Part 18

– Egy óra oda, egy vissza: hanem, hogy mikor és hol kapok más kocsit, azt csak szent Péter apostol tudja.

– Szép kilátás, legalább három óráig itt vesztegelni.

A fuvaros, a mint mondta, meg is tette; kijelentette, hogy előre is csak annyit igért, ha baj nem történik, s aztán felpattanva egyik lovára, a kigyózó uton eltűnt.

Csak legalább vadászni lehetne itt, gondolá a gróf, s elővevén kétcsövü remek fegyverét, lövöldözni kezdé a nyugalomra térő varjukat, nagy boszúságára legényének, a kinek kötelessége volt ezalatt az ijedős lovakat féken tartani.

Már közel volt az este, a juniusi leghosszabb nap lehanyatlott, a midőn alig fél óra multával egyszerre hátuk mögött, a merről maguk is jöttek, csengetyű hangja hallatszik; nemsokára kerék zöreje is közeledék, míg végre az út fordulójánál egy régen a divatból kiment hintónak kisértetes formája bukkan elő.

Nem lehetett uri utazó, a ki a borszéki fürdőidényre készült volna. A hintó födele hátra volt eresztve, s hárman ültek benne. A kocsis, mellette kövér, bajusztalan patronus, veleszületett flegmával és engedelmes szolgálati készséggel; végre a hátulsó ülésben egy nő magánosan, élénk kiváncsisággal nézdelve minden fát, bokrot és fűszálat.

És ki volt?

Ah nagy ég csodája, senki más, mint tisztelt Werner Karolina úrnő, elkényeztetett bécsi dáma, kit a sors ötlete itt hordoz a székely vadonban. És megismerve reggeli utitársát, elrémülve szemlélé a kocsikerék szörnyű katasztrófáját.

Arthur gróf, uri egykedvüséggel, mintha otthon volna, három szóval elmondá helyzetét s aztán csodálkozva kérdé:

– Hogy találom önt itt megint?

– Nagyon egyszerűen. Kolozsvárott már várt valaki rám az indóháznál s oly hírt vettem, melynek következtében tovább kellett indulnom. Mon Dieu! együtt utaztunk a vonaton s nem láttuk egymást.

– Ez gyakran megtörténik. A vesztes mindenesetre én vagyok; mily kellemesen elbeszélgethettünk volna a hosszú uton.

– Ön igen udvarias uram, de ha úgy tetszik, szolgálhatok kárpótlással. Legyen szerencsém; üljön fel kocsimra, elviszem legalább a legközelebbi állomásig.

– Ez imádandó eszme, madame.

Ezzel felült, legényének pedig megparancsolá, hogy ne mozduljon helyéből s várja meg a fuvarost.

Mikor ismét ketten ültek, a hölgy megjegyzé:

– Soha sem hittem volna, hogy ily magas hegyek között is annyi szúnyog teremhessen. Ha meggyujtaná szivarját, a füst elűzné e mérges teremtményeket.

– Önből az angyalok beszélnek asszonyom. Ez a legelegánsabb modor engedélyt adni a dohányzásra.

Aztán, mintha félbe sem szakadt volna, folytatták reggeli társalkodásukat.

– Madame, ön az egész világot ismeri; a mennyi báróné, grófné, herczegné van, mind látta, mindegyikről tudja, mily szép, mennyi pénze, mennyi adóssága, s tán mennyi kedvese is van.

– Kérem, ez utóbbi «artikelt» meg sem érintettem.

– Akkor bocsánatot kérek. De most azt kérdem, ismeretes-e a bankár- és a börze-bárók osztályában?

– Egy kevéssé.

– Kérdem: ismer-e ezen körökben egy Spuller Jeannette nevü millionaire hölgyet?

– Spuller Jeannette asszonyt, – felelé az utitársnő minden meghatottság nélkül, – igen jól ismerem, de most hallom róla először, hogy milliókkal bírna.

– Akkor más lesz. Az én Spuller Jeannette-om képtelen gazdag, nem fiatal, nem szép…

– Akkor ne is folytassa személyleírását, mert az én Spuller Jeannette-om legalább szépnek tartja magát, még akkor is, ha az egész világ ellene tanúskodik. A férfiaknak tudni kellene, hogy a szépségről soha még nő le nem mondott; legalább a benső értékről semmi esetre sem.

