Part 17

– Ki lehet ez? – gondolkodék, a midőn már tova haladott. – Mintha valami régi emlék merülne fel elmémben? De minő fajú emlék a százféle közül? Végre is annyi bizonyos, hogy ezt az arczot már láttam valahol.

Ezzel ismét lovára ült s miután a pályaudvarban senki mással nem találkozott, csendesen léptetett a vasút töltése mellett a legközelebbi pályaőr házikójáig. Itt megkérdé, ki azon úri nő, a kit az állomásfőnök lakása előtt látott.

– Méltóságos uram, – felelt katonás bókkal az egyszeri bakakáplár, mert ő és mindenki a vidéken ismerte már a grófot, – az a szép asszony a főmérnök úr felesége.

– Lakik itt főmérnök?

– Oh nem; még almérnök sem. Hanem ezt Pestről küldték ide, hogy vizsgálja meg a pályát, különösen pedig az alagutakat innen Kolozsvárig.

– Nem tudja a nevét?

– De igen is, kérem alásan; hivatalosan parancsolták, hogy a főmérnök úrnak mindenben szolgálatára legyünk. Ő nagysága osztálytanácsos Dorozsmay Róbert úr.

A gróf ajkába harapott, de azért megajándékozta a pályaőrt s vágtatva ért haza habzó paripájával.

– Dorozsmay Róbert, a kit én régente Harasztoson láttam, a ki engem meg is akart sérteni, ha nem állnék fölötte olyan magasan, a hova ily nyomorult kéz fel sem ér. Most jut eszembe, hoztak akkor oda Pestről egy apró kis leánykát, ha jól emlékszem, Berenczy Rózának hívták s azt mondták róla, hogy két év mulva a mérnökhöz adják feleségül. Két év mulva! sok idő ez a szerelmeseknek, de a fiatal párocska bátran várhatott… míg én…

Ekkor íróasztalára tekint s megpillant ott egy heverő levelet.

– Ah, Porczogh bárótól. Halljuk, mi ujság Pesten távollétünkben.

«Budapest, jun. 21.

Arthur, nagy dolgok készülnek.

Épen most azelőtt néhány perczczel, délután négy órakor belépett legényem és mondja, hogy egy úri nő kiván velem beszélni s bevezette a szalonba.

Nem oly órája volt ez a napnak, hogy női látogatást várhattam volna, de azért hirtelenében igazítok valamit öltözékemen s átmegyek az elfogadó szobába, a hol egy meglehetősen előkelő hölgy állott, könnyedén a karszék hátára támaszkodott és úgy várt rám, a nélkül, hogy mint a «többi» szokta, leülne.

Rá nézek, nem ismerem. Soha életemben még a színét sem láttam. Közelebb lépek, meghajlok s ekkor leírhatlan boszúságomra megpillantom, hogy e nő sem szép, sem fiatal. Nem mondom, hogy rút, vagy vén asszony, hanem valami ilyen közép faj a kettő között.

Képzelheted haragomat ezen impertinentia fölött, hogy ily qualitású hölgy engem még meglátogatni vakmerősködik! Mióta özvegy Porczogh báró vagyok, ily sértés nem esett rajtam.

Meglehetős nyers és visszautasító hangon mondom neki:

– Asszonyom, ön bizonyosan a ház számát, az emeletet, vagy legalább a lakást tévesztette el, mert…

Németül felelt, – bocsánatot kérve, hogy mindeddig nem volt alkalma a szép magyar nyelvet megtanulnia.

Mért szép neki a magyar nyelv? s mért akarja tán még ezután megtanulni? Ismételtem előtte németül, a mit elébb mondtam, de magam sem tudom miért, sokkal udvariasabb hangnyomattal.

– Báró úr – felelé – jó helyütt járok. Én Porczogh bárót keresem s oly kéréssel jövök, melynek teljesítése nehány másodpercznél több időt nem igényel.

Ezen meghatározott igen rövid idő kibékített és megnyugtatott, mert valóban azt hittem, olyan nővel állok szemközt, kinek legalább tíz év előtt valami ostobaságot igértem s most jő becsületbeli váltómat incassálni.

– Miben lehetek szolgálatára?

