Part 10

Ugyanazon estén a földszinti zártszéken négy egyén foglalt helyet, kik közül hármat ismerünk, a negyediket ma látjuk először.

Pál báró, Domokos bácsi, Zsuzsika kisasszony és egy negyedik, a kinek honvédtiszti egyenruhája s gallérán két csillagja eléggé elárulá kilétét.

Domokos bácsi jobb oldalán Pál báró, balfelől leánya s az ismeretlen honvédtiszt telepedtek le s várták, a mi a szinpadon következni fog.

Mindjárt első pillanatra világos volt, hogy a Domokos bácsi bal oldalán ülő két személy a szó teljes értelmében szerelmes párocska. Kettecskén, mintha rengeteg pusztán találkoztak volna, egyedül ültek a sokaság között. Semmi gondjuk, mi történik a színpadon? Legfölebb azt vették észre, hogy nem énekelnek, nem harsog a zenekar összesége, tehát nem operát adnak. Talán megpillantották a szinészeknek modern öltözékét is, s ha haza mentek, elmondhattak a darab tartalmából annyit, hogy nem vitézi szomorú játékot adtak. A többivel nem törődtek.

De honnan a föld gyomrából kerül ide ez a honvéd főhadnagy? Hogy együtt jöttek ide Domokos bácsival, az kétséget nem szenvedett, mert az ismeretség régisége csakhamar feltünt. Domokos bácsi hagyta őket kedvük szerint éldelegni, tehát az ismeretség elismerve, helybehagyva, sőt feljogosítva lehetett. Ő maga rájuk sem nézett; megvetette hátát a zártszék támláján úgy, hogy az a szerencsétlen, a ki háta mögé jutott, azt hitte, tán a szinház kályháját állították elébe.

Domokos bácsi jobbján Gencsy Pál báró foglalt helyet és igen megelégedve látszott lenni, hogy nincs többé a marialaki szépségnek szolgálatában.

A honvédtiszt tegnap érkezett Pestre, azon hírre, mely a Dorozsmay-háznál keletkezett s addig terjedt, míg valamelyik barátja megírta neki, hogy jőjjön fel, mert nagy a veszedelem, mert egy országgyűlési képviselő, ifjabb Gencsy Pál báró, úgy tünik fel, mint Zsuzsika kisasszony vőlegénye.

Ezen kétségbeejtő levél olvasására egy heti szabadságot kért a főhadnagy s felrobogott a fővárosba, azon eltökélett szándékkal, hogy a csábítónak nyakát szegi.

Annál édesebb lehetett öröme, a midőn ajtóstul együtt berontván, a tántoríthatlanul hű Zsuzsika, nemcsak elméletileg, mint Esztikét tanították, hanem gyakorlatilag is egyenesen imádójának karjaiba röpült. Erre mindjárt az első kérdés és felelet elhangzásával napfényre jött, hogy a hír puszta koholmány, izetlen rágalom, mert Pál báró mint rokon s hazulról felhívott ártatlan cicerone szolgált s köztük valamely gyöngédebb viszonynak még árnyéka sem keletkezett.

Eddig tehát minden rendén volt, de a túlvilágilag szerelmes pár, csak most vevé először észre, mint áll ott a szoba közepén az apa, Domokos úr, egészen megkövülve a meglepő látvány fölött s kérdeni látszik: miként merészkedett az ő Zsuzsikája, atyai felhatalmazás nélkül, szívéről és kezéről rendelkezni?

Minthogy azonban a főhadnagy úr neve és családja ismeretes volt, s a szent frigy ellen komoly kifogást tenni nem lehetett, s másként is Domokos bácsi Pestre érkezte óta igen vidám és engedékeny volt: végre is azon kisegítő eszközhöz folyamodott, hogy az «utólagos jóváhagyás reményében» kötött eljegyzést szülői tekintélyével is megerősítette.

Így került e párocska egymás mellé a szinházban és Zsuzsika kisasszony az egész előadás alatt mindig csak azt hallgatta, a mit szomszédja halkan elsusogott.

