Part 9

A sekrestyés, miután látta, hogy minden igaz történetére az mondatik, hogy «hazugság,» gondolta magában, hogy nem szól hát többet. Abból az lett, hogy mihelyt elhallgatott, elaludt. Olyan édesdeden tudott a széken ülve aludni, fejét a támlára hátra hajtva, a száját tátva, hogy tisztelendő úr megirigylé tőle.

De nem soká tarthatott irigykedése; mert a jó ember a mint aludni kezdett, elkezdett horkolni is. S azt oly kisérteties accordokban tudta adni, mindennemü variatióiban a «bőrhuzásnak a fagyon» és a «kásafuvásnak,» hogy tisztelendő úr kénytelen volt őt időközönkint megintegetni, hogy ne horkoljon olyan csunyául.

Végre ütötte a tizenkettőt a vártorony órája. Ekkor végleg felrázta álmából a sekrestyést a pap.

– Ne aludjék kend, nem azért hoztam kendet ide magammal, hogy itt nekem aludjék.

A sekrestyés álomittasan dörzsölé szemeit; a pap elővette burnótos szelenczéjét, hogy az álmot elüzze szemeiről egy szippantással; de rögtön elmult mind a két férfiuról az álom. Egyszerre megüté füleiket a tizenkettedik óraütés elrezgő hangja után a földalatti mise kisérteties zengése.

Az éjféli mély csenden keresztül világosan hallható volt a papi ének-hang, a mint azt a legbetanúltabb áldozár a kegyes latin mondásokon végigzengeti, és azután a rázuduló kar, néha-néha valami orgonahanghoz hasonló zene, csakhogy annál sokkal élesebb; mintegy parodiája az orgonának, mintha az orgona az orrából énekelne.

Mahók plébános úrnak egész testi felszine lúdbőrré borzadt e kisértő hangokra.

– Ah! hallja kend? szólt a sekrestyéshez.

– Hogy ne hallanám? Miséznek valahol.

– Itt alattunk.

– A kriptában.

– Mi lehet az?

– Az ördög.

– Minden jó lélek dicséri az urat! rebegé a tisztelendő, háromszor vetve magára keresztet.

– De úgy látszik, hogy a rosz lelkek is dicsérik.

Gyorsan meg lett czáfolva a sekrestyésnek e jámbor véleménye a rosz lelkek felől, mert a legünnepélyesebb antiphona hangjaiból egyszerre mintegy ördögi kardal rivallt fel a kriptából: «Gyere be rózsám, gyere be, csak magam vagyok ide be. Két czigánylegény hegedül, csak magam járom egyedül!» S a dal vége elvegyült a felsivitó kaczagás, ujjongás, asszonyi nyihorászás és férfiui hahota pokoli hangzavarában.

A tisztelendő, ha az ájtatos solo-nál csak reszketett, e fertelmes ensemblera egészen összeesett ijedtében. Meg volt zsibbadva minden tagja, a homlokát kiverte a hideg izzadság.

– Ez a pokolbeli sátán műve odalenn.

Épen így beszélte azt el előtte a grófnő.

– Mihály! monda fogvaczagva, hallotta kend ezt Mihály?

– Hogy ne hallottam volna? Süket volnék akkor. Gonosz lelkek szombatja van odalenn.

Ekkor csengetyühang szólt közbe, a lárma elhallgatott s újra folytatta az éneklő hang a misét.

– Mit kellene tennünk? szólt Mahók úr.

– Mit tennünk! leszállni a kriptába s exorcisálni a gonosz lelkeket.

– Micsoda? Egyedül?

– Egyedül? szólt Mihály hetvenkedve. A seregek urának nevével. Aztán ketten vagyunk. Volnék csak én pap, volna csak én rajtam a stola, meg a fejemen a négyszegletü sipka: egyedül lemennék közéjök a szentelt víztartóval, s ha elkiáltanám magam: «Apage satanas!» elűzném magam elől a pokol minden legióit.

A tisztelendő úr restellte, hogy a sekrestyésének több bátorsága van és erősebb hite a gonoszszal megküzdeni, mint neki magának.

– Hiszen én mennék szivesen; de egyszerre úgy beleállt a lábaimba a köszvény, hogy nem vagyok képes a térdeimet meghajlítani.

