Esztike kisasszony professzora: Regény
Part 9
– Ennek végkép bevágtuk az utját. Megbukott és kegyevesztett mind örökön örökké, amen. Nem hallottad, mi történt? Valami bozontos sörényű székely medve érkezett ide, mondhatom, igen csinos leányával. Ritkóczyné nénémtől tudom, hogy az a gencsi véndoromb, Zsuzsi néni ezt a falusi bájt szánta a bárócska feleségeül, különbeni kitagadás fenyegetése alatt. Pál báró tegnap és tegnapelőtt hazafias cicerone módjára hordta szét vendégeit a városban, a Dorozsmay-házban pedig széltiben beszélték, hogy Pál báró számára menyasszonyt küldtek Erdélyből. Eltalálhatod, kitől eredhetett e hír forgalomba hozása. E mellé a szerencsétlen báró még azon bolondságot is elkövette, hogy jövendőbeli apósát, mint Marialaky Domokos rokonát, a Nádor-utczai házba bevezette. Most már minden kétség megszűnt, mert a corpus delicti jelen volt és ott sétált a terem fényes padlózatán.
– És Esztike?
– Eleinte rá sem nézett a báróra, végre sok unszolás után olyan pompás kibigyedt ajkkal oda veté: «nem is reméltük, hogy ma még szerencsénk legyen báró úrhoz, mert hallottuk, hogy szép menyaszonya megérkezett».
– Porczogh! ez a dolog szeget üt fejembe.
– Mért? mi ujság van benne?
– Ha Esztikének nem tetszett a menyasszony megjelenése, akkor nem lehet közönyös a báró iránt.
– Ez régi dolog, barátom. De ebből csak az következik, hogy a pillanat, melyben mindent merhetsz, melyben határozottan fölléphetsz, jelen van, és biztos sikert igér. Hol a házassági szerződés javaslata?
– Itt van szekrényemben.
– Ki vele onnan. Írd alá egy jobbnak hiányában s egy szebb jövőnek reményében. Ime, beszélgetésünk alatt felöltöztél, kocsim a kapu előtt áll és rendelkezésedre vár. Menj, végezz, s ha készen vagy, hajtass a kaszinóba, a hol addig nyugtalanul várlak.
A Dorozsmay-háznál ma még kisebb és bizalmasabb elfogadó nap sem volt, de a grófot, mint elfogadott kérőt tekintették a háznál s a kapus, inas, szobalány, végre a komorna forumain keresztül hatolva, belépett egy szobába, a hol a ház asszonyát egyedül találta.
– Tisztelt nagyságod! – kezdé minden társalgási bevezetés nélkül. – A házassági szerződést, melyet nagyságod rendeletéből megbizottja, Bogárdy Zoltán úr elém terjesztett, gondosan átolvastam s bővebb átvizsgálás végett családi ügyvédünkkel is közlöttem. Miután pedig ezen okmánynak minden pontját helyeseltem és hálás köszönettel fogadtam, azért jövök, hogy a mely órában nagyságod parancsolja, Esztike kisasszony édes anyjának és törvényes jogtanácsosának jelenlétében aláírjam és az édes anya áldását e szent frigyre, fiúi bizodalommal kikérjem.
Dorozsmayné az első pillanatban zavarba jött e váratlanul érkezett nyilatkozat hallatára. Mert valóban a család legbensőbb körében megszokták már hinni, hogy e házassági terv lassanként önmagától elalszik és elenyészik.
Mert a mily igaz, hogy kezdetben az összeköttetés a Bendeffy grófokkal módfölött kedvére volt az özvegynek, épen oly változás következett be, a midőn kiderült, hogy leánya szívében a szerelem érzete teljesen hiányzik.
És most felelnie kellett.
– Gróf úr, – mondá, – jól tudja, minő örömmel fogadtuk megtisztelő ajánlatát és leányom is az első kellemes meglepetés perczében őszinte hálával fejezte ki beleegyezését. Ezóta hosszabb idő telt el s én félni kezdek, hogy leányom, mint gyermek, élni akar az asszonyi nem azon jogával, hogy változékony lehessen. Ha tehát leányom most már másként gondolkodnék, magam is kényszerülve volnék korábbi szavamat és igéretemet visszakérni.
