Part 22

– Megérdemli. Hanem mindent a maga idejében kell tennünk. Most pedig ne láss egyebet rajta, mint a fekete gyászruhát, mely minden időszerűtlen nyilatkozatot szigorúan eltilt. Ha te nem élsz a világon, Burghammer herczeg özvegye rövid időn Bécs legünnepeltebb hölgye. Szépsége elsőrendű csillag, rangja egyenlő a Schwarzenbergekkel, s mint dúsgazdag, tetszése szerint választhat második férjet. De ő szeretett téged leány korában és most is csak érted él. Önzéstelenűl szeretett, mert a mit érted tett, nem vár jutalmat. Légy iránta háladatos s akkor meglátod, hogy életbölcseségi szabályaimnak gyakorlati haszna van. Mert a teljes meggyőződés, hogy a nő szeret, erősebb kötelék az érzéki szerelemnél, melyet a szépség ébreszt fel, a birtok és a megszokás hamar elenyésztet.

Megérkezvén az állomásra, ujra kitünt Porczogh báró észjárásának csalhatlansága. Két fakó szekér és két részeg kocsis leskődött a tovább utazni szándékozókra. Ellenben ott kevélykedett a bogfalvi fogat is, mely ily környezetben igazi herczegi fényűzést képviselt.

De még egy másik uri kocsi is feltünt a háttérben s a két jó barát a sötétszürke bérruháról azonnal ráismert a Dorozsmay-ház cselédségére.

A következő pillanatban Gencsy Pál báró is előkerült valamelyik vaggonból s átadá könnyű podgyászát az elébe siető inasnak.

– Porczogh! – suttogá Arthur gróf, – látom az erdélyi vad bárót s minden bölcs oktatásodból üres szószaporítás lett. Valami láthatlan hatalom parancsolja, hogy megrohanjam, megsértsem és párbajra kényszerítsem.

– És miért?

– Hiába minden színlés; ez a gyerkőcz győzelmet aratott rajtam s földig vagyok lealázva.

– Arthur! egyszer már karodon ragadva tartóztattalak vissza ily meggondolatlanságtól s most megint vak szenvedélyed szavára hallgatsz. Tudd meg: soha sincs a férfi bizonyosabban megalázva, mint mikor e miatt kell valakit megvernie, vagy ezért verik meg. S minő megalázásról beszélsz? Egy suhanczkodó diák versenyezett veled. Nincs eltiltva. Egy kis iskolás leány választást tett saját korlátolt izlése szerint, de szabadságában állott. Olyan legfelsőbb itélet ez, melytől csak a pisztolylövéshez van felebbezés? Arthur, ma is az vagy, a ki tegnap voltál. Emeld fel fejedet s ha eltékozlott vagyonodból valamit vissza akarsz szerezni, hidd meg, a legrosszabb eszköz erre az, hogy ő vagy te a gyepen hörögd ki a lelkedet.

– Egy győzelmi tekintet tőle és én szelidíthetlen vadállat vagyok!

– Jer, közeledjünk hozzá, közönynyel, egykedvüséggel, de méltósággal, s meglásd, utánozni fogja példánkat.

Előre léptek tehát s mintha most pillantanák meg az ifju bárót először, maga Arthur gróf mondá:

– Jó reggelt, Pál. Úgy látom, Harasztosra mégysz?

– Igen; egy vagy két napra.

– Mi pedig Bogfalvára szándékozunk, de még ma estére visszatérünk. Jó mulatságot.

– Köszönöm. Isten veletek.

Ebből állott az egész találkozás. Pál báró látta ugyan Pesten, a Dorozsmay-házban a fiatalabb herczegnőt, de nem volt annyira ismerős vele, hogy igényelhette volna a szerencsét, üdvözletet izenni. Arthur gróf pedig, kanonok bácsi által szóval kifejezett válasza után, a gazdag családdal minden további összeköttetést végkép ketté szakítottnak tekintett.

