Part 7

– Hallotta a nagy ujságot, báró úr? Arthur gróf megkérte a kezemet s a mamám oda is igért. Még titok egy kicsit, de önnek megmondom.

– Örülök szerencséjének, ha boldog lesz vele.

– Mért ne lennék boldog? Azt mondják, igazi nagy grófné lesz belőlem. Elvisznek a Károlyi, Andrássy, Festetich grófok estélyére. Ott leszek férjem karján, Budán, a királyi palota vigalmaiban. Drága selyem ruha s fényes ékszerek lesznek rajtam s az egész világ susogja: ez Bendeffy Arthur grófné! Én majd örömömben és büszkeségemben nyájasan mosolygok mindenfelé. Tőlem mást sem kivánnak, ez elég mindenkinek, nekem pedig nem nagy fáradság.

– És ez azon boldogság, a mire a város ünnepelt királynéja, Dorozsmay Esztike kisasszony vágyik?

– Van még más is? kivánhat egy nő egyebet?

– Esztike kisasszony, én félni kezdek, hogy ön még soha sem gondolkodott arról, mi az igazi boldogság? Hiszen vannak boldogok az egyszerű polgári házakban, a földmivesek tanyáján, a pásztorok kunyhóiban. Mindenütt, a hol tűz lobog, hol védve vagyunk a szelektől, a hol azok laknak, kik megelégedettek és szeretik egymást.

– Önnek igaza lehet, mert ha csak azok volnának boldogok, kik ragyognak az előkelő világ termeiben, az egész országban néhány száz ember lehetne boldog. De az én gouvernante-om, madame Escabrotte, a ki Párisban tanult és ismeri az angol lordok kastélyait, azt mondja: mi a fővárosban lakunk, mi a kiváltságos osztályhoz tartozunk; a csodaszép toilletteket számunkra készítik, s ha nem vagyunk grófnék, nem társalkodunk a herczegnőkkel, nem irigyli sorsunkat minden férfi: akkor nem ismertük fel rendeltetésünket s tán méltók sem vagyunk szerencsénkre.

Küzdött a fiatal báró magában, míg felbátorodék és kérdé:

– Megmondjam önnek Esztike kisasszony, ki a boldog?

– Szeretném hallani s remélem, hogy magamat is azok között találhatom.

– Ha még nem tudja, ha még csendes elmélázásaiban nem fedezé fel ezen régi igazságot, annak csak egy oka lehet: az, hogy ön még a világot nem ismerő gyermek. Ne nézzen rám oly haragosan. Tudom, hogy ön 17 éves, sok szépet, jót, hasznost és kellemest tanult; de az igazi boldogság tudományát nem a gouvernante-tól, s nem a gyermekszobában szerzik. Még kevésbbé ismerkedünk meg vele a tánczterem siklós padlóján a salon csillára alatt. Pedig az igazi boldogság tudománya egyetlenegy szabályból áll, könnyű megérteni, könnyű megtanulni, de annál nehezebb a szerint élni és a szerint választani hű társat az egész életre.

– Egészen kiváncsivá tesz. Halljam tehát az új és nagy igazságot, melyre engem eddig senki sem tanított.

– Ám hallja: boldog lenni annyit tesz, mint annak közelében élni, a kit szeretünk és a kiről meg vagyunk győződve, hogy minket viszont szeret.

– Ilyet én már olvastam a verses könyvekben. Elkésett báró úr a tudós professzorsággal.

– Majd megválik. Lássunk legelébb egy kis számvetést. Adjuk össze, hány óra, hány nap jut egy esztendőben a csillogó boldogságra? Számítsa föl, s kijő, hogy ily boldogság órái mind összevéve nem tesznek ki többet ötször huszonnégy óránál. Erre aztán kérdem: mit fog ön a többi 360 nap alatt csinálni?

– Báró, ön sokat követel. Azt akarná, hogy 360 napig bálozzunk, öt napig pedig pihenjünk?

– Ez már imádandó kedves kis leányi felelet volt. De ha beállottunk filosofusnak, tudós érvekkel tartozunk vitatkozni. A nő csak akkor lehet boldog, ha férjét határt nem ismerő szenvedélylyel szereti, vonzódik hozzá, s minden szomorúságában vigasztalást talál kebelén. A hol e kölcsönös érzelem hiányzik, oda csakhamar beköltözik a legszenvedhetlenebb látogató, az unalom.