Különben pedig Zsuzsika kisasszony és érdemes főhadnagyának dolgaival senki sem törődött egyetlenegy nézőnek kivételével. Ezen egyetlenegy néző pedig kissé messzebb, kissé magasabban ült egy földszinti páholyban, szokott helyén szemközt anyjával és a nézőtérrel.

Esztike kisasszony különös érdekeltséggel nézett le páholyából a zártszéken ülő párocskára. Mint maga is «boldog menyasszony», hamar észrevette hányat ütött az óra? s hogy időközben alkalmasint egészen új constellatio támadt az égen.

Még látcsövét is felemelé; puszta formalitásból körüljáratva szemét a páholysorokon, és tisztán mutató üvegét ama párocskán feledé.

Gencsy Pál báró, már vagy unalmában, vagy különös érdekeltségből, oly figyelmesen nézte a darabot, mintha a maga pénzéből fizeti vala a zártszék árát. Fél szemével ugyan észrevette, hogy bizonyos páholyban tudomásul vették jelenlétét, de semmi áron nem akart oda feltekinteni, nem feledvén azon megvető s lenéző pillantást, mely a legutóbbi találkozáskor majdnem épen e helyen szívét jéggé fagyasztotta.

Kezdődik a második felvonás. Érdekes bonyodalom igérkezik a szinpadon, a tisztes nő erénye ingadozik, a botrányt leső közönség kárörömmel várja a bekövetkező bukást: de itt a négy zártszéken, Domokos bácsi oltalma alatt, minden az előbbi kerékvágásban marad. A párocskának még mindig ezer mondanivalója támad. A bácsi hízott a kétes értékű élvezet hatása alatt. Pál báró, mintha székére szegezték volna, oly ártatlanul ült helyén, hogy csak liliomág kellett volna kezébe, hogy bevegyék szent Aloysius szobrának.

Esztike kisasszony pedig kényelmes observatoriumából mindent látott, a mi a négy zártszéken történik, és úgy vélekedett, hogy az a szép leány vagy soha sem volt a bárónak menyasszonya, vagy ha volt, szörnyű, példátlan és minden szemérmet félrevető hűtlenséggel elpártolt tőle, s hozzá oly kegyetlen, hogy korábbi imádójának jelenlétében új diadalával büszkélkedik.

Ez szívtelenség, sőt több, valóságos illetlenség, gondolá. Azután rápillantott a báróra, látcsővel is megnézegette arczkifejezését, kereste a leverettség s a kétségbeesés vonásait, de ismételt fürkészései daczára semmi ilyest fel nem találhatott.

A harmadik felvonás kezdetével Arthur gróf lépett be Dorozsmayné páholyába. Pál báró, a nélkül, hogy fejét mozdítaná, felpillantott s látta, hogy Esztike kisasszony udvariasan, de minden melegség vagy örömjel nélkül fogadja.

De lehetett-e ezen hidegségnek komolyabb jelentősége? Hiszen különben is rossz izlésre mutatna, közhelyen, a hol a dúsgazdag arának minden mozdulatát figyelemmel kisérik, így elárulni a szívnek egész bensőjét! Még más ok is lehetett. A kis leány épen most mondott kárhoztató itéletet a szívtelen leányra, a ki az új hódolónak bizalmaskodásait a réginek szemeláttára viszonozta.

Pál báró ily messze nem kalandozhatott ábrándjaiban. Pusztán csak az arcz kifejezéséből a leányka legtitkosabb gondolatait ki nem olvashatta. Másként is az ő udvarlása soha sem ment túl a barátság szigorú korlátain s a bizalmasság, mely köztük szövődék, csak a mester s a tanítvány közötti viszony jellegét tartá fönn. Nem lehetett ő egyszerre oly képzelgő, hogy Esztike kisasszony tartózkodó viseletét csak azért, mert nem mosolyog boldogan Arthur gróf szemébe, úgy magyarázza, hogy ez miatta történik, tisztán kiméletből vagy épen túlgyöngédségből.

De azért, a mit látott, ha meg nem vigasztalhatta is, legalább új gyötrelmet nem hozott. Mert valósággal Esztike kisasszony legalább egy kis árnyalattal mégis több melegséget tanusíthatott volna elismert vőlegénye irányában. Most pedig némely pillanatban félreérthetlenül unatkozottnak mutatkozott. Épen ezen látogatás ideje alatt folyvást a szinpad felé nézett s csak fejének könnyű mozdulataival adott igenlő vagy tagadó választ a mellette ülő grófnak.