– Nagy köszönettel fogadom a kegyes leczkét, mert tán büntetést is érdemlettem volna. Mindemellett meg vagyok győződve, hogy két különböző Spuller Jeannette-ról beszéltünk. Az enyémnek pénze van.

– Pénz hiányában az enyém sem szenved. Van 6000 forintos könyve a bécsi takarékpénztártól.

– Az enyém fél kézzel vásárol meg egy 600,000 forintos kötelezvényt, s a mellett oly szórakozott, hogy öt hónap óta azt sem tudatja adósával, hogy hova küldje a régen lejárt félévi kamatot?

– Akkor önnek igaza lehet. Két Spuller Jeannette boldogítja az emberi faj férfiosztályát. Az öné gondatlan könnyelmü, az enyém kikiáltott madame Harpagon.

– Az enyémről azt beszéli a rossz világ, hogy nagyravágyó, s egy pár rongyos milliót szívesen kidobna az ablakon, ha grófné lehetne.

– Nem ismerem, soha hirét nem hallottam. Az enyémnek férje s nagy diák fia van. Külön él ugyan a házaspár, mert mindenik más foglalkozást űz, de azért családi érdekek tekintetében szorosan összetartanak.

Arthur gróf keserűen csalódva érzé magát s gondolatában panaszkodott a sors ellen, hogy ily mindentudó nő épen azon személyről, a ki őt leginkább érdeklette, felvilágosítást nem adhatott.

Már közel voltak Parajd nevü állomáshoz, a midőn találkoztak a visszatérő fuvarossal, a ki gyalog jött az uton, egyik kezével lovát tartotta féken, a másikkal kocsikereket görgetett előre.

– Nos hát nincs kocsi Parajdon?

– Megköszönöm azt is, hogy ezt a vasalatlan kereket kaphattam, mert a mi jó ló és kocsi volt Parajdon, ma délben elvitték.

– Elvitték! hova?

– Hát kérem alássan, valami rettenetes gazdag asszonyság, azt mondták, Dorozsmay herczegnő, utazik erre. Gencsről, a báró kastélyából három kocsit küldtek elébe, de a Csomboja meg a Csudálatos hegyről irtóztató felhőszakadás jött s úgy elrontotta az utakat, hogy ökrökkel kellett a báró kocsiját vontatni. Most aztán összeszedtek Parajdon minden lovat, minden kocsit, s nyolcz lovat fogva minden kocsi elé, így mehettek a fényes uraságok Gencsre.

– Hogyan, Gencsre? úgy látom a térképen, hogy Gencs nem fekszik az országuton.

– Nem; de letértek, most ott vannak s tán vissza sem jőnek, míg hetedhét országra szóló lakodalmat nem csaptak, a herczegkisasszony és a fiatal báró között.

Hogy mi rejlik az emberi szív mélyében? azt az Úr, a vesék vizsgálója tudja, az emberek csak azt látták, hogy mindkét utazónak egyszerre elment a kedve Borszéktől, s nem bánták, igya a hires savanyú vizet, a ki akarja.

Szerencsére itt volt a legpompásabb ürügy, a felhőszakadás, mely Parajdon túl Gyergyó-Szent-Miklósig úgy elmosta az országutat, hogy csak a darabos kőszikla maradt fenekén.

Legelébb Arthur gróf eredt földtani vitatkozásba, és sejtetni engedé, hogy lemond utja folytatásáról; oly közbejött esemény, melyre az egész fuvarbér kifizetése mellett a székely kocsis elismerése méltó hajlamot bizonyított.

Werner Karolina asszonyság sem nézett többé előre. Inkább hátra s azt erősítette, hogy a minő dolga neki Gyergyó-Szent-Miklóson vagy Borszéken lett volna, azt elvégezheti akkor is, ha az országutat ismét kijavítják. Úgy is csak azért szándékozott oda, mert épen most nem volt más dolga, de a mi halad, az el nem marad.

Tehát közös megegyezéssel visszafordultak. Arthur gróf csak addig használta szives utitársnéjának kocsiját, míg saját fogadott alkalmatosságáig ért. Ez alatt is keveset beszélt, elmult kedve a kérdezősködéstől, szivarja sem izlett, a szúnyogok csipését pedig észre sem vette.