– Báró úr valószinűleg még soha nevemet sem hallotta, de én önnek hű barátjáról, Bendeffy Arthur grófról kivánnék bizonyos ügyben szólani, tehát arra kérem, mondja meg, hol találkozhatom vele? mert a gróf édes anyjának lakásán minden zárva van és az ifjú gróf hollétét a házban lakók nem tudják.

Természetes, hogy tartózkodásod helye nem titok. És ha kellemetlenség fordul elé, mindig legokosabb politika szembe nézni vele. Csak így lehető a kiegyenlítés, míg a megfutamodás fegyvert ad az ellenség kezébe. Mindazáltal megkérdém:

– Szabad madame nevét tudnom?

– Oh az én nevem nem határoz; engem Spuller Jeannette-nek hínak.

Azt hittem, e név hallására rám szakad a ház teteje; nem, az ég boltozata. Vége minden ábrándnak, képzelgésnek, önhitegetésnek; átkozott pessimismusom ismét igazat mondott. Spuller Jeannette él, testből, vérből, húsból és csontból való emberi creatura, s jő, hogy téged irgalmatlanul felfaljon…

Erre megmondtam lakásodat, az utolsó postát, mely vasuti állomás, hova, ha tetszik, levelét küldheti. De ha már itt volt, fel kellett használnom az alkalmat, hogy kikérdezzem, minő szándéka van, s tudjad előre, mihez tartsd magadat.

– Madame, – mondám, – azon ügy, mely önt Arthur gróf barátommal viszonyba hozza, tökéletesen ismeretes előttem. Ön bizonyosan csak jelenteni jött, hová küldjék ezután a lejárt félévi kamatot? Ön megvásárolta a Kaula és társa követelését s mint jogutód élvezni akarja tőkéjének gyümölcsét.

Spuller Jeannette igen egykedvűleg rázta fejét, mint a ki mondani akarja, ennél legkisebb gondom is nagyobb, s felelé:

– A dolog pénzügyi oldala épen nem sürgetős, mondhatnám másodrendű kérdés, mely ezúttal még napirenden sincs, sőt ha óhajtásom teljesül, többé szó sem lesz róla.

(Nem homályosodik el szemed? Nem dugul be füled dobja? Nem törlöd meg szemüvegedet? Nem nézesz mikroskopium után, hogy jobban lásd betűimet, mert a mit leírtam, csak őrültnek tollából eredhetett.)

– Hogyan? – kérdém, mint mikor a nagy úr sértve érzi magát, de még sem haragudhatik. – Nem sürgetős? A kamat, a mi lejárt? Valóban, madame, önnek semmi szüksége egyenesen Arthur grófot levéllel megkeresni, mert ezen ügy már elintézve, végkép rendbe van hozva. Tessék csak ő méltóságának jószágigazgatójához fordulni, s ha nem tudná Posztóczky úrnak czímét, szerencsém lesz vele szolgálni.

– Köszönöm, – felelé, – nekem sokkal közvetlenebb elintézendő ügyem van Arthur gróffal, mely a leggyöngédebb viszonyokra vonatkozik. Nagyon le vagyok kötelezve báró úrnak szívessége folytán s most újra köszönetet mondván, engedje meg, hogy ajánljam magamat.

– Igen örültem, hogy szerencsém volt. Egyet azonban meg kell jegyeznem. Bizonyos ugyan, hogy Arthur gróf barátom tegnap hajnalig még Rétfalun volt, de csak egy távirati tudósítást várt, hogy azonnal Erdélybe induljon.

– Tudom. Dorozsmaynét és leányát épen ma várták Kolozsvárra, s ma reggel hét órakor bizonyosan meg is érkezett oda.

– Ezt is tudja, madame?

– Oh én mindenben au courant vagyok. Van szerencsém magamat ajánlani.

Ezzel elment. Én a lépcsőkig kísértem, de többet nem szólott.

Most pedig kérdelek, mit mondasz e látogatásra? Van-e ebben logika, van-e természetes emberi észjárás?

Kérded, ki ezen Spuller Jeannette? Nem kétlem, valami külföldi borzasztó millionaire. Özvegy, vagy vén lány, azt nem tudom, de a kinek 36,000 forint évi kamat felszedése vagy otthagyása csak annyi, mint nálunk egy pár piszkos 100 forintossal több vagy kevesebb pénztárczánkban.