– Arthur gróf ettől nem fél. Neki tömérdek dolga van, csak győzzön odamenni, hova hívják. Hányszor kell kimennie jószágaira, hogy szétnézzen a gazdaságban? Hányszor Gödöllőre, vadászgatni, vörös frakkban, az udvarral? Aztán felrándul Bécsbe, Párisba, Londonba s megigérte, hogy mindig rám gondol, s minden nap táviratilag értesít hogylétéről.

E pillanatban leányi zaj és kiáltozás keletkezik a nagy teremben. Egyik vendég kisasszony ide is benézett.

– Esztike hol vagy? Jőjj hamar, mert franczia négyest tánczolunk és egy pár hiányzik.

Ekkorra a beszélgetők már fölugrottak székükről s átmenvén a terembe, elfoglalák a számukra föntartott helyet.

Táncz közben, ha Pál báró magára maradt, elmormogá foga között: Tulajdonkép én itt az evangeliumi ellenséges ember szerepét játszom, a ki konkolyt hint a tiszta búzavetésbe. Remélem, lesz még alkalmam, s lerombolom szívében azon téveszméket, miket a korlátolt eszű párisi gouvernante oltott bele.

De midőn az igéző szép leány mellette állott, vagy karján lejtett, fölforrott az ifjúban a harag, hogy ily mennyei ártatlanságot egy vásott lelkű s kiélt férfinak földi hiúságból feláldoznak.

– Esztike kisasszony; menjünk az elméletről a gyakorlatra. Kérem, nézzen előre, arra, a kivel szemközt tánczol.

– Porczogh báróra?

– Mondja meg titokban, ha ezen ember táncz közben karját nyújtja, nem érez valami hideg borzongatást, mintha kigyó tekerőznék karjára?

Esztike, a ki ily beszélgetésre csak fokról-fokra volt szoktatva, eleinte nevette a báró leczkéit. Más leány is így tett volna. Később mégis lopva oda tekintett Porczogh báróra, a ki minden művészetét elészedte, hogy játszhassa a kellemes férfit, az ellenállhatlanul hódító arszlánt. Végre pedig, a midőn a táncz rendje szerint szemközt lépett Porczogh báróval s kezét kezébe tevé, egyszerre megborzadott s azon visszariasztó hidegséget érzé karján végig futni, melyről Pál báró beszélt.

Reszketett, majd elpirult, mert látta, hogy Pál báró fürkésző szemmel és élénk kiváncsisággal leste minden mozdulatát.

– Lássa, kisasszony, – mondá, a midőn tánczosnéja mellé visszakerült, – ezt a titkos borzalmat a természet oltotta minden leányka szívébe. A ki ily visszataszító érzést kelt benne, ahhoz ne menjen férjhez soha.

– Igen, de Arthur gróf közelegtére nem érzek ily borzadályt.

– A borzadály már a legvilágosabb intés az óvakodásra. De ennek hiánya még nem elég biztosíték a szerelemre. Arra szükséges, hogy a leány ellenállhatlan vonzalmat érezzen a férfi iránt s az egész világon csak ő benne szeresse boldogságát.

Ennyire haladt már köztük a titokban megkezdett bizalmaskodás. Maga Esztike is elszörnyedt a gondolatra, hogy egy úrral, a vendégek közül, oly tárgyról beszélget, a miről ő soha sem gondolkodott, a szerelemről.

XII.

(Egy részről biztató szavak hangzanak, más részről akadályok merülnek elé. Még egy kis leczke.)

Ismét Arthur gróf fényes uri lakásán vagyunk. Ketten ülnek a kandaló tüze mellett kényelmes karszékek párnáin, szívják a becsempészett havannai szivar illatos füstjét. Porczogh báró szakértő figyelemmel hallgatja barátja fejtegetéseit, mert tudja, hogy ő van hivatva arany tanácsot adni.

– Szóval, – mondá Arthur gróf, – úgy állok ma, hogy 130,000 forint jövedelmem tökéletesen felmegy a betáblázott adósságok kamatainak és a kötelezett törlesztési részleteknek fizetésére! Még élek, de csak úgy, ha váltóra pénzt kaphatok, mert az utóbbi három év, Párisban, egészen tönkre tett.