– Hogyan! adott szavát visszavenni? de hiszen ily rémítő csalódás elviselhetlen bánatot okozna nekem és szétzúzná szívemet. Érzem, hogy életembe kerülne e szakítás, ha azon leírhatlan boldogságot, melyet már bizonyosnak tarték, egyszerre ismét elröpülni és elenyészni látnám.
Dorozsmayné csengetett s a belépő komornának parancsolá, hogy Esztike kisasszonyt hívja ide.
Az özvegy teljesen nyugton érzé magát, mert ha Esztike kimondja, hogy elhamarkodott igéretét feledésbe menni kivánja, vagy a mi valószinűbb, ha a gyermek szörnyű zavarában habozni, ingadozni kezd és anyjára hagyja a válasz megadását, akkor Arthur gróf pöre a legrövidebb úton be van fejezve, s többé e kérdésről halandó ember nem beszél.
Ezalatt Esztike bejött, nyájasan és barátságosan mosolygott s midőn Arthur gróf elébe ment, kezét tiszteletteljesen megcsókolá, oly rokonszenves melegséggel hajtotta meg fejét, mint csak valaha szerelmes leány szíve választottja előtt tehette.
Arthur gróf azonnal észrevette a kedvező szél keletkezését és semmi sem tartóztatá többé vissza, hogy átvegye az anyát illető szólásjogot, jól érezvén, hogy itt rohammal és meglepetéssel kell a csatát megnyerni.
– Esztike kisasszony, – mondá a legmélyebb tisztelet hangján, melyet a szenvedélyesen szerető kérőnek esdeklése támogatott. – Azért jöttem, hogy a mi eddig a hideg szertartások színét viselte, most mint férfi, a legszebb leány előtt, kit valaha emberi szem látott, meghozzam hódolatomat és kérjem, hogy a házassági szerződés aláírásával, az egész világ előtt nyiltan és büszkén hirdethessem szerencsémet és azon napon, melyet édes anyja kijelölni fog, mint a föld legboldogabb halandója, imádott arámat Isten oltára elé vezethessem.
De most már Dorozsmayné mellében is megerősödék az anyai szív bátorsága s leányát nagy hévvel karjaiba zárva, hangos szóval mondá:
– Esztikém, egyetlenegy szeretett leánykám! tőled függ a határozat. Én soha sem erőtettelek, még egyszerű rábeszéléssel sem akartam anyai hatalmamat éreztetni. Csak azt gondold meg újra, mielőtt szólnál, hogy igen vagy nem feleleted egész élted boldogságát vagy boldogtalanságát fogja eldönteni, visszavonhatlanul.
– Kedves drága édes anyám, – szólt a leányka megindulva, reszketve és szeméből könyeket hullatva. – Tudod, hogy szeretlek, s tudom, hogy az én boldogtalanságom mindkettőnknek életébe kerülhet. Azért hálás szívvel köszönöm neked, hogy teljes választási szabadságot engedtél. És én anyai engedelmeddel élve, őszinte szívből származó köszönettel fogadom Arthur grófnak engem megtisztelő ajánlatát és örök szövetségünk jeléül jobb kezemet nyújtom.
Az anya kezeivel takará be szemét e végzetteljes nyilatkozat hallatára. Arthur gróf pedig visszanyerte önuralmát s ezen percztől vele született illemmel és méltósággal tudta játszani, úgy a hódító nagy urat, mint a szenvedélyes szerelmest.
Ezen váratlan fordulat egyiránt meglepte a kérőt és anyát. Ily minden utógondolatot kizáró határozottságot senki sem várt. A midőn Esztike beszélni kezdett, egyik sem tudta, mi lesz utolsó szavának értelme? Talán épen e körülmény figyelmezteté az anyát, hogy mindez nem lehet természetes, s hogy ily váratlan fordulat előidézésére titkos rugók is közreműködhettek.
Mert Esztike egyszerű jó kis leány volt. Soha sem mutatott hajlamot szenvelgésekre. Holmi színpadi jelenetek utánzása pedig homlokegyenest ellenkezett egész valójával. És most mégis szokása ellen oly idegenszerű ünnepélyességet vett fel. Mondhatni, szavalt.
