Part 6

Dorozsmayné nem tagadta, később is önként megvallotta, hogy ezen ajánlat hallatára örvendetes meglepetést érzett anyai keblében.

Felelni akart, de hang sem szállhatott ajkára, érzette, hogy szemébe könyek gyülekeznek.

Nem kellett egyéb a grófnénak. Úgy tekintette ezt, mint boldog igent, hévvel ragadá karjaiba a leendő örömanyát és saját művészileg himzett és fölcsipkézett kendőjével törlötte le a sós nedvet, melynek nehány csöppje épen annyi millió forintot ér.

Louise herczegnőnek erőltetésébe került, hogy ne nevessen. Szerencsére mosolyognia kellett és ajkainak ezen vonásai alá a gúnyt is elrejtheté. Soha nem látott komédia volt ez, hogy egy anya, két más fölpiperézett és fölbrillantozott úrnővel leánykérőbe jőjjön.

E pillanatban vették észre, hogy a szoba másik oldalán, a kandalló előtt, tanúja is volt valaki a jelenetnek.

Ezen tanú most előlépett. Ő volt vitézlő Bogárdy Zoltán s a grófné megrettenve nézett a közeledőre, vélvén, hogy most minden ismét összedől, a mit a meglepetés hatalma által fölépíteni sikerült.

De egészen más váratlan esemény következett. Bogárdy Zoltán oly tiszteletteljesen hajtá meg magát, mint soha azelőtt és mondá:

– Engedd meg kedves húgom, hogy én, mint boldogult férjednek legrégibb barátja, legelső legyek, a ki neked e nagy megtiszteltetés folytán, őszinte szívből szerencsét kivánok. Adja Isten, hogy a mit e földön emberek határoztak, ott fönn a magasban is megkötve és megáldva legyen.

A grófnék bámulva, de kellemesen meglepetve néztek az emberre. Bendeffyné szemében a teljes győzelem szikrája ragyogott fel, mint a ki legfélelmesebb ellenségén vett diadalt. Saárfeöldy Lukréczia grófné azonban, a ki nem ismerte Bogárdy Zoltán befolyását a háznál, csak vállat vont s gondolá, hogy ily felköszöntő inkább paraszt, vagy a mi ezzel egyértelmű, köznemes lakodalomban járná meg legjobban.

Ezzel egyszersmind az idejövetel czélja teljesen elérve lévén, a két grófné és herczegnő a ház asszonyát szeretetteljesen megcsókolván, igen kimért urias hajlongások között eltávozának.

Künn a lépcsőn Bendeffy grófné szétnézett a kisérő cselédségen s azután franczia nyelvre fordítván beszédét, most már szabad lélegzettel mondá:

– Kedvesim, ez pompás jelenet volt a «Bourgeois-Gentilhomme» vígjátékból. Szegény Dorozsmayné egészen oda volt. Még azt a vérengző tigrist, Pockharti uramat is agyonbűvöltük. Remélem, nem marad el jutalma. Azt mondják képviselő? tehát olyan fa, a miből mindent lehet faragni, még egyszerre miniszter is lehet belőle. De igérem, ha van még befolyásom ezen országban, hogy fiam lakodalma után két hét mulva kinevezik valahová főispánnak.

– Meg is érdemli, – felelé a herczegnő. – Három vagy négyezer forint fizetés, nagy méltóság, ülés és szavazatjog a főrendek házában és semmi dolog hozzá.

Azok pedig, kik visszamaradtak, mindaddig, míg a kocsik a kapu alól ki nem robogtak, szótlanul néztek egymásra.

Dorozsmayné csak most eszmélt fel, mit követett el? s felszólalt mellében lelkiismerete, hogy leánya boldogságáról netán elhamarkodva határozott. Azonban leírhatlan könnyebbülésére szolgált, hogy a kinek itéletétől leginkább félt, férjének igaz barátja, Bogárdy Zoltán, tettét helyeselni látszott.

– Nos, – mondá ez, – ezután csak két dolog van hátra. Először értesíted, kedves húgom, leányodat, mily szerencse vár rá. Másodszor, hogy bölcs házassági szerződést kössünk, a mi alkalmasint csak az én dolgom lesz. Mindjárt holnap meglátogatom Arthur grófot, a te jövendőbeli fiaduradat s eléje terjesztem a szerződés pontozatait, úgy mint nekem férjed, az én elfeledhetlen barátom élőszóval utasításba adta. Természetes, hogy ez az élőszóval adott utasítás a törvény előtt semmi, és egyedül tőled függ mindent helyeselni, vagy félrevetni.