– És anyád?

– Mamám nem segíthet; mert ha van is 30,000 forint jövedelme, ez épen elég neki háztartásra s még megköszönöm, ha adósságot nem csinál.

– Mennyire haladtál házassági szerződéseddel a Dorozsmay-háznál?

– Beszéltem már neked, hogy minden vagyon kizárólag az asszonyé és Esztike évenként csak 20,000 forintot kap.

– Ez bolondság, barátom. Az a gulyáshússzagú Bogárdy ijesztget vele. Az anyja imádja leányát, tehát képtelenség elhinni, hogy óriási vagyona mellett titeket pénzzavarban szenvedni engedjen. Menj, siess és vedd el a leányt. A házassági szerződés csak egy bepiszkolt papirdarab, az anyai szeretet pedig oly hypotheka, melyre minden körülmény között építhetsz.

– Mit gondolsz, van-e valami igaz azon mendemondában, a mi anyám fülét is megütötte, hogy Bogárdynak czéljai volnának az özvegygyel?

– Nem lehetetlen, de én nem hiszem. Jól vigyázok minden szóra, minden összepillantásra, de eddig semmi gyanús jelre nem akadtam. Dorozsmayné minden lehet, csak szinésznő nem. A mi pedig a haldokló férj végső óhajtásait illeti, az vagy koholt mese, vagy ha igaz, arra való, hogy annak idejében elfeledjék. Mert meg van írva, hogy szükség törvényt ront.

– De gondold meg, barátom, mire ösztönöznek? Menjek hozzájok lakni! Összevegyüljek egy úgyszólván polgári, vagy a mi rosszabb, egy szerencsés spekuláns családjával! Nem a mesalliance háborgat, mert ezen ostoba előitéletből adósságaim régen kigyógyítottak. De elviselhetlen a gondolat, hogy mint úr, mint férj, ne én legyek az első! A pap meg a kóczos táblabiró folyvást malmot játszhatnak fölöttem, még pedig dupla-malmot; kinyitom, bezárom, s mindig rajtam ütnek egyet. Utoljára kiderül, hogy én nem egy szép leányt, hanem egy haldoklónak őrült óhajtásait vettem feleségül.

– De van-e más menedéked? Anyádat, kivánjuk, éltesse Isten számos esztendeig. Burghammer herczeg pedig feltette magában, hogy ő lesz a XIX. század Mathusalemje. Végre pedig még szereted is a lánykát.

– Ezt már nem tagadtam soha. Oly szép, hogy a mi társaságunkban egyik sem közelítheti meg. Különösen pedig tetszik nekem ártatlansága és tudatlansága. Mint a lágy viasz kerül kezembe, s azt formálhatom belőle, a mi ízlésemnek és érdekemnek leginkább megfelel.

– Vigyázz, hogy valaki meg ne előzzön a tanító szerepével, mert az erdélyi vad bárócska egy idő óta sokat cseveg vele.

– Féltékenynyé akarsz tenni?

– Jóakaró figyelmeztetés, semmi más.

– E tekintetben nyugodt vagyok. Elbeszélte mamám, mily örömkönyek között fogadták ajánlatomat. Azóta Esztikével is beszéltem, s láttam, hogy kijelentett menyasszonyomnak tartja magát. Láttad volna, mily boldog volt, amint elmondám neki, ha Párisba, Londonba megyek kóborolni, mindennap küldök táviratot. Van nekem ilyen obligát távirati tudósításom egész készletben. A mult évben, midőn mademoiselle Virgine-t Nizzába küldöttem, komornyikom mindennap komponált egyet.

– Örülök, hogy így beszélsz. Írd alá, akár olvasatlanul a házassági szerződést, s ha nem akarsz a Nádor-utczába költözni, van mamádnak Biharban egy régi vadászkastélya. Vonulj oda s legrosszabb esetben élj Esztikének 20,000 forintnyi jövedelméből. Miért ne élhetnél? Nekem csak fele van, s mégis úr tudok lenni.

– Még egy dolog sérti büszkeségemet. Akárhogy erőködöm és játszom a nagy urat, nem palástolhatom el, hogy egy batkát sem hozok a házhoz.

