Part 10

– S mi véleménye van e celebris ügyről szent Ágostonnak, s az egyházi tekintélyeknek?

– Az én egyéni véleményem az, hogy itt közönséges emberi csiny működik.

– Emberi csiny? kérdé a grófnő elszörnyedve. Az én vizióim.

– Psychiatriai összefüggésben vannak e csinynyel. A grófnő egy részét hallja, más részét álmodja a történetnek. Az eleje az érzékek felfogása, a kifejlődés pedig hallucinatio, idiosynkrasia. Látható szellemek nincsenek, mert a ki nem anyag, annak alakja nincs. A ki egyszer meghalt, az többé mozgásra nem képes, mert organismusa szétbomlott.

A grófnő kedvetlenül rázta fejét. Egy magas állásu egyházi urtól nem ilyen magyarázatot várt. Ha csak ennyit akart volna megtudni, ahhoz nem hivatott volna apát urat.

Sámuel apát olvasta szavai hatását a grófnő arczán és sietett a gyökeres orvoslással.

– Grófnő. Én ismerem önnek kételyeit és erős hitét abban, a mit látni és hallani vél. Ön azt hiszi, hogy számtalanszor leszállt már az elbüvölt sírboltba, hol ősei összegyülekeznek.

– A mult éjjel nagyon zajosak voltak, s megigérték, hogy ma ismét összejönnek és magukhoz várnak.

– S ön megigérte, hogy ismét közéjök fog menni?

– Nappal borzadok tőle, de éjjel oly különös erővel vonz valami, hogy oda menjek: leküzdöm félelmemet és nem tudok maradni.

– Jó. Tehát ma éjjel én együtt fogok önnel menni a kriptába.

A grófnő arczán e szóra ismét megjelentek azok a tűzrózsák. Az élő arczkép! Vele együtt leszállni! Hová? Talán a pokolba? De néhány percz mulva visszanyerte önuralmát s kétkedve kérdezé:

– Hogyan lehetne az? Az egész cselédséget beavassam a legmélyebb titkaimba?

Az apát úr átértette a kérdést minden consectariumaival.

– Nem szükséges, sőt azoknak épen nem szabad e felől semmit tudniok. Az egész háznál egy lélek se gyanitsa szándékomat kettőnkön kivűl.

A grófnő zavarodottan tekinte rá. Ez esetben mulhatlanul szükséges volna, hogy az apát úr egész éjjel a grófnő szobáiban maradjon, vele egyedül.

Az apát úr ezt a gondolatot olvasta Theudelinda arczán.

– És most eltávozom a plébánossal, folytatá, s nem jövök vissza, csak épen a kitüzött órára, éjfélkor, s akkor jelentkezni fogok a grófnő ajtaján.

A grófnő hitetlenül rázta fejét.

– Hogyan lehetne az? Gondolja meg, hogy télen este hét órán túl kastélyomnak minden ajtaja zárva van, s önnek belső szobámig nem kevesebb, mint hét bezárt ajtón kellene észrevétlenül áthatolni. Először is jön a várkapu. Azt a kapusnő, egy ritkán alvó éltes asszony őrzi, azonkívül két óriási szelindek, valóságos véreb jár ki két oldalfülkéből éjszakára, hosszura eresztett lánczon. Akkor jön a corridor-ajtó, mely két kulcsra záródik, egyik van a kulcsárnőnél, másik a hetesnőnél, azt nem lehet kinyittatni a nélkül, hogy mind a kettőt fel ne költsék. A harmadik a lépcsőajtó: annak a szakácsnénál van a kulcsa, a ki oly mélyen alszik, hogy mire azt feldörömböli álmából valaki, már az egész házat felköltötte. A negyedik a zárt folyosó rácsa, azt a szobaleány nyitná fel, de a ki annyira félénk, hogy éjjel a szomszéd szobába sem mer átmenni egyedül. Az ötödik ajtó a komornám szobájáé. Az egy szemérmes hajadon, ki férfi szavára, habár egy szent, egy próféta legyen is az, éjjel ajtót nem nyit. A hatodik ajtó Emerenczia kisasszony, a társalgónőm szobájáé, ki görcsöket kap és elájul, ha éjszaka valaki a kilincset meg találja zörrenteni. A hetedik ajtó végre saját ruhásszobámé, mely csak egy általam kezelt gépezet által nyilik fel. Tehát hogyan jöhetne ide főtisztelendőséged éjfélben, észrevétlenül?