Értettél-e mindent? Ha nem, akkor kezd elölről az olvasást, mert én mindent híven megírtam, úgy, hogy kétértelmüségnek még helye sem lehessen.

Még egyszer: Ő sajnálja, hogy «eddig» nem volt alkalma magyarul megtanulni. Mi az: még eddig? Nem annyi, mint hogy ezután szándékozik megtenni?

Mit jelent, hogy a lejárt kamatfizetés nem sürgetős, napirenden sincs, s ha ohajtása teljesül, soha szó sem lehet róla?

Parbleu! az én Porczogh bárói finum orrom itt igen ismeretes szagot érez. Eltaláltad, mit gondolok?

Soha, soha! Mert te nem láttad a sápító madamenak olvadozó szemhunyorgatásait. Te nem voltál a jury tagja, a ki a terhelő vagy fölmentő tanu arczának vonaglásait vizsgálta. Te csak e hideg betűkből, e száraz értesítésből tudhatsz itélni. De én mindent láttam, hallottam, bámultam és megvizsgáltam. Előttem állott a külső; éles szemem behatolt a lélek titkába és ezen szörnyű rejtélynek egyetlenegy megoldását találhattam.

S mi az? kérded. Ne legyen bennem többé ezen órától fogva egy porczikája sem a Porczogh báróknak, ha el nem lestem, honnan fú a szél? Spuller Jeannette tudja, hogy tökéletesen tönkre jutottál: erre, mint varju a dögre, elészáll, bemarkol undok nagy terjedelmű pénzszekrényébe s kidob onnan 600,000 forintot s a mi még ezenfelül kellett hozzá, csak azért… még sem találtad el? mert _grófné akar lenni!_

Értettél? grófné akar lenni. Tehát grófot keres, még pedig nem olyat, minőt 600 forint évi járulékért csomószámra talál otthon, hanem igazi, valódi, régi származású grófot, telivér mágnást, széles rokonságot és fényes nevet. Lásd, mégis van értéke a czímnek és rangnak. Mily könnyen megadják érte a 600,000 forintot s mégsem hiszem, hogy megejtsd a vásárt.

De legalább az alkut mindenesetre megkísértsd. Menekedni ne próbálj, mert Spuller Jeannette felhajhász téged, még ha az éjszaki sarkpont sivatagába is futamodol, mert feltette magában, hogy Bendeffy grófné lesz, vagy belehaltok mindketten.

Ebből nem következik, mintha beléd bolondult volna. Neki mindegy, zöld vagy kék a színed; nem bánja 28, vagy megfordítva 82 éves vagy. Azzal sem gondol, ha az esküvő után a férj a keleti, a feleség a nyugati vasútra lép és soha többé egymást nem látjátok. Nagyon örömest fölment téged a férj összes gyöngéd kötelességeiől, megadja szabadságodat és annyi pénzt, a mennyit kicsikarhatsz tőle.

Que faire? Ha a bankból félmilliót kilopsz, a nyomodban induló rendőrt kijátszhatod… de Spuller Jeannette-t soha. Inkább várd be megjelenését, tartsd oda hátadat, hadd üssön rajta vagy kettőt, s hallgasd meg, mit ajánl? ezt írja neked, vén praktikus barátod

_báró Porczogh Viktor_.»

Mikor Arthur gróf e levelet végig olvasta, harsogva kaczagott fel:

– Az ördög engem vigyen el, ha ez a hóbortos Porczogh nem azt tanácsolja nekem, hogy vegyem el Spuller Jeannette-t 600,000 forint díjért.

Elrejté a levelet tárczájába s egy ideig gondolkodva járt le s fel a szobában.

– És miért ne? Ha egyéb sem kell neki, mint a grófnéság. Van még néhány Bendeffy az országban s nem tőlem várják, hogy föntartsam a család dicsőségét. A 600,000 forint honorárium azonban átkozottul kevés. Ha annyit ad, hogy összes adósságomat kifizethetem s birtokom minden tehertől megszabadul, akkor… majd jobban meggondolom a dolgot.

Egyelőre elhatározta, hogy Dorozsmayéknál utolsó kisérletet tesz s megparancsolá, hogy másnap hajnalban kocsi álljon készen, mert reggel 6 óra előtt már Rév állomáson akar várakozni a Pest felől jövő gyorsvonatra.