Mert a gencsi látogatás meggyőző ékesszólás, a legvilágosabb revelatio volt előtte. Elhatározta, hogy visszamegy mamája csendes kastélyába s majd ott határozza meg, mit tegyen jövendőben? Azaz: mikorra tűzi ki a napot, melyben főbelövi magát.

X.

(Bepillantunk a távirdai hivatal titkaiba.)

Arthur gróf otthon van, a mama vadászkastélyában. Az üde lég, az izletes ebéd, melyet a nagyváradi kanonok útmutatásai szerint művészkedő szakácsné főzött, új életszikrát lehelt ő méltósága becses valójába, s ha gondolkodott is néha a pisztolyról, a golyóról, mindez elméleti, vagy orvosrendőri szempontból történt.

Úgy találta, hogy a már fölfedezett számtalan öngyilkolási módokból egyik sem való született nagy úrnak, ősi családból származó hatalmas grófnak.

A méreg? ez utálat és otrombaság. Az ember tíz, tizenhat óra alatt testileg, lelkileg többet szenved, mint a mennyit a sors egész hátralevő életének idejére rá kimérhetett.

Széngőz? a párisi grisettek találták fel kizárólagos használatukra. Vízbe fulás? A szakácsné teszi, kihez hűtelen lett katonája.

Ellenben golyó az agyba, ha jól van czélozva, férfias és rögtöni halál. De itt marad borzadályul a holttest, mint a rendőri orvosnak szabad zsákmánya. Jőnek a halottvizsgálók, jő a bonczoló irtóztató késével és fénylő fürészével. Jőnek az öngyilkosság indokainak fürkészői s minden hirlap tele van az esemény legrészletesebb leírásával. Megírják, hogy a főrangú öngyilkos vagyonát elpazarlotta, előnyös házassági terve füstbe ment, hogy uradalma pénztárából kivett oly összeget, mely adóssága kamatának fedezésére volt kirendelve. Az orvosi látlelet sem kimél agyat, tüdőt, májat, benne lesz, mi volt a testben kék, vörös, fekete, vagy szederjes, rendes vagy rendetlen állapotban. Szóval: az ember meghal, de itt hagyja testét, hirét, becsületét, s mindenki kedve szerint marczangolhat benne.

Majd azt gondolta, bezárkózik legbensőbb szobájába, összehordja a butorokat rakásra, leönti ágyát szeszszel s midőn érzi a lángok mardosását, agyonlövi magát; tehát míg négy-öt ajtót betörnek, addig a csontja is hamuvá válik. De ezzel is csak holttestét mentette meg az emberek szeme elől; a hir, a közbeszéd, a lapok kürtölései fönmaradnak.

Utoljára abban állapodott meg, hogy ha utolsó ezer forintosát felváltja, elutazik Amerikába, ott is a legtávolabb nyugati vidékre. Utközben nevet változtat, régi öltönyeit elveti, minden nyomot elenyésztet, s akkor a vadon közepén, ha az éhség kínjai körülfogják, nyul fegyveréhez. De ezzel is csak elhalasztja az itthon keletkezendő zajt, s még ráfogja valaki, hogy mint hivatali szolga élősködik valamely uzsorás bank irodájában.

Tehát teljes lehetlen e világból kiszabadulni nyom nélkül? Annyi joga sincs az embernek, hogy lemondhasson egyéni létezéséről, ha ez terhére van?

És miért akar meghalni? mert nem tud élni mint gazdag, irigyelt és kiváltságos Bendeffy gróf! Egy czipész, vagy szabó késsel metszi fel torkát, mert nem képes 100 forintos váltóját kifizetni; az útszéli betyár agyonveri a rongyszedő zsidót, és megelégszik, ha 20 forintot talál nála. A katona sokszor nem a hazáért, hanem egy nem szeretett s az országra nézve káros dynastiáért neki megy a tüzet okádó ágyútelepnek, nem tudom, hány rézkrajczár napibérért!

És Arthur gróf mégis öngyilkosságra gondolhatott. Nem élhet kényelmesen és gond nélkül édes anyja körében? Menjen oda s mindene van; maradjon itt, és semmi szükséget nem szenved. Tehát egyedül azt nem tudná eltürni, hogy régi hatalmától elesett, hogy husz cseléd helyett kettő vagy három lesi parancsolatát? vagy hogy nem kapott olyan feleséget, a ki öt millió forintot hozott volna a házhoz?

