Part 9

A levegő kissé tikkadt volt. A gyümölcsösben baraczkok és piros almák kaczagtak le a lombos fákról. Levél se mozdult, a föld szakadozott, poros volt.

Mihály igen beszédes volt. Mindenképen ki akart tűnni. Tanította a leányt a magyaros kiejtésre:

– Így mondja kedves: «gyümölcs». Hiszen már meg _kell_ tanulnia most.

E megjegyzést igen vonatkozásteljesnek itélte és megütődött. Nem ment-e igen messze?

A hadnagy át-átszólt a mama mellől. Ők hátúl ballagtak az úton. A szembejövőknek rátartó, diadalmaskodó kicsinyléssel köszönt Mihály, mintha azt mondta volna: «Ide nézzetek!»

A szőlő a nagy csere-erdővel volt határos. Virginia neki szaladt az üde pázsitnak. Pogány utólérte s kergetőztek.

Mihály az asszonysághoz csatlakozott.

– Igen ritkán egyesül annyi báj annyi okossággal, – mondta a leányra mutatva

– Képes volna elrontani a leányomat – felelte szárazon. A leányát nézte aggodalmaskodva.

Virginia visszaszaladt, s karonfogta Mihály úrfit. Kalapját ledobta a fűre. A haja felbomlott s az arcza ki volt gyúlva.

– Tartson velem, – mondta.

Mihály nagy nekibuzdulással koczogott a leány mellett. Virginiának versek jutottak az eszébe. Mihály helyeslőleg hallgatta. Ő nem bajlódott versekkel soha életében. Galagonya-galyakat tördelt s oroszlánszájat gyűjtött a leány hajába.

Ez igen boldog mulatság volt. Vincze többet lábatlankodott, semmint kívánatos lett volna. Virginia gyerekesen incselkedett vele s megiramodott vele. Leszaladtak az erdőárokba, áttörve a mogyoróbokrokon.

– Lenn vagyunk, – kiáltott fel a leány. Aztán élesen felsikoltott.

– Megijedtél valamitől? – kérdezte az asszonyság.

– Béka ugrál, – felelte lenn a hadnagy.

Hamar visszatértek. A leány arcza egészen lángban állott s kedvetlennek látszott.

– Elfáradtam, – mondta csendesen.

Vincze simogatta a bajuszát s az asszonyhoz csatlakozott.

– Ismerlek, – mondta roszkedvűen az asszony.

– Hát esett valami kár a leányodban?

– Kinyitom a szememet s ügyelek reád, hogy kár ne essék benne. Ismerlek.

Mihály felemelte a kalapot s átadta a kedvetlen leánynak. A mint a szűk ösvényre értek, mely elzárta őket a kisérői előtt, így szólt:

– Megigérte, hogy elfogadja a kedves nap emlékére.

– A tűt?

– Megengedi?

A leány lesütött szemmel fogadta el. Meg se nézte.

– Nem akarja, hogy csak a kettőnké legyen?

Mihály felemelte a leány kezét s megcsókolta.

– Boldoggá tett.

Remegett, a mint a leány kezét érintette.

A nyaralóhoz értek. Bort töltöttek a gazdag, terített asztal mellett. Az asszonyság maga kezdte a koczintást. A leány vonakodással érintette a hadnagy poharát.

Mihály galansul forgolódott az asztal körül. Az erdőből madárszó hallatszott. A leány gyöngéden odahajlott a vén legényhez s figyelmeztette.

Vincze arczán boszúság szaladt végig. Töltött s mohón ivott. Aztán Mihályhoz fordult:

– A borának, tisztelt úr, egy kis dohossága van.

Dohossága az ő borának? Ez az orvtámadás felbőszítette. Az ő borának? Mintha a becsületét szúrták volna meg egy hegyes tövissel. Kicsinylő köhintéssel vigyorgott reá.

– Árulja e bort? – kérdezte a hadnagy ingerlő szándékkal.

Mihály kiveresedett s durva visszautasításra volt készen. A mama töltött s Mihály felé nyújtotta. A hadnagy roszakaratú engesztelődéssel folytatta:

– Hiszen én megiszom. Jó katona mindennel megbirkózik. S nem is akarok roszat mondani felőle. Egy kis doh ide-oda, a bor megiható.