IX.

(A midőn az ember ismeretlennel utazik, vagy legalább csak az egyik ismeri a másikat.)

A kijelölt időben pontosan megérkezett a gyorsvonat, mely itt csak egy perczet időz, de ez elég volt arra, hogy Arthur gróf felugorjék egy első osztályú kocsira, míg legénye két utazó börönddel hátrább keresett ülést.

A vonat megindult s a gróf csak most látta, hogy nem egyedül van, mert a túlsó sarokban jól öltözött, de nem szép, nem is fiatal nő ül és nézegeti a vidéket.

– Elhibáztam, – gondolá Arthur gróf, – nem néztem meg, hogy e coupé nem dohányzók számára való s most böjtölhetek a legközelebbi állomásig, míg más okosabb helyet találhatok.

Ekkor azonban megpillantja a kocsi ajtajára szegezett érczszelenczét, mely a szivar hamujának leverésére van odakészítve s félig kérdő szemet vet az idegen nőre.

Ez mindjárt elérti, mi baja utitársának, és szól hozzá német nyelven.

– Ön szivarozni akar, uram? Kérem, tessék. Épen nem félek a dohányfüsttől s rendesen ilyen helyen szoktam helyet foglalni.

– Valóban, madame, komolyan megengedné?

– Sőt kérem.

Ez már oly világos engedély volt, hogy parancsnak is beillett s Arthur gróf lenyaktilózott egy havannait és ismételt bocsánatkérés mellett rágyujtott.

Miután pedig már szóltak egymáshoz s köztük az idegenség jege megtört, Arthur gróf a középső ülésben foglalt helyet és társalogni kezdett.

Az idegen nő készséggel, sőt előzékenységgel fogadá a felajánlott időtöltést s csakhamar túl voltak a köznapiságokon, hogy szép idő van, kellemes nyugati szél lengedez s már kiderült, hogy az ismeretlen nő igen közlékeny és beszédes természettel birt s bármely tárgy került elé, mindenre helyes, értelmes, sőt műveltséget eláruló választ tudott adni.

Mindinkább közeledvén, Arthur gróf már a szemközti ülésbe telepedett, azt mondta, tisztán mulatságból utazik, míg a nő bizonyos családi ügyek elintézését emlegette.

Fél óra mulva tudva volt, hogy a nő messzeútról jő, Budapesten csak egy napot töltött s most Erdély több városában lesz dolga.

Lassankint nevek kezdtek előfordulni. Az idegen nő ismerte a bécsi szinházak összes művészeit, azután jöttek a bárónék, a grófnék, végre a herczegnék. E nő mindenkit ismert, de egy szavával sem igyekezett olyasmit állítani, mintha az említett úrnők személyes barátságával dicsekedhetnék.

– Madame, – szólt egyszer Arthur gróf, – bámulom önnek kiterjedt ismeretségi körét, de egyet még sem látott soha.

– S az volna?

– Burghammer herczegnő.

– Oh, a herczegnőt tán még többször látom, mint a többit. Nemde szép, szőke, kellemes gömbölyű alak? Atyja Hohenmark herczeg táborszernagy volt, anyja magyarországi középbirtokos, született Bogfalvy.

Ez már sok volt. Ezen pontos részletesség bőven bizonyította, hogy a többi életadat s nehány érdekes adoma is, melyet most hallhatott, csak a legjobban értesült körökből származhatott.

– Asszonyom, – kérdé erre Arthur gróf, – ön tán Burghammer herczegnőnek leánykorát is ismeri?

– Csak azt tudom róla, a mit az egész Bécs. Louise herczegnő ismeretséget kötött egy Bendeffy Arthur nevü magyar gróffal. Úgy látszott, szerették egymást. A grófról nem szólhatok, de a herczegkisasszony lelke mélyéből és szíve teljéből engedé át magát érzelmeinek. Mind e mellett e házasság állítólag vagyoni tekintetek miatt, lehetlenségnek mutatkozott, Louise herczegnő tehát az öreg Burghammer herczegnek nyujtá jobbját. Ő herczegsége az osztrák delegátióval Pesten időzött s Hohenmark kisasszonyt az udvari ünnepélyek alkalmával látta először. Mondják, hogy a herczegnő mai napig sem feledkezett el első szerelméről.