Igaz, hogy Spuller Jeannette-nek 18,000 forintja meg volt kezdve. Mi lesz, ha elfogy? Semmi. Legfölebb félévi kamat-hátralék az uradalmi pénztárban. Felmondják a kölcsönt? Árverésre kerül a birtok? Azt veszti el vele, a mi úgy is régen nem az övé volt.

Ezalatt pedig étvágya dicsőségesen nevekedett, pompásul hizott, egy pár pohár tiszta, természetes bor többet ért a drága külföldi gyártmányoknál. Olykor tréfából még meg is csipkedte arczát egy helyrevaló oláh menyecskének.

Ilyen kedélyében rendesen megnyergelteté lovát s bekalandozá a vidéket, s tapasztalnia kellett, hogy végre is 20 négyszög mérföldnyi területben nem talál nagyobb urat magánál.

Egy ízben mégint Rév állomás indóházáig vetődött s újra megpillantotta az egykori kis Róza kisasszonyt, a mint nádból font karszéken ült, s varrogatott az állomásfőnök lakása előtt.

Tán a szokottnál jobb kedve volt, mert midőn messziről meglátá a nőt, köszöntötte. A barátságos viszonzásra leszállott a gróf lováról, s néhány szóra megállott.

– Még mindig itt lakik nagyságod?

– Még mindig, gróf úr, s betelik hat hét, míg férjem kész lesz feladatával.

– S hol a szép kis gyermek? (Ő ugyan soha sem látta, szép vagy nem, de így szokás az anyákkal beszélni.)

– Elküldtem a ház másik oldalára a kertbe, mert vonat közeledése van jelezve s a füst, fütyülés, dübörgés nyugtalanítja angyalkámat.

– Ez az anyai szeretet és gondosság az egyedüli idyll, a mi még megmaradt prózai korunkban.

– Megmaradt, mert kötelesség és egyszersmind mennyei gyönyör. Tetszik helyet foglalni?

Arthur gróf leült a festett padra, s alig helyezkedék el, érkezik egy vegyesvonat Várad felől és egyik waggonból leugrik Dorozsmay Róbert az ő osztálytanácsosi rangjában és kiküldött főmérnöki hatalmával.

– Rózám, mai napon hamarabb kész vagyok munkámmal és egész napra szabad vagyok. Ah…

Most látta először, hogy idegen van jelen, de megismervén a grófot, mélyen meghajolt:

– Méltóságos úr, fogadja határtalan tiszteletemet.

Tudjuk, hogy e két férfi között ellenkedés, sőt szándékos sértés fordult elé, melyet azonban Arthur gróf méltósága alattinak tartott észrevenni és megérteni. Most, több mint három évvel később, a mérnöknek tiszteletteljes, de férfias üdvözletére némileg lefegyverezve érzé magát s ha már elkövette a hibát, hogy beszélt a nővel, sőt le is ült, udvariasan viszonzá a férj köszöntését, de nem nyujtott kezet feléje.

– Gróf úr, – szólt ekkor némi tartózkodással a mérnök, – bizonyos rejtélyes ügy miatt még ma délután szándékoztam méltóságod uri házánál tiszteletemet tenni.

– Ah? örültem volna; mindenesetre le vagyok kötelezve. Minő rejtélyes ügyről szólott?

– Mintegy két héttel ezelőtt Csucsa állomáson foglalkoztam, a midőn a gyorsvonat megérkezésével láttam a gróf urat szemközt egy nővel, a kire ott helyben távirati sürgöny várakozott.

– Emlékezem.

– Ezen nő most Werner Karolina név alatt a legközelebbi állomáson, Élesden lakik, miután itt Réven hiába keresett lakható szállást.

– Hogyan, ez a bécsi nő nem talált másutt helyet a világon, mint épen e kis fészekben?

– Itt lakik e csekély mezővárosban, urasági inas szolgálja, s külön főzést tart. Nincs nap, melyben levelet ne küldjön a postára s néha kettőt is kap. E mellett a távirati sodronyt is igénybe veszi, mert két hét óta legalább húsz telegrammot kapott és küldött. Egész Élesd töri a fejét, mit keres itt ezen előkelő nő?