Oh ha mégis nem szívéből, nem lelkének tiszta meggyőződéséből származott mai elhatározása!
XVI.
(A lovagias és nagyuri vőlegény, a ki semmitől sem irtózik inkább, mint nyomorú pénzről beszélni menyasszonyával.)
Még azon estén híre futamodott a városban, hogy a fényes nevű Bendeffy Arthur gróf gyűrűt váltott a gazdag Dorozsmay örökösnővel.
Porczogh báró minden szinházba ellátogatott s közlötte a legfrissebb ujságot a legismeretesebb hírhordókkal. Onnan elment a szerkesztőségekbe, hogy a lapok másnap «hiteles és egyenes értesülés alapján» kürtölhessék a világrendítő eseményt, hogy főuri fényes lakodalom készül s némely kevésbbé lelkiismeretes közlöny még az esküvő határnapját is meghatározhatni vélte.
A hatás mindenfelé rendkívüli. A kávéházak hősei és orakulumai büszkén hirdeték, hogy előre megmondták: ily roppant demokrata vagyon csak a születési aristokraczia markába kerülhet e megromlott korszakban.
Reggel 10 órakor három igen elegáns gentleman fut lélekszakadva a tekintetes váltótörvényszék palotájába s ott Bendeffy Arthur gróf ellen beadott keresetüket visszaveszik. Rosenfeld, Goldhügl és Kohn Fülöp urakról van szó, és az ő nagy bánatukról, hogy oly magasrangú tökéletes gavallért, mint Bendeffy gróf, tán még meg is sérthettek.
Ez okból a három helybeli nagy hatalmasság, ha nem is _collectiv_, de mindenesetre _identique_ jegyzéket intéz a József-téri szállásba, és ezen iratuk értelmében «sajnos félreértések»-ből keletkezett lépéseikért ezer bocsánatot kérnek; további alázatos szolgálataikat pedig azon hathatós kifejezéssel ajánlják, hogy összes vagyonuk ő méltóságának kegyes rendelkezésére, minden pillanatban, éjjel vagy nappal készen áll.
Megeshetik, hogy elébb mint vélik, szavukon is foghatják őket.
Gencsy Pál báró végkép megsemmisülve szobájába zárkózik. Varjas Andoriás, a ki nem szokott hírlapokat olvasni, megdermedve csodálkozik urának remete élete fölött. Domokos bácsi és Zsuzsika kisasszony végre betelnek a bámulni való dolgok látásával, s néha pihenésre szánták a napot.
Hol jár Bogárdy Zoltán? Ő bizony használja a szünidőt s lerándult Erdélybe diós kalácsot enni. Még kanonok bácsi sem mutatkozott. Ez pedig megyéjébe utazott szent karácsonyt tartani, mintha nélküle meg sem eshetnék az éjféli mise.
Arthur gróf mindennapos a Nádor-utczában, Dorozsmayné pedig és leánya szorgalmatosan látogatják özvegy Bendeffy Károlynénak csekély körre szorított, de annál válogatottabb esteli társaságát. A szép Louise a delegatiók befejezésével Bécsben boldogítja öreg herczegét, nagy megnyugtatására Bendeffy grófnénak, a ki jól ismerve a világ folyását, sajátszerű fogalmakkal birt az emberekről, kedves fiacskájáról és a dolgok állapotáról.
Közeledett az új év és Arthur grófnak folyvást ajkán forgott a kérdés, mikor lesz az esküvő? de maga sem érté miért? nem talált kedvező pillanatot ezt megpendíteni.
Ellenben ha Esztikével a kandalló szobában ült és édesdeden csevegett a jövendő szép napokról, rengeteg sokat tudott rakásra hordani azon leírhatlan boldogságról, mely kettőjüket várja. Esztike többnyire lelkesülten hallgatá ezen regényes szép jövőnek boldogságait s költői részleteit, de néha mégis elgondolkodva nézte a kandalló pattogó tüzét, vagy elmélázkodott a hamvban elenyésző zsarátnok fölött.