Arthur gróf nem tudta, hova legyen bámulatában s aztán kérdé:

– Utoljára ön még Bendeffy Arthur grófot is ismeri?

– Láttam nehányszor, Bécsben, és másutt is.

– Ah, Bécsben és másutt is, és minő alkalommal?

– Ott, a hol ő engem véletlenűl nem látott, vagy nem figyelt rám.

– A hol ő önt nem látta! ez nevezetes. A hol ő önre nem figyelt! Ez eredeti. Ráismerne ma is?

– Akárhol, ha találnám.

Most már Arthur gróf zavara a legmagasabb fokra hágott. Szemébe nézett az idegen nőnek, de ez teljes nyugodtsággal állotta ki a kémlő pillantásokat. Ismerte őt e nő? vagy legalább ezen egy esetben csak kérkedni akart mindentudóságával? Végre is Arthur gróf legjobb politikának tartotta, ha incognitójáról legalább nyiltan le nem mond, mert ily helyzetében sokkal szabadabban folytathatja érdekes beszélgetését.

E pillanatban fütyölt a mozdony s a vonat Csucsa állomásra érkezett.

Itt zaj keletkezék, a konductorok végig futkostak a kocsisorokon, mindenütt kiáltva: «távirati sürgöny! távirat: Werner Karolinának!»

– Ah, – szólt az idegen nő, – mint ha az én nevemet hallanám.

– Azt kiáltják, – felelé a gróf, – hogy távirati sürgöny várja itt Werner Karolinát.

– Én vagyok.

Ezzel kihajlott az ablakon, intett azon egyénnek, a ki a sürgönyt magasra emelve mutogatá, s aztán rajzónnal a vevényt aláírván, ajándékot adott a hivatalszolgának, a sürgöny pecsétét pedig feltöré.

Arthur gróf felkelt, hogy egy üléssel távolabb essék, nehogy szerénytelenűl közel legyen az olvasóhoz.

– Oh kérem önt, – szólt az ismeretlen utitársnő, a kinek azonban már nevét hallottuk, – maradjon uram, vagy legalább ezen okból ne hagyja el helyét. Nincs ebben semmi titok. Bátyám, a ki egyszersmind ügyvédem, ír. Csupa hivatalos szárazság, akár felolvasom.

Arthur gróf elhárító jelt adott kezével, de társnője nem gondolt azzal, hanem hangosan olvasá:

«Bécs, jun. 23. regg. 4 óra.

A pör állása nem változott, de végéhez közeleg. A végeldöntés előtt az alperessel nem kell alkuba bocsátkozni.

_Werner Károly_.»

Olvasás után a papirt ketté szakította s a már rohanásnak indult kocsinak ablakán kivetette.

Nehány perczig szótlanúl ültek szemközt egymással. A gróf a Werner néven mélázkodott el, mely polgáriasan hangzik, de van köztük még báró is, akármennyi. Mert hogy e nő a legjobb körök modorát és sajátszerű szójárásait ismerte, arról bőven meggyőződhetett.

Ezalatt az utitársnő keresgélt valamit kezén tartott könnyű bőrtáskájában. Arthur gróf elpirult, mert akarata ellen bepillantott a táska belsejébe s látta, hogy ott igen vaskos csomó 50 forintos bankó hencsereg. Régente azt mondták, a madarat tolláról, az embert szaváról ismerik meg. Mai napon nincs biztosabb ajánlólevél, mint a kinek csomóstul áll a pénz rendelkezésére.

– Uram, – szólt a nő, – ön nekem szorultságomban nagy szívességet tehetne.

– Egészen szolgálatára állok.

– Nagyot hibáztam, hogy a távirati sürgönyt kidobtam az ablakon, mert a papir hátára ráirhattam volna a választ.

– Asszonyom, ha Kolozsvárra érünk, talál ott papirt és mindent.

– Igen, de én Bánffy-Hunyadról kivánnék visszatáviratozni. Nincs önnek tárczájában egy darabka nélkülözhető papirka?

– Mindjárt megnézem.

Ezzel megnyitá tárczáját, melynek egyik oldalán a 17 darab ezres bankjegy, a másik oldalán kisebb bankjegyek, szivarok, s végre a tegnap vett levélnek lapjai fehérlettek ki.

