Part 10

Ekkor csoportosan jöttek elé a fák alól a kis paraszt apróságok. Virággal voltak megrakodva. Úgy csipegtek, hogy az elülő madarak vetélykedő kedvét kihivták. Az volt aztán a zakota! Csipkés tölgylevélből fonott szalagot hoztak. A pap is felállott és segített, hogy a tanítónő lenhaja köré koszorút tegyenek és vállára azonképen. A kis hölgy felnézett (szürke szemei voltak) és mosolygott, mintha álmában csinálná. Azután a kalapjára is tettek.

Elszórták körülötte a gyűszűvirágokat, meg a sok vadsarkantyú-virágot és az illatos repczét. A pintyek álmosan ezt visították: még! még! S még hoztak.

A pap így szólott:

– Milyen jó élni!

A szöszke gyerek oda dobott egy marok tölcséres, illatos burjánt a kisasszony ölébe.

– Mérges – mondta a hölgyecske. Aztán félig a paphoz szólva, így beszélt:

– Vajjon hová lett az a sok boldogság, a mi volt? Ha semmi se vesz el a mi van, ha a porrá vált csontból virág terem, hát a semmivé lett örömből mi lett? Ah! mennyien szerettek a világon. Mondja meg, hol van az a szeretet? Szeretném megfogni!

Felkelt. Rendbe szedte virágos ruháját. Akkor melléje állottak. A gyerekek egyszerre odagyültek, a pap is; és úgy látszott, mintha az erdőben is a mi szép, mind oda állana melléje. Nyulánk volt, tiszta és friss.

Némi rücsköt simogatott ki a köntösén. Aztán egyik, aztán a másik gyermekhez szólott. Egyik verset mondott. A pap megcsókolta érte.

Igen bizalmas lábon állott a gyerekekkel. Világos volt, hogy a tanító nénihez tartozik. Néha benézett az ablakon az iskolába. Köszönt és tovább ment. De akkor aztán ott szörnyű vigasság kerekedett. A tanító kisasszony mosolygott, a gyermekek kaczagtak. Mindezekért csak olyan bátrak voltak vele, mintha közülök való volna.

Még csak nem rég jött a faluba s annyira fiatal volt, hogy a menyecskék nem mertek a válóperükkel hozzá menni. «Meg kell várni – mondták – míg kinőnek a fogai.»

A régi papnak egy se volt. Ahhoz meg ezért nem voltak bizalommal.

Az öreg asszonyok sirtak a prédikálása alatt. Nem értették mindig a mit mond, de sirtak, mert olyan leányos, szívhez szóló hangja volt. Míg tanult az iskolában, «Harmat»-nak hivták, mert olyan ártatlan volt. A presbyteri gyülésen megjósolták az öregek, hogyha nem változtat természetén, senki se fizeti meg a kepét…

– Rúgni kell ezt a népet, mint a kutyát – mondta a kurátor, egy csavaros vén paraszt, – különben harap!

A tanító kisasszony már előtte jött a faluba. Nézzék csak meg, ő mindig ilyen módos, ilyen tiszta. A színek között ő a szürke volna, a virágok között ő a zsálya volna. Csinos, nem rikító, de édes illatú virág. Ő olyan, hogy mindenki szereti. Mindig csendes és kissé komoly. Tudja vigasztalni a betegeket s minden búnak irját ismeri. Egy kaczki rosz leány jött haza egyszer a faluba. Az így szólott: «annak a szemétől inkább félek, mint a tömlöcz lánczától!»… Pedig szürke szemei voltak s a gyermekek igen szelidnek találták.

Ott állott az erdő szélén, ruháját felfogta s indult le a szakadékos oldalon. A gyermekek énekeltek.

Az Isten ölében szendergett a falu. A toronyra már rászállt a homály, de a paplak még világos volt.

Akkor ez történt:

A hegyi ösvényen két férfiú jött le.

Elől egy nyulánk, selymes bajuszú siheder, mellette egy öreg szolga. Puska volt a vállukon s egy hosszú szőrű vizsla szaladt előttük.

A fiatalabbik a gyerekcsapat után sietett. Mind megálltak. A leány ráemelte szürke szemeit a jövevényre s Harmat azonképen.

A fiatalabb zavarral nézett a tanítónőre. Megállott előtte. Egy pillanatig nehéz csend volt.

Akkor a leány (kissé rebegő hangon) ezt kérdezte:

– Eltévesztette az útat?

Az idegen meghajtotta magát s így szólt: köszönöm!

Pedig mi oka se volt köszönni.

A leány már mosolygott.

– Én a tanítónő vagyok, Biró Kata. Amott a faluba vezető ösvény! és a mély útra mutatott.