Midőn a két jó barát felült a bogfalvi kocsira, Porczogh báró, hogy a mindig fülelő cselédség ne értse, franczia nyelven mondá:

– Lásd barátom, ilyen a valódi élet, ilyen a correct modor a világban. A mit te akartál elkövetni, az a mult századokba való, a mikor az emberek mindenki fölött uralkodni akartak, csak magukon nem. Megengedem, hogy ily helyzetben, mint te vagy a báróval szemben, ha regényt irna valaki rólatok, az olvasó kérlelhetlenűl követelné, hogy törj ki, dúlj-fúlj, hordj rakásra borzasztó gorombaságokat, másnap pedig egyikőtöket saroglyán vigyék, obductio végett, a kórházba. Szerencsédre, melletted őrködhetik néha egy flegmatikus filozofus, a ki füledbe súgja: mindig a hideg okosság szavára hallgass s ne tartsd dicsőségednek, ha a botrányokra leskődő közönség kiváncsiságát, saját károdon elégíted ki.

Bogfalván Hohenmark herczegnő fogadta az érkezőket s különösen Arthur grófot oly barátságosan látta, mint nehány évvel ezelőtt, a midőn Harasztoson megismerkedett vele.

Louise herczegnő csak a rövid ebéd ideje alatt volt látható. Ekkor is gyász öltözete uralkodott minden szaván, s a ki nem ismerte a szívében égő lángot, ezen tartózkodása miatt méltán hidegséggel vádolhatta volna.

Fekete kávé után, az idősb herczegnő azon czím alatt, hogy megmutatja szegényes, de tisztán tartott kertjét, sétálni hivá vendégeit. Hárman indultak, de Porczogh báró jól tudta, mennyire fölösleges itt az ő jelenléte. Addig keresett a kertben oly növényt, mely őt igen érdekelni látszott, míg végre egészen hátra maradt.

Ekkor aztán beszélni kezdett az anya arról, a mit gyászt viselő leányának szőnyegre hozni lehetetlen volt.

– Gróf úr, engem Hohenmark herczeg, mint egyszerű lovas-kapitány, ezért a kis bogfalvi birtokért vett nőül, de azért nem volt boldogtalan velem. Leányom, Louise, első csalódása után Burghammer herczeg mesés gazdagságának oltalma alá menekült, a hova női kötelességet, kifogástalan hűséget vitt, de tán szívet mégsem. Ez lehet oka, hogy a herczeg nem tartá meg szóval sokszor hánytorgatott igéretét az irott végrendeletben.

– Hallottam, hogy a herczeg szószegő és háladatlan volt.

– Mindössze ennyi áll, leányomról, végrendeletében: «nőm jövőjéről már életemben gondoskodtam.»

– Semmi több, még egy udvarias szójárás sem?

– Ez az egész; de a leányom így van legjobban megelégedve s boldog, hogy oly hagyománynyal, mely úgysem szívből származott volna, nincs megszégyenítve. A herczeg igéré, hogy azon 5000 hold földet, melyet Somogymegyében vásárolt, s melynek jövedelmét, tűpénz czímén, leányom eddig élvezte, mint szabad tulajdont ráruházza. Igérte, hogy bécsi palotáját, mely a benne rejlő kincsekkel és értékpapirokkal két és fél millióra volt becsülve, szintén neki hagyja; de a végrendeletben mégis a mellékág zsákmányára bocsátotta. Mi maradt tehát a sok szóból?

– A legértékesebb kincs, Louise herczegnő, mindenesetre megmaradt.

– Pénzről beszéltünk, gróf úr, – felelé a herczegnő, nem nagyon lelkesedve a hallott költői közbekiáltás fölött. – Mi maradt végre? A 750,000 forint, mely a házassági szerződésben ki volt kötve. Ebből 640,000 forint ment a Kaula és társa czég követelés megvételére, 110,000 forint pedig állampapirokban. Ehhez járul a 300,000 forint ékszer, melylyel a herczeg nejét különböző alkalmakkor meglepte. Leányom e haszontalan fényköveket még Bécsben eladta, s a fönnebb említett összeget hozzáadván, annyi értékpapirt vásárlott össze, hogy az így nyert kamat évenkinti 22,000 forintot képvisel.

– Óriási gazdagság, herczegnő. Én mondom ezt, a korábbi lelkiismeretlen pazarló, a ki ezóta megtanult gazdálkodni.

