Part 1

AZ ATHENAEUM OLVASÓTÁRA.

KÓBOR TAMÁS

FAGY.

ELBESZÉLÉSEK.

BUDAPEST.

AZ ATHENAEUM R. TÁRSULAT KIADÁSA.

1895.

Budapest, 1894. Az Athenaeum r. t. könyvnyomdája.

Fázott az Északi sark. Annyi ezer meg ezer esztendő után tudatára ébredt rideg egyedülvalóságának, puszta, fagyos mivoltának. Unatkozott. Egyszer, mikor kigyulladt körülötte pompázó, hideg szineiben az észak-sarki fény, mintha tündérmese hullott volna a lelkébe, mintha ősidőkből álom emléke kisértene, egy világot látott maga előtt, tele fénynyel, melegséggel. Kék, meleg vizek csobogása, sűrű erdők lassú zúgása, madárdalolás, virágvirulás… És kimondhatatlan, fájó vágya támadt szemébe nézni egyszer ennek a szines, hangos tündérvilágnak, fölmelegedni derült égaljában és feledni egy pillanatra azokat a komor gondolatokat, melyeket jeges otthonában szőtt.

Arra délre! Onnan jönnek néha langy fuvallatok, melyek megdermednek, mihelyest jégszféráját elérik. Arra délre! Ha valahol, úgy ottan zöld a föld, folyós a viz. Ott dalol a madár, ott virul a rózsa, az a csodálatos virág, melynek illata még az ősidők álmából is feléje illatozik.

Elindult. Rengett, ropogott a jégtenger, dübörögve omlottak össze a jégóriások. Ment, ment ezer esztendőn keresztül s nem érte el a meleg vizek tájékát. Amerre csak látott, minden fehér volt, mint otthon. Pedig már jó messzire jár. Feneketlen mélységeken, felhőbe hasító hegyeken gázolt keresztül. Mindenütt jég, hó.

Ment tovább. Miközben kereste az új világot, az utána való vágy egész az őrülésig fokozódott benne. Dühvel kergette álmát, kereste a virágot, mindhiába. Peregtek, peregtek az évek, a századok, az ezredek, rengeteg messze utat tett már meg, olykor-olykor elfogta őt a csüggedés. Egyszer pedig, amint mélyen elbúsúlva rovogatta jégtorlaszos útját, a távolban meglátta – saját magát.

Csüggedten, roskatagon közelgett feléje az a havas alak s egy bömbölő hang szólt feléje:

– Ki vagy?

– Ki vagy? – kérdezte viszont ő is.

– A Déli sark.

– Az Északi sark. Elindultam keresni azt a világot, hol meleg a levegő és ahol rózsa terem.

– Én is – válaszolt a Déli sark. – Találtál?

– Mindenütt havat, jeget, úgy mint otthon. Mi van arra felé, ahonnan te jösz?

– Hó, jég. Minden fehér, minden hideg.

Elhallgattak. Az Északi sark mélyen elgondolkodott, aztán nagyot sóhajtott.

– Azt hiszem, csak álom, mese az a meleg világ.

– Mese – ismételte a Déli sark. – Amerre én jártam, nem találtam egyetlen rózsát sem.

Mara.

– Jőjj ide, édes lányom, fontos beszédem van veled.

Az édes anyja szavára mindig hajlott. Az édes anyja volt az egyetlen, aki mindent meg tudott neki mondani.

És Mara az ő szokott erőszakos mozdulatával fölpattant a divánról, melyen elterült és odakuporodott az édes anyja mellé, az alacsony zsámolyra.

Nagy fekete szemei odatapadtak az ősz asszony ajkaira és lesték a szavakat. Halk, suttogó hangon beszélt az, Marán kivül senkisem értette volna meg.

– Nagyon, nagyon jó hírt mondok neked, aranyos kis lányom. Olyat, amely nagyon, de nagyon boldoggá fog tenni.

Mara felszökött ültéből, szenvedélyesen két tenyere közé szorította anyja arczát, aztán visszaszökött, egy pillanatig rábámult égő, ragyogó tekintettel, majd megint leült a zsámolyra, s mintha két gyémántszög volnának, úgy néztek szemei, ragyogással, mozdulatlanul.