– Egész világom csak ön lesz, imádott Esztikém! Elvonulunk a zajos városból és elrejtőzünk mamám egyik csendes vadászkastélyába, az erdő szélén. Ott én 20 teljes esztendőt szentelek szerelmemnek s azon gondolatnak, hogy enyém lett e föld legdrágább kincse, s hogy az én nőm egész életem minden óhajtását betölti, minden vágyamat kielégíti.
– Oh, – felelt Esztike, – 20 esztendő sok. Azt én tudom, a ki ennyi évet még nem éltem, mégis végtelenül régi idő óta vagyok e földön. Azt hiszem a 20 évből elengedhetek önnek körülbelül 19 esztendőt.
– Nem, egy napot sem fogadok el. Mert, hogy őszinte legyek, mint voltam gyermekkorom óta, tudtára kell adnom, hogy engem sok szerencsétlenség ért. Nagy és pompás urodalmaim meglehetősen adósság alá vannak merülve, ha tehát eleinte csendesen és boldogan visszavonulva élünk, annál hamarabb foglalhatjuk el a nagy világban azon helyet, mely számunkra rendelve van.
– És csak a pénz hiánya okozza, hogy e szép időket később érhetjük el?
– Egyedül csak ez. Fájdalom ezen egy ok is elég erre.
– Ha csak ez az akadály, – felelé őszinte szívvel a menyasszony, – akkor ne aggódjunk; mert a mi a pénzt illeti: van a mamának annyi, hogy azt se tudja, mit csináljon vele? Hiszen mindig csak azzal gyötör, mit vegyen nekem.
– Ah ez eredeti, ez nevezetes! A mamának oly sok pénze van? (Oly hangon mondá ezt, mintha most hallott volna először a mamának nagy vagyonáról beszélni.) De kedvesem, a mi a mamáé, az nem a mienk. Ön még gyermek, édes Esztikém, még nem ismeri a világnak undokul prózai ügyeit.
– Én csak azt tudom, hogy mamám soha sem tudta egész évi jövedelmét elkölteni. Hogy mit csinál a maradékkal? nem tudom, csak sokszor láttam, hogy a Wertheim-szekrényben rakásostul állnak a bankjegycsomók, de én elfutottam onnan, mert a csomóba rakott papirpénznek irtóztató kiállhatlan bűze van.
– Ah, irtóztató bűze! Ez eredeti, ez nevezetes.
Arthur gróf egészen oda volt, oly édesdeden nevetett, úgy a sok pénz hallatára, mint azon naiv észrevételre, hogy a csomósan egyberakott bankónak kiállhatlan büdös szaga van. Jól tudta ő, hogy csakugyan tömegesen fekszik a pénz a Dorozsmay-ház szekrényeiben, de mégis kellemesen hangzott előtte, ha ily hiteles szemtanútól nyert közelebbi értesülést.
– Imádott Esztikém! – mondá – képzelhetlen erőtetésembe kerül önnel, e földi lét legaljasabb tárgyáról, a pénzről beszélgetni, a midőn a drága időt, a mit itt tölthetek, kizárólag arra kivánom fordítani: mily szép ön, mily végtelenül szeretem. De meg kellett mondanom, hova megyünk lakni? akkor, ha önt végkép enyémnek mondhatom.
– Nem lakhatunk itt, a hol annyi szoba van? vagy…
Itt elpirult és egy életért meg nem mondja, mit gondolt.
– Ah, az én mennyből alászállott arám elpirult! De tudja meg kedvesem, hogy az én József-téri lakásom csak bérelt szállás, s hogy finom érzésű férfi, a kinek birtoka is van, csak saját hajlékába vezetheti nejét. Én már elküldtem egy csapat kárpitost azon kastélykámba, hogy ott mindent szépen, csinosan, kényelmesen és a szemnek tetsző izléssel elkészítsenek. Utánuk majd a butorszállítók következnek.
– A butorszállítok? de hiszen a mama is rendelt már új butorokat. Azt mondta, ő nem tudja, minő szokás divatozik a gróf uraknál, de mint magyar nemes asszony fönn akarja jogát tartatni. Nálunk pedig a háztartáshoz szükséges butorok beszerzése a nő részét illetik.