– Engedjen nekem egy kérdést tenni a grófnő. Miután a grófnő innen a legbelső szobájából annyiszor járt le éjente a sirboltba, hogyan tehette azt saját maga annyi zárt ajtón keresztül?

A grófnő arczán diadalmosoly ragyogott; a babonahivő a bölcs csapását győztesen birta visszaadni.

– Óh! oda én nem azon az uton járok. Hálószobámból egy rejtett lépcső vezet alá előbb a könyvtárba, onnan ismét le a sirbolt kápolnájába. Én a családi lépcsőn szoktam oda járni.

Erre igen természetes ötlet talált volna lenni az apát úr részéről, ha felajánlja, hogy tehát majd ő elrejtőzik a könyvtárban s ha a grófnő rábizza a rejteklépcső kulcsát, közvetlen közelében találandja magát. Csak hogy a grófnő jellemét ismerve, az ilyen expediens felemlítése által oly érzékenyen meg lett volna sértve uralgó pruderiája, hogy képes leendett az ajánlattevővel rögtön félbeszakitani minden további értekezést. Közönséges emberi (s tehát asszonyi) felfogás utján nem lehetett őt megközeliteni.

Az apát úr tudta azt jól.

– Grófnő! én maradok a mellett, a mit mondtam. Ma éjjel, a csillagászati nap középórájában, itt fogok koczogtatni ezen az ajtón.

A grófnő ideges borzadással rázta meg vállait.

– Vagy azt hiszi ön, folytatá az apát, hogy vannak földfeletti lények, a mik a természet szabályait megczáfoló hatalommal birnak s zárt ajtókon keresztűl járnak; egyik emberre nézve láthatók, másikra nézve láthatlanok; e törvény szerint én is birhatok ugyanazon emberentuli hatalommal. Vagy pedig nem hiszi ön, hogy én, mint földből alkotott ember, mást tehessek, mint a mit a természet örök szabályai megengednek, azon esetben minden rendkivüliségnek meg fogja ön találni természetszerű magyarázatát. A bűvészet mai világban nem boszorkányság, Boscot és Galuchet-t nem égetjük meg a máglyán többé. Tehát vagy tartson ön Bosconak, vagy higyjen Paracelsusnak, én ismétlem fogadásomat. A mely órában a kastély rémei orgiáikhoz kezdenek, én itt fogok zörgetni a grófnő ajtaján e szóval: «In nomine Domini, aperiantur portæ fidelium!» Az úr nevében nyiljanak meg a hivek ajtajai. De senki ne tudjon erről kettőnkön kivül. Addig is Isten malasztja legyen önnel grófnő.

Theudelinda el volt ámulva, meg volt büvölve e rendkivüli ember biztos fellépésétől. Olyan magasból beszélt le hozzá, hogy szinte szentségsértésnek tartotta szavaiban kételkedni. És mégis lehetetlenségeket mondott! Hogyan történhetnék meg az? Csakugyan földfeletti hatalmu lény volna?

A grófnő látta ablakából, midőn a hintó a két pappal elhagyta a várlakot. Az apát úr benn ült s még kezével üdvözlést intett az ablak felé, melyben meglátta a grófnőt. Azután ott maradt a grófnő az ablaknál, míg visszatért a hintó üresen.

A kocsisnő dicsekedve mutogatta az oldalzsebéből kivett borravalót. Egy uj ezüst forintos volt az. Az összefutott leánycselédség kézről-kézre adva bámulta azt sorba. Csoda volt az! Magyarország tizenöt millió lakosából tizennégy millió ötszázezer nem látott soha ezüst forintost.

Ez aztán a pap! nem az a másik, a ki papirosba takart négykrajczárosokat szokott osztogatni, vasárnaponkint, borravalóképen.

A grófnőnek hosszuk voltak a perczek az est közelgtéig. Nyugtalanul járt minden szobáján végig. Törte rajta a lelkét, minő uton, minő résen repülhetne be ide valaki, a ki nem lélek? És azután, a mint a hét órát ütötte, maga felügyelt rá, hogy lakosztályának minden ajtaja rendesen be legyen zárva, csak azután tért magánszobáiba vissza.