A pap csodálkozó, aggódó tekintetet járatott végig rajtuk. A fiatal ember köszönt s letért az útra. A kutya vigan szaladt előtte.

– Ismeri őt? kérdezte halkan a pap.

– Ismertem – felelte a leány egyszerűen. Suhay Pálnak hivják.

Akkor egy kis gyermek, kit a csihán csipett meg, felsirt.

Oda ment, megcsókolta s megvigasztalta.

*

Az idegen a malomházban hált. Hajnalban csónakra ült s a sásos tón vadászott. Alig lőtt valamit. Hanyatt dőlt a csónakba s az eget nézte. A nád sikátorai között lassan ingott át a hitvány lélekvesztő. A hódák búgtak s rigó fütyült a part ezüst nyiréin.

Parasztok mentek a mezőre. Köszöntek az idegen úrfinak. Nem zavarta. «Ki ez?» kérdezték. Később a pap is arra járt. Igen gondolkodó volt. Az idegen észrevette őt. Felült s komoly tekintettel kisérte.

Később kiszállott és végig ment a falun.

Az úton gyermekekkel találkozott. Egytől ezt kérdezte:

– Jársz-e iskolába, kicsi?

Csinos nyulánk ficzkó volt az idegen; elegans, ruganyos. A gyermek remegve nézte.

– Szereted-e járni az iskolát kicsi? – mondta tovább.

Mintha csak ezt mondta volna: «én szeretném járni».

Czél nélkül bódorgott. Aligha látta valaha e zöld dombokat, e virágos réteket, e nyugalmas vizet, e gyapjas erdőket.

Az oldalról rátévedt a tekintete az iskolaudvarra. Ott sok gyermek futkosott. Ekkor így szólt:

– Az ördögbe! És Kata bemutatta magát nekem mint egy idegen.

Egyszerre boszús lett. Felvett egy kavicsot s az iskola irányába hajította. Senkit se akart találni, de jól esett, hogy arra felé dobhat.

Hátat fordított és fönnebb ment a hegyen.

– A régi makacs gyerek – morogta. – Lássuk csak, ki az erősebb?

Felkaczagott s szeretett volna valami verset czitálni. Természetesen valami igen gúnyos verset. De nem tudott. Ily szóknak kellett volna a versben lenniök, hogy: «tovább-tovább bolyogjunk e czudar világban». E helyett ezt fütyülte: «az asszony ingatag». Aztán hazament a malomházba, lefeküdt s elaludt.

*

A gyermekek közül így szólott egyik a tanítónőnek azon reggel:

– A tegnapi idegen urat láttuk ma. A tóról jött.

A kisasszony erre felemelte ujját komolyan, intve: Aztán így szólott: «Anna (ez épen a hirthozó leányka volt), vajjon e mondatban «virágnak mondanálak» mily szó ez «mondanálak»?

A feleletre azonban nem ügyelt. Későre ezt kérdezte:

– Szólott-e valamit?

Azonban a gyermekek nem tudták már akkor, hogy kiről beszél. Ők elfelejtették addig az idegent.

Délben énekeltek; nagy zajjal összeszedték czók-mókjaikat és kettős sorokban hazaindultak. A tanítónő ott állott az ablakban, mint rendesen. Tiszta kis kék kartonruha volt rajta, jól begombolva nyakig. Szürke szemei álmosan tekintettek ki üde arczából. Ő onnan szokta ügyelni a gyermekeket, hogy jók legyenek az úton. Ő reájuk néz. És most is egyedül reájuk. Az Isten tudja, hogy senki másra.

Sóhajtott. Valami gondolatban igen elmerült. Nem ború lepte meg, csak árnyék. De ah! a futó perczeket jól betakaró árnyék, mert kopogott valaki az ajtón s ő nem hallotta.

– Jó napot – mondta Suhay Pál.

A leány megfordult s felpirult.

A padok elválasztották őket. A falról a káposztákkal s vízilovakkal telerajzolt táblák ugyan csodálkozva látták; és a napsugár, mely a porszemeken libben, azonképen, hogy ez a nyugalmas kis hölgy elpirult.

– Jó napot – ismételte.

A leány csendesen bólintott.

– Elutaztam volna – mondta a fiatal ember, de itt maradtam, mert ingerelt.

A leány egyszerüen kérdezte:

– Közölni valója van velem?

– Ingerelt, Kata! Ne akarjon ilyen hideg lenni. Én tudom, hogy ez nem az igazi arcza. Ingerelt, mikor eltagadott. Vadászva bolygom a nyarat. Határról-határra járok. Ah! Kata, az elmult napok emlékezetét akarom megölni. Akarom, akarom. És a mint járok, a sors maga elé vezet. Tovább mennék, de ingerel, mikor eltagad. S itt vagyok.