Pál báró végre is azt hitte, valami mulékony összekoczczanás az egész, miként ez a szerelmesek között gyakran előforduló mindennapi állapot.

A negyedik felvonás végével Arthur gróf eltávozott. Esztike kisasszony udvariasan viszonzá búcsúját, de épen nem feltünő megkülönböztetéssel.

Ezen pillanattól kezdve Esztike kisasszony megint a földszinti közönség tarka sokaságára veté szemét, de rövid kalandozás után újra a négy zártszék vette figyelmét igénybe. Pál bárónak minden vére arczába ömlék, a midőn érzette, hogy szívének titkos imádottja hosszasan függeszti rá szemét s egész jelenetek tartamáig ott is feledi.

Vajjon merhet-e kisérletet tenni? Oh ha bátorsága volna feltekinteni, s keresvén ama tündér szemek sugarát, találkozhatnék vele!

Érzette, hogy ez merész koczka s válságos perczet idézhet elé. Hátha vakmerőségét ismét oly büszke lenéző tekintet bűntetné meg, mint az utóbbi alkalommal? Erre aztán minden csalódásaiból végkép kiábrándul s visszaesik az elhagyatottság sötét éjszakájába.

De mily kellemes meglepetés, mily édes vigasztalás! Pál báró óvatosan, mintegy a véletlent játszva, feltekintett s látta, hogy Esztike is rá néz s a szemek találkozása után sem fordítja félre fejét! Bizonyos gyermekies őszinteség, félre nem magyarázható részvét és barátság tükrözék tekintetében. Miután pedig helyzetüknél fogva legkisebb feltűnés nélkül tehették, az egész felvonás alatt folytatták ama csendes és méla szembeszédet, melyet csak azok értenek, kik egymás szívében titkot rejleni vélnek.

A felvonás után Dorozsmayné, leányának szótlanságából következtetvén, hogy unatkozik, késznek nyilatkozott a szinházat elhagyni. Úgy látszott, hogy Esztike maradásra szavaz s miután az új dráma végkifejlődése az özvegyet különben is érdeklé, ismét visszaült helyére.

A függöny felgördültével ismét folyt a háromrendbeli játék. A szinpadon hangos élőszóval, a zártszéki párocska között halk susogással, egy zártszéki s páholyülés között szemmel és barátságos tekintettel. Esztike oly kérdő arczkifejezést mutatott, mintha mondaná: mért haragszik ön? mért hagyta el régi engedelmes és mindig hivő tanítványát?

Ezalatt ha puszta megszokásból egy eltévedt tekintetet vetett is a szinpadra, vagy a páholysorok felé, eme beszédes szép szemek csakhamar visszatértek oda, honnan a czél nélküli elkalandozás előtt kiindultak s a leányka arczkifejezésén ismét kirajzolódtak szívének gondolatai, a jóakarat, hű barátság, s hogy semmi ok köztük többé a neheztelésre, sőt a vétkes fél még bocsánatkérésre is készen van.

Tán még többet is gondolt hozzá: hogy a mester soha sem volt szükségesebb a háznál, mint midőn a tanítványt a veszedelem nyilt örvénye fenyegeti.

A függöny lebocsátása jelenté a darab végét, a közönség tapsa pedig az általános tetszést. Következtek a kihivások, mialatt a ház gyorsan ürülni kezd.

Esztike, édes anyja szolgálatára kelt fel és leányi gondoskodásával adá fel anyjának azon téli öltözéket, melyet a páholyba is felhozni szoktak. Aztán kivételes lassusággal veté vállaira shawlját s több izben visszatekintett, azon ürügy alatt, mintha ő is még egyszer akarná látni a tetszés viharával koszorúzott és ismételve kihívott szinészeket.

