Part 2

– Gyere csak édesem, mindig ülj oda az asztalom elé és rakosgasd tele kicsi holmijaiddal. Igaz, hogy kissé idegessé tesz, de hogy elmentél, még kevésbbé tudtam dolgozni. Aztán olyan rosszat álmodik az ember, ha a feleségét megbántja.

*

Az ágy mellett az éjjeli szekrényen egymás mellett a czérna, a gyűszű és az orvosságos üveg. A czérna nagyot ugrott örömében és az ágy alá gurult. A férj utána bújt az ágy alá és az asszonyka hangosan kaczagott és tapsolt jókedvében.

Aztán kérdezte, mi rosszat álmodott az ő kis ura, de az nem mondta meg neki.

A bagoly és a kanári madár.

I.

Két kicsi ablak az átellenes ház tetejére való kilátással. Egy fekete roskadó kis kerevet, egy kicsi, alacsony ágy, három durva faszék, egy nagy ócska iróasztal és egy ódon könyves szekrény. A padlón szerte-széjjel heverő könyvek, az iróasztalon sok össze-vissza hányt papiros és a párkányán egy szépen kitömött erdei bagoly.

Ebben az otthonban ül dr. Demkó Tivadar, a filozófia, história és az összes irodalmak tanára és szijja magába a papirosbölcseséget. A nadrágja kopott és rövid, a czipője félre van taposva és a kézelője meg a gallérja rojtos. A haja homlokába nőtt, csak a halántékon kezd ritkulni. Fekete szemei örökké álmosak, kihegyesedő álla örökké beretválatlan. A járása sietős, ideges, a melle befelé görbül. A tudományok elvadult embere ő, nem mutathatja magát senki előtt, csak a füles bagoly előtt, mely az iróasztalán áll.

Ha ír, ez a bagoly belenéz az irásába, üveges, álmos tekintettel, nagy komolysággal. Ha hátradől a székébe és gondolkodik, ez a bagoly szembe néz vele, magába roskadva, szürke gondolatokat kergetve. Olyan komor, olyan borongó ez a madár, a bölcseség jelképe s mint ilyen szomorú.

Dr. Demkó Tivadar nagyon szereti. Minden reggel gondosan megkeféli minden egyes pihéjét, lefésüli szemei körül a világos szürke tolltányérokat és az ujjaival csipi le fölpamacsairól a porszemeket. Egynek érzi magát ezzel a kitömött madárral. Úgy érzi, hogy a lét óriási problémái bénitották meg ezt is, mint az ő lelkét. Hogy nemcsak együtt virrasztanak a nyomorult sárga lámpafénynél, hanem együtt mondtak le a fehér napsugárról a hangos, dalos, mulató életről is.

Dr. Demkó Tivadar nagy ember. Harmincz éves létére megírt már vagy tiz kötetet és számtalan tudományos essay-t. Az akadémia megválasztotta rendes tagnak és mindenki benne látja az első, az egyetlen magyar filozófust.

De ez a dicsőség csak boszantja őt. Örökös kételkedés, úttalan tétovázás az, amit eddig írt. Úgy hiszi, hogy csalja a világot. Azt a nagy gondolatot, melyet ki akar fejezni s melynek kifejtése az ő élete czélját képezi, nem tudta még tisztán és czéltudatosan maga elé állítani. És ezzel a benne levő, de rejtőzködő gondolattal vivja ő napról-napra, éjszakáról-éjszakára halálos, idegsorvasztó tusáit. Majd átvillan agyán egy-egy világos sugár, azt hiszi, hogy megvan, megfogta s ilyenkor fölugrik ültéből és dobogó halántékokkal, égő arczczal jár föl-alá a szűk szobában. A bagoly rendületlenül melancholikus komolysággal marad meg a zöld keresztfán és gondolkodik tovább. Neki van igaza. Az a világos sugár az agyvelő egy rakonczátlan villanása volt csak, egy hamis auto-suggestió, lázas halluczináczió: a nagy igyekvésben fölizgatott agynak úgy rémlik, mintha megtalálta volna, amit pedig csak szeretne megtalálni. A bagolynál ez nem történik meg.