– Barátom, ez csak optikai csalódás. Ha semmit sem kapsz, mint a 20,000 forint jövedelmet, 24 év mulva tisztán áll birtokod. Ehhez járulhat akkorára mamádról maradó 30,000 forint jövedelem. Czímedről, rangodról, nagybefolyású rokonságaidról szólni sem akarok. Tehát menj, tarts menyegzőt, éld át a mézes hetek bájait, s aztán igyekezz olyan urrá lenni új otthonodban, mint voltál ott, a hová születtél.

– Ha nem más valaki tartaná kezében a Wertheim kulcsait!

– Úgy hallom, veri a hét órát. Hétfő van, menjünk a Nádor-utczába. Befogatsz, vagy gyalog megyünk?

– Menjünk gyalog, még pedig kilenczvenkilencz okból, mikből az első az, hogy tegnap adtam oda kocsimat, lovamat egy gazembernek, a ki a váltótörvényszék pártfogása alatt, ma, ide akart jőni árverést tartani.

– Meghajlok ezen egy ok előtt. Tehát menjünk gyalog.

Ekkor már a Dorozsmay-háznál szép társaság gyült egybe.

Híre menvén Arthur gróf kézfogójának, még a «nagy grófnék» osztályából is megjelent egy pár «díszpéldány».

Azon szobában, hol a kisasszonykák s az urak mulatoztak, a zongora húrjainak elszakadásaig csapkodá le egy műkedvelő úr Liszt Ferencznek legújabb szerzeményét. Persze, hogy szép is lett volna az, ha az utolérhetlen mæstro maga játsza a saját ujjaira szerzett rapsodiát. De azért így is felhangzott az élénk helyeslés, mert igen sok hallgató nem a szépet, hanem a nehezet szokta megbámulni.

Gencsy Pál báró az ablak bemélyedése között ült s jó kedvvel beszélgetett a ház kisasszonyával, a mint Arthur gróf és kebelbarátja, Porczogh báró a szomszéd szobába léptek.

Esztike kisasszony a tárt ajtón keresztül megpillantá a közelgőt és mosolygott. Tanító mestere pedig addig, míg Arthur gróf üdvözlé a ház asszonyát és szokott szójárással tudakozódott hogyléte felől, oda hajlott szomszédnéja felé és halkan kérdé:

– Nos figyelmes tanítványom, mit érez? mert ez elhatározó kérdés. Nem veszi észre, hogy szíve szorul? a vér a bal oldalába torlódik? szárnyai kelnek? és ellenállhatlan erővel vágyik a büszke vőlegény felé röpülni?

– Báró, – felelé haragosan a kis leány, – ön túlmegy professzori szerepén, ha jól tudja, hogy nem mozdulnék helyemből ezer olyan férfiért, mint ő, vagy ön.

– Oh kérem, én egyáltalában nem is arról beszéltem, hogy valósággal karjaiba röpüljön, mert ez társadalmi lehetetlenség. Csak azt kérdtem, vonszolja-e valami láthatlan erő a másik szoba felé? Mert ha ilyet nem érez, akkor még messze távol jár az igaz szerelemtől!

– Elég, báró úr! Soha többé önre nem hallgatok. Utoljára még arra használ fel, hogy velem lélektani kisérleteket tegyen!

Igyekezett mentől haragosabb képet mutatni; de midőn látta, hogy komoly rendreutasítása nem használ, bosszankodása foganat nélkül marad, kis leányok módjára teljes szívéből nevetni kezdett.

E pillanatban Arthur gróf könnyű, lebegő lépésekkel feléjük tart, de mielőtt a tárt ajtó küszöbét átlépné, szerencsétlen véletlenből belebotlik kanonok bácsinak selyem reverendájába.

Mindketten ezer bocsánatot kértek. Egyik, másik is önmagát nevezé vigyáztalannak és ügyetlennek. Minthogy azonban egyszer már így összekerültek, megragadá az alkalmat a főtisztelendő úr és ő méltóságának mint boldog vőlegénynek szerencsét kivánt.

– Nagyon örvendettem, – mondá, – a midőn e végtelenül kellemes ujsággal megleptek. Végre esküvő a háznál s nem _lehetetlen_, hogy egyúttal egy helyett kettő!