Mihály elfordult az izgága ficzkótól. Édességeket rakott a leány tányérjába és suttogva beszélt hozzá. Vilhelmina szemrehányólag intett a hadnagynak, de ellágyulva, gyengén feléje dőlt. A bor kissé hatott reá.

– Isteni szép este. A bátyám, a konzul, küldött nekünk sirákuzi bort, melynek épen ilyen zamatja van.

Vincze nem engedett.

– Dohos bor Görögországban is van. Aztán halkan súgta: «Hol székel a konzul?» s vágott a szemével.

A hegy egészen elcsendesedett. A sötét belopózkodott a szőlősorok s a bokrok közé s befedte fátylával az utakat, ösvényeket. A csendes város lámpái alant, hasonlóan felette a fekete bolton a csillagok, gyúltak ki a világok.

A leány merően nézett a sötétbe. Halkan szólt megindulással Mihályhoz.

– Boldog volnék ilyen csendben élni egy életet. Senki körülöttem, csak a ki szeret. Valahol messze, elzárva minden zajtól, nem látva embert, semmi fényességet, pompát. Mindig szürkeségben, hallgatva egy nagy erdő közepén, a melyiknek végét meg ne találja az ember. S én nem is keresném bizony…

– Ez az érzelmesség német betegség, – mondta élénken Vincze.

Vilhelmina élesen nézett a hadnagyra.

– Nincs e leányoknak vérük. Nem igaz? Vincze?…

A leány felemelkedett, az anyjának kigyúlt orczájára nézve, szólította Mihályt. Kalapját megigazította.

– Már késő az idő.

Vincze házsártosan tiltakozott a társaságbontás ellen. Azonban csak felkelt s Mihályhoz lépett.

– Árt az egészségnek, atyafi, a méreg! Visszavonom a dohosságot. A bor jó, czimbora. Egy kissé erős, de soha sincs elég. Parolát vén korhely. Egy-kettő s ennyi.

Megölelgette jókedvűen a vén úrfit s megindúltak. Vilhelmina előre ment a hadnagygyal s belevesztek a sötétbe. Az asszony valami érzékeny dalt dúdolt halkan. Vincze beleszólt a dalba olykor.

A leány a Mihály karjába fűzte a kezét s kissé ránehezedett. Össze-vissza beszélt:

– Én igen ritkán érezem magamat boldognak. Ne ítéljen el, én most igen szeretnék sírni, sírni. Semmi okom sincsen reá. Majd elmúlik. Meglátja holnap. Mert holnap is felkeres? Szeretem, ha látom. Ha magának ekkora leánya volna, nem volna-e jó? Ha nekem apám lenne, mint szeretném. Én igen elhagyatott vagyok. Nem tudom, mi lesz holnap? Mert élni kell, tudja. És aztán…

És a hangja megrezgett. Abba hagyta a beszédet s meggyorsította a lépéseit. Elhagyta az anyját s a lakásukig ért.

Alig köszönt Mihálynak.

– Menjen odább, ne is várja meg a többieket.

Aztán gyorsan beszaladt s betette maga után a kaput.

Másnap csak estefelé nézett fel Mihály úrfi. Az ajtóban majd összeütközött azzal a magas lusta emberrel, a kiről a hadnagy azt mondta, hogy a szentléleki gróf. Jóformán rá se nézett Mihály úrfira s nem tért ki előle. Mihály köszönt felé a boltos udvariasságával. A gróf alig vette észre.

Mit keresett ez itt? A hölgyeket ismeri? Kit? az asszonyt? a leányt? Egy perczre megállott. Azonban a kapun belűl az asszonyság állott, odáig kísérte a vendéget.

Szokatlan nyájassággal köszöntötte Mihályt.

– Régi barátunk, – mondta kéretlenűl. – Nem egyszer keresett fel minket Bécsben. Ezek az erdélyi emberek igazi nyájas gavallérok.

A leány levert volt. A munkáján varrt s alig nézett fel. Mintha szemét kisírta volna. Tűzben égett. Röviden felelt. Az asszonyság annál szaporábban ontotta a szót. Mintha csak eltakarni szeretne valamit a sok beszéddel.

– Virginiának kissé megfájult a feje a tegnapi mulatságtól. A szegénykének kevés a szórakozása s felzavarja a legkisebb izgatottság. Tegnap sokat futkosott, s a szervezetét alterálta. A hadnagy úr ma szerencséltetett s igyekezett felvidítani.