– Oh bátyám, nem fél, hogy Esztike ellenkezni fog?

– Mért tenné? A vőlegény személye megjárja. Gondolom lesz 33 éves, tehát elég szép kor a házasságra. Ilyenkor a mai fiatal ember már kitombolta magát, míg a 25 éves új házas csak esküvője után három évvel kezd megbomlani. A Bendeffy-család kitünő, ezen réven kis leánykánk a főváros első köreiben, sőt még az udvari estélyeken is otthon leend. Hogy a vőlegény nyakig el van adósódva, csak azt bizonyítja, hogy semmi sem tökéletes e gyarló világban.

– Gondolja Zoltán bácsi, hogy elhamarkodva adtam igéretet?

– Mi az az igéret? semmi.

– Hogyan? semmi?

– Minden anya csak azt igérheti, a mit adhat. Tudniillik: beleegyezését. Ez pedig két föltételhez van kötve. Először, hogy a leány is tiszta szívéből, minden kényszerítés nélkül igent mondjon. Másodszor, hogy a vőlegény elfogadja azt a házassági szerződést, melyet eléje fogunk terjeszteni. Mert tudnunk kell: a leányt szereti-e, vagy a velejáró milliókat, miket Esztike húgom egykor örökleni fog.

– Tehát ez még nem utolsó szavam volt?

– Megtörténhetik.

X.

(A díszruhás ünnepélyességet hasonló értékű aprópénzzel fizetik vissza; a házassági szerződés pontozatai pedig gondolkodóba ejtik ő méltóságát.)

Másnap dél felé Bogárdy Zoltán úr tükör előtt állott, pödré bajuszát és hangosan nevetett.

Mert a tükör tetőtől-talpig díszmagyar ruhába öltözött hőst mutatott, a kinek fején kalpag kócsagtollal, vállán panyóka, oldalán kard hirdeté a ritka ünnepélyt, mely következni fog.

Így indult ki szobájából. Arany ugyan kevés volt rajta, egy csatt, mely mentéjét összetartá s vékony zsinór, mely csizmaszárainak felső körét ékíté. De ez elég volt arra, hogy a házbeliek összefussanak. El is terjedt híre, hogy a képviselő úr «vizit»-be megy Budára a királyhoz.

A kapu előtt bérkocsi várta s midőn felült, a József-tér bizonyos számát kiáltá.

De még a Bendeffy grófok lakásán is zajt és bámulatot gerjesztett ily «vitézlő rend»-nek megjelenése. Egyik azt mondta, a főispán jött a gróf megyéjéből tisztelegni, a másik a miniszterelnök személyét gyanítá benne. És ha a bérkocsi kételyeket nem ébreszt, kész számára az exczellencziás titulus.

A rejtélyes idegen az előszobába érkezve, az ifjú gróf után tudakozódott, s arra illő kisérettel felvezették őt a második emeletbe.

Arthur gróf értesülvén, minő szertartásos látogatás fenyegeti, először maga is megütődött. Már-már le akará vetni hálóköntösét, s a legközelebb fekvő kabát után nézett, de aztán vállat vont, s mormogá: itthon vagyok; találjon úgy, mint talál, még szivaromat sem hagyom félbe.

Ekkor belépett komornyikja, az idegennek látogatójegyével.

«Bogárdy Zoltán orsz. gyűl. képviselő.»

Hangosan felkaczagott erre, de miután udvarias ember volt ő méltósága, elébe ment az érkezőnek a szoba ajtajáig, nagy szívességgel fogadta s egy kicsit meg is bámulta a feltünő ünnepélyes öltözéket.

– Ah Bogárdy úr? mily kellemes meglepetés. Kérem, parancsoljon széket. Nem oda, az kényelmetlen. Ide szemközt velem. Szolgálhatok szivarral? Itt a kés, tessék levágni a végét. Mondhatom, nem a legrosszabb faj. Ezennel szolgálok tűzzel is.