– Tehát számítsunk. Ha beteljesedik, a mit ön levelében ajánlott, és én, ismerve leányom érzelmét, szívesen jóváhagyok, akkor az új háztartás szükségeinek fedezésére készen áll először: a 36,000 forint kamat, első helyen betáblázva a Bendeffy-birtokra; másodszor: 22,000 forint leányom értékpapirjainak szelvényeiből; harmadszor: az én halálom után, a mi szegény kis Bogfalvánk, mely jó és rossz évet számítva, mégis kiizzad évenként 8000 forintot. Összesen 66,000 forint jövedelem.

– Kimeríthetlen aranybánya.

– Menjünk most át az ön vagyonára.

– Herczegnő! ezzel hamar készen leszünk, mert a mivel most birok, kevesebb a semminél.

– Meglátjuk. Ha leányom hozományába beszámítottam Bogfalvát, nem hagyhatjuk ki az önéből azon 30,000 forintot, mely szintén csak édes anyja után, vár önre.

– Adja Isten, mentől később.

– Magam is ezért imádkozom, mert Bogfalvával is épen ezen eset fordul elé. Ezenkívül…

– Ah, ezenkívül! herczegnő, én ezenkívül semmitsem tudok, a mit sajátomnak nevezhetnék.

– Keressük csak, s mindjárt megtaláljuk. Az ügyvéd, a ki a Kaula és társa czég követelésének megvásárlásában közbenjárt, kötelessége szerint betekintett a telekkönyvbe.

– Nagyon tragikus könyv ez rám nézve, herczegnő.

– És úgy találta…

– Hogy a fizetési kötelezettség az egész jövedelmet felemészti.

– Felemészti ma, de nem holnap. Mert a kötelezettségek között évenkinti 40,000 forint törlesztés van. Tehát 10 év mulva 400,000 forinttal kevesebb az adósság és 20,000 forinttal több a jövedelem.

– Tíz év mulva!

– Ne nevessen a tíz éven, mert ezzel csak minket vénasszonyokat gúnyol. Inkább higyje el nekem, hogy tíz év mulva is élni akar az ember s tán még örököst is adhat az Isten. Szóval, ki van számítva, hogy 22 év mulva tisztán állhat a Bendeffy-birtok.

– Eddig a számtudósok 32 évről beszéltek.

– Úgy van, de a legelső s legnagyobb követelés, mint hozomány, visszakerül a házhoz.

– Ez már valóban más. Herczegnő, önben a legjelesebb pénzügyminiszter veszett el.

– Csak jó magyar gazdasszony akarok maradni, daczára fönhéjázó német czímemnek. Most pedig mindent tisztába hozván, keressük fel Porczogh bárót.

– Herczegnő, ez a gyász év előttem több mint az örökkévalóság.

– Már csak mindössze 10 hónap.

– Szabad lesz néha itt megjelennem?

– Jövő juliusig mentől ritkábban. Nem óhajtom, hogy a szomszédok beszéljék: ime mutatkozik már a régi udvarló s alig várják Bogfalván, hogy ujra menyekzőt üljenek.

Búcsuzáskor Louise herczegnő csak ablaka függönye mellől intett üdvözletet; hanem a rokonszenves tekintet, mely régi barátjára esett, értékesebb volt minden ékesszólásnál.

A két jó barát kocsira ült s az első félórában mindketten mély gondolatokba merülve hallgattak.

– Porczogh! – töré meg a csendet Arthur gróf, – egész óra alatt kizárólag pénzről és üzleti dolgokról beszéltem a herczegnővel.

– A legbölcsebb s leggyakorlatibb tárgy minden világlátott vőlegény előtt.

– Mindig a herczegnő vitte a szót, nekem csak a képmutató hallgatás szerepe jutott. És akárhogy erőlködtem, lehetetlen volt a 36,000 forint kamatfizetési kérdést megpendítenem. Mit tegyek? Épen oly borzasztó ezt elfogadni, mint a minő képtelenség visszautasítani.

– Barátom, ily sajátszerű esetekre nézve régen ki van találva az útbaigazító szabály.

– S az volna?

– A két rossz közül a kisebbiket kell választani! Tartsd meg s abból csinálj dicsőségi tőkét, hogy a lehetőségig jól gazdálkodjál.