Most már Domokos bácsi is visszavonulásra inté a rábizott hadsereget. A párocska a zártszéksor végén, egymás karjára fűzve, az előcsapatot képezé; a két férfi hátrább maradt, mint nehéz gárda, vagy hadi podgyász. A zártszéksorokból kitóduló közönség a kifelé törekvőket kissé visszanyomá s így történt, hogy Pál báró közvetlenül a Dorozsmayné páholya alá került.

Ekkor következett, a mit az ifjú, álmainak legmerészebb röpkedéseiben sem mert volna reményleni. Esztike rá nézett, s világosan mutatta, hogy várja a báró köszöntését! Ezen többé félre nem magyarázható jelre Pál bárónak arcza felragyogott az örömtől, kalapot emelt, s mély tisztelettel meghajlék. Esztike kisasszony, oly vidáman, mint csak a kibékülés pillanatában tehette, a legbarátságosabb modorban viszonzá a köszöntést s aztán sietett anyja után.

Még a páholy ajtajából is visszapillantott, sőt kezével intett búcsút és istenhozzádot, a legközelebbi találkozásig. Így folyt, így végződék e némajáték, melyet csak ők ketten érthettek, és mások figyelmének körét teljesen elkerülék.

Az erdélyi vendégeknek, a honvéd főhadnagy megérkezése után, semmi szükségük sem volt Pál báró szolgálatára. Megengedték tehát neki, hogy jó mulatságot és csendes éjet kivánván, szállására mehessen.

Otthon leült és elmélkedék.

Azt látta, hogy a kegyvesztés korszaka véget ért. Valószinűleg, mert a boldog menyasszony senkivel sem akar haragban maradni akkor, ha szíve választottjával Isten oltára elé készül lépni. Mert hogy csak könnyelmű tetszelgés volna mai viselete, az teljesen ellenkezett őszinte, egyenes, sőt naiv gondolkozásmódjával, daczára a jövendőbeli grófi rokonságnak.

Ekkor török pipára gyújtott s mindjárt az első füstgomoly felszállására azt hivé, hogy világosabban lát, s a tapasztalt jelenetet helyesebben megmagyarázhatja.

– Mért és mikor űzött el közvetlen közeléből? Épen azon estén, a midőn Domokos bácsi és Zsuzsika megérkezésük után, elterjedt a társaságban azon hír, hogy menyasszonyt hoztak számomra! Miért és mikor nyújtja ismét felém kibékülő jobbját? Akkor, a midőn látta, a midőn kétségtelenül meggyőződhetett, hogy azon leány másé, és oly boldog azon más férfinak közelében, hogy az egész előadás alatt csak vele volt elfoglalva, a szinmű nem érdekelte, az én jelenlétemet számba sem vette!

Oly világosnak mutatkozott a következtetés… de Pál báró egy időelőtti reménynek még gondolatát is kiverte elméjéből.

XVIII.

(A miről a doktor nem szokott «orvosi bizonyítvány»-t adni, de a szép honorárium csodákat művel.)

Ezen szinházi jelenet pénteken történt, tehát hétfőig, a Dorozsmay-ház nagyobb elfogadási napjáig, várni kellett, hogy Pál báró újra megjelenhessék.

Ekkor aztán kedve szerint szidta Varjas Andoriást, hogy nem jól porozta frakkját, a midőn ajtaja előtt megdobban egy pár kettős talpú csizma s valaki nyitogatja a kilincset.

A fiatal ember ijedtében legelőször is azt hiszi, Domokos bácsinak akadt új eszméje a hosszú téli estének agyonölésére, a midőn egészen más ismeretes hang üdvözli.

– Jó estét, makranczos ficzkóm. Itt vagyok, megérkeztem Erdélyből, s azért jöttem, hogy adj számot minden ostobaságodért, a mit távollétem alatt elkövettél.

Ő volt: Bogárdy Zoltán, egészen megifjodva a friss hegyi levegőtől.

– Isten hozott, barátom. Végre szerencsésen megülted szent karácsony ünnepét. Űlj le, gyújts szivarra. Tíz percz mulva kész vagyok s ha vinni akarsz valahova, rendelkezésedre állok.

– És hová vinnélek? Hova nem mehetnél az én pártfogásom nélkül is? Mert hogy ugyancsak kicsíped magad, ebből a sok szappanból, olajból és parfümeriából bőven tapasztalom. Talán csak nem megint a Nádor-utcza felé készültél?