Késedelem nélkül leszakított a levélből oly darabkát, melynek háta tisztán maradt s odanyujtá utitársnőjének.

– Köszönöm, nagyon lekötelez ön. De már ha ennyi jósággal van irántam, még megtetézhetné szivességét. Az asszonyok kézírása sokszor olvashatlan, nem volna oly kegyes, leírni, a mit diktálok?

– Ezer örömmel; semmi sem könnyebb ennél.

– Tehát diktálom, a czím: «Werner Károly ügyvédnek. Bécs. Bankgasse 9.»

– Megvan.

– Most a sürgöny tartalma: «Bánffy-Hunyad jun. 23 reggel 6 óra.»

– Még nincs ennyi.

– Lesz, ha az állomásra érünk.

– Helyes, igaza van; kérem tovább.

– «Az alperest már megtaláltam, és többé el nem bocsátom szemem elől.

W. K.»

A nő a legudvariasabb modorban köszöné meg utitársának szivességét, átvette a beírt papirlapot, de midőn azt kezében forgatná, megpillantja a másik oldalt elfoglaló írást és felkiált.

– Ah, ez Porczogh báró irása.

– Hogyan? – felelt Arthur gróf, a ki e mindentudóságot természetellenesnek kezdte tartani, – ön ismeri Porczogh báró kézvonásait?

– Azaz: a kézirást nem. Legalább én még a bárónak magyar levelét sohasem láttam. Annál inkább ismerem a levélpapirt, melyet használni szokott, mert minden lapra a P. V. monogramm be van nyomva.

– Ah ez nevezetes! Ön Porczogh bárónak levélpapirját ismeri! Nekem a báró jó barátom, de sohasem dicsekedett vele, hogy szerencséje van Werner Karolinát ismernie.

– Oh nem is hozzám intézte leveleit. Én csak a második kézből jutottam hozzá. Most azonban kérnem kell önt, nézze meg jól, nincs-e ezen papirnak a hátán oly valami, a mi nem való más embernek, mert a papir ott marad a távirda hivatalban, s kiváncsi szemek elé kerülhet.

Arthur gróf valóban megijedve vette kezébe Porczogh báró levelének darabkáját, mely azonban úgy volt ketté szakítva, hogy a soroknak csak a fele maradt meg, s miután épen e helyen sem név, sem más érthető mondat elő nem fordult, meggyőződhetett, hogy e papir minden kár vagy kellemetlenség nélkül vetődhetik akárhova.

Megérkezvén az állomásra, az idegen nő magához intett valakit a pálya szolgai személyzetéből s miután kérdezte, ért-e németül, s az igenlőleg felelt, mondá neki:

– Legyen ön oly szives, vigye el ezt a sürgönyt, de rögtön, a távirdai hivatalba. Itt van 10 forint; fizesse ki ebből az 50 krajczárra szabott díjt, a többit pedig fáradsága jutalmául költse el egészséggel.

A jó ember csak eltátotta a száját a herczegi borravalóra s mély meghajlással kifejezvén háláját, a parancs végrehajtását megigérte. Ezalatt a vonat ismét mozgásba jött, aztán hovatovább gyorsabban rohant, míg végre a kirendelt időben a kolozsvári indóházba berobogott.

– Asszonyom, elértem utazási czélomat. Igen örültem szerencsémnek, s ha ön is Kolozsvárra szándékozott, itt áll legényem, a ki segíteni fog a podgyászt a kocsira szállítani.

– Köszönöm uram; nem egyedül utazom.

És valóban ekkor már ott állott egy jó kihízott inas, de nem bérruhában. Ha bajuszt, szakált visel, beillik még szolgabirónak is. Ez teljes készséggel jött úrnője szolgálatára s a kik Rév állomástól kezdve oly érdekeltséggel elcsevegték az időt, végső búcsút mondtak egymásnak.

A gyorsvonat Kolozsvárott csak 10 perczig időz s Arthur gróf leszállván a waggonról, szétnézett, hol látná meg az ezen perczben kötelességszerűleg jelen lenni tartozó állomásfőnököt?