Ott elővette a florenczi művész terveit, a mikben e várlak épitészeti rajzai voltak. Nem először vizsgálta ő azokat. Midőn e várkastélyt atyjától megkapta, hosszasan keresztültanulmányozta a kastély tervrajzát. Az háromszor oly nagy volt, mint a mekkorát ő elfoglalni szándékozott belőle lakásul, tehát ki kellett választania, hogy melyik lakosztályba költözzék. A középosztályban roppant termek voltak, gyűlések, nagy lakomák termei, fegyvertárak, képek, régiségek muzeumai. Az nem volt lakályos.

Abból is vezetett ki egy földalatti folyosóhoz egy rejtett csiga-lépcső; tán arra a czélra szánva, hogy ha egyszer a török megszállja a várat, az őrség észrevétlenül kimenekülhessen; hanem annak a lépcsőit felszedette még nagyatyja, mint egészen szükségteleneket s a kijáratot betömette; ott nem jöhet fel senki. A szemközti balszárny az élvezetek után hajhászó ősök kedvencz tanyája volt, annak már voltak rejtekei, titkos fülkéi, sejthetlen átjáratok egy vastag fal üregén végig egyik szobából és emeletből a másikba; leskelődő szegletek, képek mögé dugott ajtók, kandallók hallgatózó üregei. Mindezeket részletesen felfedezte az építész terve. Theudelinda szűzi borzalommal sejté, hogy e titkokkal teljes lakosztály nem felel meg az ő magas eszmejárásának. Azért választá azt a szárnyát a várkastélynak, mely a legegyszerübb épitészeti alakitás volt; fenn egyszerű, egymásba nyiló lakszobák, földszint a könyvtár, és alant a kripta. Ennek a szárnynak a hű terv nyomán semmi egyéb rejteke nem volt az imént említett titkos lépcsőzetnél, mely kegyes czélokból csupán a könyvtárba s a sírbolti kápolnába vezetett.

E kastélyban gondoskodva volt a várurak egész bioticai metamorphosisáról. Míg fiatal, bonvivant: ha megérett, államférfi: ha megvénült, pietista.

Theudelinda grófnő azonban minden átjáratot befalaztatott, mely e harmadik lakosztályból a középosztályba vezet, s így onnan semmi közlekedés az ő folyosóival nem lehet. Kijárat csak az udvar felől van.

Tehát az ő lakosztályában sem rejtett folyosók, sem elforduló szobrok, sem gépsülyesztők, sem álczázott kandallók, sem felnyiló padmalyok, sem kétfelé váló üres oszlopok, sem kiemelkedő márványkoczkák nincsenek, ellenben minden ablakon és kürtőn erős vasrács van. Ide emberi fortélylyal bejutni nem lehet.

Csak egyetlen egy eset volt feltehető, az is csak a természettan, de nem a lélektan szabályai szerint.

Ez az eset, ha az apát úr az összes várbeli cselédséggel egyetértene. Ennek a lehetségéhez ugyan nem enged közel férni az apát úr magas jelleme; de az idő is rövid hozzá, hogy azalatt, míg egy kastély szobáin végigmegy, minden vele szemközt jövő teremtést megvesztegessen, kivált olyan tanu jelenlétében, a minő Mahók plébános úr. Vagy annak is egyet kellene vele érteni.

Ez pedig lehetetlen.

És elvégre, mi szüksége volna az apát úrnak e rejtélyes alakoskodásra? ha alakoskodás akarna lenni.

Theudelinda korán feküdni küldé cselédeit; Emerenczia kisasszony előtt féloldali főfájásról panaszkodott, mire Emerenczia kisasszonynak rögtön a másik féloldalon fájdult meg a feje, s midőn a grófnő aludni ment, a társalkodónő egész fejét bebugyolálta melegitett bodzavirágos vánkoskákkal, és nyögött halálosan.