– Úgy van, édes lányom. Nemsokára szép ruhát fogsz kapni, olyan szépet, amilyen még sohasem volt. Fehér selyemben leszel tetőtől talpig, hosszú, suhogó uszálylyal. Mélyen ki lesz vágva, az ujjai könyökön felül érnek csak, drága, nehéz csipkékkel beszegélyezve. S kapsz a nyakadra valódi, fehér gyöngysort és a hajadba valódi fehér gyémántéket és egy koszorút és hosszú fehér fátyolt. Aztán egy virágbokrétát, csupa fehér virágból, fehér kaméliából. Fehérben leszel tetőtől talpig.

Mara megigézve hallgatta végig. Szemeiben egyre változott a tűz, úgy látszott belőlük, hogy halluczinácziója van. Hogy amint az édes anyja sorban leirja neki új ruháját, úgy sorban elképzeli magát benne, először fehér selyemben, aztán uszályosan, aztán nyílt mellel, aztán a gyöngysor, a gyémánt, a koszorú, a fátyol, a virágbokréta…

Aztán tapsolt és nagyot sikoltott, felugrott, körültánczolta a szobát, megállt a tükör előtt és nézte magát, gyönyörködve, boldogan. Majd sirva fakadt és kapkodva, szaggatott, vergődő hangokat hallatva, nyakába borult az édes anyjának és csókolta.

– Mikor? Mikor?

*

Mintha most is látnám. A nehéz diófaasztal körül ülnek vagy heten. Az anya, az apa, két fiú, egy lány és még valaki. A függőlámpa fénye körben az arczukra hull és halványsárga sugarai megolvadnak a párolgó teában. Az a sajátságos, kondenzált levegő tölti be a szobát, amilyen csak téli este, csukott ablaktáblák mellett, oly szobában honol, mely ebédlő és szalon egyaránt. A konyha felől hallik a tányérmosogatás csobogása, csörömpölése és idebent szürcsölik a teát és csevegnek, kaczagnak. Az egymásba szürődő hangok mintha összekeverednének a levegővel s az ember a tüdejébe színá őket.

Egy rendes háztartású nyárspolgár szobája ilyen. Minden rendben van. A budget is, a butor is. A fauteuillök vászonba öltözve és a lámpa mindennap frissen megtöltve. Minden tiszta és izléstelen, hasznos és szolid. És az emberek, ha körülülik a nagy asztalt, boldogok, úgy érzik magukat, mint a kik sohasem voltak betegek: sehogyan. Érdekli őket minden. A szomszéd és a szinház, a külpolitika és a farsang. És tudnak elbeszélgetni hangosan és jókedvvel és megfeledkezni mindenről, csak az óráról nem. Mihelyt az tizet üt, kialszik a sárgafényű függőlámpa és vele együtt az emberek is.

Csak nyolcz és fél óra van, a tea párolog és a jókedv zenitjén áll. Én vagyok a hetedik az asztal mellett, de nem onnan látom őket. A szoba egy sötét zugából nézem a társaságot, két száraz, égő szemmel, mely nem az enyém. Ebben a sötét zugban egy fekete bőrdiván és azon egy kilenczesztendős leánygyermek, végig terülve, tenyerébe fogott fejjel, tágra nyilt, fekete szemekkel. Ezek a fekete szemek hatalmukba kerítettek, én az övék vagyok, ők az enyémek.

Ezekkel a szemekkel csodálatos dolgokat látok. Az emberek, a butorok, elmosódó határozatlan árnyékok, minden tartalom és szilárdság nélkül úsznak a sárga sugárárban. De ami az ajkakból kiárad, az villanó, szines és tüzes. Amint könnyedén, mozgalmasan megnyilnak, egész fénysávok áradnak ki belőlük, fehér, kék, vörös, zöld sugárszálak, melyek a levegőben összefonódnak, fényesen czikázva és lassan, lassan szétfoszolva a sárga világosságban. S ha valaki kaczag és kifehérlenek a fogai, mindegyik fogról egy-egy vakítóan fehér szalag gombolyodik le s kigyószerüen átlebegve a levegőn, lobogó végeikkel megcsapják a meredő gyermekszemeket.