– Gróf úr, – felelé a képviselő, miután leült és szivarát meggyújtá. – Én Dorozsmayné ő nagysága megbizásából teszem tiszteletemet. Hogy minő czímen bátorkodom alkalmatlankodni, mindjárt megmondom. Először, mint Dorozsmay Tihamér barátja s holta után az özvegy vagyonának végrendeletileg kinevezett gondnoka és kezelője.

– Örülök, igen örvendek.

– Másodszor úgy állok itt, mint az özvegy bizalmi küldöttje, vagy ha úgy tetszik, házi fiskálisa, a ki azért jött, hogy méltóságoddal a házassági szerződés pontozataira nézve egyezkedjen.

– Nagyon derék, egészen szolgálatára állok. Mindenekelőtt megenged nekem egy kérdést?

– Méltóztassék parancsolni.

– Kissé kényes a kérdés, ha fölteszem, hogy ma reggel egyedül csak azért indult ki lakásából, hogy engem fölkeressen?

– Egyenesen csak méltóságodhoz jöttem.

– Ha így van, beszéljünk szabadon, jó kedvvel és nem czeremoniázva. Mert férfiak vagyunk s részemről mindig kapkodok az alkalmon, ha valami fölött jót nevethetek. Tisztelt Bogárdy úr, mi a mennydörgős ménkü jutott önnek eszébe, hogy a midőn hozzám jő, a ki csak olyan korhely fráter vagyok, mint a többi, így neki öltözik, kardot köt, kalpagban és panyókában toppan be hozzám?

– Gróf úr, – felelé a képviselő nem nagyon őszinte szerénységgel. – Én a régi táblabiró világban középnemes, hét szilvafás birtokos voltam, most pedig egyszerű polgár, a ki soha sem ismerkedhettem meg a főrendűek bevett szokásaival. De miután tegnap láttam, hogy méltóságos grófnék s nagyméltóságú herczegnék, ünnepélyes czélból látogatni jövén, teljes úrnői ornatusban jelentek meg: mellőzhetlen kötelességemnek tekintettem követni az adott példát, s ezer bocsánatot kérek, ha hibát követtem el.

– Ah, ez nagyon derék, – kiáltá Arthur gróf s hévvel rázogatá meg látogatójának mindkét kezét. – Becsületemre, ez jó ötlet volt.

– Hogyan? ötlet?

– Oh kérem, ne csináljon ily ártatlan képet. Ön tökéletes kópé, Bogárdy uram, s a legpompásabban visszatréfál bennünket. Mi vagyunk a vétkesek s csak köszönettel tartozunk, ha súlyosabb büntetéstől megmenekedhetünk. Ön lovagias ember, mert nem anyámon, nem kilenczágú koronás barátnéin vesz bosszút, hanem egyszerűen engem fizet ki hasonló értékű aprópénzzel a tegnapi komédiákért! No lám, már ön is nevet. Mert nincs is annál kellemesebb jelenet, mint mikor két jó madár egymásra ismer s mindkettő elérti a tréfát.

– Gróf úr…

– Hagyjuk ezt a pokolba. De most már csak leveti azt a panyókát e pogányul befűtött szobában? Ide a karddal, hadd csapjam félre valamelyik szögletbe s aztán kezdjünk dolgainkhoz.

– Ha úgy tetszik, engedelmeskedem.

Ezzel megszabadult fölösleges öltözékétől és zsebéből egy összehajtott papirlapot keresett elé.

– Kissé félek, – jegyzé meg a gróf. – Legalább nem merem remélni, hogy ön a szerződés föltételeinek fogalmazásában nagyon részrehajló lett volna irányomban.

– Úgy van, gróf úr; nekem mint megbizottnak főleg a menyasszony érdekeit kellett szem előtt tartanom.

– Parbleu! mint vőlegény csak nem lehetek ellenfele menyasszonyomnak!

– A menyasszonynak, a jövendőbeli nőnek semmi esetre sem. Ámde ezenkívül még két tényező szerepel. Először az özvegy. Másodszor az elhunyt atya végrendeletének, azonkívül a beteg halálos ágyán kijelentett óhajtásainak végrehajtója.

– És ez ön?

– Szolgálatára.