– Bárcsak én is ki volnék tömve – sóhajtja ilyenkor dr. Demkó Tivadar, és halálra csüggedten dűl vissza a székébe.

II.

Dr. Demkó Tivadar már harminczöt éves. Még nem találta meg a bölcseség kövét, de tudja már, hogy sohasem fogja megtalálni. Nem tudja megtalálni, mert már nem bírja keresni. Az agya belefáradt a gondolkozásba, megbénult. Homlokán megmaradtak a gondolkozás mély barázdái, de a homloka mögött megszünt a működés. Fásultan, gondolat nélkül bámul a világba. Nem érdekli őt semmi. Nem tud semmit. De a hire még megvan, tudósnak tartja őt mindenki és ő kénytelen tovább dolgozni. Tele irja a papiros-lapokat és szélnek bocsátja őket. Midőn leül irni, maga sem tudja, hogy mit fog irni. A tolla odavet egy szót a papirosra, erre a szóra eszébe jut neki egy másik, és így készül az egész munka, melynek éles logikáját és mély tudományosságát dicséri az egész sajtó. Megveti magát és fél. Megveti magát, mert csalja az egész világot és fél, hogy elébb-utóbb rajtakapják a csaláson.

Boldogtalan. Elvesztette hitét, Istenét és egyebe nincs. Nincs barátja, nincs szeretője és olyan nyomorultul elvadult, kizüllött az emberi közösségből, hogy nem is tudna szerezni. Néha erőt vesz rajta valami szilaj elkeseredés. Szeretne törni, zúzni, káromkodni, de még csak káromkodni sem tud. Nem tud semmit. Egy elveszett ember, egy élő hazugság.

A bagoly ott áll az iróasztalon, változatlan komorsággal. Még mindig gondolkodik, úgy mint azelőtt, midőn a gazdája is vele gondolkodott.

Egy este tántorogva lépett be szobájába. Valahogyan vacsora közben eszébe jutott, hogy megiszik egy palaczk vörös bort. Megtette. És ekkor az ördögök fölébredtek benne. Egy tagolatlan rikoltással kivánszorgott az utczára és betévedt egy czigányzenés kávéházba. Ott cognacot ivott. Onnan hazatántorgott. A feje zugott. Körülnézett az ő szobájában és átkozottul hidegnek, sivárnak találta. Aztán megállt az iróasztal előtt és nézte a félig teleírt papirosokat. Vad dühvel markolt bele a kézirathalomba és a fogaival marczangolta szét. Majd ráesett tekintete a komoran, szürkén maga elé meredő bagolyra és határtalan düh fogta el.

– Csaló, nyomorult csaló, – hörögte – engem nem csalsz meg! Úgy nézel, mintha gondolkodnál, pedig tudom, hogy kócz van a koponyádban agyvelő helyett. Le az álarczczal cimbora, ezuttal vége a képmutatásnak!

Ezzel fogta a madarat és a földhöz csapta. Egy pár toll kiesett szétfeszített szárnyaiból. A madár a hátán feküdt és nézett, nézett üvegszemével a részeg emberre, komoran, áthatóan, mintha gondolkodna. A részeg emberen valami kisérteties borzongás futott végig és lassan, félénken nyúlt a madár után.

– Legalább ne lássalak többé – mormogta és elzárta a könyvesszekrényébe.

III.

A rongyos fekete divánt, a rozzant székeket kidobta és kényelmesen, elegánsan rendezkedett be. Leberetválta bozontos, tüskés szakállát és új, divatos ruhát vett. Elegáns, szép ember lett belőle. De az a fátyol, mely az első üveg bortól a szemére borult, állandóan rajta maradt. Fátyolosan, mámorosan látta a világot. És megállapodott abban, hogy az élet mámor és annál szebb az élet, mennél mámorosabb. Könyvhöz sohasem nyúlt többé, sem a tollhoz. De eljárt a szinházakba, az orfeumokba és lelke őrült paroxismusával belevetette magát a gyönyörök áradatába. Örülni sohasem tudott. Epedő, égő szomjúság gyötörte minden után, a mit élvezett, de élvezni sohasem tudott. Csókolt és szomjazott a csók gyönyörére. Részeg volt és vágyódott a teljes részegségre, a melyben megfeledkezhetnék magáról, hogy ne tudja, mit csinál. A lábán nem tudott megállani, de az agya józan volt. Nem tudott megfeledkezni magáról…

IV.