– Ki hitte volna, hogy a történtek után még szerencsés sors is kecsegtessen!

– Gondold hozzá, hogy meg is érdemlettél valamit. Nem voltál teljes életedben tökéletes gentleman? Megcsaltál-e valakit? Nem becsülted ősi nevedet többre öt milliónál? Tehát a mit a szerencse nyújt, fogadd érdemeid jutalmául. Megengedem, hogy kellemetlen előleg ez a pénz, jövendőbeli nődtől: de mindketten tudjátok, hogy csak az elkerülhetlen vas szükség szavának hódoltok. Végre is ez maradt vagyonod elvesztésének fanyar utóízéül. Minden veszedelmet túléltél, szolgáljon tehát vigasztalásodul, hogy életedben ez az utolsó boszankodás. Hogy éneklik a «Bourgeois Gentilhomme» entreactejában, keleti frank nyelven: non tener honta, questa star l’ultima affronta? –

Arthur gróf hallgatott, elkomorult és elégedetlen volt. Barátjának hidegen gyakorlati, sőt vastagon cynikus okoskodásai nem verhették ki fejéből azon lealázó gondolatot, hogy most majdnem egy egész évig oly szerepet fog viselni, mely a férfi büszkeséggel ellenkezik, a grófi dölyfösségnek pedig nyilt hadat izen.

– Báró! nem az boszant, hogy az uj háztartáshoz semmit sem viszek; máson is megtörtént, s ha Esztikét nyerem meg, akkor sem állok különben. De hogy már mint vőlegény jövendőbelimnek pénzéből élősködjem, e szégyent el nem viselhetem. Addig, míg azt hittem, nyerészkedőkkel és uzsorásokkal van dolgom, legalább volt czíme könnyelmüségemnek. Azt mondtam, élek tovább is adósságcsinálásból, de most minden ürügy lerombolva fekszik lábam előtt.

– De mit tehetsz?

– Még van egy utolsó segédforrásom. Anyám visszaérkezett; a mit elköltöttem e pénzből, kipótolja s aztán jövő juliusig úgy meghuzódva lakom nála, mint kis iskolás fiu koromban.

– A mint tetszik.

– És valóban még azon nap estéjén kihallgatást kért édesanyjától s aztán mindent őszintén, leplezetlenül és teljes részletességben elbeszélt.

– Arthur, – felelé az öreg grófné, – neked igazad van, ez így nem maradhat s nekem anyai kötelességem határozottan közbelépni. Intézkedjél, hogy holnapután Bogfalvára mehessek és igérem neked, hogy mindent rendbe hozok.

– Mindent rendbe hozasz anyám? De hiszen épen abban fekszik helyzetem elviselhetlensége, hogy minden a legjobb rendben van! Louise boldog, hogy tehet értem valamit s én már ma költhetem azon 36,000 forint jövedelmet, mely jövendőbeli nőm hozományát képezi.

– Mindent kiegyenlítek.

– A világ ugyan nem tudja, de nekem elég erkölcsi megsemmisülésemre a gondolat, hogy Louise, tényleg, megvásárolt engem.

– Arthur! minő illetlen, minő háladatlan szó ez.

– Nem mondom, hogy tette, sőt páratlan önzéstelenségében eleinte csak arra törekedett, hogy engem előnyös pénzházasság kötésére segítsen. A herczeg halála s azon leánynak elpártolása után azonban változott a helyzet; ellenem fordult a látszat is, s most a tisztességes kölcsönből nagylelkű adomány, sőt kimondjam a legirtóztatóbb szót? egy ügyefogyottnak nyujtott _kitartás_ lett!

– Arthur, nem jól értetted anyádat. Úgy hozom rendbe ügyedet Bogfalván, hogy lelked teljes megnyugvást találjon. Azt mondtad, hogy Louise minden ékszerét eladta s a pénzből gyümölcsöző tőkét szerzett? Igen jól van, helyesen cselekedte. De most már én jövök közbe. Itt vannak nálam családunk gyémántjai, miket mindig egy Bendeffy grófné viselt. Úgy tudom, ékszerészi becsű szerint megérnek 83,000 forintot. Elviszem Bogfalvára s miután, mi asszonyok, mindig szabadabban beszélünk egymás között, átadom a herczegnőnek, mint szokásban levő menyasszonyi ajándékot.