A grófnő bezárkózott hálószobájába s azután számlálta a lefolyó perczeket. Patience-játékhoz fogott, de az egyszer sem jött ki; bizonyosan nem volt figyelme hozzá. Elővette Doré pompás metszvényekkel kiadott bibliáját (az Approbata szerint) s a metszvényeket nézegette benne; megszámlálta hány nő-, hány férfialak van e kétszázharmincz nagy műlapon? Azután azt, hogy hány ló, hány teve van benne? Hány emberölés fordul elő? Azután a szövegével töltötte az időt. Megszámlálta, hogy minő magánhangzó van legtöbb egy lapon? Legtöbb volt az «a», azután az «e», azután az «o», azután az «u», legkevesebb az «i». Ez a franczia szöveg volt. Összehasonlítva azt a magyar szöveggel, úgy találta, hogy abban legtöbb az «e», azután az «a», azután az «o», azután az «i», végül az «u», utóbb az «ö» és «ü».

Ebbe is belefáradt. Zongorájához ült és sokszor ismételt ábrándművekkel igyekezett lelkét megnyugtatni. Az sem ment. Kezei reszkettek és lankadtan siklottak le a zongoráról. Mikor már a rémóra közeledett, nem tudott másra gondolni, csak a vonzó, kényszeritő látvány-alakokra. Azoknak rabja, megigézettje volt s az idő lassu folyása kinozta, míg a rémzaj bekövetkezett.

Ilyenkor rendesen meglepte a láz ez ismeretlen kisértetvihaj alatt; sietett levetkőzni, ágya dunnái közé bujt, füleit betakarta, mig a nehéz verejtékes álom elnyomta. Késő reggel aztán, mikor felébredt, azt hitte, hogy ott járt, a hova álmodta magát.

Ma este elővette talizmánját, a miben erőt keresett; az apát úr arczképét. Odahelyezé maga elé olvasó-asztalkája támlányára s elmerengett rajta. Valóban oly emberfölötti lény volna-e ő? a kinek szavára a zárak lehullanak, a kisértetek eloszlanak, a poklok bezárulnak. És mégis lehetetlen arra gondolni, hogy ez teljesüljön.

Mentül tovább haladt az éj, annál nyugtalanabbul dobogott a szive. Nem a minden éjjeli rémektől dobogott az most, hanem ez uj rémtől.

Ha mégis lehetséges volna, hogy ez ember ez órában megzörgesse belső szobája ajtaját. Mi volna akkor ez az ember? Egy bűvész? vagy egy szent?

A lassan forduló idő elhozta az éjfélt. A toronyóra kondulásai végigrezgettek a hallgató éjben.

Pontosan, a mint szoká, az éjfél utolsó órakondulása után rákezdé a földalatti dana a kisértetes misét.

A grófnő nem arra hallgatott most.

Hanem azt neszelé, nem hallatszik-e a mellékszobákban ajtónyitás, kilincszördülés, kulcsok elfordulása a zárakban, közeledő léptek?

Semmi.

Ajtajához lapult, úgy hallgatott. A szobákban semmi nesz.

Már egy óranegyed is elmult éjfél után.

S a földalatti boszorkány-orgia azalatt már áttorzult az áhitatos virginálásból a förtelmes dombérozásba. Úgy üvöltöttek, hőrögettek, vihánczoltak, nyihorásztak oda alant, mintha a pokol minden ördöge szavát adta volna egymásnak, hogy ma különösen kitesz magáért.

– Nem fog ő eljönni, mondá magában a grófnő s már minden tagját rázta a hideg. Képtelenség volt azt várnia, hogy ember olyasmit tegyen, a mire csak kisértő lélek képes. Alkovenjéhez indult, hogy lefeküdjék.

Abban a perczben hangzott a koczogás az ajtaján.

És az ismeretes hang, halk, de szilárd szóval mondá az egyezményes jelszót:

«In nomine Domini aperiantur portæ fidelium!»

A grófnő felsikoltott.

Minden lélekerejét összeszedte, hogy eszmélete el ne hagyja.

Ez való! Ez nem álom! Nem hallucinatio.

Ő itt van az ajtó előtt.

Előre!

A grófnő az ajtóhoz futott, s felnyitotta azt.

A pillanat hevélye felmagasztalt erőt kölcsönzött lelkének.

Ha rabló, ha varázsló, ha szent az, a ki idáig tudott jönni, álljon vele szembe! Az a padló, a melyen az most áll, egy mélység sóhajhidja, egy nyomás a titkos rugó gombjára s az lehull a sötét mélységbe. A grófnő e rugóra tette a lábát, midőn ajtaját felszakítá.