– Már pedig az nagy szégyen lenne ránk nézve, ha mi most, hallván a kisértetek lármáját, nem mernénk közéjük lemenni.

– De ha nem birom a lábaimat.

– Mondok valamit. Üljön fel a tisztelendő úr az én hátamra, vegye kezébe a szentségeket, majd én viszem a lámpást.

Ezen ajánlat elől nem lehetett kitérni.

A pap az Istennek ajánlotta lelkét, megkeményité szivét s elszánta magát, hogy megvívja hát az alvilági harczot a hit szent fegyvereivel.

– Ne költenénk fel még valakit a háznál? Mindenkit. És processióval mennénk ellenségeink ellen.

– Dejsz ez a sok félénk leánycseléd ki nem bujik a dunnája alól, ha azt mondjuk neki, hogy kisértetek járnak, ezért az egész kastélyért. A férfi-cseléd meg nem jöhet be a majorból, mert minden ajtó be van zárva.

Mahók urnak el kellett magát szánni, hogy segítő felével egyedül induljon meg a kemény ütközetbe.

– Jerünk tehát!

Mihály gazda leguggolt a pap előtt s felvette nagybecsü terhét nyakába.

– De el ne ejtsen kend! inté őt a lelkész úr, mikor már rajta ült, mint Anchises Aeneáson.

– Ne tessék félni. Nem roppant még meg az én derekam.

Azzal kezébe vette Mihály gazda a lámpást, a papnak kezébe adta a szent szertartási eszközöket s megindult vele kifelé.

Az előtornáczba érve, úgy érzé Mahók úr, hogy ott még hidegebb van, mint a növényházban volt. Az az egy kis homályos szövétnek, a mit Mihály mester tartott a kezében, nem világította meg a hosszu folyosót, csak épen a legközelebb eső falakat, a mik mellett elhaladtak s a miken végig nagy elfeketült rámákban festett pánczélos vitézek avult képei jöttek és tüntek el két felől: a bondavári hős vezérek hadnagyai és alvezérei, kik banderiumaikat vezették egykoron törökre, velenczésre és kuruczra. Azok is integettek a két lelki harczosnak, hogy csak menjenek, majd megtalálják őket együtt odalenn uraik széktámlája mögött.

A folyosó közepén következett a lejárat a kastély földalatti részeibe. Az egy vasajtóval volt elzárva. Tisztelendő úrnak csak az ajtónál jutott eszébe, hogy hisz az ajtónak kulcsa is van, s azt ő a növényházban feledte. Tehát oda vissza kellett lovagolni. A növényház ajtajában Mihály gazda azon észrevételt koczkáztatá, hogy egy valami kemény tárgy nagyon ütögeti az ő testi oldalbordáit, vajjon nem a kérdéses kulcs az a tisztelendő úr reverendája zsebében? Mahók úr odanyult s valóban úgy tapasztalá, hogy a keresett kulcs ott van nála. Tehát harmadszor is végig kellett tenni a veszszőfutást az őskori harczosok fenyegető arczképsorozata között a lépcső-gádorig.

A kulcs nyikorogva fordult el zárában s a gádorba lépőket azonnal megüté valami nehéz, dohos szag, minő a ritkán szellőztetett földalatti helyiségekben szokott lenni.

– Az ajtót hagyjuk magunk után nyitva, monda a plébános, gondolva a netaláni gyorsított visszatérés esélyeire.

Azzal megkezdődött az alászállás a lépcsőkön.

Tisztelendő úr minden lépcsőfoknál jobban kezdé észrevenni, hogy a paripája még jobban fél, mint maga; annálfogva még jobban megragadá baljával annak gallérját, s lábszáraival erősebben átszorítá a nyakát.

– Jajaj! tisztelendő atyám, ne szorítson a térdeivel, mert megfulladok!

Huh, mi volt ez? Egy fekete tárgy suhant el fejeik fölött.

Egy denevér! A kisértetek előpostája!

– Mindjárt odaérünk! biztatá lovasát Mihály gazda, és fogai vaczogtak bele.

A míg a csigalépcsőn áthaladtak, a földalatti zaj kevésbbé hallatszott, hanem a mint a pinczefolyosóra leértek, ismét előtört az teljes alvilági borzasztóságában.