Valami csoda történhetett, hogy ő már reggeli tiz órakor felkelt. Ragyogó szép májusi nap volt. Mély csüggedéssel, undorral a lelkében lépett ki az utczára, az a ragyogó, enyhe verőfény valami fájó, szentimentális vágyódást keltett benne a természet után. Átment Budára. Az alacsony házak, a virágmuskátlis ablakok rég elfeledett érzéseket keltettek benne. Szeretett volna gyermek lenni, szeretett volna sírni. És ekkor az egyik ablakból madárcsicsergés hangzott. Fölnézett. Ott az ablakba téve állt a kis kalitka, benne egy parányi sárga madár szökelt egyik pálczikáról a másikra. Csattogott a torka, tele jókedvvel, kitörő életörömmel. És odabent a fehér csipkefüggöny mögött megszólalt a zongora és egy üde, fialal női hang éneke. Egy pajkos operette-keringőt énekelt. Nem tudta miért? De ez az ének összeolvadt a kanári madár csattogásával és azzal a sajgó, vágyó érzéssel, mely ma benne támadt. Odatámasztotta karját az ablak párkányára és ráhajtotta a fejét. Úgy állt ottan önmagában összeroskadva és hallgatta, hallgatta a madarat, a leányt, a zongorát és azokat a rég elhalt hangokat, melyek most keblében újra fölcsendültek.

Ott állt magában elmerülve akkor is, mikor elhallgatott a zongora s a leány egy pajkos trillával odalépett a kalitkához. Csak akkor riadt föl, midőn a leány egy elfojtott sikoltással visszapattant, de látván a férfi dult arczát, lázban égő szemeit, részvéttel hajolt ki hozzá és csöngetyű-hangon kérdezte:

– Rosszul van?

Dr. Demkó Tivadar ránézett a leányra. A tekintetével majd odatapadt a lelke is ahhoz az ártatlan, jószivű arczhoz, mely hozzá lehajolt. Úgy érezte, hogy ha az a leány lenyujtaná hozzá a kezét és fölemelné magához, akkor meg volna mentve. És a kanári madár olyan boldogan csicsergett és a muskátlik az ablakból oly erőteljesen, oly egészségesen illatoztak és piros virágai, zöld levelei körülcsókolták a szép leány orczáit, aki tágra nyilt félő szemekkel bámult a vergődő, szó után kapkodó férfira.

– Jőjjön be uram, feküdjék le egy keveset, hisz ön nagyon rosszul van.

A megváltó szó!

– Köszönöm – dadogta és nem volt ereje, hogy beforduljon az alacsony kapun.

A szép leányfő eltünt a virágok közül és megjelent a kapu alatt. Bizalommal, biztatóan fogta meg a férfi kezét és vitte magával a szobába. Sötét volt ott és hüvös. És a falak tele arczképekkel, szerte-széjjel apró fauteuillök állottak, a sarokban egy parányi puha peluche-diván. Erre dült le dr. Demkó Tivadar és nézett, nézett merev, szomjas szemekkel. Oly hüvös, oly tiszta itt minden. És ez a leány olyan ártatlan, olyan szép és olyan jó. Rátette kis kezét az ő verejtékes homlokára és ő ettől az érintéstől üdvözült. Mintha lelke körül megolvadt volna az átkos varázs, mely eddig fogva tartotta. Hirtelen viziói támadtak. Maga előtt látta az ő ócska, régi lakását, a fekete divánt, az iróasztalt és a bagolyt. Itt be más minden! Bagoly helyett kanári madár és ez a kanári madár úgy illik ehhez az illatos, szép teremtéshez, mint ő hozzá illett a bagoly.

Mennyivel jobb itt! Az ő mostani életmódja kiesett emlékezetéből. Mintha csak álom lett volna, vagy az sem. A poros, dohos, reménytelen dolgozószobából vágyódott ide ebbe az illatos, tiszta, madárdalos fészekbe. Oh, ha ő itt maradhatna!