– Ah, ez eredeti! A butorbeszerzés kötelessége a nő hozományához tartozik! Ez nevezetes! Megvallom, soha sem tudtam. Mert eddig eszembe sem jutott, hogy egykor olyan feleséget is kaphatok, a ki butort hoz a házhoz! Valóban, míg élünk, mindennap tanulunk valami újat! Szavamra mondom, ez imádandó tréfa. Az én angyali Esztikém fog a házhoz butorokat hozni! Megengedi, hogy egy ártatlan élczet kiszalaszszak? Utoljára megtörténhetik rajtunk azon gyöngéd figyelem, hogy tulipános ládát raknak fel kocsink saroglyájára.
– Mért ne? ha tudná az ember, hogy a tarka tulipánt festő művészből egykor második Munkácsi válik!
– Köszönöm. Ez jó felelet volt. Én csak ártatlan tréfát engedtem meg magamnak, szívem dicső királynéja pedig hazafias ötlettel riposztirozik.
S miután ő méltósága görcsöket kapott, ha pénzről kellett beszélnie, csak úgy mellékesen oda vetve mondá:
– Minden okos új házas kicsiben kezdi; mert csak a takarékos jó gazda remélheti, hogy később kedve és rangja szerinti fényt űzhet. Ez okból, ha Dorozsmayné ő nagysága az esküvő után leányának valami csekély ajándékot adna, az szent vagyon legyen közöttünk, melyhez könnyelműleg nyúlni mindenha tiltva lesz.
– Igen, de a mama azért adja, hogy elköltsük, hogy a szükségesek mellé még a kellemest is megszerezhessük.
– Azért adja, hogy elköltsük? Soha ilyet életemben nem hallottam!
– Mindjárt kezdetben szép összeget igért, s megparancsolta, hogy ha kell megint, rögtön írjak.
– Ah! megparancsolta? Ez nevezetes. Ugyan hol volna azon háládatlan leány, a ki anyja parancsait elmulasztaná teljesíteni? De már arról kezeskedem, hogy nem az én Esztikém lesz, a ki gyermeki kötelességéről megfeledkezhetnék. Csak azt nem értem, hogy a midőn boldog jövőnkről akartunk álmodozni, lassanként leestünk a köznapiság posványába. Szavamra! még csak az hiányzott, hogy megkérdjem, mennyire rúghat az igért szép összeg?
– Mamám 100,000 forintról beszélt.
– Ah, százezer forintról? Ez már a legnevezetesebb. Azonban itt van ideje, hogy kellemesebb tárgyakról beszéljünk.
– Úgy-e nem haragszik?
– Hogyan! Én, és haragudni!
– Mert nem én vagyok oka. Hiába mondtam mamámnak, ne adjon nekem egy krajczárt sem, mert Arthur gróf nemes érzelmű férfi, csak szívének okozunk fájdalmat, ha gyöngédsége ellen erőszakot követünk el. Ne sértsük meg tehát azt, a ki szerető nőt keres, azzal, hogy pénzt vigyünk házához.
– Ah! hogy pénzt vigyenek a házhoz! Ki hallott ilyet? És mit felelt erre a kedves mama?
– Azt, hogy gyermek vagyok, s nem értek a világ folyásához.
– Nagyon szellemdús megjegyzés. Hogy gyermek, ez igaz; de hogy nem értene a világ folyásához, ez oly beszéd, mely csak a mamának van megengedve.
– Tehát nem lesz megsértve, ha elhozom a 100,000 forintot?
Arthur gróf egy kicsit szögletbe lett szorítva, de annyi kitérő válasz állott rendelkezésére, hogy kénye-kedve szerint válogathatott köztük. És felelé:
– Szeretett szép leánykám. A férfias méltóság érzete parancsolja nekem, hogy ne avassam magamat oly ügyekbe, melyek arám és mamája között felmerülnek Ha ilyesmi történik kettőjük között, legjobb, ha előttem titok marad. Én menyasszonyom szemében keresem földi üdvömet, a többit a szülők bölcseségére bízom.
Ezen közbejött kérdés tehát el volt intézve. De volt még valami, a mi ő méltóságának veséjét éjjel-nappal furdalta s miután így szándékán és akaratán kívül nyakig úszott a kérdezősködésekben, s mindenre kivánt feleletet kapott, elhatározá, hogy míg tüzes a vas, verni fogja.