Később ismét feljött a hadnagy. Virágot hozott a leánynak. Udvarias, gyöngéd volt. Az asszonyhoz így szólt:

– Nem volt látogatójuk?

– Senki, – felelt. – Csak a gróf nézett be egy perczre.

A hadnagy a leány mellé ült.

– Kedves nagysád, méltassa jobban az én kedvességemet. Ma másodszor keresem fel, látja! Három nap előtt alig tudtam, hogy itt vannak s lássa a rabszolgái mint szaporodnak. Én üldözöm s az úrfi őrzi, mint egy szelindek. Arra gondoljon, hogy alig néhány évvel ezelőtt szépen megölelgetett, ha jöttem. Akkor csitri kis leány volt. S ma csak játszik már velünk, s az ölelgetés eltünt! De az udvariasságomért háladatosabb lehetne. Az apja így szólt hozzám: «Látott ilyen angyalt, kadet?» akkor az voltam, tudja. Akkor kellettem. Hát most?

A leány mosolygott.

– Mit akar? – kérdezte.

– Mit akarok? hát a szeretetre méltóságáért harczolok.

Mihály úrfi szorongva hallgatta, a mit tovább fecsegett. Hallgatva babrált az asztalon heverő könyvekkel. Boszankodott.

Az asszony nyájasan a hadnagy karjába akasztotta a kezét s derülten korholta:

– Hát reám se néz már?

A mint elvitte a leány mellől, nyersen rászólt:

– Valami bajod van, Vincze?

– Mit akarsz? kérdezte a hadnagy.

– Nem szeretem a bolondságot. Úgy látom, te a leányomra vetetted a szemedet. Ne tiltakozz. Ismerem a fajtádat. Mi lelt? Láttalak már tegnap s ma is a mohóságoddal. Nem hagyom; érted, nem hagyom. Elég lesz egy háztól egy balek. Nem voltam elég neked? A leányra ne nézz, megtiltom.

– Tartogatod valakinek?

– Neked nem, semmi esetre. Tán szerelmes lettél? Kaczagás! El akarod tartani? Mid van? Az utunkba állsz. Csak az hiányzik, hogy elcsavard a fejét. Mondd meg nekem, mi a czélod?

Vincze vontatva szólt:

– Hagyj békét nekem. Hidd el, semmit se akarok. De gyönyörű a leányod. Reád hasonlít.

– Bolond vagy.

– Félek, hogy a gróf hozott le titeket. Tudtam, hogy a sarkatokban jár s az ő keze van abban, hogy itt vagy.

Az asszony ráütött a hadnagy lábszárára.

– Bolond vagy.

Aztán gyors elhatározással karon fogta a hadnagyot s nyájas, derült arczczal (nehogy beszélgetésük tárgyát sejthesse valaki) így szólt sétálva:

– S ha a gróf keze volna benne? Mit akarsz?

Vállat vont s hevesebben folytatta:

– Élni kell, fiam! Azt szeretnéd, hogy mosogatni menjünk napszámba? Vagy te akarsz eltartani minket? A sohajtásodból? Megtiltom, hogy a leányomhoz szólj. Az ember mindent megpróbál. Én jó vagyok, de bolondságokat nem engedek. Azt ott (mosolyogva intett Mihály felé) abba, látod, nem szólok belé. Hadd próbálja a leány. Ha sikerül neki, jó. De nehogy elkéssék vele. A mit tesz, szamárság. De próbálja. Mert az kenyér. Akármilyen hitvány darab, de kenyér. Ha el nem késik. De neked megtiltom, hogy hozzá közeledj, A vén úrfival mulat, szórakozik. Ugy is megúnja. Jó. De te ne elegyedj belé.

A csendes leány váratlanul szenvedélyesen fordult a vén legényhez:

– Bár régebben ismertem volna. Bizonyosan jobb lettem volna, ha egy jó barátom lett volna. Mert maga az lett volna, én tudom azt. Látja, már nekem senkim sincsen. Az apám is rég meghalt. Azóta mennyit vetődtünk és senki se volt, a ki szegény leánynak nyújtsa a kezét. Nagyon nehéz megélni; tudja, egy olyan nagy világban, a hol senki se látja, hallja a sírót. Pedig én sokat sírtam és nem tudom, mit csináljak. A ki reám néz, attól félek. Magától nem, egyedül. Én már tudom a tekintetekből, hogy mit akar? a ki reám néz. Maga szeret úgy-e egy kicsit? Ha én a maga leánya lettem volna, olyan jó, vidám lennék. Most bérmáltatna, mert én tizenhat éves vagyok. De miért mondom mindezt? Én nem tudom. Én félek és tudom, hogy el fogok veszni. Miért nem rejt el, hogy senki se kapjon meg. Ügyeljen! Reánk néznek onnan – (az anyjára nézett).