– Mamám!

– Meg vagy elégedve?

– Mamám! az ajándék maga herczegi; de a gondolat, hogy fiad férfiui büszkeségének megmentésére hozod ezen áldozatot, a mennyekbe emel. Engedd meg, hogy ezer csókkal fejezzem ki hálámat és fiui szeretetemet.

Arthur gróf könnyelmű korhely volt egész életében, de szive nem romlott meg teljesen soha. Kivánjuk neki, hogy azt a szivet, melyet megnyert, díszes élete által, meg is érdemelje.

XV.

(Rövid leczke után a hosszú történet véget ér.)

Láttuk, hogy Gencsy Pál báró a harasztosi kastély úrnőjének igen szertartásos meghívására, augusztus hó végén leszállt a vasútról s találkozott Arthur gróffal és barátjával, épen a midőn arról gondolkodott, hol találna hamarjában oly szekeret, mely őt a kastélyba szállítaná?

Még alig telt el két hónap, mióta utóljára látta tanítványát, Gencsen; de hosszabb idő volt ez a bárónak, mint a mennyi a geologusok szerint szükséges arra, hogy az őserdőből, a földnek nem tudom hányadik kérgében, kőszén alakuljon. Valóban még attól is félt, hogy e rettentő korszak alatt Esztike kisasszony mást gondolt s a kastély lakói is úgy néznek majd rá, mintha kétkednének, látták-e már ezen arczot valaha, vagy sem?

Hogy még hazulról megírta, melyik napon teszi tiszteletét? annak ő semmi fontosságot sem tulajdonított. Annál kellemesebben volt meglepetve, a midőn jól ismert sötét szürke posztóruhás inas kapkodá ki kezéből podgyászát s elvezeté őt a harasztosi fogat elé, oly buzgalommal és előzékenységgel, mint mikor haza visznek valakit, a ki otthon lesz és a családhoz tartozik.

A lovak gyorsan ügetve verték fel az út porát s fél óra mulva a föld egyik hajlásán túl feltűnt a kastély is, melynek szöglet-tornyából óriási zászló lobogott a nyári szellőben.

Szemközt vele az útfélen magányos gyalogló közeledett. Bizonyosan éhes vándorló legény, a ki nem talált munkát s megy máshova szerencsét keresni.

Közelebb érkezve, a bús idegenből tüskés szakállu, pöczkös bajuszu víg czimbora fejlődék ki. Lehetett-e más, mint épen Bogárdy Zoltán, a ki recsegős hangján távolról kiáltá:

– Hozott Isten friss egészségben, tisztelt kollegám; ejnye de megvárakoztattál!

– Nem én vagyok oka, barátom. Szörnyű rendetlenség ez a magyar államvaspályán! Teljes hét perczet késtünk! No de meg is interpelláljuk érte a közlekedésügyi minisztert! Szép tőled, hogy elémbe jöttél.

– Kötelességem volt, barátom, mert szükség, hogy elékészítselek azon fogadtatásra, mely itt rád vár.

– Az égre kérlek, ne ijesztgess.

– Majd meglátom, mily vitézül állod ki a roppant strapácziót, mert ez alul ugyan ki nem búvol. Van pénzed?

– Van, a mennyi az útra kell.

– Az kevés, mert az egész vidék herczegi borravalót vár. A falu nagy harangja reggel óta szól. Az iskolás fiúk kirukkoltak és éneklik: «erős várunk nekünk az Isten»; az ártatlan szűzek, fehérbe öltözve, rozmarint tűztek hajukba és rózsalevelet hintenek útadba. A biró kilencz mozsarat és 80 kilogramm lőport hozatott Hatvanból. A jegyző és az iskolamester ablaka csupa transparent G. P. és D. E. betűkkel. Este pedig olyan illumináczió és rakétázás lesz, hogy még a szomszéd földesurak is assecuráltatták tegnap a gabonás asztagokat.