– Én mindig úgy hallottam, hogy Dorozsmay Tihamér rövid, de igen szabatos végrendeletet írt, melyben egyszerűen és kizárólag minden ingó és ingatlan vagyonát, mint tökéletesen szabad tulajdont, szeretett nejére hagyta.

– Így van, szóról-szóra. De ezenkívül a betegágyban, éltének utolsó napjaiban, már a halál közeledtével bizonyos óhajtásokat fejezett ki. Részint csak neje előtt, részint midőn én s egy másik barátja, egy pap, a ki most kanonok, jelen voltunk. Nekünk pedig ezen óhajtásokat nem szabad figyelmünkön kívül hagyni.

– Drága Bogárdy úr, ön mint ügyvéd s mint törvényhozó, jól tudja, hogy az ily óhajtások, ha minden törvényes kellékekkel ellátott írott végrendelet létezik, semmi kötelező erővel sem birnak.

– Kivéve egy esetet.

– S az volna?

– Ha az özvegy, a vagyon szabad és független tulajdonosa, férje puszta óhajtásait is szentül megtartani elhatározta.

– Ah, így? igaza van, ez egészen más. Mindenekelőtt egy kérdést. Nem önérdekből beszélek, inkább csak kiváncsiságból. Igaz-e, hogy Dorozsmayné asszony ő nagyságának vagyona körülbelül négy millióra rúghat?

– Gróf úr, ebben semmi titkolni való sincs. A férj halálakor négy miliót tett az érték. Azóta a józan háztartás, a jó papiroknak a börzén eszközlött eladása, s bizonyos birtoknak megvásárlása által mai napon e vagyon tökéletesen megüti az öt milliót.

– Ah? öt milliót? nagy pénz ez a mai szűk világban.

– Igen, úgy mondják, a mai szűk világban, holott mióta történetet írnak, annyi tőke, kincs és gazdagság soha össze nem volt gyűjtve a világon, mint napjainkban.

– Már tudniillik a kik egybegyűjték, – nevetett Arthur gróf. – Kérem, tessék folytatni.

– Tehát az özvegy annyit költhet jövedelméből, mennyi neki tetszik, sőt a tőkét is megtámadhatja. Ezért vagyunk mi itt, hogy őrködjünk, én és a kanonok bácsi.

– Gondolja ön, hogy e felügyelet nélkül az özvegy a tőkéhez is nyúlna?

– Ezt soha meg sem kisérlette. Díszes háztartása van ugyan, de még eddig mindig maradt a jövedelemből fölöslegünk, a mit tőkésítenünk lehetett.

– És a leány? Esztike kisasszony?

– Az földhözragadt szegény, annak egyetlenegy krajczárja sincs; kivévén, a mit az anyja ád neki.

– Ah, ez érdekes, ez nevezetes.

– Azonban, mint természetes és önként érthető, annak idejében anyjának egyedüli örököse lesz.

– És ha férjhez megy?

– Akkor a haldokló atyjának élőszóval kifejezett óhajtása szerint, kap hozományul, évenként 20,000 forintot.

– Tetszett mondani 20,000 forintot?

– Épen ennyit. Évnegyedenként, előre 5000 forintjával.

– És a jövedelem többi része? mert hír szerint 220,000 forintról van szó.

– Egyre-másra, jó és rossz esztendőt számítva, 260,000 forint.

– És mit csinál az özvegy e roppant jövedelemmel, ha leánya férjhez megy?

– Az az özvegy dolga. Abba mi, szóbelileg rendelt végrendeleti végrehajtók és vagyonkezelők, egyáltalában nem avatkozhatunk.

– Ah, értem. Tehát szabadságában állhat az özvegynek, annyit engedni át jövedelméből a leánynak, a mennyi neki tetszik?

– Teheti, ha akarja s ha férjének élőszóval kijelentett óhajtását félreveti.

– Nevezetes!

– Mint szabad és független tulajdonos mindent tehet. Ha kedve van, elpazarolhatja a tőkét, elajándékozhatja fekvő birtokait, felgyújthatja házát, s a legelső szép reggelen, melyben úgy hozná szeszélye magával, engem és kanonok bácsit elkergethet a pokolba.