Aztán folytatta:

– Miért vagyunk itt? Tudom én miért? Elmenekedném; de hova? Mondja! A szárnyamat már levágták! Miért nem rejt el? Milyen háladatos leánya volnék. Tegnap igen boldog voltam. Én tudom, hogy maga nem akar roszat tenni nekem. Látja, tegnap is az utálatos, (és sötéten nézett a hadnagyra,) ő is tegnap az erdőben megölelte a derekamat. Utálom. Ő azt hiszi, hogy velem akármit szabad csinálni. Megmerné-e tenni, ha apám volna? De miért hagy maga engem?

Vincze visszatért az anyjával.

– Beszélgettél a mi barátunkkal? kérdezte Virginiát?

– A leányom kissé szótalan, Mihály úr, de szívesen látja a barátait. A hadnagy urat igen sajnálom, mert elveszítjük. A barátunkat tőlünk elrabolja a hivatása. Búcsúzni jött hozzánk. Virginia is igen fogja nélkülözni, mint én.

A leány bágyadtan bólintott.

– S mikor látjuk ismét?

– Nélkülöz?

– Mindenesetre.

Mihály úrfi kábult fejjel ért haza. Teljesen zavarban volt. Az ő esze teljesen képtelen volt arra, hogy megjárja azt a homályos utat, melyen elindították.

Kitől kell félnie a leánynak? A hadnagytól? Hiszen elmegy. Az anyjától? Az anyjától? Hiszen ő hozta ide. Elmenekülne? Kitől?

Kifáradt a tünődéstől. Fájt minden tagja. Nem emlékezett a szavak mindegyikére, nem is értette meg mindegyiket. De a tény kétségtelen. Ő benne a bizodalma. Reá számított a veszedelemben. Behunyta a szemeit. Névtelen, kegyetlen érzés csapta meg. Valakit marczangolni áhított; valami állati romboló vágy forgatta fel az ő szelid természetét. Újjaival belemarkolt a mellébe s leszakította az ingét végig.

De miért? Semmi kérdésére nem kapott választ. A halántéka erősen lüktetett s a vér a szemébe futott.

Azonban egy tény világosnak látszott. Az, hogy a leány ragaszkodott hozzá.

Mihály úrfi felszökött a helyéből és hangosan felkiáltott: «Elveszem».

A kiáltásra a vén cseléd nyitott be.

Mihály rárivallt.

– Beteg-e úrfi? Olyan bolond kinézése van.

Becsapta az ajtót és bezárta.

A leány aranyhajának illatát érezte, puha kezének melegét s hallotta hangjának bánatos rezgését.

Érezte, hogy közvetlen veszedelem környékezi a leányt. Nem tudta, mi lehet? De nem így beszélt a leány? Mit tegyen? Életének legnehezebb óráját élte. Ő mindent meg szokott jól fontolni, minden kérdést jól megforgatni, hogy veszteség ne érje a vállalkozásban. Azonban a kérdést se tudja helyesen feltenni.

– Szereti a leányt? Szereti. A leány vonzódik-e? Ő mondta. De hát ki? Hát az anyja? Mi lesz Mihálylyal, ha ez ismeretlen hölgyekkel örökös bút, szégyent vesz magára. De ez a gondolat utálatos volt. Elűzte magától. A veszedelem világos.

A viaskodásban elbágyadt. Ledobta öreg, fáradt testét a divánra s tenyerébe temette a fejét.

Kábultan ébredt meg későre. Éjjel volt. Lopva surrant ki a szobából s kiment a néma utczára. A kávéház ablakából csillogott ki a világ. Neki vágott a magányos, sötét sikátoroknak.

Milyen bolond dolog mindez. Megállott egy kapu közében. Félhangon így szólt: «Elveszem».

Mit mondanak felőle? Tán kikaczagják? Hát aztán? Ez a legnehezebb gondolat. Miért kaczagnák ki? Olyan öreg-e ő? Azonban a leány akarja őt. És boldogan sóhajtott fel. Ő is áhítja őt. A szive mélyéből. A szive érző és fiatal.