Épen azon a helyen, a hol szónokolt, igen vásott kis gyerek szokott ülni. A leánynak ez jutott eszébe: «az a szöglet a leglármásabb az iskolában». Ezen mosolygott.

Az úrfinak ez a mosoly a fejébe kergette a vért.

– Nevetségesnek talál? – kérdezte.

A leány hosszú tekintettel nézte meg. Szürke szemei megmelegedtek: «szépnek találom» – gondolta. Aztán így szólott:

– Bocsánat, ez az iskola-szoba, – s köszönt, hogy távozzék. Az ajtónál azonban megállott. Fél tekintettel visszanézett s azt kérdezte: «Sokáig marad itt?»

A férfi sovárogva nézett rá.

– Követhetem?

– Jó napot – mond a leány, de szívesen nézett rá. És eltünt.

A férfi ingerülten csettintett nyelvével.

Kilépett az udvarra. Ott szembe találkozott a pappal. A tiszteletes ekkor érkezett.

Úgy találta, hogy czudar képe van. Szívesen meglökte volna. A pap bátran tette kezét az ajtókilincsre.

Az úrfi felriadt.

– Barátom! hé! – Azonban nem azt mondta, a mit akart, hanem így végezte be a mondatot: «Sok-e az alsó tóban a rucza?»

A pap boszus hangon felelte: «Nem tudom», soha se látott Harmat is ily ingerlő ábrázatot. Valami szörnyű gyönyörűség lenne megkarmolni. Megállott s szemébe nézett

– Hát a felső tóban sok a rucza? – kérdezte dühvel az úrfi.

Ekkor a leány lépett ki az iskola ajtón. Mosolyogva bólintott az úrfinak s kezét nyujtotta a papnak. «Akarja, – kérdezte – hogy beszámoljak a délelőttel?» Helyes megemlíteni, hogy e szavak félig az úrfinak is szólottak.

*

A falu végén egy kis fájós lábú gyermek lakott, a kit Kisónak hivtak. Alkonyatkor egy fehér derekú kis karton köntöst öltött a tanító kisasszony s a látogatására ment.

Az úton mindenki köszöntötte. Ő mindenkinek mondott valami kellemest.

Egy kuvasz megugatta. Ez általános felháborodást keltett az utczában. Szörnyen lehordta minden jelenlevő a szamár kutyát.

Hiszen ez a kisasszony! Hogy azt egy kutya elfelejtheti.

A Kisó betegágyas házában tűz égett a pitvar nyitott kemenczéjén. Az anyóka főzött. Kezet akart csókolni a kisasszonynak és szörnyen zajos volt. Elmagyarázta, hogy Kisó mint esett le. Mint mondta: «jaj anyó! nekem ugyan megesett!» mire az anyó hasonló feljegyzésre méltó mondattal válaszolt. És most lám!…

A tanító kisasszony belépett. Penészes, sajtszagú, sötétes volt a szoba. Néhány szót szólott a gyermekhez. Aztán az ökölnyi ablakhoz lépett és kinézett. Bizonyos, hogy várt valamit.

– És mivel gyógyítja, jó anyó? kérdezte.

Akkor az ajtóban megjelent Suhay Pál úrfi.

A paraszt asszony visszavonult, a gyermek az ágyacskára hallgatva visszadőlt.

– A véletlen útjába vezetett, Kata. Nem kerestem, nem kerülöm. Helyes tudnia, hogy itt maradok. Tán nem alkalmas hely ez mindezeknek a kinyilatkoztatására, de nem bánom. Követtem, a merre ma járt, követni akarom az egész életén át, a merre jár. Azonban úgy tetszik, hogy valaki azonképen követi, a mit én nem tűrök. Tartok tőle, hogy utánunk jött ő is. El akartam mondani, a mit elmondtam, mielőtt megzavarhatnának. Féljen, a ki útamba áll. Istenemre!

A leány félkézzel a gyerek ágyának fájára dőlt s így szólt egész könnyedén:

– Emlékszem, mikor maga nálunk lakott tanuló korában, Pali, az én szegény özvegy édes jó anyámnál. Akkor is roszúl szavalt. Rendszerint dagályos verseket szeretett szavalni, harczias állásokban. E szokást nem tudta levetközni

– Csufolódjék – felelte a férfi, – bánom is én. Mit akar? Jóformán gyerek voltam. A szobánk majdnem egymás mellett volt. Azt hittem, hogy csak megszoktam, pedig szerettem.

Igazán nem lehetett tudni ha komolyan beszél-e?