Varjas Andoriás uram, a ki hivatalos helyén, a bakon ült, ájtatos hivő lélekkel nézegetett vissza s minden új részlet hallására komoly helyeslést intett fejével, mint a ki mindezt, magától érthető legtermészetesebb dolognak találta.

De midőn a kastély elé érkeztek, a hol hatalmas diadalkapunak kellett volna az érkezőt fogadni, kiderült, hogy itt rendkívüli készületnek még nyoma sem mutatkozik, sőt a kastély tornyán lengő zászlót is a mult évi képviselőválasztáskor tűzték fel s azóta ott tűri a napot, éjet, esőt, havat, fagyot, meleget.

Az első, a ki a vendéget észrevette, kanonok bácsi volt. Tehát mindjárt gonosz omen: ebéd előtt pappal találkozni, ez bizony semmi jót sem igérhetett. E mellé még főtisztelendő úr nagy bámulva kérdé:

– Hogyan! ön az báró úr? Hol és merre kalandozik, hogy még Harasztost is utjába ejthette?

Tessék most erre azt felelni, hogy egyenesen is csak ide igyekezett!

Azonban mégis jött egy szobaleány, a ki a megzavarodott ifjut fölvezette az első emeletbe, a hol az átöltözésre már minden kellék elkészítve volt.

Gyönyörű szép, urias, feltünően kedves és elegans szoba volt ez s valaki úgy letörölgette a butorokat, hogy mikroskopiummal sem lehetett volna itt egy porszemet felfedezni. A sötét violaszín pamlag előtt álló asztalkán pedig porczellán vázában olyan óriási virágcsokor pompázott, hogy Pesten egy egész nyaralónak kertjéből sem telik ki. Pál bárónak röpdesett a szíve az örömtől, hogy e gyöngéd figyelem tán épen a ház kisasszonyától származhatott.

Levetkezve poros uti ruháját, felölté szép szürke nyári sétaöltözékét és izenetet küldött a kastély úrnőihez: mikor tehetné tiszteletét? A várt válasz azonnal, postafordultával, megérkezék, hogy _rögtön_.

Ment le tehát a földszintre, a nyári elfogadó terembe, mely a kertre nyiló verandára vezetett. De míg ideért, sok kettősszárnyú ajtón kelle áthatolnia.

Egyszerre balról megmozdul egy zöld posztóval bevont, fényes szegekkel kivert mellékajtó. Elébb világos színü kelme hullámzik, aztán egy élő szobornak alabastrom-fehér keze mutatkozik, végre egy ismert friss, vidám, mosolygó arcz és szem, mely ragyog az örömtől és boldogságtól!

Élénk gyorsasággal, mint mikor vágyat érez «az ő karjai közé röpülni», állja utját az áthaladó vendégnek és kiáltja:

– Professzor!

Az így megszólított ifju megragadja a feléje nyujtott kezet, hévvel megszorítja, eszébe sem jut, hogy ez fájhat is egy kicsit s aztán mondani akar valamit, a mit a szerelmes ember hosszú távollét után legelőször érez szívéből felfakadni. De elrémülve tapasztalja, hogy a magyar tudós akadémia nagy szótárából egy betűt sem tud hangoztatni.

A birtokba vett kezet azonban el nem ereszti többé, úgy bánik azzal, mint a rabló zsákmányával s bámulja a színműírókat, a kik ily alkalmakból a legköltőibb eszmevirágokat adják a szereplők ajkára! Kérdés: ha maguk is szerelmesek, szintén ily mesterei az ékesszólásnak?

Az elfogadó terembe lépve, a ház asszonya helyett a pózna-hosszú «táblaterítő»-t találják, a ki elrettentő szigorral és fanyarsággal hajlik meg, de megvesztegethetlen merevséggel csak azt jelenti, hogy ő nagysága a báró urat a könyvtárban kivánja elfogadni.

A könyvtárban! a házi pirongatorium leghivatalosabb helyén! A harasztosi szent inquisitio kínzó kamarájában, a hova csak azokat idézik, kik ellen panasz van, kik gyalázatosan rossz fát tettek a tűzre.

Ámde nem volt szabadulás; Esztikének ki kellett menni a verandára, friss szellőt színi, a bárónak pedig, mint vádlottnak, be a törvényszék színe elé, ad audiendum verbum!