Milyen édes! Láz futott át a testén. Ha hozzá menekszik, hát jőjjön. Drugán Mihály készen van, gyönyörűséggel várja.

S erős, ruganyos, fiatal lépéssel indult meg. Minden erejének visszatérését érezte. Szinte futva járta meg a sötét várost.

Mire hazatért, már derengett a hajnal.

– Elveszem, s vége, – mondta s ruhástól ledőlt az ágyra.

Csak délben ébredt meg.

Elhatározva, gyorsan ment fel a hegyre, mint a ki valamely tettre készen megy. Messziről látta, hogy a kis ház előtt kocsi állott.

A lépéseit megcsendesítette. Kire vár a kocsi? Mihály úrfinak fontos mondani valói vannak. Ő már azt is látja, hol áll meg a leány, hol az asszonyság, hol Mihály úrfi. Ekkor így fog szólani: «Legyen a feleségem».

Mindezt nem mondhatja el, ha valami idegen van benn. A bátorsága oda volt.

Elkerült az utcza tulsó felére s lustán vonogatva a lábait s szemeit a kis házra szegezve, ment odább a szőlők felé. Ment és visszatért. A kocsi veszteleg azon a helyen. Visszatért és tünődve megállott. Nem is gondolt arra, hogy bemenjen. A kocsi drága és uras volt. Vár valakit? Felindult a hegybe és fellépkedett a kis nyaralóba, hol a szép leány ült. Mintha hallaná még a hangját. Megjárta az erdő szélét, a hol karjába akasztotta meleg kis kezét. Mintha látná lábának nyomát a gyenge gyepen. Tán ugyanazon madár csipog a cserebokrok között, mely neki szólt. Nyughatatlan volt. A csendesség bántotta s lehevert, mert bágyadtságot érzett a testében. A templomba délre harangoztak.

Mihály felkelt és a kis házig ért.

Az utcza üres volt. A kocsi elment.

A házikó előtt leverte a port kabátjáról s megigazítgatta a kézelőjét. Megnyomta a kilincset. Nem engedett. Be volt zárva.

Nem tudta tájékozni magát. Estefelé felnézett ismét. A kis ház néma volt. Mi történt? Nem tudta, mitől kell félnie és remegett. Járta az utczát szüntelenül.

– Nem járt itt a reggel kocsi? – kérdezte a kéményseprőtől, a ki az utcza végén lakik s egy papucsban a kapuban állott.

– Nem láttam, – felelte. – Az a szentléleki gróf kocsija volt s ugyan felpakkoltak reá. A szép madarak elröppentek rajta. Megismertem reggel a szürkét. Szép zászlósfarkú ló. De én nem bízom abban a lóban, a mely örökké forgatja a farkát. Nem tiszta erkölcsű állat az, tekintetes úr!

Hát a gróf kocsija volt? Hova mentek. És mi itt a gróf? A homály áthatatlan. Tán visszatérnek. Ki gyújt világot a zűrzavarban? Haza ment és visszatért. Hátha megérkeztek addig? Megkereste volna a hadnagyot. Tán ő mondhatna valamit. Ebbe a gondolatba beásta magát. Hátha megtalálja valahol? Igen késő volt hozzá. Hol találja? Mind zavartabban járta meg a piacztért s a kaszárnya udvarát. Nem találta. Arra csak kódorgott czél nélkül. Elfáradt; fájt a dereka. Leült a sétatéren. Akkor már az alkonyat szürkesége este meg a várost. Láza volt. Egyik gondolat űzte a fejében a másikat. De elment, elment és keserűség fojtogatta a torkát s cseppek szivárogtak a szeméből.

A gróf?

Némi világosság kezdett derengeni az agyában, a mint össze akarta kötni a leány nevét a gróféval.

De ha elment Virginia, elhurczolták. Gazul, istentelenűl elhurczolták. Ő nem akarta ezt. Ő Mihálynál keresett védelmet, hajlékot.

Elvitték. A kétségbeesésből dühbe esett. A leány kínos panaszának egyes szavai verődtek vissza az agyába, s úgy tetszett, mintha értené búját, vergődését.

Mogorván ment haza. Meghuzódott egy szegletbe és nem szólt egy igét se.