A pinczefolyosó hosszu volt s egyik szárnya a lépcsőzettől balra a pinczékhez vezetett, a másik a kriptákhoz. Átellenben a lépcsőlejárattal pedig volt egy keresztfolyosó, mely a szabadba kivezetett, nyolcz lépcsőnyi felhágással egy áttört művű rácsajtóval záródva, melyen keresztül a folyosót szabadon járta a külső lég.

«Huh! szinte elfútta a lámpásunkat a légvonat!» jegyzé meg a tisztelendő úr.

Légvonat? Jó lett volna, ha csak légvonat lett volna; de a mint Mihály gazda három lépést tett előre a kriptaajtó felé, mindjárt kitünt, hogy minő dolgok várnak ott reájuk?

A folyosó tulsó végén lobogott valami kékes láng, hasonlatos azokhoz a lángokhoz, a mik Sz.-György éjszakáján felvetik magukat a földből, ott, a hol a kincs van elásva, midőn «tisztul a pénz».

A kékes láng előtt pedig ott állt, vagy ült, vagy guggolt, vagy mit csinált egy törpe fehér alak. Alig volt három lábnyi magas; de nagy idomtalan feje volt.

A mint a törpe rém észrevette a közeledőket, egyszerre magasra lobogott fel a kékes láng, most már sápadt halotti fényt árasztva el az egész folyosón, s a fény mellett a törpe alak elkezdett lassankint felnyúlni, elébb hat láb, aztán nyolcz láb, végre két öles magasra! még hosszabb árnyékát a fellobogó szürke láng, mint fekete kigyót tánczoltatá végig a folyosó márvány-padlatán, míg az emelkedő fő kisértetes bikabömböléssel veré fel a boltozat viszhangját.

De Mihály gazdának sem kellett több. Megfordult terhével együtt, s elkezdett inalni visszafelé. Egy fatális magános lépcső volt a pinczefolyosó közepett, a mit nem vett észre, abban elbukott, jó, hogy el nem harapta nyelvét, s végigesett a rajta ülővel együtt a kövezeten. Estében a lámpást is összetörte; az kialudt, sötétben maradtak, s azzal egymás hegyin-hátán iramodtak, ki merre látott. Azaz, hogy látni nem lehetett semmit; mert egyszerre pokoli sötét lett; hanem csak tapogatódzni. A lépcsőfeljárást a világ minden tudományával sem birták többé megtalálni, hanem a helyett rábukkantak a keresztfolyosóra, melynek rácsajtaján keresztül a holdvilág sütött be nyájasan. Arra menekülének. De azt az utat meg a rácsajtó zárja el! Hogyan, hogyan nem? a rácsajtót Mihály gazda csak felnyította, s azzal, ki a szabadba!

A souterrain rácsajtaja a kertbe vezetett, a kertajtó ki a mezőre; így történt, hogy az ördögűző férfiak a legnagyobb sebességgel iramodának bogáncsos tarlókon, igliczés bozótokon keresztül. Nem fájt már a papnak a lába! De úgy kigyógyult a köszvényből, hogy versenyt birt futni az ösztövér sekrestyéssel, s három másodperczczel hamarább ágyában volt, mint a sekrestyés, kinek szavát nem birta venni a felesége három nap.

Mahók úr nagy szorongások közt ment fel másnap a grófi várba.

Becsületes, egyszerü ember volt, ki inkább hitt az ördögökben, mint a rosz emberekben s a mit szemeivel látott, azt kételyével nem fürkészé egész a tilos homályok mélyéig. Hitte már világosan, hogy itt elkárhozott lelkek járnak, s éjféli lakomáikon csirkesarkantyukat tördelnek: «ki hamarább férjhez megy?»

A grófnőt azonban szokatlanul jó kedvében találta. Nyájas, izgékony volt, nevetett, exaltáltan fogadta az érkezőt; mely kedély-túlcsapongások nem voltak meglepők Mahók urra nézve; megszokta már, hogy a grófnőt egyik nap nagyon rosz kedvünek, a másik nap túlkedélyesnek találja.

– Itt virasztottam az éjjel, szólt a pap, egyenesen rátérve a dolog velejére.