És szeme könyörgően tekintett a leányra: itt maradhatok? hadd maradhassak itt. Gyógyíts meg teljesen és azután boldogíts. Én is ember vagyok. Szeretnék boldog lenni. Irgalom, hadd lehessek boldog!

És ekkor az asztalon virágos üvegfedő alatt egy arczképet vett észre. Becsületes, szép férfiarczot, nyilt tekintettel, energikus vonásokkal. Ezt az arczot ő ismerte. Valamikor ez a férfi barátja volt, akkor, amikor ő is dolgozott. De aztán elváltak útjaik, az ő vesztére. Tudja, hogy ez a férfi jegyben járt. Itt áll az arczképe, meglátszik rajta, hogy a szerelem őrzi. Vége, mindennek vége!

Azt mondta, hogy jobban van és megköszönte a leány jóságát. Az barátságosan nyújtotta neki kezét. Dr. Demkó Tivadar soká tartotta kezében, aztán sóhajtva távozott. Az ablak alatt még megállt és hallgatta a kanári madarat. Végre is megindult.

Vissza a bagolyhoz!

Üljünk ismét oda a szúette iróasztalhoz és emészszük magunkat a lét problémáival. Dolgozzunk, feledjünk, száradjunk és öregedjünk.

Midőn belépett az ő elegáns lakásába, nem ismert rá. Azt hitte, hogy eltévedt. A régi szegényes butorokat kereste és egy idegen, nem az ő mivoltának megfelelő lakást talált.

Hol a bagoly?

Odalépett a könyves szekrényhez és fölzárta. A kulcs nyikorogva fordult meg a berozsdásodott zárban és aztán komor sorrendben meredtek feléje a poros fóliansok hátlapjai. A legfelsőbb polczon hanyatt feküdt a bagoly. Demkó Tivadar óvatosan nyult utána és kivette. Amint megérintette, szerte hulladoztak a tollai. Röppent a szürke por. Azok a sugaras tollak a madár szemei körül már egészen kihullottak, helylyel-közel kimeredt a puszta kemény test, de az üvegszemek még most is rendületlen komolysággal bámultak reá, mintha gondolatokat üznének.

Dr. Demkó Tivadar mereven állt és tartotta kezében a rothadó madarat. Ahol érintette, ott hullajtotta pihéit. És ekkor tekintete ráesett a könyves szekrény üvegajtajára és látta benne magát. – Egy kiélt, sorvadó arczot, magas, ránczos homlokot és azon felül szürkülő, gyér hajzatot, mely közül itt is ott is kifehérlett a puszta koponyabőr. Demkó Tivadar bámult, bámult borzongva az üvegbe, mintha most látná magát először és kiejtette kezéből a madarat:

– Belém esett a moly…

Halvér.

Azt mondták szegény Kondri Istvánról, hogy vér helyett állott viz kering ereiben. Talán úgy is volt.

Zömök, erős gyerek volt. Koromfekete haja odatapadt erős homlokához, mely alól két elzsirosodott apró fekete szem kifejezéstelenül, álomszerűen tekintett a távolba. Az arcza sötétbarna, tömpe orra alatt sürű, erős bajusza erélytelenül kunkorodott le. A termete is csupa erő és csupa álmatagság. Rövid, izmos lábain inkább czammogott, mint járt; karjai, melyekkel vasrudakat tördelhetett, gyámoltalanul, lustán lógtak alá.

De csak vérében volt a hiba. Az ő érzéstelen, lomha lelkületével a legcsökönyösebb akaraterő párosult. Nem látta senki, hogyan támadnak az ő elhatározásai, készen pattantak azok elő, és amit Kondri István meg akart cselekedni, azt meg is cselekedte, minden habozás nélkül, szinte plasztikusan.

A mikor Einjährig Freiwilliger Stephan Kondri volt, az ő halvére miatt sokat szenvedett. A hadnagy urak megennék egymást unalmukban, ha nem akadna minden esztendőben egy-egy emberük, akin spleenes rosszkedvüket nyargaltathatnák. Természetes, hogy ez a nevetségesen komoly fekete gyerek mindjárt első nap a legjobb médiumnak kinálkozott. A leglázítóbb szekaturáknak volt kitéve egész esztendőn keresztűl, de Kondri István távolba vesző tekintetéből nem látszott, hogy neki valami köze volna a dologhoz. Midőn azután novemberben először öltötte magára a hadnagyi egyenruhát, felrándult Budapestre és sorra bamutatta magát tiszttársainak, hajdani fölebbvalóinak.