Egész életében semmit se szalasztott ki a kezéből, a mivel a jó sors kínálta. Sőt megfogott mindent erősen. Sem élhetetlen, se engedékeny nem volt. Hát a leányt? e gyönyörűséges drágaságot. Felébredni érezte az erejét.

El akarták venni tőle a leányt. Az ő leányát, kit rózsás kedvében ajánlt neki a sors. Nem. Nem engedi. Készen volt arra, hogy harczolni fog érte. Megnézte a revolverét. Ő ölni fog érte. Kit? Nem tudja még tisztán.

Másnap így ébredt meg. Kocsit vett és elindult.

A mezők tele voltak dolgosokkal. Arattak az országút mentén. Foltokként a termő földek pezsegtek az eleven élettől. Harsány ének verte fel a csendet. Szekerek döczögtek a dülőkön. Mihályt izgatta a zaj. Tele volt a feje kérdéssel. Hova megy? Mit fog tenni? Valami éktelen düh gyúlt ki a szemébe.

Kis parasztházakat hagytak el. Kutyák rohantak a kocsinak, mérges ugatással, porfelhőt verve fel. Az ugaron kolompos ürü vezetése mellett mendegélt a juh turma. A szeme elsiklik a szelid képeken. Elvették tőle, ellopták gaz módon. Keserűség kínozta a szivét, könnyet facsarva a szemébe.

Ha a lovak lépéssel vonszolták fel a kocsit, szeretett volna leszökni, hogy fusson. Illatok szálltak fel a mezőkről. Áthatották a fejét. A Maros csillogva ömlött odább széles ágyában. A szemét bántotta a fényessége. Csavargó fecskék suhantak el a feje mellett. Sötét tekintettel kísérte a röpülésüket.

Mit tesz? Benyit a kastélyba és így szól: «Gróf úr, ön nőcsábító s tulajdonomat eltulajdonította!» Ő méltóságteljes lesz. A gróf így szól: «Tisztelt Drugán Mihály úr, sajnálom, ha megtettem. Az öné, ha kívánja. Tessék.» S ekkor feltárja az ajtók szárnyait. Virginia sírni fog és nyakába borul.

A mint a kastély felé közeledett (már delet is elharangoztak a faluban) erős aggodalom lepte meg s elröpült a biztonsága. Hogy térhessen be egy idegen úr házába. Kidobják egyszerűen. S a kaputól messze fekvő falusi ház előtt állította meg a kocsit. Leszállott s nem tudta merre menjen. A kastély ablakain a faredők le voltak zárva. A falu ki volt halva. A perzselő nap osztotta sugarait az egész völgyre.

Mihály czél nélkül indult meg. Visszatért és kivette a kocsi ládájából a revolverét. Meg fogják gyalázni, a mint cseléd rá fogja a kezét. Zsebébe dugta s megindult elszántan. A kastély nagy kertjének ajtaja tárva állott. Szénával megterhelt kocsik jöttek ki rajta. A nagy gyepet szegélyező sötét fák felé vezető út fehérlett ki.

Mihály végig huzódott a korlát mellett. Benézett a hasadékon. Egészen bágyadt volt. Neki dőlt a deszkázatnak s szemeit rászegezte a kert útjára. Úgy látta, mintha a fák árnyékában valaki járna. A kastély hátrább állott a hegy lábánál. Lassan huzódott be Mihály úrfi a kapun. Minden erejét össze kellett szednie. A széles gyeptáblán nem mert átmenni. A bokrok védelme alatt huzódott végig s úgy tért be a fasorba. A sors jó szemmel nézett reá. A fasorban Virginia magára járt. A zajra felnézett, a szemével összetalálkozott a tekintetével, de nem látta meg. Hol járt a lelke?

Mihály halkan szólította meg:

– Virginia!

A leány mintha megébredt volna. Feléje ment s nem is csodálkozott. Mintha természetesnek találta volna, hogy a vén legény itt van.

– Keresett-e tegnap?

– Kerestem mindenütt.

– Miért?

– Miért kerestem?

Megállott. Aztán gyors elhatározással dobta ki a szót:

– Mert azt mondta, hogy szeretné, ha elrejteném valahol egyedül. Azért kerestem, hogy elrejtsem otthon az én házamban. Hogy odahívjam; hogy felajánljam az én tűzhelyemet. Nem tudta-e?