S midőn az a nagy leány nevetve fölkel az asztalról, odaül a zongora mellé és biztos, erős ujjakkal fogja az akkordokat, egymásután tüzes fényoszlopok pattannak ki a billentyűkből és őrült tánczra kerekednek. Már nem férnek el a zongorán, egymásután leszorulnak a szőnyegre és szivárványos lángokba borítják az egész szobát. Szivárványtüzben ül a zongorázó leány, tüzben az anya, az apa, a testvérek és ezek a lángok mind felém bókolnak és kigyujtják az én sötét zugomat is. Hunyd be a szemed, Mara, mert megsiketül az is!…

A papa megszólít. Mit tartok a legujabb nihilista merényletről? Én mosolyogva válaszolok a mamának, hogy Török-Bálint igen kellemes nyaraló hely, s hogy Boccaccio a kedvencz operettem. Gizella nagysám igen szépen játszsza a keringőjét. A tea igen jó, de, kezeit csókolom, két csésze épen elég volt.

Szegény Marácska!

A homloka tüzel, a szemei égnek. Belefuródnak az emberekbe és látni akarják: mit beszélünk mi? Mi az, ami bennünket összetart, s ami őt kizárja körünkből? Süket is, néma is, két fölégetett híd közte és közöttünk, melyeket nem lehet helyreállítani sohasem. Nem értjük meg őt s nem ért meg bennünket.

Szegény Marácska!

Ha tudná, milyen üres, milyen jelentéktelen az, ami nélkül szűkölködik. Azok a tánczoló lángoszlopok, egy boszantóan elcsépelt operette-ária hangolatlan zongorán, ügyefogyott ujjacskákkal kiverve, azok a szines sávok, végtelenül banális, köznapi szószaporítások; igazán, aki hall és beszél, jó lélekkel mondhatná Marácskának: ne bánd, szegény kis lányom, a te körödben nem sokat veszítesz azzal, hogy siketnéma vagy!

De mégis, Mara tudja, hogy mi többiek a fülünkkel is látunk. Milyen lehet az, ha az ember a fülével lát? És tudja, hogy ajkaink mozgásával teremtjük a fül számára a látnivalókat. Azokat a tarka sávokat, melyeket ő csak este, lámpavilág mellett, a sötét divánon fekve észlel s melyeket mi többiek úgy megértünk, mint ő az édes anyja kézlejtéseit. S látja maga előtt a nyugodt, derült arczokat az általános szintenger közepén, míg neki fáj tőle a szeme, fáj a homloka, a szive, hogy megerednek miatta a könyei.

Mozgatja ő is az ajkait. Semmi. A torkát megrezegteti valami. Az asztal mellől feléje fordulnak a fejek, ők látták, ő nem. Sötét, sötét körülötte minden, az ő ajka mozgatása nem áraszt fényt. Ő néma.

Az édes anyja a tagolatlan bugásra, mely torkából kivergődött, hozzásiet, ölébe veszi, megsimogatja a fejét, megcsókolja az ajkát és szól hozzá, suttogva, szeme járásával, ujjai mozgásával kisérve szavait:

– Álmos vagy angyalkám, a fejed is fáj. Viszlek ágyacskádba, aludj angyalom.

De Mara hevesen rázza a fejét s nem engedi magát elvitetni.

– Nem, nem, látni akarom, mit beszéltek.

És ott marad, szemeiben azzal a sovárgó tüzes kérdéssel és kutatja: mit beszéltek? Mig az óra tizet nem üt s a familia nagyon örvendene, ha mihamarább ismét szerencséje volna hozzám.

*

A zongorát gondosan el kell zárni előle. Mert valahányszor nyitva felejtik, Mara az öklével csap le a billentyűkre, hogy a húrok pengve pattognak széjjel.

*

Istenem, nyolcz esztendő! Együtt kergettük ezalatt a halluczinácziókat, én és ő. Ő hangokat akart látni, én fényt. Ő siket a fülén, én vak vagyok a lelkemben. És éreztem a kínt, amit ő érzett, midőn hiába kerestem formát és kifejezést a sovárgásnak, mely emésztett.