Nem ajtóstul rohant be, hanem messzebbről kezdve mondá:
– Mentől tovább nézem önt, annál inkább veszem észre, mennyire hasonlít édes mamájához.
– Oh nem nagyon. Mamának kék szeme és fekete haja van.
– A haj és a szem színe semmit sem határoz. Néha még a vonások sem. Annál többet az arczkifejezés, a nézés, a mosoly s azon vonások hasonlósága, melyek az örömöt vagy a szomorúságot az arczra kirajzolják.
– Mamám fiatal korában sokkal szebb volt, mint most én.
– Hogyan? fiatal korában? Az ég minden szenteire, csak nem nézi édes anyját oly nőnek, a ki többé nem fiatal? Szavamra! Dorozsmayné ő nagysága egyike a legkellemetesebb asszonyoknak, kiket életemben valaha ismertem.
– Csendesen, gróf úr. Mamám egyáltalában nem szereti, ha szépnek mondják. Még tőlem sem tűri, s ha szórakozásból így szólítom, kedves szép mamám, néha kiküld a szobából.
– A szépség ellen pedig hiába tiltakozik mindaddig, míg a férfi sereg vakon nem születik. Végtelenül csodálom, hogy ennyi kellemmel felruházva s még legjobb korában, nem gondol arra, hogy másodszor is férjhez menjen.
– Az ég irgalmazzon azon embernek, a ki tréfából vagy csak izetlen udvariasságból ezt szemébe merné mondani. Emlékezem, egyszer még kis leány koromban egy úr volt nálunk, a ki sokat beszélt a mamával s aztán kanonok vagy Zoltán bácsi valamire példálózni kezdtek, a mit én akkor nem értettem, úgy megharagudott a mama, hogy mind a kettőt kikergette.
– Kikergette? a házból?
– Nem; csak a szobából. Három napig nem szólott hozzájuk, míg végre mint töredelmes bűnösök megigérték, hogy többé e tárgyról ez életben nem beszélnek, aztán bocsánatot nyertek.
– Valóban keményebb büntetést érdemlettek volna. Remélem használt a leczke s azóta vigyázatosabbak.
Erre nemsokára belépett a ház asszonya s figyelmezteté leányát, hogy közeledik a szinház ideje.
Arthur gróf telve reményekkel s mintegy ujjá születve a hallott tömérdek sok jó ujság után, búcsút vőn, azon kérelemmel, hogy az előadás folyamában, egyik felvonás alatt, tiszteletét tehesse.
XVII.
(Új dráma a szinpadon, de a nézőtéren mégis érdekesebb némajáték foly, melynek tárgyát csak ketten értették meg.)
Esztike nemcsak jó leányka volt, hanem családi körben, különösen édes anyja ellenében, igen közlékeny természettel bírt, bűnnek tartván bármily csekélységet eltitkolni. Hogy pedig emlékező tehetsége erős kifejlődésre jutott, olvasóink tapasztalhatták akkor, a midőn mindent, a mit régi tanító mesterétől tanult, anyja előtt szóról-szóra ismételni képes lehetett. Dorozsmayné nem győzött eléggé bámulni, honnan veszi Esztike az eszméket, honnan a hozzájuk való alkalmas kifejezéseket? Távolról sem sejtvén, hogy a házi paradicsom-kertbe kigyó lopózott és leczkéket ad a jó és gonosz tudások fájáról.
Épen most dicsértük, mily közlékeny és titkot tartani nem tudó leányka ez az Esztike, s már rajtunk a világos czáfolat! Mért hogy épen ezen egy titkáról soha sem beszélt?
Valószinűleg szokásban van más gondos anyánál is, hogy ártatlan kiváncsiság vagy anyai jó akarat és tanácsadás czímén kikérdezik a kis leányt, mit beszélt neki a vőlegény, tanúk jelen nem létében?
Ez néha igen tanulságos időtöltés s ha a leányka őszintén vall, az értelmes anya tökéletesen megismerkedhetik a vőlegény jellemével.