– Megeshetik.

– Úgy hallottam, hogy egy idő óta feléjük sem jársz.

– Tudod, pajtás, féltem, ha sokszor látnak, könnyen rám únhatnak.

– Lehet. Nekem azonban azt beszélte kanonok bácsi, hogy megaprehendáltál valamiért, pedig mondtam már neked: ne félj, míg engem látsz.

– Barátom, te sokfélét mondtál már, de ezt az egyet véletlenül kifeledted.

– No ha nem mondtam, akkor gondoltam magamban, a mi egyre megy. Mindenesetre pedig mondom most, én, a ki soha sem szoktam bolondot beszélni, kivévén a képviselőházban.

– És mért épen ott?

– Mért? mert hazafias kötelességem. Mert hű akarok maradni választási programmomhoz. Meg sem választanának többé, ha egy beszédem alatt az elnök legalább háromszor rendre nem utasítana. De tudod-e, mi a nagy ujság?

– Erdélyben?

– Ott nincs más, mint másfél öles hó. Bocsánat, tartsuk meg a törvényt; három métert akartam mondani. Rá szavaztam az új mértékre, épen úgy, mint mikor havonként a ház költségvetését terjesztik elé, és ellene még eddig soha oppositio nem mutatkozott.

– Tehát itt történt valami?

– Itt; és pedig épen a Nádor-utczában, a hol nagy családi gyűlés volt vasárnap reggel. Dorozsmayné húgom összehítta az «ötös bizottmány»-t.

– Az ötös bizottmányt?

– Így szoktuk nevezni. Össze is gyűltünk mindnyájan, kik e gyűlés tagjai vagyunk. Az özvegy, leánya, én és kanonok bácsi.

– Ez mindössze csak négy.

– Négy, sem több, sem kevesebb. De tudnod kell, hogy ezen gyűlésben Esztikének három szavazata van.

– Akkor meg hatan voltatok.

– Patvarba veled, hogy mindenbe bele fecsegsz, a mihez nem értesz. A pap votumát nem szoktuk számítani. Nálunk még áll az ősi alkotmányos elv, hogy vota non numerantur, sed ponderantur. Ha kiment fejedből a diák szó, megmondom magyarul: a szavazatok nem számíttatnak, hanem megfontoltatnak.

– Köszönöm a szíves leczkét, igen le vagyok kötelezve.

– Egybegyűlvén a teljhatalmú ötös bizottmány, Dorozsmayné, leánya kivánatára, indítványozta, hogy az esküvő Arthur gróffal elhalasztassék azon időre, míg Esztike életének tizennyoczadik évét betöltötte.

– Hogy az esküvőt elhalaszszák? Az égre kérlek, ne tréfálj.

– Tekintve az indítványozót, tekintve, kitől származott a kivánság: azonnal láttuk, hogyha én és kanonok bácsi ellenkeznénk is, borzasztó kisebbségben vagyunk.

– És mikor lesz Esztike kisasszony teljesen 18 éves?

– Ah, ah, te már a nők éveiről kérdezősködöl! Ez oly lovagiatlan merénylet, melyhez csak távollétemben szokhattál. Különben pedig Esztike húgom épen augusztus hó 20.-dikán, István királyunk napján született.

– Tehát nyolcz hónapra történt az elhalasztás!

– Nyolcz hónapra. Épen elég arra, hogy addig sok víz lefolyhasson a Dunán.

– És mit fog erre Arthur gróf mondani?

– Mit fog mondani? De már ez kizárólag az ő dolga. A bizottmány is egészen ráhagyta, hogy azt felelje, a mi neki tetszeni fog. De nehogy az elhalasztás puszta ürügynek látszassék, elhatároztuk, hogy doktort hivunk, s csak ennek hivatalos attestatuma alapján mondjuk ki az elhalasztásnak szükséges voltát.

– Eredj a pokolba az ilyen oktalan fecsegéssel.

– Igazad van. A dolog csiklandósnak mutatkozott. Elhivattuk a doktort, még pedig a legelsőt, a leghiresebbet a városban, tehát az országban. Nem mondom, melyikét, mert a többi megorrolhatná classificatiomat. Elég az hozzá, hogy meghivásunkra eljött és megvizsgálta a leányt.