Junói termetű, démoni szépségű hajadon lett a kis Marából. Egész izzó lelke kiég a szeméből. Túl van telítve elektromossággal, a sok ki nem fejezett érzés, a sok névtelen, benneszorult indulat minden mozdulatában nyilvánul. Hirtelen, exczentrikus mozgásai vannak, járni nem tud, csak szökdelni. Ami a keze ügyébe esik, azt felforgatja, szaggatja. Nyolcz esztendő alatt forrongó vulkánná fejlődött ki, nyolcz esztendő után én már kénytelen vagyok azt a bizonyos kiégett krátert emlegetni, melynek egy elpocsékolt ifjuság után a szivünket szeretjük nevezni.

*

Gizella nagysámat tényleg szerződtették az operához. Sohasem hittem volna. És milyen sikere volt! Csak Marát ne vitték volna el a szinházba.

Sohasem volt ő még szinházban.

A karzatok ezüstös, aranyos ornamentumai, a páholyok égő piros hátterei, a nehéz drapériák, a szines függöny, a csillogó, világos toilettek és az a mindent elárasztó fehér elektromos fény megrázták a lelkét. Ezek hangok! Aztán látta dolgozni a zenekart, felhúzták a függönyt és ábrándos kékes fényben úszó szintéren csillogó férfiak, asszonyok hajladoznak, nyiló s mozgó ajkakkal. Majd érzi rezegni a hatalmas levegő-hullámokat: ezek hangok! Aztán fekete lesz körülötte minden és haza kell őt vinni.

*

Gizella nagysám kedvesen fogadta gratulácziómat. Rossz embernek tart, amiért oly soká távol maradtam tőlük. Pedig oly szép most minden ő náluk! Van külön szalonjuk és neki egy saját külön csevegő fülkéje, melyben csak legjobb barátjait fogadja. Engem ott fog fogadni. Aztán minden szerdán nagy társaság van náluk és nagy hangverseny. Jenő is ott van. Nem ismerem Jenőt? – Lehetetlen. A tenorista Jenőt! Na, lássa! Tehát a viszontlátásra!

És eljött a szerda és én elmentem a jourra. Olyan unalmasak ezek a jourok. Különösen, ahol a házi kisasszony primadonna és az egyik vendég tenorista. Minek is megyek én oda? – Parbleu, mert megigértem s mert legrosszabb esetben majd udvarolhatok Marának.

Csakugyan, minden szebb most ő náluk. Sőt a nyárspolgárság mintha veszendőben volna. Mozgalmas csoportok a szalonban, nem ülik már körül a nagy diófaasztalt. Gizella nagysám fehér ruhájában szinte elragadó. Mara pedig rikítóan vörös toiletteben van.

– Szegény kis lányom szenvedélyesen szeret kiöltözködni – magyarázta nekem a mama. – Egyetlen öröme, ha új ruhát kap és folyton szeretne új ruhában járni. És kedveli az erős szineket. Azt mondja, hogy ezeket hallja.

Jenő, a tenorista, régi jó barátom. Egy unalmas, szőke fiatal ember, a kiben úgy van benne a hangja, mint hüvelyben a kard. Nem is egyéb ő, mint egy tok, melyben a hangját tartogatja. Egyebet se tud, csak énekelni.

A többi vendéget is mind ismerem, egy kivételével. Azt az egyet bemutatják. Fehér Béla, puskamüves és siketnéma. A Mara kedvéért hozták el, hadd legyen neki is valakije, a kivel elmulathat.

De Mara nem akar vele mulatni. Mihelyt fölnyitják a zongora födelét, visszavonul az ablakmélyedésbe és vigyáz. És én hátradőlve egy fauteuille vánkosaiba, belemélyesztem szemeimet abba a tágra nyílt két fekete parázsba és próbálom: vajjon tudok-e még a Mara szemeivel látni? És érzem, hogy a kiégett kráterben még villog valami, ami lassan-lassan égető lángokra éled.

És látom újra a hangokat szinekre felbontva, és ezek a szinek őrült kánkánt járnak körülöttem. A zongora-akkordok ismét ontják a tüzes lávát és pörkölik a tekintetemet. De egyszerre csak enyhe holdfényre változik minden és egy szőke sugárhíd képződik az örömtől csillogó, nedves szemekig, melyeken rózsás amorettek szökdelnek végig, végig a sugárhídon, a fekete szemeken keresztül, Mara dobogó szivébe. És ott a sziv mélyén apró ezüst csengetyűket ráznak és Mara hallja az ő ezüsthangjaikat és szomjas tekintettel, előre konyult fővel bámul a fényár forrására.