– Ah, a pokolba? ez eredeti, – szólt a gróf s hozzá gondolá, ez volna a legbölcsebb, a mit ezen asszonynak legelőször is tennie kellene. – Aztán fönhangon kérdé:

– E szerint ön és kanonok bácsi, a ki mindig ott tarokkozik a háznál, nem törvényesen elismert végrendeleti végrehajtók és vagyonkezelők?

– E tekintetben sem jogot, sem czímet nem követelhetünk. Tihamér barátunk halálos ágyán puszta szóval bizott meg bennünket s míg az özvegy mást nem határoz, változás nem történhetik.

– És ha az özvegy elébb-utóbb mégis mást határozna?

– Akkor, mint mondtam, búcsút vehetünk a kapufélfától, s arra az út, merre a kerékvágás.

Arthur gróf szivarra gyújtott s azután élvezve nézegetvén annak kéklő füstjét, kérdé:

– Ha jól értettem Bogárdy úr beszédét, az következhetik belőle, hogyha férjhez ment Esztike egy napon azt írná mamájának: kérlek küldj 10,000 forintot, mert szükségem van rá; az anyja, a ki oly forrón szereti gyermekét, megtagadná tőle e pénzt, csak azért, mert Tihamér úrnak szóbeli óhajtásai a hozomány összegét előre 20,000 forintra szoríták, s ha ez kijárt, nincs többé segítség.

– Tökéletesen így van. Gróf úr világosan felfogta az óhajtások szellemét és betűértelmét, s mindent szabatosan ki is fejezett.

– És ha, például, a felhozott esetben, az özvegy mégis teljesítené leánya kérelmét, mit mondanának hozzá ön és tisztelt társa, a kanonok?

– Mit? semmit. Egy szavunk sincs hozzá. Részemről még arra sem figyelmeztetném az özvegyet, hogy ez a meghalt férj végső kivánataival ellenkezik.

– Egy szóval, – itélé Arthur gróf, – a jövendőbeli férj pénz tekintetében tisztán és kizárólag az özvegy szeszélyétől s attól függ, mennyire van ennek hajlama a férj halottas ágyán kijelentett óhajtásokat követni, vagy nem követni.

– Mint szabad és független tulajdonos mindig tetszése szerint cselekedhetik. Kivéve mégis a 20.000 forint évi járandóságot, melyet úgy férje óhajtása, mint a saját nevében aláírt házassági szerződés alapján fizetni tartozik.

– Nagyon kivánatos volna egész lajstromát ismerni azon óhajtásoknak, miket a beteg férj haldokló ágyán elésorolt.

– A mi engem és társamat illeti, mindent elmondtam. Hogy ezenkívül nem hagyott-e hátra a férj bizonyos utasításokat még külön neje számára is? arról nem felelhetek.

– Ah még ez is megtörténhetett?

– Nem tudom, de nem lehetetlen.

– Mondhatom, szép kilátás. Az ember elvesz egy gazdag leányt s ha a háztartás szükségei alamit követelnek, az anyós ájtatosan felfohászkodik s azt feleli: nem lehet; ezt haldokló férjem végparancsai határozottan eltiltják.

– Megeshetik. Azonban megengedi gróf úr, hogy nyiltan beszélhessek?

– Kérem, csak tessék.

– Engedelmet kérek, ha bizonyos kényes természetű tárgyhoz nyúlok. Gróf úr, a mit a világon mindenki hivatalosan tud, az a Dorozsmay-háznál titok nem maradhatott.

– Természetesen.

– Engedelmet… A pestmegyei telekkönyvek szerint…

– Ah, erre szót se vesztegessünk. Az utolsó piszkos zsidó tudja, hogy birtokaim a teljes értékig betáblázott adósságokkal vannak terhelve s hogy más vagyonom nincs, mint azon 30,000 forint jövedelem, mely anyám halála után néz rám.

– Épen erről akartam beszélni. Igen világos, hogy ily helyzetben egy Bendeffy gróf nem gondolhat arra, hogy neje hozományából rangjához méltó háztartást folytasson. Tehát csak egy kisegítő eszköz marad hátra.

– S az volna?

– Egyszerűen, tessék beleházasodni a Dorozsmay-családba. Azaz átköltözik az esküvő után szeretett nejéhez; a boldog anyós örömmel fogadja s mindnyájan oly fényes háztartást rendeznek be, a mi a 260,000 forintos évi jövedelemnek megfelel.