– A kis városi közönség mindig igen kiváncsi.

– A távirdai hivatalnok, a kivel itt megismerkedtem, azt sugta fülembe, hogy ez a rejtélyes nő egyenesen méltóságod ellen cselszövénykedik, sőt sötét bűntény kovácsolásával vádolja az idegen nőt.

– Ellenem cselszövénykedik? ez képtelenség. Nem lehet ennek értelme.

– A távirász oly nyugtalan volt s annyira félt a felelősségtől, hogy titokban közölte a szolgabiróval a leginkább compromittáló sürgönyök tartalmát.

– A szolgabiróval?

– Vele. Mert a szolgabiró itt, míg felebbvalója nincs jelen, a rendőrfőnök, a belügyminiszter, talán maga a király.

– Patvarba; nagy úr lehet.

– A szolgabiró tehát hivatalos kötelességének tartotta a küldött és vett telegrammokat a távirdai hivatalból másolatban kivenni, s miután kétségtelen, hogy itt méltóságod ellen valami rejtélyes üzelem van keletkezésben, arra szólított fel engem a szolgabiró, hogy ezen lepecsételt iratot méltóságodnak átnyujtsam.

– És én határozottan visszautasítom. A szolgabiró tehet, a mit akar, csak arra kérem, hagyjon ki engem a játékból.

– Akkor bocsánatot kérek, szolgáljon mentségemül, hogy én a gyakorlati világ embere vagyok, ezen téren pedig az önvédelem szabálya tanácsolja, hogy ha lehet, ellenségeink fondorlatairól tudomást szerezzünk.

– Nekem nincs ellenségem; azon nővel pedig véletlenül találkoztam, épen itt, Rév állomáson, a mint azon coupé-ba léptem, melyben ő már helyet foglalt. Többet nem tudok róla; nem ismerem és semmi ügyem vele.

– Ezen nőt nem Werner Karolinának hivják. Ez álnév. Egy telegramm nyiltan mondja: menjen az alpöröshez személyesen, mint Sp. J.

– Mint Sp. J.?

– Igen; ezen kezdő betük állnak a sürgönyben.

Arthur gróf megdöbbent és gondolkozni kezdett. Sp. J.? E két vagy három betű ellenállhatlan erővel emlékezteté őt Spuller Jeannette-re.

Tulajdonkép pedig csak most, ezen figyelmeztetésre kezdé először a nővel átélt kalandjait mérlegelni, és a feltünt körülményeket kapcsolatba hozni. Az első találkozás kétségtelenül véletlen volt, de a nő azért utazhatott Erdélybe, mert mint látszik, tudnia kellett, hogy ő is oda szándékozik. Menetjegye Kolozsvárig szólott, s mégis tovább utazott ugyanazon vonaton Maros-Vásárhelyig; de rejtőzött s nem mutatta magát még az indóházban sem. Tán épen a III. osztályú vendéglőben ebédelt, csakhogy el ne árulja magát. De még Borszék felé is üldözte őt, s így találkozott vele a kocsikerék eltörése után. A midőn pedig a gróf elhatározta, hogy visszafordul, neki is elment kedve a tovább hatolástól. Mot itt a szomszéd városkában lakik, sőt Réven is keresett szállást. Mind ez nem lehet véletlenség. Ez titkot rejt, melyet hasznos volna fölfedezni, mert az «Sp. J.» betük csak gyanuját erősítheték meg.

– Dorozsmay úr, – szólt, – jobban meggondoltam e dolgot. Nagy köszönettel fogadom önnek irántam tanusított figyelmét és barátságos részvétét. Átveszem a másolatokat, megvizsgálom, mert végre is érdekelve lehetek.

– Im itt a lepecsételt levél. Kivánom, hogy mentől hamarabb felderüljön a rejtély. Inkább nevesse ki méltóságod később a mi hiába való falusi fontoskodásunkat.

Ezzel Arthur gróf bucsut vőn; néhány lépéssel a ház bejárata felé indult, mert a mérnök neje a komoly irányú beszélgetés kezdetével magukra hagyta az urakat.

Azután kezet fogott elébb a nővel, azután a férjjel s lovára pattanván elébb léptetve, később ügetve, végre vágtatva a kastélyába érkezett.