– Óh! hála, ezer köszönet érte, tisztelendő atyám. Önnek puszta jelenléte száműzte a kastély rémeit. Ez éjjel nem volt semmi zaj odalenn.

– Nem volt semmi zaj odalenn? kérdé bámultában felemelkedve székéről a lelkész. Az éjjel nem hallott a grófnő semmit?

– Bibliai csend és arkádiai béke volt a háznál, fenn és alant.

– No már pedig én nem álmodtam, s ha csak kék foltok és könyökről lehorzsolt helyek kellenek, olyan tanúbizonyságaim nekem is vannak, nem számítva az élő sekrestyést, kit most is lel még bele a hideg, hogy soha olyan istencsufoló pokoli lárma sehol nem hallatott, mint az éjjel a kastély kriptájában, a hova én személyesen le is szálltam, s találkoztam magával a gonoszszal, a küzdelemben gyarló sekrestyésem által megháboríttattam; s ezuttal csak azt jöttem a grófnőnek kijelenteni, hogy az én tudományomnak vége. Ez a kastély el van átkozva. S én a grófnőnek nem tanácsolhatok egyebet, mint hogy minél előbb hagyja el ezt a helyet, költözzék a városba, hová nem fognak a rémek utána menni.

A grófnő balkeze középujjának hegyét mellére nyomva, büszke felmagasztaltsággal szólt:

– Én elhagyjam e kastélyt azért, mert őseim szellemei éjente feltámadnak benne? Ah! akkor roszul ismer ön engemet! Egygyel több erős ok, hogy itt maradjak. Egy olyan házban, hol ősapáimmal, ős hölgyrokonaimmal találkozom, kik engem ismernek, megszólítanak, meglátogatni méltóztatnak, magukhoz meghívni kegyeskednek. Sőt inkább az előttem a legfőbb ingere a bondavári lakásnak. Ez ősrémek jelenléte a pretium affectionis, mely e vár becsét megszázszorozza.

Mahók úrnak erre az a válasz lebegett nyelvén, hogy: «No, ha a grófnő itt marad, akkor én nem maradok, keressen magának más gyóntatót;» hanem erről más jutott eszébe. Ad vocem gyóntató!

– De mondja meg nekem a grófnő, hogy a míg ön oly benső összeköttetésben áll ama bizonyos rémekkel, hogyan lehet az, hogy a grófnő épen a múlt éjjeli ördögszombat zajából semmit sem hallott?

E kérdésre a grófnő fehér arczán két kerek piros folt jelent meg s szemeit zavarodtan süté le.

A pap pedig folyvást élesen szögezte tekintetével, nem lehetett előle menekülni. A hölgy lassan térdre roskadt előtte s kezével mellére dobbantva, susogá:

– Pater, peccavi! van egy dolog, a mit önnek nem gyóntam meg soha. És a mi oly régen nyomja lelkemet.

– Mi lehet az?

– Óh! félek.

– Ne félj, leányom! szól a pap malaszttal; Isten megbocsát.

– Azt elhiszem. De attól tartok, hogy ön, hogy ön kinevet.

– Ah! A pap egészen hátrahőkölt székében erre a furcsa nyilatkozatra.

A grófnő felemelkedett térdéről, s irószekrényéhez sietett. Annak egy rejtek-fiókját felnyitva, elővett egy albumot. Pompás kötés volt, elefántcsont táblával és zománczolt arany kapcsokkal és foglalványnyal.

– Tekintse ön végig ez albumot.

A pap kinyitá a kapcsokat, feltárta a táblát s látott azután egy szokott fotografgyüjteményt arczképekből, a milyet akárhányat látni a hölgyboudoirok asztalain.

A lelkész ki nem birta találni, mi bámulni valója legyen neki mindezeken az arczképeken. Hiszen derék, hires emberek vannak ott, nagy államférfiak, zenészek, költők, szinészek, a kiket érdekes dolog megismerni; és egyetlen egy botránygerjesztő alak nincsen közöttük. Hanem azt az egy megjegyzést mégis tehette magában, hogy valamennyi arczkép van az albumban, mind simára borotvált arcz. Egynehány ismerősre is talált közöttük, Liszt Ferencz, Lendvay, Reményi, Vadnay Károly, Szerdahelyi több külföldi celebritások között, kik sem bajuszt, sem szakállt nem viselnek.