– Nem értem főtisztelendő urat. Egy helyett kettő?

– Kérem, ne méltóztassék félreérteni; meg az is jó lesz, ha halkabban beszélünk, mert a ház asszonya nem örömest hallaná, ha kívülünk más hivatlanok is idő előtt értesülnének.

– Csak nem azt akarja mondani, hogy Dorozsmayné ő nagysága másodszor is férjhez menni szándékoznék?

– Bocsánat, ezt nem mondtam. Csak kicsúszott valahogy szájamon, hogy nem «lehetetlen». Kérem, ne tessék félreérteni.

– Ah? s tán épen Bogárdy Zoltán úr a szerencsés?

– Csendesebben, kérem. Van szerencsém magamat ajánlani. Egyáltalában nem vagyok fölhatalmazva többet mondani. Ajánlom magamat.

Arthur gróf oly bosszúsan fordult el, hogy majdnem faképnél hagyta a papot; de még elég jókor feleszmélt, megemlékezett az uri viselet kötelességeiről és udvarias hajlongások között vőn búcsút s ment oda, hova szándékozott.

De belseje föl volt háborgatva; kést döftek mellébe, meg is forgatták benne. Épen arról értesült eléggé hivatalosan, a mitől legjobban félt. Mert az özvegygyel, mint vele lakó anyóssal, még tán megfér, de sógorság, apósság ezzel a bőrcserző vargalegénynyel (mindig más gúnynéven említé Bogárdyt), mint elviselhetlen inzultus tűnt föl előtte. Micsoda? Ő ily emberrel együtt ebédeljen? ugyanazon pénzből költekezzék, s ha találkozik főrangú ismerőseivel, bemutassa, mint tisztelt apósát?

Inkább golyót az agyba.

De mégis nem. Hiszen volt még kisegítő eszköz. Ott állott mamája birtokán a régi vadászkastély; 20,000 forint jövedelem Esztike kezével, s mellé járadékul, gyönyörű szép feleség. Csakhogy az özvegynek férjhez menésével az öt milliónak fele, még a jövendőre is elveszettnek mutatkozott.

Hiába erőködött. Akaratja ellen mérges, bosszús és veszekedő képet csinált, hogy agyonijesztette vele aráját, a ki alig tudott felelni, a midőn vőlegénye vonaglós mosolylyal közeledett s elmondta, mennyire örvend, hogy látja, mily jó színben van, mennyi új szépséget szerzett tegnap óta. Végre pedig arról kezdett beszélni, hogy az idén szeliden kezdődik a tél, még havat sem láttak, hogy esős, ködös napok állnak be s a városi tanács elhanyagolja az utczák tisztogatását.

Azután elfordult, hasonló szellemdús megjegyzésekkel mulattatta a többi hölgyeket. Meghallgatta, mit játszanak a zongorán? aztán vitatta, hogy mai napon kifejlettebb technikával játszanak a művészek, mint régebben. De akkor a zeneművek voltak szépek, míg a mai compositio jobbára elcsépelt férczmű. És ebben legalább igaza volt.

Az ifjú báró nem érthette, mi okozta e rendkívüli változást? De még Esztike sem. Más, idősebb és kitanultabb nő valószinűleg migraine-t kap e fogadtatásra. Ő azonban helyén maradt és bosszúját szomszédján tölté. Összeveszett hű tanító mesterével s mint lázadó tanítvány felmondta neki az engedelmességet.

XIII.

(Két öreg úr pohár között összevesz. Az eddig vett leczke magva oly termékeny földbe esik, hogy a mama is megbámulja leánya tudományát.)

A mióta a fővárosban időzünk, a Dorozsmay-házat folyvást gazdag öltözetben, ragyogó vendégek sokasága között találtuk. Végre módunkban van látni őket családi körben, egyedül a legközelebb hozzátartozókkal, fesztelenül ebédelni.

Mindössze öten ülnek az asztalnál. A háziasszony elnökölt, jobbra Esztike, balra a gouvernante. Utánuk jobbról kanonok bácsi, balról Bogárdy Zoltán.