Mit fog olvasni? minő rejtélyt felderíteni? Semmit. Ez volt örökös felelete saját kérdéseire, ha lelkében tusakodott. A legrosszabbat, hogy birtoka, a kölcsön felmondása után, árverés alá kerül, régen tudta; abban semmi ujság. De mért késnek? mért e titokszerűség?

Felbontotta a lepecsételt iratot, s talált abban fél ív papirt, mely a kelet rendje szerint az érkezett, vagy küldött sürgönyök másolatát foglalta magában.

– Lássuk.

«Werner Károly ügyvédnek, Bécs, Bankgasse 9.

Élesd, jun. 25.

Megjártam Erdélyt. Jó hir. A D. család mint vendég G-re ment látogatni a báró kastélyába. Alpörös boszankodik, de férfiasan tűri. Két ízben, mint W. K. sokáig beszéltem vele. Udvarias volt. Bánffy-Hunyadról kelt sürgönyöm szövegét ő maga írta diktálásom után. Semmit sem gyanít. Sorban kérdezte tőlem bécsi ismerősit. Csak Sp. J-ről nem kapott felvilágosítást. Azt hiszi róla, dúsgazdag özvegy, a ki grófné szeretne lenni. Úgy látszik neveti és megveti.

_Werner Karolina._»

– Ah, – szólt Arthur gróf, – ez egész regény, melyben én az «alpörös» játszom a komikai szerepet. Mért jó hir neki, hogy Dorozsmayék Gencsre mentek látogatóba? Ha Spuller Jeannette nem gazdag özvegy, minő jó hír neki, hogy Esztikém kezét elütik tőlem, Gencsen? Nézzük csak. Nem adott felvilágosítást Sp. J.-ről? Azt teszi ez, hogy adhatott volna? Semmi kétségem többé, hogy e nő maga volt Spuller Jeannette. Mi baja velem titokban, ha nyilt követelése lehet? Menjünk tovább.

«Bécs, jun. 26. A pör mozdulatlanúl nyugszik, az ügyvéd nem képes többé azt elhalasztani. Az eldöntés előtt egy lépést sem tenni.

_Werner Károly_.»

– Ezt nem értem. Ez engem nem érdekelhet, nekem nincs, nem is lehet pöröm Bécsben. És mégis alpörösnek neveznek! Tovább:

«Élesd, jun. 28. Alpörös egészséges, jókedvű, nem búsul, hízik, szeret élni. Közvetlen veszély nem fenyeget.

_Werner Karolina_.»

– Hát ez mi az ördög? Az is érdekes a bécsi pörben, hogy én itt jól ebédelek és hasat eresztek? Patvarba, mintha félnének, hogy főbe lövöm magamat. Lám, lám! Régi eszme, hogy a szomszédok legjobban ismerik az ember állapotát. Íme, mások már az én helyzetemben indokoltnak tartják az öngyilkosságot. Még meglepetést sem okoznék a világnak. Azt mondanák: jól tette; egyebet sem tehetett; ilyen életnek csak ilyen vége lehet. Lássuk, mi van még itt?

«Élesd, jun. 29.

Semmi ujság; alpörös még nem váltott uj ezerest, tehát nem pazarol mint a kétségbeesett.

_W. K._»

– Mindig érthetlenebb. Hiszen, ha félnek, hogy elköltöm pénzüket, mentől elébb jelentkeznek, annál többet találnak nálam. A hitelező nem azon faj, mely adósának még becsületét is lerombolni szándékoznék. Ilyen ellenségem nekem nincs. Van-e még valami?

«Élesd, jun. 30.

Szokott módon lovagol délig. Van már, a ki vigyáz a benső szobákra. Unatkozik, de mivel egy csomag uj könyvet rendelt ide, nem készül máshova utazni.

_W. K._»

– Micsoda? kém, az én házamban. Majd rá jövök, melyik, összesen három cselédem közül, kik szobámba is bejárhatnak. Különben pedig, ha csak annyit tudnak rólam, hogy könyveket hozattam, nem érdemlették meg a pénzt, a mivel megvesztegették.

«Bécs, jul. 1.

Ha veszély fenyegetne, okvetlenűl mint Sp. J. kell őt meglátogatni és megnyugtatni, de a pör kimeneteleig a legszigorúbb óvatosság megtartandó.