És még egyet tapasztalt: azt, hogy némely lapon a betett kép helyett az üres foglalatba egy fekete fátyoldarab volt alkalmazva. Ez már kissé gondolkodóba ejtő körülmény.

– Ez bizony igen érdekes gyüjtemény! szólt a pap, végigforgatva az albumot; de hát mi jelentősége legyen mind ennek voltaképen?

– Gyónom. Szólt a grófnő a lelkész fülébe sugva. Ez az album az én bolondságaimnak és bűneimnek tárháza. Egy bécsi műárusnak rendelete van tőlem, valahol csak egy síma arczu férfi fényképe megjelen, azt nekem azonnal megküldeni. Én ezekben keresem az én ideálomat. Hosszu évek óta keresem. Néha azután azt hiszem, hogy megtaláltam. Egy megragadja lelkemet. Övé leszek. Azt elnevezem jegyesemnek. Elém helyezem és órákig elábrándozom felőle. Azt hiszem, hogy beszélek vele. Mondunk egymásnak csodaszép dolgokat, boldog hízelgéseket, s ez ámító képzelettől csaló boldogság mámora lepi el szívemet. Bolondság ez; de nekem valami azt súgja ezen felül, hogy bűn is. Nem voltam képes eddig elhatározni magamat, hogy meggyónjam-e ezt, mint bűnt, vagy elhallgassam, mint bolondságot? Mi az ön nézete, atyám?

Mahók úr meg volt akadva. A biblia a tizparancsolat magyarázatánál beszél ugyan valamit a «szemmel való vétkezésről,» hanem a fotografiákról egy szóval sem emlékezik. Ezt a zsinatnak kellene elhatározni.

– Mondjad leányom tovább. A grófnő tovább gyónt.

– És midőn egy-egy ily kiválasztott arczkép előtt sokáig ábrándozom, ez által kényszerítem azt, hogy megjelenjék előttem álmaimban. Mint égi tünemény szokott előttem az ábrándozott alak megjelenni s járunk egymással karöltve, túlvilági fénytől elárasztott mezőkön, virányokon, hol minden falevél átlátszó árnyékot vet, s hol az ember fiatal és boldog.

A gyónó sirt.

– Nem vétek ez?

Mahók úr fellélekzett. Megtalálta már a ritka bűneset nevét.

– Sőt igenis. Ez varázslat.

De mi bűnhödést találjon ki erre?

– Én is úgy hiszem, sietett rámondani a grófnő, s a bűbájos viziókért azzal szoktam vezekleni, hogy az álmomban megjelent arczképét a kandallóban elégetem s helyét egy fátyoldarabbal borítom be.

Tehát innen azok az üres fülkék az albumban!

Mahók úr a penitenczia nemét is igen jól választottnak találta. Égő áldozat! Az irásban ugyan «gödölye» van rendelve; de a fotografia is megjárja. Theudelinda folytatá:

– E viziók alatt mély álmom szokott lenni; lelkem nem jár a földön többé, égben vagyok, semmi földi érzés nem köt ide; szellemmé váltam. Azért nem hallok semmi zajt, mely ide alant történik, bárminő legyen is az.

– Tehát ez éjjel is azért nem hallád e kisértetes zajt, mert ily álomélet másvilágában jártál.

– Confiteor, susogá a hölgy, arczát lehajtva.

«No ez szép kis kastély! gondolá magában Mahók úr. Az ősök haláluk után feljárnak misézni és dorbézolni, az unokájuk meg életében fellátogat a mennyországba. Utoljára is azt tehetik, a mit jónak látnak; mert grófok. Szegény embernek ily extravagantiák nem jutnának eszébe. Hanem hát mit csináljon velük egy jámbor falusi pap, a kinek a szürös emberek csak hétköznapi vétkeket szoktak meggyónni. Ebben a complicált ügyben nem bánta volna, ha erősebb genie tesz helyette igazságot; mert ő a grófnőnek sem kisértő, sem elcsábító szellemeivel nem tud mit csinálni. Amazok már megkergették, emezeket pedig nem éri utól! Legjobb lesz ráhagyni a dolgot.»