A midőn a sor a dessertre került s a felszolgáló cselédség kitakarodott, szóba jött Arthur grófnak tegnapi megfoghatlan viselete. Dorozsmayné elmondta, hogy a gróf udvariasan tudakozódott tőle hogylétéről, boldognak, elégedettnek látszott, s mégis a midőn a leányok szobájában megjelent, hirtelen megváltozott s haraggal és bosszankodással távozott.

Esztike mentegetőzék. Ő semminek sem oka. Ő szokott szívességgel s barátsággal fogadta a grófot és eleinte a vett igen lekötelező bókokat nyájas mosolylyal köszönte meg. De később a gróf a sáros időről, meg a városi tanács hanyagságáról beszélt, s arra ő semmit sem tudott felelni.

Kanonok bácsi pirult ezalatt s mint bűnös a tányérára szegezé szemét. Bogárdy Zoltán kedélyesen pödré bajuszát és elégedetten mosolygott.

Ebéd után Esztike és madame Escabrotte saját szobájukba tértek. Az urak az üveggel elzárt folyosóra, mely rakva volt melegházi növényekkel s midőn felhozták a fekete kávét, Dorozsmayné maga nyitott fel egy ládácska kitünő szivart.

Az urak rágyújtottak s akkor Zoltán bácsi jól megczukrozván fekete kávéját, mondá:

– Kedves húgom, megkérték a leányt, te odaigérted. Esztike azt felelte, a mint a mama parancsolja, tehát menyasszony van a háznál.

– Én odaigértem, mert Arthur gróf valódi lovagias jellem és oly helyzetben van, hogy nejét a város és az ország legmagasabb köreibe vezeti. Oly természetes vágy ez, mely senkit, a ki asszonynak született, érzéketlenül nem hagy.

– Helyes, tökéletesen értem. Minden rendben is volna, csak azt nem tudjuk bizonyosan: szereti-e a menyasszony vőlegényét? Az én fiatal koromban mindig ezt tartották legelső kérdésnek. Mit szólsz rá, papom?

– Pártolom az előttem szólónak véleményét.

– Én tehát azt mondom, – folytatá Zoltán bácsi, – hogy legjobb az egyenes út. Menj fel, édes húgom, egyenesen leányod szobájába és beszélj vele. Kérdezd ki, vizsgáld meg szívét. Nevezd ki még ma nagy leánynak s beszélj vele nyiltan a szerelemről. Ismertesd meg őt e szenvedély hatalmával, s mondd el, hogy nem szabad könnyelmű, elhamarkodott és meggondolatlan lépést tennie, mert egész életének boldogsága függ e határozattól.

– Megteszem, a mi kötelességem. De nem könnyű ily kis leánynyal ezen kényes természetű kérdésben vitatkozásba bocsátkozni. Mint fog csodálkozni, hogy az ő mamája még ilyesmikhez is ért egy kicsit!

– Csak menj hozzá. Vess félre minden bevezetést; kezdj rögtön és közvetlenül kérdést tenni hozzá. Meglásd, hogy a kinek tiszta a szándéka és jó az akarata, az alkalmas szavak és találó kifejezések hiányában nem fog szenvedni.

Dorozsmayné úgy érzett, mint az iskolás leány, a ki készületlenül indul a vizsgára. Azonban átlátta, hogy mennie kell, mert legszentebb anyai kötelessége parancsolta.

A két férfi együtt maradt. A képviselő büszkén nézett társára, mintha kérdené: mit mondasz ékesszólásomra? Úgy-e jól kezdem keverni a kártyát? Azután felkelt és csengetett.

– Papom! volna-e kifogásod, ha kihozatnék az ebédlőből egy palaczk megmaradt neszmélyit?

– Pártolom a korszerű indítványt azon módosítással, hogy a szövegbe egy «egy» helyett «kettő» tétessék.

– Elfogadtatik.

Mikor pedig elhozták a bort, kiderült, hogy az inas rosszul értette a parancsot, mert kettő helyett négyet hozott.

Az első palaczk tartalmának fogytáig nem beszéltek, de a másodiknak első pohara után megnyiladozék az egyház emberének «ephetá»-ja és mondá:

– Komám! nekem búfeledésből is innom kell. Szörnyen nyomja lelkiismeretemet az a botrányos hazugság, a mit a te sátáni incselkedésedre szájamon kibocsátottam.