_W. Károly._»

– Ah tehát Spuller Jeannette ólálkodik hátam mögött, kisértet jelmezben? Olvasva a telegrammokat, azt hinné az ember, hogy egy egész zászlóalj őrzőangyal correspondeál jólétem és fönmaradásom fölött. Mit beszél a szolgabíró, sötét üzelmek kovácsolásával fejem fölött? Hiszen ezek mind tőrőlszakadt jóakaróim, legfölebb tréfát csapnak velem. Lássuk az utolsót.

«Élesd, jul. 3. A pör eldöntése előtt nincs bátorságom, mint Sp. J. megjelenni. Nagyon sokat kifacsarhatna belőlem, és épen nem indokolhatnám, mért viseltem korábban más nevet?

_W. K._»

– No, ha ő nem indokolhatja, akkor én még kevésbbé. Majdnem hiszem, hogy szándékosan akarták e sürgönyöket kezembe játszani. De hogy mit akarnak velem? arról sejtelmem sem lehet. Mit? Semmit. Legalább nem olyat, mitől ily határozott korhely ficzkó, mint én vagyok, megijedhetne.

Asztalára vetette a papírlapot; nagyot nevetett, mert tagadhatlanul jól mulatott ezen asszonyi semmiségeken. De mégsem tagadhatta, hogy itt valami érthetlennek, megfoghatlannak kell keletkezőben lennie.

– Csak legalább Porczogh bárót hoznák a manók ide látogatásomra. Ez az ember nekem mindig okos tanácsot adott. Miért is nincs az életben úgy mint a regényekben, hogy a kit hínak, megkopogtatja az ajtót s betoppan hozzánk.

E pillanatban zörgött a kilincs, s megnyílt az ajtó…

– Hah! Porczogh?

Nem. A gróf legénye lépett be, és illő szertartással jelenté, hogy találva van.

XI.

(A szorgalmas professzor még Gencsen sem hanyagolja el leczke-óráit.)

Tán két héttel is korábban történt, de vissza kell rá térnünk.

Volt öröm, vígság és zajos győzelmi kiáltozás, a midőn a Dorozsmay család megérkezett a gencsi kastélyba s a ház hivatalos úrnője és képviselője Zsuzsi néni a rövid elfogadási szertartás után a vendégeket a kirendelt, frissen felsurolt és jól kiszellőztetett szobákba kiséré, elhelyezé és a szükségesekkel ellátá.

A nők átalános szokás szerint öltözködéssel kezdék a mulatságot. Ez már vagy természetükben fekszik, vagy így tanulták az anyáktól. Tény, hogy a nőkre nézve, elkezdve az iskolai vizsgától az első házi mulatságig, onnan a nyilvános tánczvigalomig, később a menyasszony esküvőnapjáig, végre közbejövő gyász-szertartásokig a dolognak legalább felét azon kérdés képezi, miként öltözzenek? hogy fésüljék magokat? s minő ékszert rakjanak fel? Ne beszéljünk többet e tárgyról, melyen sem könyvirás, sem kenetteljes egyházi prédikáczió többé nem változtathat. Igy volt mindig, így vették át az anyáktól, így adják át az utánok következő nemzedékre.

A férfiak ellenben az út fáradalmait azzal pihenik ki, hogy rágyujtanak. Idősb Gencsy Pál báró saját dúsan berendezett pipatoriuma elé vezette fiát és Zoltán bácsit. Állott ott hármas félkörben vagy hetven darab hosszúszárú cseréppipa, mind kitisztítva, s mind jó szelelős állapotban. Közel ide, kis kerek asztalon feküdt a dohányos bödön, mely bozontos medve-alakot képezett, s melynek csak a fejét kellett leemelni s kiillatozott belőle a finom hosszú laskára vágott bethlenszentmiklósi dohány, melynél az öreg bárónak bizonysága szerint, nem terem zamatosabb fűszer sem Ázsiában, sem Amerikában.

– Csakhogy nem dicsekszünk vele idegenek előtt, mert a kapzsi külföld mind kihordaná, – jegyzé meg az öreg báró.

A mi természetesen pótolhatlan veszteség volna a gazdag Erdélyre, mely nem szorult a külföldiek pénzére.