– Leányom. A vezeklés, melyet magadra mértél a varázslattal határos viziókért, igen helyes és jól sugalmazott. Elégetted-e már a legutóbb megjelent varázsalak fényképét is?

– Nem, felelt a grófnő.

– És miért nem? kérdezé a pap szigoruan; kapva rajta, hogy mégis csak találhatja valami vétekben a bűnbánót, a mi érdemes az absolutióra.

– Lehetetlen azt a képet tűzbe vetni.

– És miért lehetetlen?

A grófnő válasz helyett az albumnak egy rejtekét nyitá fel, s megmutatá, a mi a rejtek alatt volt.

«Ah!» kiálta fel a pap, az eléje tárt képet meglátva, melyre rögtön ráismert.

Ez Sámuel apát, egy névtelen, vagyis inkább soknevü rendnek főnöke.

– Bizományosomnak az a rendelet van adva, szólt a grófnő, hogy mindenféle sima arczu deliférfi fényképét megküldje, ő tudtán kivül követte el a vétket, hogy egy felszentelt egyházi személyt is megküldött. A bűn az enyim.

– És álmodban ezzel is jártál karonfogva a paradicsomi tájakon?

– Mea culpa!… nyögé a grófnő, mellére téve ökleit.

A papnak egy mentő gondolata támadt.

– Úgy az ég sugallta azt, hogy e képet is a tüzbe ne vesd, miként a többit; mert az által lelted meg lelki betegségednek orvosságát. E képnek hozzád tévedése a gondviselés munkája; mert ime a hiu világi ábrándok után meglelted azt az igazi ideált, a kinek vezetése alatt e világon is üdvöt találhatsz, s kinek magasztos jelleme, felszentelt homloka távol űzi a földi érzelmek minden salakját szivedből, s a megtisztult kegyesség boldog regióiba, nem álomképen többé, de valóban átvezetni képes, és a ki elég lelki hatalommal bir várad mindennemü rémeit elűzni innen, legyenek azok kisértők avagy csábitók, mert mindnyájan egy helyről erednek.

AZ ÖRDÖGŰZŐ.

Mahók úr unszolására rászánta magát a grófnő, hogy felhatalmazást adjon lelki-orvosának olyan intézkedéseket tenni, a minőket akar. A lelkész még az nap meghivta Sámuel apátot, ki épen akkor Pesten tartózkodott.

Sámuel apát nagyhirű férfi volt, azon papok közül való, a kiket szabad gondolkozásuaknak hínak. Barátságos viszonyban élt a szabadelvü kitünőségekkel, s az ellenzéki irányzatu vezérczikkek elé jegyzett nagy (S.) betüről tudták a beavatottak, hogy ezek az ő tollából kerülnek. Társaságban kedélyes volt és szellemdús, a vidám hangulatot nem rontotta meg. A tudományos körökben is fényeskedett, felolvasásait az élite látogatta, mik felületesek voltak ugyan, de mindig sok szellemmel alkotva. S mindezek felett az ultramontán lapok is fáradhatatlanul szidták. Sőt egyszer a rendőrség is házmotozást tartott nála, maga sem tudja, mi után? Mindezek igen kedvező hirben tarták fenn Sámuel apát úr nevét, kinek, midőn arczképe is megjelent valamely képes ujságban, teljesen meg volt számára nyerve a közvélemény, oly deli alak tünt fel benne; magas, szabad homlokkal, férfias, kifejezésteljes vonásokkal, erős szemöldökkel és merész szemekkel; csupán az az egy vonás árulta el arczán hivatását, mely minden papot jellemez: a szájszegletek sajátszerű behuzása, mely bizonyos kegyteljességet kölcsönöz az arcznak s egyuttal az arczizmokra állandó gráczia kifejezését erőlteti, úgy, hogy e malasztteljes szájszéthuzással úgy tünnek fel, mint érettkoru amourettek. A többire nézve nem látszott rajta semmi papos. Kifejlett termetének idomai épen egy gladiatornak illettek volna oda.

Általában hirhedett volt országszerte, mint szabadelvü pap, ki a hatalommal szemben is meg meri mondani az igazat.