Ott állt előtte az apát úr. Semmi papi ornátus nem volt rajta, egyszerü térdig érő fekete kabátot viselt és kezeiben semmi szent tárgy, monstrantia, szenteltvíz-hintő, hanem egy jó rhinocerosbőr-pálcza a jobbjában, balkezében egy zárt lámpa.

– Maradjon ön ott állva, a hol most van! kiálta rá a grófnő parancsoló hangon. Mielőtt átlépné e küszöböt, mondja meg ön, hogyan jutott idáig? Istennek, embernek, vagy ördögnek segítségével?

– Grófnő! szólt az apát, nézzen ön végig szobáin. Minden ajtó tárva van. Tárva talált ajtókon jöttem a kastélyba fel. Hogy miként jutottam be az udvarra, azt majd elmondom, ha végeztünk.

– És cselédeim? kérdé a grófnő elbámulva. Kik e szobákban alusznak.

– Minden ágy mennyezetének le van bocsátva a függönye; én oda nem néztem. Ha alusznak, az igazak álmát aluszszák, a mely mély.

– Megfoghatatlan!

A grófnőt elhagyta erélye.

– Kérem, lépjen ön be!

Azzal egy karszékbe roskadt.

A kriptai zaj tetőpontját érte.

– Hallja ön e zsivajt?

– Hallom és értem! Azért jöttem, hogy szembeszálljak vele.

– A hit adott önnek ahhoz fegyvereket?

– Csak egy botot! szólt az apát szívós pálczáját marokra fogva.

– Nem hallja ön keresztül László ősbátyám ordítását e zsivajon? kérdé a grófnő, megragadva mindkét kezével az apát úr karját. Nem hallja ön ősnénéim rémséges kaczagását?

– Hogy kitől jönnek e hangok? azt mindjárt meg fogjuk tudni! szólt a pap szilárdul és nyugodtan.

– Hogyan? Mit akar ön?

– Odamenni közéjük.

– Oda? Miért?

– Itéletet tartani fölöttük. Ön azt igérte, hogy együtt fog velem jönni.

– Én igértem? szólt a grófnő, két tenyerét keblére nyomva ijedten.

– Ön kivánta.

– Igaz, igaz! De úgy meg vagyok most zavarodva, hogy eszem nincs helyén. Önnek jelenléte e helyen! S e borzasztó rémzaj odalenn! Én félek!

– Hogyan? ön, ki máskor egyedül ment le e rémek közé, most velem együtt félne ugyanazt tenni. Nyujtsa kezét.

A grófnő remegve tette lankatag kezét az apát kezébe, s midőn annak férfias szorítását érzé, szokatlan melegség, önbizalom, erély terjengett át erein, megszünt reszketni, szemei nem kápráztak, szive nem lüktetett sebesen. A férfi kezétől fölelevenült.

– Jöjjön velem, szólt a pap, korbácsát hóna alá véve, s jobbjával a grófnőt vonva maga után.

– Hol vannak ama lépcsőnek s a többi termeknek a kulcsai, a miken át kell mennünk?

A grófnő érezte, hogy a férfi kezét nem bocsáthatja el. Sem testi, sem lelki ereje nincs hozzá. Rábízta magát. Szárnyai alá bujt. Most már kénytelen követni a legborzasztóbb helyekre is; az alvilágba is.

Némán mutatott az antik rostélyzatu kulcstartóra, hol csomóba kötött kulcsok álltak.

A pap egyenesen kiválasztotta az igazi csomagot. Az sem volt csodatétel. A kulcs tollán rajta volt az ismertető kereszt. Ez a kápolna kulcsa.

A szőnyegajtó felnyilt s az első lépésnél már tanuskodott valami az apát úr előtt a felől, a mit úgy is tudott: egy pókháló szövevénye akadt keresztül az arczán. Nem járt e lépcsőn a grófnő soha.

Hanem a grófnő még nem ocsudott fel káprázatából. Vannak ideges álomlátók, kik oly elevenen megálmodják a soha nem látott helyeket, hogy mikor egyszer ugyanazokat ébren végigjárják, azt hiszik, hogy már egyszer voltak ottan.