– Tschau – üdvözölte őt az ő volt hadnagya.

– Tschau – mondotta ő, de nem fogadta el a feléje nyujtott kezet.

– Kamerad, – szólt azután – te önkéntesi esztendőm alatt a leggyalázatosabban bántál velem. Én ezért gazembernek tartalak mostan.

A Károly-kaszárnyában összecsapott vele komisz huszárkarddal és az első összecsapásnál széthasította a koponyáját.

Aztán hazaczammogott az ő somogyi udvarházába és a legszebb rendben tartotta a gazdaságot.

Az emberei rettenetesen féltek tőle. Mindent látott és semmiért sem pörölt. Egyszerűen odament a ludashoz és azt mondta neki:

– Barátom, maga el van bocsátva. Hordja el magát.

És ez ellen nem volt apelláta.

A kis város társas-életében pontosan részt vett. (Róla nem lehet mondani, hogy élénken.) Ott volt minden városi ülésen, rendesen eljárt a kaszinóba, minden mulatságra megvásárolta a maga jegyét, el is ment, be is ült egy kuczkóba és onnan nézte a zajos sokadalmat. Ha tánczosra volt szükség, tánczolt, ha negyedikre volt szükség, tarokkozott. Ha a jókedv a kaszinó tetejéig ért, csapkodta ő is az üvegeket a falhoz, de mindig azzal a kifejezéstelen komolysággal az arczán. Dorbézolni mindenki látta, örülni senki.

Egyike volt a város leggazdagabb urainak, a háza pedig a legelegánsabb. Renaissance-frontja hivalkodva vált ki a kopott barna, roskadozó utczasorból és belűl minden csupa szőnyeg, selyem volt. Egész villamos drótháló fonta keresztül-kasul a házat, a gázt ő vezettette be elsőnek a szobái világitására. Volt billard-szobája, vivó-terme, és hálószobája oly nőies elegáncziával volt berendezve, mintha asszonyé volna. Innen való az is, hogy az ő halvérüségét sokan gőgből magyarázták, bár nem volt a városban úr, aki előtt nem ő emelt volna elsőnek kalapot s nem volt az a szegény ember, a ki üres kezekkel távozott volna tőle.

Volt valami sógorságbeli rokona a városban, aki nagy igyekezettel ápolta a rokoni jóérzületet, mivel erősen rászorult a Kondri István zsirálására. Öcsémnek szólította, tisztes ősz szakála révén és sikerült neki idővel néhány rokonsági fokozatot kitörülve a históriából, nagybátyjává lenni. Kondri Istvánon nem látszott meg, hogy valamiképpen viszonozta volna a nagy szeretetet, de Kondri Istvánon egyáltalán nem látszott meg semmi. Történt azonban, hogy egy nagyobb összegről szóló váltóval a takarékpénztár ismét őhozzá fordult kiegyenlítés végett. Ekkor Kondri István beváltotta a váltót, elment az ő szerető nagybátyjához és odaadta neki azzal a lakonikus kijelentéssel:

– Többet nem irok alá.

És ez ellen sem volt apelláta.

Azaz volt.

A nyáron hazakerültek a »cousine«-ok. Ketten voltak, mindössze egy esztendő különbség volt köztük, de szépség és vidámság tekintetében semmi. A cousineok első nap betoppantak a cousinhoz, felverték a csöndes, nagy házat az ő csicsergésükkel, kaczagásukkal, bejárták az összes szobákat, megtapogattak minden szőnyeget, függönyt és megnyomkodták az összes villamos gombokat, hogy csak úgy csöngött az egész ház és a cselédek mindenünnen eszeveszetten rohantak elő. A lányok erre majd hanyatt dőltek kaczagásukban, Kondri István azonban megmaradt az ő komolysága mellett és száraz hangon küldte el ismét a népséget. De úgy látszik, tetszett neki a kicsinyek csíntalansága, mert bíztatta őket, hogy csak csöngessenek, amennyit akarnak.