Ezért nagy respectussal viseltetett iránta tisztelendő Mahók úr. Ő, mint afféle szegény falusi plébános, nem sokat tehetett a hazáért, legfeljebb hogy egyszer, akkor! egy honvéd zászlóaljjal együtt járt valami husz csatában s prédikált nekik abban az időben hazaszeretetről, a miért el is itéltetett egy kicsit halálra, azután megkegyelmeztetett tiz esztendőre nehéz vasban, leült belőle ötöt, a vastól most is sebes a lába; hanem mindezek olyan csekélységek, hogy Mahók úr szégyel velük dicsekedni egy olyan nagy férfiú érdemeivel összemérve, minő Sámuel apát, ki nevének kezdőbetűjét merészen kitéve, bátorkodik szabadelvü czikkeket irni a hirlapba! Most! Haynauval, a muszkával bajoskodni, ágyu torkába nézni, akasztófa alatt állani, az mind tréfa; de most! most! a rettenetes policiával kikötni, az a valami!

Mahók úr tehát végtelen sokat tartott Sámuel apát magas tehetségei felől, mig jómaga bizony nagyon ellágyultnak érzé már hajdani erélyét. Hja bizony, tizenöt év szép idő! Kivált mikor öt belőle kettős kapituláczióba megy.

Néhány nap mulva megérkezett a meghivott vendég Mahók úr parochiájára. A plébános tudatá vele a grófnő körülményeiről mindazt, a mit a gyónási titok megsértése nélkül el lehetett mondania. A kisértetekkel való esetet is elmesélte neki. Abba már saját élménye is vegyült.

Sámuel úr souverain nevetéssel fogadta ez elbeszélést.

– Hiszen engem tessék kinevetni; hanem a grófnőt, kérem, ne gunyolja ki nagyságod, mert az nagyon sokat tart a kisérteteire. Mondá szerény meghunyászkodással a plébános.

Az apát úr leiratta magának körülményesen a kastély fekvését, a szobák és lépcsők egymásba nyilását, s különösen kikérdezett a plébánostól minden körülményt apróra abból a jelenetből, a hol a sekrestyéssel a földalatti rácsajtón kimenekültek.

A grófnő hintaja a szokott órában lejött érettük a kastélyból, mely kissé távol esett a falutól, s felszállítá a becses vendégeket.

A grófnőnél igen természetes dolog volt, hogy Sámuel apát meglátása perczében zokogó görcsöt kapjon, mely görcs makacsul nem mult el addig, a mig az apát kezével nem érintette a grófnő homlokát. Bevett szokás szerint Emerenczia kisasszonyt szintén utólérte a zokogó görcs, melyet a symmetria kedveért Mahók urnak kellett volna elmulasztani, de biz az nem törődőtt vele nagyon, hanem hagyta a görcsöt görcsnek lenni, mig magától el nem mult.

Csak e roham után ocsudott azon nyilatkozattételre a grófnő, hogy az ég küldte e napon ide az apát urat!

Az apát úr az ebéd alatt, mely lucullusi gazdagságu volt, egészen prózai körülmények felől tudakozódott, a cselédség számáról, a leányok hozzávetőleges életkoráról, a pinczekezelésről, a borok szüretelési idejéről, s többet foglalkozott Emerenczia kisasszonynyal, mint a grófnővel. Kérdezte a kisasszonytól, hogy szabad-e a poharába bort tölteni? s csodálkozva hallá annak tiltakozását, hogy soha sem iszik bort, még tenyerével is letakarta a poharát. Azt is meg akarta tudni, hogy nem jegygyürű-e az az ujján? mire a kisasszony szemérmesen elpirulva szabadkozott, hogy még csak gondolatában sem foglalt férfi helyet soha.

Ebéd végeztével Mahók úr künn maradt az étteremben Emerenczia kisasszonyt mulattatni, a mi abból állt, hogy leült a kandalló mellé egy karszékbe, s két kezét domboru termetén imára kulcsolva, szemeit lehunyá és édesdeden szundikálván, remekül tudta magát álmában tettetni, mintha arra hallgatna, a mit Emerenczia kisasszony beszél.

Az apát úr pedig a grófnővel annak belső szobájába vonult.

A grófnő remegve várta, mi itéletet hoz a főtekintély a kisértet-pörben.

– Elmondta önnek gyóntató-atyám a kastély rémtitkát?

– Megtudtam tőle, a mennyit ő tudott.