Ő nagysága udvariasan köszönté a belépőt. Helyet mutatott neki, de nem az övéhez hasonló karszéket, hanem csak egy oda vetődött tabouret-tet; elég jó volt ez a vallatás alá vont bűnösnek.

– Báró úr, örvendek, hogy látom. Szabad lesz nehány kérdést tennem?

– Méltóztassék parancsolni.

– Báró úr, igaz-e, a mit hallottam, hogy ön tanárságra készül?

– Én, asszonyom?

– Leányom mondja, hogy önt legközelebb egyetemi professzorságra hivják meg, s a tapasztalati lélektant fogja eléadni.

– Asszonyom, – felelt Pál báró elnyomott mosolylyal. – Tetszhetett tán Esztike kisasszonynak ily tréfát kigondolni, de én a nevezett tudományban nem hogy szakember, de csak gyarló műkedvelő is alig vagyok.

– Ezt nagy sajnálattal hallom, mert az egyetemi tanárság diszes állás, s a professzorok nagy kitüntetésben részesülnek. De ha nem lesz tanár, akkor minő életpályát választ?

– Én, asszonyom? Én amolyan falusi báró vagyok, a kit az emberek, minden három évben, tíz hordó pálinkáért képviselőjöknek választanak. Mint ilyen eljárok a házba, hallgatom a bölcsebbek szónoklatát, szavazok pártom érdeke szerint a haza javára, s majd ha több bátorságom s tudományom lesz, magam is részt veszek a tanácskozásokban.

– Ezek nagyon távol időkre biztató kilátások. De legalább remélheti, hogy a három évi ülésszak letelte után, kinevezik önt főispánnak vagy államtitkárnak?

– Sajnálattal kell megvallanom, hogy ily fényes kitüntetésekre egyáltalában nem számíthatok.

– És miért nem?

– Mert a főispánsághoz több tekintély és érettebb életkor szükséges; államtitkár pedig csak a legkiválóbb szakértelemmel felruházott egyén lehet.

– És nem szerezheti meg ezen kellékeket?

– Idővel tán igen, de most oly izgatott s folytonosan ábrándozó lelkiállapotban élek, mely minden hideg tanulmány megkezdésére képtelenné tesz. Asszonyom! én ma 26 éves koromban végtelen s minden más érdeket megsemmisítő szenvedély hatalma alá kerültem; szeretek egy leányt. Szeretem önnek leányát, s ha kezét el nem nyerhetem, többé e világon semmi más nem érdekel.

– Szereti leányomat? De hiszen ön tudhatja, báró úr, hogy midőn Esztikémmel Gencsre jöttem, már ezzel eléggé világos jelét adtam, hogy szerelme ellen nincs komoly kifogásom. Azonban…

– Hah! azonban! oh mint rettegek ezen legirtóztatóbb szótól.

– Fiatal ember, sajnálom önt, de én attól félek, hogy leányom csak azért hallgatott az ön igéreteire, mert hitte, hogy önre fényes jövő vár: egyetemi tanár, főispán, vagy államtitkár lesz. Most pedig kiderül, hogy mindez csalódás és álomkép. Bocsásson meg báró úr, de ily változott körülmények között többé semmit sem igérhetek. Azonban…

– Hah! egy másik: azonban! Most látom, hogy nincs ennél felségesebb szó a magyar nyelvben.

– Azonban, – folytatá a ház asszonya erőtetett komolysággal, – ha részemről, ily helyzetben, kénytelen is vagyok határozottan tagadó választ adni, azért, ha tetszik önnek, még _felebbezheti_ ügyét, leányomra.

– Fölebbezem!

– Ime most épen két óra. Ebédig lesz még egy egész órája s ha elviszi leányomat a kertbe sétálni s ha sikerül önnek vele úgy megalkudni, hogy csekélyebb kilátások mellett is elfogadja ajánlatát, akkor…? Akkor majd én is jobban meggondolom a dolgot.

A nyájas olvasó bizonyára kezdet óta jól értette e jelenetet, s nagyon tudta, mit kell ebből szószerint magyarázni, mit nem?