Aztán még az nap elment az ő kedves nagybátyjához és bíztatta, hogy ha kell aláirás, csak forduljon hozzá.

Hát persze, hogy hozzá fordult!

Kondri István ezóta sűrübben járt el a kaszinóba és ha nem volt is szükség negyedikre, beállt egy tarokkompániába. Kártyázott sokat és ivott.

Látszott rajta, hogy szeretne kibujni az ő medvebőréből, olyan lenni, mint a többiek. Próbált nevetni is, de egy elkényszeredett, savanyú mosolygásnál nem vitte többre. Négy hét alatt átlátta, hogy nem megy semmire és ismét kiállt a kompániából.

A cousineok nem mentek többé vissza Pestre, eladó lányok voltak. És az ő jókedvükkel és szépségükkel csakhamar föléje kerekedtek a többi lányoknak, ők kapták a legtöbb éjjeli zenét és nekik voltak a legjobb tánczosaik. Kondri István mindig velük volt, czipelte a belépőiket, hozott limonádét és tánczolt velük, ha éppen kedvük volt vele tánczolni. A lányok pedig megszokták már ezt a mindenre használható cousint, talán nem is láttak benne embert, hanem egy igen elmés szerkezetet, melynek csak szólni kell, hogy minden meglegyen.

Így ment ez két esztendeig. Akkor Juliska, az idősebb cousine férjhez ment a járási orvoshoz.

Két héttel az esküvő után Kondri István elment az ő szeretett nagybátyjához, beűlt egy nagy fekete karosszékbe és hallgatott. A kedves nagybácsi iparkodott mindenfélével kedveskedni, de Kondri István öcscséből egy hangot sem csalhatott ki mindaddig, mig Erzsike cousine-ja be nem toppant hozzájuk, kezében egy óriási orgona-koszorúval, melyet rögtön Kondri István tömzsi fejére tett.

– Szervusz, Pista, neked hoztam.

– Köszönöm, – mondotta – most állj meg egy komoly szóra.

Ezzel megfogta a leány két kezét, az ő fekete komoly szemeivel belemélyedt a leány tágra nyílt csodálkozó két szemébe és a legegyszerübb hangon a világon azt mondta:

– Juliska férjhez ment már, most rajtad a sor. Akarsz-e feleségem lenni?

A leány hátrafelé dűlt, hogy megfeszültek a karjai, de Kondri István nem eresztette el a kezeit. Aztán nevetésre fintorodott az arcza, de midőn belenézett a komoly arczú ember szelid bikaszemeibe, melyek úgy néztek, mint mindig, komolyan, kifejezéstelenül, de valami sajátszerű áthatósággal, akkor elpirult, lesütötte a szemeit, majd az édes atyjára nézett… Az meglepetésében szintén nem tudott mihez fogni és zavarában köhécselt.

– Nos?

És tekintete kényszerítette a leányt, hogy szemébe nézzen.

Hipnotizálva volt. Valami szivreható melegség áradt ki abból a két fekete férfiszemből és komolyságában, szűkszavúságában, izmos testének önfeledt lomhaságában s abban a nyugalomban, melylyel feleletet várt, volt valami parancsoló, aminek nem lehetett ellentállani. Még utolsó vergődésként hebegte:

– De hát a papa…

Oh a papának nem volt semmi kifogása, sőt nagyon örül neki, hogy a két gyerek összekerül.

– Akkor hát… szivesen.

– Köszönöm, Erzsike, – szólt rezgő mély baritonján – nem fogod megbánni soha.

És megszorította jegyese kezét oly melegen, hogy az felsikoltott.

– Bántottalak? – kérdezte alázatosan.

– Fáj – válaszolt halkan a leány s babonás félelemmel nézett Kondrira.

A városban az eljegyzés híre nagy szenzácziót idézett elő. Mindenki azt hitte, hogy ez a halvérű Kondri sohasem fog házasodni és széltiben megindult a suttogás, hogy az ostoba legényt befonták a vagyona miatt. Ennek a suttogásnak azonban hamar vége szakadt, mert Kondri István olyat csapott öklével az egyik suttogó arczába, hogy betört az orra csontja. Erre aztán csak gratuláltak, de nem szóltak semmit.