– Zoltán! megfojtalak…

– Eleinte Esztike húgom sem akart vállalkozni, mert csak az ég tudja, mit gondolt olyan doktori operatióról, a midőn az forog kérdésben, férjhez mehet-e a leány, vagy nem?

– Hah vén gonosztevő! most készülj, mert kidoblak az ablakon.

– Mi a mennykő lelt, hogy így dühösködöl? Nem a te húgod Esztike, hanem az enyém; az is csak tiszteletből az öregek iránt. Denique, minden szerencsésen ment végbe. Semmi kopogtatás, semmi hallgatózás a mellkas bensejében. Még hévmérőt, vagy salicilsavat sem használt. Csak megtapintotta üterét, megfogta mindkét kezét és tíz másodperczig a szemébe nézett. Ekkor fönhangon kiáltá: világos, tökéletesen világos, ez a kisasszony nem mehet férjhez, éltének teljes 18 éves koráig! Én tentát, pennát, papirt hoztam; a doktor megírta az orvosi bizonyítványt, kanonok bácsi ráragasztotta az egy forintos bélyeget, Dorozsmayné húgom pedig markába nyomta az 500 forintos honoráriumot. Ennyiből állott az egész.

– És aztán elküldték a grófnak?

– Stante sessione. Kanonok bácsi hordárt akart hivatni, de mi jobban tudván, mit parancsol az illendőség ily nagy urakkal szemben, Dorozsmaynénak komornáját ültettük kocsira és elküldtük Bendeffy Károly grófnő szállására, a József-térre, úgy a családi gyűlés határozatát, mint az azt támogató orvosi csalhatlan bizonyítványt.

Pál báró hitte, nem is hitte, hogy mindez megtörtént, s hogy épen így történt; mert Bogárdy Zoltán uram, egy kis ártatlan tréfáért, nagyon könnyen elbánt a históriai igazsággal.

Száraz idő, kemény fagy az utczán, tehát gyalog indultak. Pál bárónak lábán ugyan fázott egy kicsit a könnyű fénymázos topánka, de a gondolat, hogy hova megy, fölmelegíté egész valóját.

Utközben még beszélgethettek.

– Gonoszul fog esni Arthur grófnak ez a rögtönzött elhalasztás – vélekedék az ifjú. – Oly közel volt czéljához s most megint csak a jövővel biztatják.

– Qui habet tempus, habet vitam. Megmagyarázom tudós idézetemet: a kinek ideje, annak élete is van. Mert az elébb oly példás alázatossággal köszönted meg.

– Szerelmes vőlegénynek január elejétől augusztus végeig várni! Megöli addig az unalom.

– Inkább attól félek, nagyon is sok mulatsága akad. A hirre, hogy ő méltósága nehány kerek milliót feleségül vesz, a hitelezők undok fajzata módfölött megjuhászodott. Nagyon félek, hogy ezt az elhalasztást balul magyarázhatják s akkor lesz dolga Porczogh bárónak, míg egy csapat zsidót kapaczitálhat.

– Ad vocem, Porczogh báró: miféle ember ez?

– Hát báró. Igazi korhely, de okos ficzkó, a milyen belőled is válhatik, ha bölcs apai oktatásomra hallgatsz.

– Rossz ember?

– Nem követ el nyilvános aljasságot. Még kevésbbé fog összeütközésbe jőni a büntető törvényszék valamely paragrafusával; de e két határon belül mindenre képes.

– Minő érdeke van, hogy Arthur gróf szekerét mindkét kezével tolja előre? Mert ha tudom, hogy Ritkóczynével rokonságban van, eltalálom, ki rágalmazta Zsuzsi néni előtt a Dorozsmay-házat? És nem is más hozta forgalomba a mendemondát, hogy menyasszonyt küldtek rám hazulról.