Mikor a grófnő vezetőjével végighaladt a lépcsőkön, azt sugá neki:

– Egy ablak ki van törve odafenn, s azon keresztül úgy süvölt be a szél.

S valóban, a mint a csigalépcső kanyarult, ráakadtak egy kis fülke ablakára, mely nappal a lépcső megvilágítására szolgál, s az ki volt törve.

Pedig soha sem látta ő azt. A könyvtárajtóhoz értek.

– Az a legborzasztóbb rám nézve mindig, a míg a könyvtáron végig megyek, mondá a grófnő. Mikor a hold a tetőzet üvegnégyszögein keresztül világít s fehér udvarokat rajzol a márvány padozatra, annak a mozaikja mintha titkos irás volna. Egy szögletben, két szekrény között ott áll egy csontváz, üveg-fülkében. A baloldali üvegalmáriomban szent Loyola Ignácz halott-álarcza van viaszból.

Meglehet, hogy kicsiny gyermek korában valamelyik dajkájától hallotta ezt a grófnő.

Úgy volt, a hogy ő mondta. A hold felülről világított le az üveg-padmalyon keresztül; a csontváz ott állt az üvegszekrényben s a viasz halottálczák sorban feküdtek egy üveglap alatt.

Hanem a grófnő nem jár itten soha. A szoba padlata fedve volt azzal a finom porral, a mit «nap-por»-nak neveznek, a minek atomjait látjuk tánczolni az ablakunkon besütő napsugárban s mely évtizedek alatt réteget képez padlón, butorokon. Lábnyom nem volt abban észrevehető.

Abban a perczben, a melyben a grófnő és az apát a könyvtárba beléptek, nem volt a szomszéd kripta kápolnájában zürzavaros zaj hallható. A rémek elhallgattak. Hanem a rémnesznek nem volt azért vége. A kápolnaajtón keresztül hallatszott valami orgonaszó-féle, minő a praeludium szokott lenni a mise előtt. Csak hogy az is oly csufondáros hang volt, mintha még az orgonának is volnának elkárhozott szellemei, a mik gunyt dudoráznak.

A grófnő fulladozó kebellel támaszkodott a kápolnaajtó küszöbéhez s kezének görcsös rándulásával tartóztatá vissza az apát urat, hogy ne nyissa még fel az ajtót. Reszketett minden tagja.

Minő rémhangok ezek?

És azután megzendült odabenn a «vesperae».

Egy hang, mely a misemondó énekkanyarulatait utánozta, rákezdé: «Bacche, ad haustum intende!»

Más hang hasonló tónusból ráfelelt:

«Et ad potandum festina!»

S következett, mintha szent könyv textusát olvasnák gyorsan:

«Gloria Baccho, et filiae ejus Cerevisiae et Spiritui Vini, sicut erat in Baccho natus, et nunc et semper et per omnia pocula poculorum, Stramen!»

A grófnő jéggé fagyni érezé tagjait; a félelemhez jött a borzadály!

A grófnő értett latinul.

Most az orgonakiséret mellett megszólalt az Antiphona:

«Date nobis de Cerevisia vestra; quia sitiunt guttura nostra!»

S rá a Psalmus:

«Dixit frater fratri suo: Potes ne ebibere pocula duo? Haec duo, tria, et adhuc quinque, Nec sufficiant meae sitienti lingvae. Beati sint Bacchus, cum Cerere in uva, Ut non cruciet nos sitis saeva. A solis ortu usque ad noctem potabo, Et nullos nummos curabo. Nisi quis biberit, ut ruat ter quater, Non poterit dici noster sincerus frater. Nos enim subinde tempore matutino, Solemus bibere more palatino. A meridie etiam bene facimus, Ut Baccho grati simus, Dicimur fratres esse bibaces, Diu noctuque bibere capaces, Et ideo, qui vult ad nos venire, Debet sicut nos generose haurire. Gloria Baccho.»

A grófnő az elkárhozottaknak azt a kínját érzé, a mit kell azoknak érezni, mikor legelőször megtudják, hogy miről beszélnek az ördögök egymás között.

Következett a «Capitulum.»

«Fratres attendite, et sollicitemini, ut ex popina redeuntes omnes amphoras visitetis, et quid in illis invenietis, illico epotetis, ne in vanum veniat vinum, et hoc facite per omnia pocula poculorum. Stramen! Baccho Gratias.»