Erzsike, mint afféle jókedvű teremtés, hamar beletalálta magát a váratlan új helyzetbe. Dalolva és kaczagva járta be István szobáit és fenekestűl felforgatott mindent. Csak a fogadószobán nem változtatott semmit, ez a nagy terem, melyben úgy látszott, mintha egy pár a falhoz támasztott széken kivül nem volna semmi, félő tisztelettel töltötte el. Úgy érezte, hogy ez a szoba szakasztott olyan, mint az ő vőlegénye, ez így marad, legfölebb egy tükröt tesz a falra, hogy láthassa magát benne.

Kondri István pedig szerelmében olyan volt, mint egy ragaszkodó kutya. Levett kalappal lépett csak menyasszonya elé, s ha az kezét nyújtotta feléje, gyöngéden, a két ujjával fogta csak meg és óvatosan emelte ajkaihoz. Jegyességük három hónapja alatt sohasem csókolta meg, még a homlokát sem. De elhalmozta ezer gyöngédséggel és kivánságait a szeméből olvasta ki.

Erzsike gyakran incselkedett vele.

– Bolondos medvém, hát mindig ilyen leszel? Senkisem nézné ki belőled, hogy vőlegény vagy.

– Úgy? – tünődött Kondri. – Aztán ez neked kellemetlen?

– Dehogy, dehogy, medvém. Maradj csak, a milyen vagy. Hanem a mancsoddal megsímogathatnád néha a menyasszonyodat.

A szőlőindás verandán ültek egyszer, két héttel az esküvő előtt.

Az asztalon a vacsora maradványai és két kerti lámpa. Az illatos nyári este, a csillagos ég, és hogy úgy egymagukban voltak, valami ábrándos komolysággal töltötte el őket. Kondri István a kezében tartotta menyasszonya kezét és nézte, nézte a szép, piros arczot és a hosszú szempillákat, melyek félig eltakarták a kék szemeket. A leány a távolba nézett, nem látva, nem gondolva semmit, de lelkét valami sajátszerű fájdalom járta át, nem tudta miért, de úgy érezte, hogy jó volna felolvadni most a nyári levegőben, mint az illat s nem tudni semmit arról, ami reá vár. Aztán egy meleg szorítást érzett a kezén s lelkében remegve, égetően hallotta a nevét csengeni, azon a kifejezéstelen mély férfias hangon, melyen vőlegénye beszélni szokott:

– Erzsike, Erzsikém!

És aztán lefejlettek kezéről a csontos ujjak, odatapadtak az ő szőke hajához és perzselő lehellet égette az arczát, amint az a szűkszavú száj az ő ajkaihoz közeledett és aztán felsikoltott, reszketve, rémülten, midőn az a férfiszáj oda szorult az övéhez.

– Jaj!

Kondri István elbocsátotta.

– Bántottalak?

– Fáj – suttogta a leány és aztán kezdett keservesen sírni.

És a halvérű emberen hervasztó hevület futott át, a lomha termet megremegett és a vizben úszó szemekből mintha szikra pattant volna ki. Térdre roskadt és karjaival átfonta a leány derekát s leszorította fejét az ő égő arczához.

– Erzsike! drágám! mindenem!…

– Bocsáss, bocsáss, az istenért, könyörülj!

Kondri Istvánból egy pillanat alatt ismét halvérű ember lett. Fölkelt és alázatosan, szinte félénken kérdezte:

– Fáj?

– Nem tudom, – suttogta a leány – de én félek tőled… Te olyan… különös vagy.

– Vagy úgy!

És az ő becsületes szemében annyi szomorúság volt, amint lehorgasztott fővel, kalapját az ujjai közt forgatván, mondta:

– Bocsáss meg Erzsike… azt hittem, hogy szeretsz.

Ezzel távozott.

Már másnap mindenki arról beszélt, hogy Erzsike mégsem akar Kondri Istvánhoz menni és hogy visszaküldötte neki a jegygyűrűt. Nagyon helyeselték, hogy a leány az utolsó pillanatban észre tért, mert bizony ezért a vagyonért kár lett volna magát örökre szerencsétlenné tenni.