Egyéb sem kellett a büszke grófnak, mint hogy föltegyék róla: oda menekszik a kurta nemes házba élősködni! Mert a hol ő úr nem lehetett, oda a földi lét semmi élvezése be nem csalhatá. Világos elutasítással így felelt:

– Nagyon kecsegtető kilátás ez, uram. Határtalanul tisztelem a nőnemet, hanem a legkegyesebb anyós – is csak anyós marad. Roppant adósságaim daczára még nem mondtam le azon igényemről, hogy saját házamnál a legelső személy maradjak. Meg fogom vizsgálni az elém terjesztett házassági szerződés javaslatát. Ügyvédemet is utasítom, mit kellene rajta változtatni. Most pedig, miután igen örültem Bogárdy Zoltán urat, itt, szerény lakásomon tisztelhetni, engedje meg, kérem, hogy szerencsés jó napot kivánjak.

Bogárdy Zoltán mosolygott s gondolá magában: ennyiből áll bosszúja; elbocsát nagyúri módon, mint alázatos könyörgőt a háztól. És észre sem akarta venni, hogy az udvarias gróf ismét elkiséré őt a szoba ajtajáig.

A cselédség pedig ezalatt kitudakolta, hogy a vélt exczellenczia, valahol az «Újvilág»-utczán bérelt szálláson lakik; többé rá sem nézett, hanem engedé távozni, oda a hova tetszik.

Mindamellett Arthur gróf nem adta vissza a házassági szerződésnek elébe terjesztett javaslatát. Úgy látszott tehát, hogy mégsem akar mindenről lemondani.

Bogárdy Zoltán pedig dörmögé magában:

– Ez az első porczió, a mit kaptál édes grófom, ha nem elég, következik a többi. Remélem nem lövi főbe magát ez éjjel. Inkább megvárja, míg hazamegy Bécsbe az osztrák delegatió. Hátha Nagymarosnál kisiklik a gyorsvonat a vágányból s neki megy Burghammer herczegestől együtt a szőke hullámú Dunának?

XI.

(Azon fejezet, melyben az «első leczke» bölcseségeivel ismerkedünk meg.)

Gencsy Pál báró jámbor, ájtatos és igazhitű lélekkel járt a képviselőházba s a hányszor végig hallgatott egy beszédet vagy pártjával szavazott, meggyőződve volt, hogy a haza javát nagy mértékben elémozdította. Minden második vagy harmadik estén sietett a Dorozsmay-házba, a hol úgy látszott, Arthur grófnak komoly föllépését egyelőre még eltitkolni szándékoztak. Legalább addig, míg ő méltósága az eléje terjesztett házassági pontozatok fölött nézeteit és kivánatait elé nem adta.

Időközben Pál báró és Esztike kisasszony között igen kellemes és bizalmas viszony fejlődött ki. Pál bárónak természetesen kezdettől fogva tetszett a szép leány, de a másik részről a kezdődő bizalmasság nem volt egyéb gyermeki játéknál és hiú időtöltésnél.

Lassankint azonban a vendégek változásokat kezdtek észrevenni. A kisebb tekintélyű grófnék még néha megjelentek, de az igazi «nagy grófnék», a kik némely kilátások végett jártak a házhoz, elmaradoztak. Hihetőleg irigységből, hogy a kövér martalékot a Bendeffy-család rakta zsebre.

Arthur gróf a szokott órákban nem mulasztá el látogatásait és Esztike kisasszony a szóban forgó házasság eszméjével csak játszott, mint tűzzel a gyermek. Mindig szíves, bizalmas volt a gróffal, de néha mégis meglátszott rajta, hogy a saját értékét ismerő hajadon is elé kezd tünedezni.

Az özvegy és Bogárdy változatlanul maradtak. Kanonok bácsi és tarokkozó kompánistái rendíthetlenül megállták helyüket; de Pál báró észrevette, hogy daczára a múltkori kibékülésnek, Bogárdy s a főtisztelendő úr megint nem ismerik egymást.

Annyira feltűnt e körülmény az ifjú báró előtt, hogy egyszer kérdé:

– Zoltán! azt hiszem, megint háborúba vagy a fekete ruhásokkal.

– Semmit sem tudok.

– Mért vagy hát kanonok bácsival úgy, mint Pilatus és Herodes?