E helyett sokkal biztosabb forrásra talált, a honnan hírt hallhatott. Egyik ismerőse, valamelyik erdélyi gróf ácsorgott itt a pályaszín járdáján. Hihetőleg várt valakire, a ki el nem jött.

Arthur gróf hangos szóval üdvözlé barátját s mindjárt Dorozsmayék felől kérdezősködött.

– Barátom, elkéstél. Dorozsmayné és leánya, tündérszép menyasszonyod, nagyon féltek a déli nap hevétől s még az éjjeli személyvonattal Marosvásárhely felé indultak.

– Bizonyosan tudod?

– Senki sem tudhatja biztosabban, mint én. Oly szerencsés voltam, hogy fogatomat egész ittmulatási idejökre rendelkezésükre bocsátottam, s az özvegy e figyelmemet kegyesen fogadta. Az éjjel elutaztak, s magam hajtottam lovaimat a vendéglőtől az indóházig.

– Ha így van, semmi keresetem Kolozsvárott, megyek tovább rögtön.

– Áldjon Isten.

Arthur gróf maga ment a pénztár elé, mert legényének a podgyászt kellett visszaczepelni. Egy első s egy második osztályra szóló jegy hamar volt váltva s a gróf, legényével együtt, reggelizés nélkül foglalt ujra helyet, s csakhamar azután mozgásba jött a vonat s nyílsebességgel hatoltak Erdély kies völgyei közé.

Jól elmult már a dél, a midőn Arthur gróf a csendes vidéki városkába, Marosvásárhelyre érkezett. Itt az indóházban megebédeltek; a legény ugyan jóizűen, de a gróf ma is emlegeti a marosvásárhelyi beefsteaket.

Van már a hazában annyi élelmessége a lakóknak, hogy a hol vasút van, különösen pedig ha ez nem megy tovább, hanem mint zsákutczába irgalmatlanúl leteszi az utazókat, mindenféle rendű és rangú kocsik állnak készen a továbbmenni szándékozók rendelkezésére. Arthur gróf még ebéd előtt kiszemelt egy könnyű csézát, mely elé három tüzes csikó volt fogva s a tulajdonossal nehány szóval megalkudott. Természetesen négyszeres árat fizetett, mert a székely fuvaros nem azt nézi, meddig megy? hanem, kit visz? Arthur grófnak arczán pedig eltörölhetlen vonásokkal volt a született nagy úr jellege kifejezve.

Megindultak.

A tulajdonos maga hajtotta a lovakat s a gróf néha-néha kérdezett tőle valamit.

– Messze van az a Borszék?

– Nincs annyira uram, mint Moszkva, vagy Peking, de ha bajunk nem lesz és a napot a holdvilágos éj felével kitoldjuk, oda érünk tán holnap este 5 órára.

– Átkozott expeditio, – mormogá a gróf s gondolatában hozzá tevé, hogy mindez még hiába is történhetik.

A csikók ellen semmi kifogás sem lehetett; két postaállomást haladtak egy végtiben s meglehetősen ügetve. Azután ha egy órát pihentek s jól megabrakoltak, ujra friss erőben voltak.

Annál több szemrehányás érhette a kocsit, melynek hátulsó ülése ugyan rugókon lógálózott, de a köves és döczögős úton szétrázta utazónknak még az agyvelejét is.

Arthur gróf egyik szivart a másik után hamvasztotta el, és épen ujra akart rágyujtani, a midőn lába alatt erőszakos recsegés hallatszik s az egyik hátulsó kerék ezer darabra törve hull szét az országúton.

A gróf egy kicsit ki is lett dobva a kocsiból, de rögtön talpon termett, míg legénye, kinek semmi baja sem esett, jajveszéklő óbégatással tölté be a székely levegőt.

És a kocsis? Ezen fajnak is megvan a maga «bevett szokás»-a, mely soha el nem marad, és sohasem használ. Tudniillik: egetrázkódtató módon káromkodott.

Arthur gróf egy ideig uri egykedvűséggel nézte a romlást, hallgatta a körmönfont káromkodást, végre kérdé:

– Nos, mi lesz most belőlünk?

– Azt csak a haragos ménkű tudja, méltóságos uram. Utoljára nem tehetek egyebet, mint szőrére ülök a kesej csikónak s belovaglok Parajdra.

– Soká tart?