A leány közbe szólott derülten:

– És mikor megnőttünk s e tudatra ébredt, elhagyott… szóra sem érdemes.

Aztán a gyermekhez fordult:

– Bizonyosan nehány nap mulva járni fogsz majd – mondta – az erdőbe viszlek szombatonkint. A többiek már sokat tanultak a virágokról.

Feltette széles virágos szalmakalapját s átkötvén a szalaggal, kis leányosan a hátára vetette.

Tán haragudott, azonban ott maradt az agyagos fekete kis szobában.

– Emlékszik, Kata – kezdte csendesen Pál, mikor magukhoz vitt lakni a bácsim? «Jó fiú légy, mondta, ime ez a leány kedves pajtásod lesz. S én mindjárt szerettem volna valami rettenetes tettet véghez vinni. Egy szekeret megállítani, vagy megvivni egy bikával. Ah! boldog voltam! Megöleltem és együtt jártuk a kertet. Aztán néha összevesztünk. Maga is makacs, én is az. Ügyeljetek, mondta a néni – sok czivódásnak örökös harag a vége. Az úton mentünk s kézen fogóztunk. Én úgy hivtam «hugom». Egy vén asszony ibolyát árult. Megállított az utczasarkon s így szólott: «szép leánynak szép virágot nem vesz úrfi?» Hiszen a «hugom», feleltem. Mind hárman kaczagtunk. Ah Kata! vágyakozom megölelni!

A leány behunyta a szemeit.

– Egyszer vásár volt. Egy szekeres embert szólítottam meg, honnan való? A havasokról volt. Vannak-e ott csendes faházak? kérdeztük. És tudakoztunk a csorgókról, a sóhajtó fenyőkről, a mohos gyepről, mely ring, mint a hinta. Egymásra néztünk s azt gondoltuk: Ah! semmi se kell azon felül kettőnknek.

A leány elsimított valami nem létező dolgot a homlokáról és idegesen, szaporán felelte:

– Emlékszem… Mikor megnőtt, kicsinyelt. Szegény özvegy asszony leánya voltam. Haza ment, s faluról négy csengetyűs lóval robogott be a városba. Elhaladt mellettem a nélkül, hogy köszöntött volna. Emlékszik?… szembe nevetett, mikor sirtam miatta, «eh kényes hölgyike!» mondta és meg akart ölelni. Akkor! Utálatos volt. Emlékszik… Eh! A nagysás úrfival nagy tervei voltak a családnak.

És félbe szakítva a mondatot, szinte nyersen kérdezte. (Csoda, honnan vesz ilyen szigorú hangot a gyenge nőcske?)

– Mit akar tőlem?

A férfi keményen a szemébe nézett.

– Mit akar nélkülem? – kérdezte vissza. – Utaztam és visszagondoltam a virágáruló asszonyra s a magányos havasi házra. Dorbézoltam és el-elborított az emlékezet. El akartam feledni magát. Akartam, akartam. Azt állítottam, hogy nem szeret s hogy én sem szeretem. Ha szeretett volna, nem bántott volna. Tudom is én, mivel bántott? Semmivel tán. Ha szerettem volna, nem hagytam volna el. S akkor közbelép a sors…

Valaki kopogott.

A leány így szólott:

– S akkor közbe lép a sors!… Maga erősen akart valamit, Suhay Pál úr. Én is akarok valamit.

S hangosan mondta:

– Szabad!

A pap lépett be.

A férfi oda ugrott az ajtóhoz.

– Hivta valaki? – riadt rá nyersen.

Harmat, a szelid pap kiegyenesedett. A szeme égett.

– Megengedte valaki, hogy ezt kérdezze?

A leány eleresztette az ágy karfáját, s így szólott csendesen a paphoz:

– Jőjjön ide.

Aztán Pálhoz fordult s azt mondta:

– Én ezt akarom!

Karját a pap karjába öltötte. És az ágyhoz lépett s megsimogatta a beteg gyermeket. Szeliden, mintha semmi se történt volna, szólott Kisóhoz.

Miután pedig kalapját feltette s csinosan megigazgatta, egy lomha, mély, de nem haragos tekintetet vetett Pálra s a fakilincsre tette kezeit.

– Én őt szeretem – mondta halkan. – Ha el akart feledni, most megteheti.

Így szólván hozzá, vajjon hivta-e? vagy elüzte örökre?… Ki tudja.

Így szólván, kiért vallott? A papért-e? Pálért-e?

Már este volt.

A homály gyorsan elfedte őket a mint egymáshoz simulva a fehér iskolaház felé haladtak.

[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

184 |Akos feszesen |Ákos feszesen

186 |szégyenleni fo od |szégyenleni fogod

231 |világot azűrzavarban |világot a zűrzavarban]