A tenorista énekel…

*

… Majd sirva fakadt s kapkodva, szaggatott, vergődő hangokat hallatva, nyakába borult az édes anyjának és csókolta.

– Mikor? Mikor?

– Az tőled függ, kicsikém, ha akarod, még ma megrendeljük és három hét mulva fölveheted. Hanem azzal a ruhával egész életed boldogsága jár együtt, egy jóravaló, derék fiatal ember, a ki nagyon szeret téged és akinek a felesége leszel, úgy, mint én vagyok az édes atyádnak.

A nagy fekete szemek kifejezés nélkül bámulnak. Feleség, fiatal ember – ezt ő nem érti. Csak mintegy öntudatlanul kérdezi:

– Kicsoda?

Az anya lágyan simogatja végig fekete haját s lágyan, kiméletesen magyarázza neki, hogy kicsoda. Az a szelid, komoly puskamüves, a ki mindennap följár hozzájok.

S mikor Mara ezt megértette, nagyot sikoltott és felugrott. Utálat és megvetés sugárzott ki a szemeiből, a mint hevesen, tagadólag rázta a karjait:

– Nem kell, nem kell, hiszen siketnéma!

De azt a fehér ruhát, azt minden áron kivánja. Hiszen nem kell ahhoz vőlegény! Viselheti amúgy is, majd ünnepkor, vagy akkor, a mikor senkisem látja. Majd hirtelen valami átnyilallott az agyán és szemei felragyogtak.

– Édes anyám, tudod mit? Leszek a felesége annak a szőke embernek, a ki oly szépen tud énekelni.

Erre aztán megijedt a mama.

– Édes lányom, az nem lehet, mert…

Nem volt bátorsága folytatni. Hanem azt mondotta:

– Hiszen úgy sem hallod a hangját!

– De hallom, hallom, – erősítgette szenvedélyesen a leány – ő az egyetlen, akinek a hangját hallom. Hallom a szememmel, hallom a szivemmel, olyan szép, szőke hangja van…

Nem lehet. Mert két menyasszonyi ruhának kellett volna készülnie, egy Mara számára, a másik Gizella nagysám számára. A Gizella nagysámé el fog készűlni. Az ujságokban megjelent már a Hymen-hir _művész-házasság_ czím alatt. A tenorista elveszi a drámai primadonnát.

S Mara ez után a beszélgetés után olyan egészen másként látta a tenoristát, mint azelőtt. Dobogott a szive, ha ránézett s olykor-olykor elfogta a vágy, hogy ráboruljon arra a vékonydongájú kebelre és ajkát odanyomja annak dalos ajkára. S amint egyszer meglepte Gizellát, a mint megöleli a vőlegényét s az rányomja az ajkait menyasszonya ajkaira, akkor nagyot sikoltva kapott a füléhez: ez hang volt! Hallotta a csók csattanását.

Azóta egészen megváltozott. Csöndesen, mozdulatlanul ült egész nap az ő csöndes zugában. Nem lehetett őt fölvidítani, nem lehetett szórakoztatni. Csak a mikor hazahozták Gizella menyasszonyi ruháját, odament az édes anyjához:

– Anyám, anyám, adj nekem is ilyen ruhát.

Megkapta szegény. Hogy örült neki! Hogy dobogott a szive, amint a tenorista vőlegénynyel kocsiba szállott és elhajtatott a templomba. Aztán nézte, nézte merev szemekkel az esküvői szertartást, s mint akkor a szinházban, úgy most is megfeketült előtte a világ és ájultan szállították haza.

Szegény Mara!

Másnap nem akart fölkelni, míg oda nem adták neki a fehér ruháját. Fehér ruhában, fehér koszorúval és lengő, hosszú fátyollal ül egész nap a sarokban. Kergeti, kergeti magában azokat a szőke hangokat, melyek befonták a lelkét. És nincs ember, a ki föl tudná rázni őt álmadozásaiból, aki a fehér leány komor lelkületébe sugárt tudna hinteni.

*

Én pedig minden előadásnál tapsolok a boldog müvészpárnak, mert tényleg művészek. Gizella nagysám, mióta asszony, sokkal temperamentumosabb és férje, ha kirántja magából az ő tenorját s szemkápráztatóan körülvillogtatja, olyan mint egy kis Kinizsi Pál.