S most egy egész pokolbeli chorus, egész sereg férfi és női ördög zendíté rá a csufolódó hymnust:

«Bacche, genitor Cereris, Deus haustuum diceris, De tua clementia Potum in abundantia, Et bibemus alacriter Tuam laudem jugiter In haustu propagabimus, Quandocunque potabimus, Sit tibi Bacche Gloria!»

Most a csengetyüszó hangzott.

És aztán a papi hang áhítatos áldása:

«Bacchus vobiscum!»

Rázendült a chorus:

«Et cum cantharo tuo!»

Folytatá az «oratio»:

«Voremus! Vomipotens Bacche! Qui sodalitatem nostram in tuum honorem erigere constituisti, da, quaesumus, ut eadem sodalitas, ab omni persecutione libera, strenuis potatoribus augeatur. Per omnia pocula poculorum…»

A chorus rázengé: «Stramen!»

A grófnő nem birt tovább lábain állani, térdre roskadt, s önkivületben tekinte fel a papnak arczára, kinek alakját megvilágítá a felülről besütő holdfény, mintegy gloriát alkotva büszkén fölemelt feje körül.

Az apát úr a kápolna zárába taszítá a kulcsot.

A grófnő eléje tartá kezeit, irtózattal, borzalommal:

«Ne nyissa ki! Ne tárja fel! Az ott a pokol.»

Az apát úr bátran, büszkén, haraggal monda:

– «Nec portae inferi!…»

S azzal elfordítá a kulcsot, s feltárta a nehéz vasajtót.

A felnyílt ajtón keresztül egyszerre végig lehetett tekinteni az egész látványt, a mit a kápolna és a sírbolt kivilágított ürege nyujtott.

A könyvtárból négy lépcső vezetett le a kápolnába, a kápolna szentélyétől aztán ismét nyolcz lépcső le a sírboltba.

A kápolna oltárán mind meg voltak gyujtva a gyertyák, ez világította meg a sírbolti jelenetet.

De minő jelenetet!

A sírbolt hosszában elnyuló asztal mellett ültek és lakmároztak, de nem a grófnő ősapái és ősnénjei, hanem valamennyi cselédje.

A házába bezárt némbercsoport mulatott a házából kizárt férfi-haddal.

Abban a perczben, a mint az apát felnyitá az ajtót, a torzmise épen végződött, s az egész coetus egyszerre rákezdé a tivornyadalt utána.

Most már látta a grófnő, hogy micsoda kisérteteket tart kastélyában.

Minden nőcselédjének volt egy férfi-udvarlója: a szomszéd major irnokai, majorosai, vadászai.

A félénk szobaleány, ki éjszaka ki nem merne menni a folyosóra, az urasági irnok poharát töltögette, az erényes komorna az ispán hajdujával ölelkezett; a kapusnő, az öreg matrona, ki mindig józan, az asztal tetején tánczolt, s egy boros kancsót tartott két kézre fogva, annak dalolt, valamennyi rikácsolt, kurjongott, vihogott és verte az asztalt, mint az öreg dobot. A juhász, a grófnő ősatyja, a kanczellár sírkövének tetején ült, lábait átvetve a kereszten, és fujta a dudát. (Ez volt az, a mi az orgonát parodiázta a gunyvesperae alatt.) S a főpap sírlapjára volt felállítva a csapra ütött hordó.

Valamennyi némber a grófnő selyemruháiba volt öltözve, kivéve a kocsisnőt, ki férfiruhát viselvén, symmetria kedvéért a szeretőjét, a major-kocsist öltöztette fel némbernek; a nagy, bajuszos ficzkó fején megismerte a grófnő hálófőkötőjét és termetén a csipkés frizirozó köpönyeget, a mit naponkint használni szokott.

És a mi legborzasztóbb volt! Ott látta az asztalfőn elnökölni Emerenczia kisasszonyt, egy fiatal diáknak kétségbevonhatlanul bizalmas közelségében. A kisasszony a grófnő lángszin selyem szalüpjét viselte (a grófnő sovány volt, a kisasszony kövér). És piros volt a bortól és hallatlan! kegyetlenül pipázott egy öblös tajték pipából Emerenczia kisasszony!