– Mit nevezesz te hazugságnak? Már tegnap megmagyaráztam neked, hogy a legtisztább igazságot mondod a grófnak. Mondtál egyebet, minthogy «nem lehetetlen» a két esküvő? Ez pedig igaz, mert nem lehetetlen az, a minek beteljesedését akadályok nem gátolják. Dorozsmayné özvegy, szabad és 37 éves. Én pedig 50 esztendős agglegény vagyok. Van-e köztünk, ha pápisták volnánk is, oly akadály, mely a szent zsinatok határozatainak értelmében ezen házasságot eltiltaná? Nincs. Tehát nem hazudtál. Quod erat demonstrandum.

– Ne taníts te engem a theologia moralisra. Megengedem, hogy nyilt szóval nem hazudtam; de igaz marad, hogy beszédem által más embertársamat tévútra vezettem. Sőt még midőn láttam, hogy hiszi az özvegy férjhez menéséről vett hírt, nem világosítottam fel a valóról. Ez egyértelmű a hazugsággal és így is tanultam kispap koromban a seminariumban. Kényes história ez, hogyha megtudja Dorozsmayné, mindkettőnket kitilt a házból.

– Kitilt: három napra. Aztán ő nevet rajta; sőt megköszöni, ha ezáltal Arthur gróf lelkébe pillanthatott. Mondhatom, kitünőleg operált ő méltóságában a bevett dósis. Mindjárt más ember lett belőle s egészen elárulta bensejét. Te pedig nyugtasd meg túlérzékeny lelkiismeretedet, mert vagy nem hazudtál, vagy ha hazudtál, jó és a legszentebb czélból tetted.

– Hah! jezsuita!

– Még pedig kálvinista kiadásban, mely faj a legveszedelmesebb. Különben pedig ne háborúskodjál a jezsuitákkal, mert épen e hibádnak számíthatod be, hogy még nem neveztek ki püspöknek.

– Elhallgatsz, istentelen, eretnek.

– Ne is kételkedjél. A jezsuiták támogatása nélkül mai napon nem terem sem infula, sem nagy dominium. És az alkotmányos korszakban még kevésbbé, mint Metternich idejében. Szegény Trefort éles szemmel kutatja, válogatja jelölteit a hazafias papok között; de a mire felküldte felterjesztését a koronához, s megérkezik Rómából a bizalmas kérdésre az igenlő válasz, ezen egy pár hónap alatt úgy behálózzák a jezsuiták a kandidátust és úgy elhitetik vele, hogy a jezsuiták közé felcsapás nélkül még az utolsó perczben is elmarad a kinevezés, hogy a megtántorodott ember podgyászostúl együtt rohan az új táborba, s felesküszik a pontozatokra, miket eléje terjesztenek.

– Mesebeszéd.

– Mesebeszéd! mikor tenmagadról vehetsz példát. Mért vagy még most 60 éves korodban csak kanonok, az is csak honorarius? Pedig volnának érdemeid.

– Az meglehet.

– Nem voltunk egyszer ketten Rómában három hétig? Ki lakott velem, via Frattina, a Hotel-Americanó-ban és vallásos érzelemből mást sem ittunk, mint «lacryma Christi»-t?

– Istentagadó!

– Ki volt velem Péter templomában s megállottunk a gyóntatószék előtt, melyre fel van írva: «Pro lingua hungarica». A pap azt mondta: ingyen húzza fizetését ő szentségétől, mert öt esztendeje van itt s még magyar ember nem gyónt neki. Te nagyot sóhajtottál, én pedig ájtatosan kezet csókoltam a miskolczi minoritának.

– Farizeus!

– Hát mikor nagypénteken a jezsuiták templomában hallgattuk Jeremiás lamentáczióit? Én lerajzolgattam a páterek arczképét az «Üstökös» számára, te pedig nagyokat fohászkodtál a breviariumból.

– Judás Iskariotes!

– Ennyi érdem, és maig csak canonicus honorarius! Talán nincs elég pártfogásod? Hát hol vagyok én, a legbefolyásosabb ember a képviselőházban! Ha a jezsuiták nem incselkednének ellened, egy szavamba kerül s tied a legelső vacantia!

– Vén bolond. Mi az enyém? a legelső vacantia? No azt nem kétlem, megszerezhetnéd, hanem csak tartsd magadnak.