– Oh már az egészen más. Én minden héten háromszor összeveszek vele s aztán hat hétig nem szólunk egymáshoz. Ilyenkor úgy néz rám, mintha a szent inquisitio kínzó kamaráiba kivánna küldeni, hogy felpróbáltassa velem a spanyol sarút.

– És miért?

– Titok, de neked mint képviselőtársamnak megsúgom. Halld és bámulj. Arra akart bírni, hogy a képviselőházban indítványozzam a nőtlenség eltörlését.

– Nos akkor jól választotta ki emberét, a kivel sikert nyerhet. És mért nem indítványoztad?

– Mért? s te kérdheted ezt tőlem háladatlan gyerek? Még most sem tapasztaltad eléggé, hogy vagy hallgatok a házban, vagy olyat indítványozok, a mit egyhangúlag elfogadnak a képviselők, a főrendek lelkesülve járulnak hozzá, a király siet a szentesítéssel s még a vatikán, vagy az európai nagyhatalmak kongresszusa is tapsol rajta!

Pál báró nagyot nevetett s meghajtván magát, felelé:

– Öreg, ezt jól adtad.

Természetesen, hogy nem mondhatta hatalmas pártfogójának azt, a mit ily esetben, otthon, székely góbéjának felelt volna: bolond kend Varjas Andoriás uram, és az is marad.

Hogy miért veszett össze kanonok bácsi hű kollegájával? azt ne is kérdje az olvasó. Rettenetes aprehensiós természete volt a vörösöves úrnak. Később meglátjuk, mily ártatlan enyelgés is elég volt arra, hogy fachéet tartson és ne ismerje barátját, épen úgy, mint midőn a legelső alkalommal a vasuti waggonban találkoztunk vele.

Épen ismét hétfő este volt, tehát a Dorozsmay-háznál a nagyobb elfogadó nap.

Ilyenkor néha tánczra is került a dolog s a leánykák közül, kik elfáradtak az ugrálásban, folytatták pihenéskép, a zongorán, a talpalá való nótát.

Volt itt ilyen napon egy szoba, melynek ablakai az udvarra nyiltak, a hol thea, gyümölcs, hideg pecsenye s a czukrászat remekei nehezedtek a terített asztalra. Egy-egy vendég el is vetődött ide, néha párosával is, kimondhatlan örömére a ház asszonyának, a ki törzsökös magyar levén, mindig élvezetet talált abban, ha vendégei az ő válogatott csemegéit megízlelték.

Ezen este Pál báró tiszta véletlenségből be talált tévedni ezen szobába s csodálkozva látja, hogy Esztike kisasszony egyedül áll az asztal előtt és egy jól felszalonnázott pulykamellből oly étvágygyal szeletezik, hogy a kőrösi vagy kecskeméti soirée-kben sem történhetnék különben.

A leányka még mindig éretlenebb gyermek volt, mintsem elpirult volna azért, hogy ily prózai foglalatosságban tetten kapják. Daczára a czikornyás életmódnak, mely a háznál divatozott, nem romlott el kedélye, s az étkezést álszégyenből félbe nem hagyta.

– Épen jókor jő, Pál báró. Talán szolgálhatok valamivel?

Ezt mondva, képtelen nagy darab sültet metszett le, tányérra tette, kést, villát adott mellé s az érkezőt megkinálta.

Magától érthető, hogy az ifjú báró egyszerre farkasnak való étvágyat érzett, s hogy jobban essék a falatozás, két széket rántott elé s mai napig sincsen bebizonyítva, melyik foglalt elébb helyet? Csak annyi kétségtelen, hogy kettecskén vacsoráltak, míg a harmadik szobában pengett a zongora s tiporkáztak a magas sarkú czipők.

Észrevette tán az olvasó, hogy tulajdonképen most van legelső alkalmunk Esztike kisasszonynyal közelebbről megismerkedni. Utoljára három évvel ezelőtt hallottuk szavát, a midőn még csacska gyermek volt, s a mezőn Dorozsmay Róbert mérnököt felfedezte.

Halljuk végre most, mit beszél? mint gondolkodik? mit érez szívében? s mennyi valóságos benső értékkel bír? mert eddig csak azt tudjuk róla, hogy gyönyörű szép, és öt millió forint örökség néz rája.