák hordóját töltögetem; minden hiába, fogytán az erőm és eredmény nincs semmi. A Kémiai levelekkel egyetlenegy embert se hóditottam meg magamnak.“ 1861-ben mégis a következőképp ir: „Legforróbb vágyam, hogy mezőgazdasági kémiámat bevégezzem; sok uj ötletem van raktáron, amely a mezőgazdaságra bizonyos befolyással lehet. Ha azután a könyv végre készen lesz, nyugdijaztatom magam és szép csöndesen éldegélek. De jó erre még gondolni is!“ Máskor pedig: „Borzasztó elgondolni is, hogy elég ostobák vagyunk mindig robotolni és soha se pihenni!“… „Könyvem már vajudik; milyen bátran és gyorsan gördülnek a sorok, amig fiatalok vagyunk és milyen keserves dolog az irás vénségünkre, amikor folyton emlékeink közt kell tapogatóznunk és ezerfelé aggodalom kisért… A könyv épp annyi gyönyörüséget okoz, mint vesződséget… Amit csak teszünk, alkotunk és felfedezünk, parányi porszem ahhoz képest, amit a mezőgazda elérhet. A müvészet és tudomány vivmányai az emberiség megélhetési feltételeit nem javitják s ha egy töredék szellemi és anyagi élvezethez is jut általuk, a nagy tömeg nyomora állandó és változatlan marad… A gazdálkodás fejlődése ellenben a gondok és bajok mértékét leszállitja, a müvészet és tudomány szépségei iránt megértést kelt, talajt és sulyt ad a mi egyetemes előrehaladásunk számára…“ „Ki tudja, lesz-e hatása a könyvnek és elérem-e vele czélomat; nem tudok annyira uralkodni az anyagon, mint máskor szoktam s a szenvedély hiányát a lassu, megfeszitett munkának kell pótolnia. Emlékezőtehetségem folyton csökken s ez nagyon elszomorit. Hatvan éves vagyok s várhatok soká, amig eszméim megérnek; egyedüli vigaszom, hogy ebből a müvemből hasznos eredmények is fognak kihajtani.“

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Emlitettük, hogy Liebig már kevéssel első növényfiziológiai müvének megjelenése után elhatározta elméletének az állati test folyamataira való kiterjesztését is; idővel és a küzdelmek során bizonyos módositások váltak szükségessé, különösen a fermentumok tanával volt sok kellemetlensége. Liebig tudniillik mindig elkeseredetten czáfolta a „feloldó erő“-nek Berzelius által puszta gyüjtőnév gyanánt s minden határozott jelentőség nélkül bevezetett fogalmát, különösen azért, mert Berzelius Mitscherlich munkálataira hivatkozott, aki a borszesznek kénsav által 120° mellett való állandó szétbontását olyan kölcsönhatásnak tekintette, amelynél egy anyag puszta jelenvalóságával hat és maga nem emésztődik fel. Liebig evvel a rendszeres fogalomképzéssel szemben arra az álláspontra helyezkedett, hogy a fermentumok bomlásnak induló anyagok, amelyek továbbadják a maguk kémiai mozgását. Wöhler ellenvetéseket hozott fel és Pasteur biológiai kutatásai is ledöntötték Liebig nézeteit. Ma már tudjuk, hogy a fermentumok és a bomlasztó anyagok hatása a kémiai dinamika egyik kérdése, hogy egy már magában lehetséges folyamat gyorsitásáról van szó; a mai felfogás minden esetre inkább Berzelius szempontjával egyezik meg, mint Liebigével, akit pedig egész az utóbbi időkig, minden hasznos eredmény nélkül, a probléma mesterének tartottak.

Ez a tévedés annál inkább is figyelemreméltó, mert Liebig és Wöhler maguk is az amygdalinnak emulsin (a mandulában előforduló fermentum) által keserümandulaolaj, kéksav és cukorrá való szétbontásával a fermentumoknak élő szervezet nélküli hatását igazolták, amelynél rothadó anyagok nem voltak megállapithatók, Liebig nem akarta az egyezőséget elismerni s igy maga zárta magára az ajtót.