Néha kérdezem tőlük, hogy van Mara kisasszony?

– A szegény leány egészen jól viseli magát. Csöndes, nem árt a légynek. Ha nem ülne mindig menyasszonyi ruhában, nem is látszanék meg rajta, hogy elmebajos. De azért nem kell intézetbe adni.

Czérna, gyűszű, orvosság.

– Lelkem, már megint egész szabóműhely az asztalom! Hányszor mondjam még? Az asztalomon nem tűrök meg semmiféle holmit!

– De édesem, hiszen…

– Nagyon jól tudod, hogy ezek a holmik izgatnak. Akkora a lakásunk, hogy tizen is elférünk benne, mégis mindent az én szobámba raksz. Meglásd, egyszer majd kiköltöztetlek.

Egy szőke gyermekarczból két mélységes szem bámult félősen, riadtan az irásaira hajló férfira, aztán csöndesen nyult az apró tárgyak után, mik az iróasztalon állottak és nesztelenül lépegetett ki a szobából.

Egy gombolyag czérnát, egy ezüst gyűszűt és egy kis kék orvosságos üveget vitt magával.

Eddig a valóság, a többi már mese.

*

Volt egyszer egy szárnyatlan szőke angyal, nem nagyobb, mint egy kis iskolásleány. Itt ült ebben a hintaszékben. Gyermek volt még, midőn már asszonynyá lőn és az is maradt, míg szárnyas angyal nem lett belőle. Volt neki egy kis kék orvosságos üvege, abból naponta husz csöpp elég volt, hogy a kicsi asszonyt táplálja. Most már arra a husz csöppre sincs szüksége.

És a férje ott ül az ő iróasztala mellett, csönd, mélységes csönd körülötte, olyan félelmes csönd, mintha a levegő kihalt volna. A papiros üres, a toll veszteg marad, a férfi szemei oda tapadtak az iróasztal párkányára, a hol egy félben maradt vászon-himzésen egymás mellett van egy gombolyag czérna, egy kis ezüst gyűszű és egy kék orvosságos üveg.

És az asszonyka is itt van, ott ül a hintaszéken, melyen úgy szeretett ülni. Nem látja őt senki, csak az, a ki odarakta maga elé a czérnát, a gyűszűt és az orvosságos üveget, az a munkás, zaklatott ember, a kit bántott minden, aki, ha dolgoznia kellett, nem tűrte meg, hogy más valaki legyen vele a szobában s valami kicsinyes tárgy örökkön kizavarja őt a hangulatából.

A hintaszéken mennyei fehérségben látja az ő édes kis asszonykáját, aki csöndes, nagyon csöndes s nem hintázik, nehogy az urát zavarja. És az ő kis ura ködbe borult szemekkel, dobogó halántékokkal aléltan ül a székén s lázálomban, dadogva, könyörögve ismételgeti:

– Édes kis asszonykám, hintázzál, kaczagjál, nevess… Édes kis asszonykám, ülj az ölembe, csókoljál, ölelj… Édes kis asszonykám, te olyan jó, olyan vidám vagy, eloszlik az éjszaka, ha kaczagsz, csevegsz, csókolsz, ölelgetsz.

Az édes kis asszony csöndben ül a hintaszéken, mint egy megriasztott gyermek. Az ablakra ráhullanak a finom hópihék, fehér holdfényből és sürűen hulldogáló hópihékből fehér fátyol szövődik az ablak elé s valahol messze a város tulsó határában fehér felhőként borul egy kicsike sirdombra. Ott fekszik a mozgó, a csókoló, csevegő gyermekasszony, odabent ő nála a szárnyas kis angyal ül a hintaszékben és nem mer mozogni. Vagy az is lehet, hogy nem tud.

És a férfi, mintha egy örökkévalóságot élt volna már át az ő asszonya nélkül, kezd neki beszélni a multról.