A leány halkan kérdezte:

– Hogy feleségül vegyen?

– Nem tudna szívelni engem? Ha tudná, hogy megbecsülném. Csakhogy megtűrjön maga mellett. Meg se bántanám egy lehelettel se, úgy szolgálnám, mint egy hű kutya. De hát engemet nem lehetne megszeretni?

A leány remegve kérdezte:

– Hogy feleségül vegyen?…

– Mert igen szép arra, hogy leereszkedjék egy ilyen egyszerű emberhez, úgy-e? Van csendes házam s én semmi egyebet se csinálnék, mint hogy örökké csodáljam és szolgáljam. Nem állanék az útjába soha, a kezét se fognám meg, ha megparancsolná s egyebet se kívánnék, mint hogy egy-egy jó szót dobjon egy nap egyszer. Nem is kívánhatom, úgy-e? nem is szabad reá gondolnom?

A leány alig hallhatóan kérdezte:

– Hogy feleségül vegyen?

Aztán elfordult.

– Hogy feleségül vegyen? igazán? becsületesen? a hol én lettem volna az asszony? és volna házam? csendes kertem? tisztességem?

A hangja remegett.

– Menjen el, – mondta. – Miért szól így hozzám? Miért hív engem? Feleségül?

Végig nézett s nyersebben ismételte:

– Menjen el! – És visszalépett.

Aztán a szeme megtelt könynyel.

Mihály remegve dadogta:

– Azt hittem, azt hittem…

– Mit hitt? Azt, hogy egy tiszta, jó leányt visz a házába? a kivel ketten élnek csendesen, nyugodt életet. Nem igaz? Nem igaz? Én hívtam, én kértem. Én féltem, én unszoltam. Én elvettem az anyja emlékét. Én rimánkodtam, felajánltam magamat. Nem kellettem. Kinek kell egy ilyen szegény leány? Hát már késő. Vége. Nyujtottam a kezemet, hogy mentsen meg. Nem fogadta el. Már késő. Vége.

Mihály remegve nézett a síró arczba.

– Már késő. Engemet már megvettek. Megvettek pénzzel. Elkésett. Menjen. Ki is fizettek. Attól féltek, hogy maga megkönyörül rajtam s ezért siettették a vásárt. Elkésett. Menjen. Ne beszéljen hozzám. Hogy mernék én a maga becsületes szemébe nézni?

Aztán kihúzta a ruháját összetartó tűt és ledobta a Mihály lábához:

– Az anyjáé volt? Vigye. Szégyen, hogy ezt egy ilyen leány viseli. Az anyja tiszta, jó asszony volt, úgy-e? Vigye el.

Aztán arczát a tenyerébe temette és sietve fordult meg. Vissza se nézett. Egy kis mellékút nyúlt a fasorba. Betért és gyorsan haladt át.

Mihály egy helyben állott. Reszketett. Majd lerogyott. A lábai nem bírták. A szemét a bokrokra kapcsolta, melyek eltakarták a leány testét.

Valahonnan telt szénás szekér fordult be a nagy útra.

Mihály belépett az ösvényre, önkénytelen mozdulattal, hogy elrejtse magát az emberi szemek elől. Aztán megfutamodott a hegy felé, czél nélkül. Mély fájdalom roncsolta meg a szivét. Vége mindennek.

Botorkázva futotta meg az ösvényt. Nem tudta hova ér.

A hegy lábai előtt hömpölygött lustán a Maros.

Megállott a partján.

Kínnal sóhajtott fel. Félvakon nézett szét.

Aztán bedőlt az ezüstös, mély, puha ágyba.

A kalapját lassan vitte odább a csendes Maros.

A JÁTÉK.

Az árnyak az erdőben csendesen megnyultak. Egy szöszke kis gyerek elhozta az epret, a mit keserű lapu tálczára szedtek a leánykák. A tanító kisasszony mosolygott s megölelte. A távolba nézett, a néma völgyre, a szürke hegyekre s nem hallotta, a mit a gyermek beszélt.

Ő akkor mit se hallott. Mellette ült a földön a fiatal pap, ki szóba elegyedett a gyermekkel.

A gyermek ezt mondta:

– Én szeretem őt! – s a tanítónőre mutatott.

Aztán ezt kérdezte:

– Maga is szereti úgy-e?

A pap behunyta szemeit és fellélegzett, mintha illatot szívna.