Dorozsmayné nem hiú kiváncsiságból kérdezősködött. Mert a minő örömmel és lelkesedéssel adta beleegyezését az első alkalommal ezen házassági ajánlatra: úgy most a frigynek megpecsételése után kételyek szállták meg lelkét s rettegni kezdett leánya rögtönzött elhatározásának következményeitől.
A legelső, a mit az anya ezen kérdezősködések folytán megtudott, az volt, hogy Arthur gróf visszaél a leányka hiszékenységével s úgy forgatja a beszéd folyamát, hogy különösen pénz és hozomány tekintetében mindent előre kipuhatol.
Esztike pedig szent kötelességének tartotta vőlegényét hősileg védeni. Szerencsétlenségére még azt is elmondta, mily szép asszonynak tartja Arthur gróf az ő kedves mamáját, s nem győz eléggé csodálkozni, hogy eddig nem gondolt másodszor férjhez menni.
Már magában a férjhez menés megemlítése kettészakítá az özvegy türelmét; most pedig hozzájárult ezen sértéshez (mert minden ilynemű czélzást annak vett) azon fölfedezés, hogy Arthur gróf a vagyonnak két részre oszlásától retteg.
– Szerencsétlen elfogult, – kiáltá az anya, – még annyi belátásod sincs, hogy ezen alattomos kémkedés értelmét felfogd?
– Mamám, Arthur gróf csak azért kérdezte ezt, mert szeret téged s ha ő boldog, neked is hasonlót kiván. Semmi kétségem, hogy engem minden mellékérdek nélkül szeret.
– Szeret! Hiszen azt én sem kétlem. Anyai, tehát megbocsátható hiúságom sugalja, hogy Istennek hála, van is rajtad mit szeretni. De itt az ideje, hogy világosan beszéljek. Csakugyan hiszed, hogy ez a férfi sereg, mely minden pillantásodat lesi, mely kész előtted a rabszolgaságig lesülyedni, akkor is körülzsibongna minket, ha atyád e nagy vagyont számunkra egybe nem gyűjti?
– Mamám, adj engem Arthur grófnak minden hozomány nélkül s meglátod, boldog lesz velem.
– Gyermek! Arthur gróf jól tudja, hogy egyentel leányom s annak idejében örökösöm vagy. Azt hiszed tán, hogy a valóságos életben is oly erős próbákhoz folyamodhatunk, minőket a szinpadon elénk rajzolnak? Ott mindenféle szerencsétlenségeket kigondolnak; hírbe hozzák a családot, hogy tönkre ment s akkor az imádók csoportja eltisztul a háztól, mintha kisöpörték volna. A gazdag leányt megkapja az, a ki híven maradt. És ki tudja? talán csak azért maradt hű, mert az ártatlan csalás titkát jó előre fölfedezte!
Esztikének hite és meggyőződése ily vádak, vagy inkább csak gyanusítások hallatára sem ingadozott. Inkább szilárdan elhatározta, hogy mindent kerül, a mi a bizalmatlanság színét viselné. Ha egykor ő lépett elé, a legválságosabb perczben, s kimondá a visszavonhatlannak látszó igent, minden körülmény közt úrnője kivánt szavának maradni. A kis leányok pedig, ha fejükbe vertek valamit, büszkék arra, hogy állhatatosak legyenek.
A sors szeszélye is úgy hozta magával, hogy Arthur gróf a következő napokban igen óvatos volt és semmi oly fürkésző kérdést nem koczkáztatott, mely őszinteségét kétes színbe burkolta volna. Úgy is tudott már mindent, a mi kiváncsiságát kielégítette, a mi érdekeit biztosította. Ha tehát Esztikével beszélt, egész ékesszólását szerelme forróságának rajzolására fordította s ha példálózgatott, mikor lehet teljesen boldog? mikor lesz megengedve a házasságot megelőző intézkedéseket megindítani? ez csak javára lett magyarázva, ez jellemének nem árthatott, ezzel csak természetes türelmetlenségének jelét adta, melynek minden más vőlegény is alá van vetve.
A mit azonban a leányka hite megerősített, az anyának kétkedése meg nem rendíthetett, azt egy különös, de nem rendkívüli vagy regényesen véletlen fölfödözés hirtelen és váratlanul egészen új kerékvágásba terelte.
Egy estén az özvegy és leánya a szinházba mentek.