– A mit bizonyosan nem tudok, arról nem beszélek. Különben nem követelhetném, hogy a világ minden szavamat szentnek tartsa. (Pál báró szerényen köhintett.) Porczogh báróról pedig azt hiszem, hű pajtása Arthur grófnak, soha meg nem lopta, de szépen segítette a tönkrejutásban. Most nagyon óhajtaná, ha barátja, felesége pénzén, újra nagy házat tarthatna, hogy eljárjon oda és esetleg előnyös házasságot is szerezhessen. Mondják, nem gazdag, de megél jövedelméből, különösen ha lovagias szolgálataiért a költségi számlát mások fizetik. Azonban megérkeztünk. Menjünk fel, mert magam is kiváncsi vagyok megtudni, mit feleltek a József-téren az esküvés elhalasztására.

Ott fönn a ragyogón világított termekben minden régi alakjában tündöklött. Csakhogy a nagy grófnék közül mentől kevesebbet látunk. Mert csodálatos távirdai összeköttetésben élhet e faj, ha mindig úgy cselekszik, mintha összebeszélt volna. Arthur gróf pártja duzzogott, de mások új reményre ébredtek.

Pál báró mélyen meghajolva a ház asszonya előtt, később Esztike kisasszonyt keresé fel, a ki, bármint érzett, gyermeksége óta szoktatva volt arra, hogy egy látogatónak elmaradását és ismét megjelenését tudomásul se vegye. Így kivánja ezt a saloni élet, a bevett szokás és e törvény alól igazán érző szív sem mentheti fel magát.

Mintegy fél óráig járt-kelt az ifjú a társaság számára nyitott szobákban. Dorozsmayné az idősb asszonyokkal beszélgetett; kanonok bácsi kártyázó kollégáival viaskodott; Bogárdy Zoltán a bel- és külföldi képes lapok fametszeteit bámulgatá; a leányok szokás szerint zongoráztak s fogadták az uraktól a megérdemlett vagy meg nem érdemlett tetszésnyilatkozatokat.

Esztike kisasszony, azon czím vagy ürügy alatt, hogy mindenütt kötelessége jelen lenni s felvigyázni, átment azon szobába, a hol rendesen a buffet-asztal volt elhelyezve.

Pál báró magasra érzé keblét feldagadni, de épen azért, hogy szíve titkát elrejtse, feltünő érdekeltséget tanusított az épen folyamatban levő zenemű iránt. Egy kisasszony épen most jutott a sok élvet igérő allegro-finale első ütemeihez s valósággal el volt bájolva, látván, mily műértő hallgató vonult háta mögé.

A műértő báró azonban lépésről-lépésre hátrált, mindig helyet adott más műértőknek, egyik csoportot a másik után bocsátá előre, míg végre áruló módra kiosont a szobából s arra tartott, a hol irigylendő professzori hivatalát legelőször megkezdhette.

– Ah, Pál báró, – szólt Esztike kisasszony, – mily szép öntől, hogy ide is téved, a hol a madár se jár, – kivéve sülve; szolgálhatok egy szeletkével ebből a fáczánból?

Tehát hosszú szünet után ismét együtt ültek; a báró régi szokás szerint két széket rántott elé; mindketten nehány papirvékony szeletet raktak tányérukra és szokás szerint egy falatot sem ettek, pedig eleget zörögtek a késsel és villával.

– Hallotta, professzor úr, hogy egy pedans, kék szemüvegű doktor rendeletére kénytelenek voltunk esküvőmet Arthur gróffal elhalasztani?

– Beszélte Zoltán bácsi, de úgy mondta, nem egyenesen az orvostól származott a kezdeményezés.

– Valóban, megtörténhetett, hogy tőlem eredt a gondolat, és mamám nagy hévvel pártolta indítványomat. Valami azt súgta fülembe, hogy a boldogság, mely rám vár, semmit sem veszthet értékéből, ha egy kissé később teszi is nálam látogatását.

– Elkésni semmi esetre sem fog. Föltéve, hogy a szerelem betegségének kórjelei mutatkozni kezdenek.

– Oh, a kórjeleket tudom könyv nélkül. Hajlam, vágy, vonzódás, szárnyra kelés és repülés az ő karjaiba! Kérem, mondja csak nekem, miként nevezik az irodalomban, ha valaki egy jeles szerzőnek legszebb eszméit ellopja, s mint saját gondolatát árulja?

– Plagium!