– Olyan szép volt! A lámpa is máskép égett, a tüz is vigabban lobogott. Olyan puha, olyan meleg és olyan hangos volt minden. Tündérálom volt. Midőn te itt ültél velem együtt, én verseket irtam, te varrogattál és fehér kezeiddel gombolygattad azt a czérnát, mely vigan koppant a szőnyegen, ha nagyot rángattál rajta. És parányi ujjacskádra huztad azt a parányi ezüst sisakot, és vakmerően, vigan dudorászva röpítetted a kis varrótűt. És mig én rímeket kerestem, te minduntalan közbeszólottál, kedves, bohó mindennapiságokat, és ilyenkor mindig megtaláltam a rímet. Aztán könyörögtél nekem »Kis uram, hagyd már azt a rímelést. Ülj ide a hintaszékbe, én az öledbe ülök, aztán utazzunk. Aztán altass el. Aztán költs fel egy csókkal, sok csókkal.

– Édes, kis asszonykám, emlékszel-e? Nem tudtad sehol sem jól érezni magadat, csak az én szobámban. Úgy szerettél! És megédesítetted a levegőt idebent és minden butoron, minden apróságon ott maradt a lelked nyoma. És rendetlen voltál, iszonyúan rendetlen, mint egy kis gyerek és nem tudtad a háztartást vezetni és féltél a cselédtől, hogy meg talál haragudni, ha rajtakapod a lopáson. És nekem kellett utánad rakosgatni mindent és letörülni a port a butorokról, ha te takarítottál. Olyan kedves volt! És mindent az iróasztalomra raktál, a varrásaidat, a czérnádat, a gyűszűdet meg az orvosságot. Még most is ott van, nem is engedem elvitetni.

És a fehér angyal hallgatja őt a hintaszékben, szomorúan és nem szól semmit. De a gyűszű összecseng az orvosságos üveggel és a czérnagombolyag is összebú velök és suttognak:

– Be másként néz most bennünket, mint akkor. Úgy bánt velünk, mint a mostohákkal. És a mi szegény asszonyunkat is bántotta. Terhére voltunk mi is, az asszony is. De az emberek mindent csak akkor látnak igazán, amikor már elmult.

A magános ember nagy félelemmel nézi őket s nem tud tovább beszélni az asszonyának. És a tüz a kályhában hangosan ropog és a szél egyszerre harsog a kéményben és rázogatja az ablaktáblákat. Tényleg, úgy van, – nem jól látja most a dolgokat. De lehetetlen, hogy ő lett volna az az elvakult zsarnok. Hogy is mondhatta volna ő annak az aranyos gyermeknek: kérlek, én nem azért élek, hogy folyton ringassalak s asszony kell nekem, nem éretlen gyermek! – Hát mi másért élt? – Az a gyermek eltünt a házból és ő most nem tudja, hogy minek él? – Nem is tud dolgozni. Ez a nagy csönd mintha gunyolná, megfagyasztaná: most már nem zavar semmi – mért nem dolgozol?

És az özvegy férfi oda áll az ablakhoz, belebámul a fehérlő éjszakába és zokogva tárja ki a karjait.

– Édes kis asszonyom, gyere vissza!

Eddig mese volt, a többi már valóság.

*

… Nesztelenül lépegetett ki a szobából.

Odabent egy darabig perczegett a toll, öntögette a betüket, de aztán megállt. A férj kellemetlenül érezte magát, valami hiányzott neki és bántotta is a lelkiismerete. Mért beszél ő olyan keményen a feleségével, holott annyira szereti? Mért üldözi ki a szobájából, holott hiányzik neki, ha nincs ott? Vajjon mit csinál a szegény asszonyka?

Valami zsibbadtság fogja el a testét. Belebámul a lámpa világosságába és gondolkodik a meséjén. De a meséjéből valami egészen más lett. Mindig az ő édes kis asszonyát látja, azt a gyermeklelkű, gyenge kis asszonykát, a ki orvosságból él. – Istenem, olyan gyenge, hátha…

Végig simítja izzó homlokát és kinos félelemmel a szivében, halkan, de izgatottan benyit a hálószobába. Ott fekszik a gyermek, holt fehérben, tágra nyílt, révedező szemekkel.

– Nem alszol, édes?

Az asszonyka elébe nyujtja kicsi karjait és a nyaka köré fonja. Aztán csöndesen sir és azt mondja:

– Édes, kis uram, bocsáss meg, nem foglak többé háborgatni.

De az ő kis ura megijed erre a szóra és szenvedélyesen csókolgatja piczi ajkait.