Part 15

Jól tudta, mi lehet ezen föllépésének következménye s azért magasra emelé fejét, homlokát redőkbe voná s megindult, a midőn épen az elhatározó perczben valaki karon ragadja és igen vidám hangon jó estét kiván neki.

Porczogh báró volt.

– Arthur – szólt halkan, – a szemedből láttam, hogy meggondolatlanságot készülsz elkövetni.

– Bocsáss, kérlek, mert türelmem végső szála is elszakadt.

– Párbajt akarsz erőszakolni?

– Egyenesen ez a czélom.

– Bolondság. Csak egy szavadba kerül és czélt értél. Én azonban azt mondom, hogy e párbaj lehetetlen, mert haszontalan. Mi lenne eredménye? Nem arról beszélek, ki esik el? ki kap sebet? ki lesz egész életére tehetetlen nyomorék? Mert mindez az ostoba golyónak vakjátékától függ. Csak azt kérdem, mi a haszon belőle? Mindketten bebizonyítjátok, hogy bátor, derék és lovagias ficzkók vagytok. De kell-e azt bebizonyítani, a mi fölött senki sem kétkedik? Az én véleményem tehát, hogy űzd el innen a bárót, ha lehet, tisztességes módon, de a párbajt hagyd utoljára, ha nem marad számodra más vigasztalás, mint a véres boszú.

Átmentek a nagy terembe, a hol a két jó barátnak halk társalgása az itt mindig uralgó élénk mulatozás zaja közé vegyült. És a mint így le- és feljártak, észrevevé Arthur gróf, hogy Pál báró most is előbbi helyén ül ugyan, de Esztike kisasszony hagyá el székét s most egyedül áll egy ablak bemélyedésében a zongorázók háta mögött.

– Ah, – gondolá Arthur gróf, – tehát még is eszébe jutott, hogy kimélettel tartozik irántam, s hogy jövendőbeli urával és parancsolójával űzött merész játékot.

Ezzel azonban elenyészett a kedvező alkalom is összetűzni az erdélyi báróval; oda lépett tehát menyasszonya elé, a ki őt nyájasabb és bizalmasabb mosolylyal fogadta, mint régóta.

– Gróf úr, – mondá kisleányos örömmel. – Hallotta a kedves ujságot? Mihelyt teljesen kizöldül, megyünk Harasztosra, de csak egy hétig maradunk ott. Az alatt teljes tavasz köszönt be, szép lesz mindenfelé a vidék, s visz a mama engem hosszú útra.

– Ah, hosszú útra? tán épen ama távol déli szigetre?

– Kérem, nem tréfa. Megyünk, megnézzük a Kárpátokat Rutkától Eperjesig. Két napig leszünk Koritnyiczán, háromig Tátra-Füreden. Kassáról leszállunk Miskolczra, Tokajba, Debreczenbe és Nagyváradra. Onnan ismét tovább Kolozsvárra s beutazzuk Erdélyt az alsó-fehérmegyei, a fogarasi és a székely havasokig.

– Nagyszerű! és milyen kitünőleg ismeri Esztike kisasszony a hazai geografiát. Nem volna szerénytelen kiváncsiság, megkérdeni, kik lesznek az uti társak?

– Mama, én, Zoltán és kanonok bácsi.

– Több senki?

– Ki volna más? egy komorna velünk, egy inas a bácsikkal. Ki van mondva, hogy csak arra megyünk, merre vasut vezet, mert kanonok bácsi nem szereti a kocsirázást. Ebből azonban nem következik, hogy nagyobb kirándulásokat ne tegyünk és én megigértem Zoltán bácsinak, hogy felmegyek vele a Retyezátnak legalább felemagasságára, hogy onnan büszkén tekinthessek le e nyomorú világra.

– Ah, e nyomorú világra? Az ember azt hinné, hogy tündöklő királyném már sokat látott a világ nyomorúságaiból. Hogy kerülnek a Retyezát alá a székely havasokról? Tudtomra székelyföldön csak híréből ismerik a vasutakat.

– Van vasut Marosvásárhelytől Kocsárdig, onnan Gyulafehérváron és Piskin át Petrozsényig.

– Szavamra mondom, ez eredeti, ez nevezetes! Az én bájos Esztikémben egy igen jeles közlekedésügyi miniszter veszett el! Honnan ismeri így a magyar vasuti hálózatot?

– Zoltán bácsi nagyszerű ajándékkal lepett meg. Pompás hasznavehető könyv; czíme: «A magyar közlekedési vállalatoknak hivatalos menetrendje». Ebből szedtem ki összes tudományomat.

Arthur grófnak annyira nem tetszett ez a székelyföldi kéjutazás, hogy megfeledkezve a gavallérság szigorú szabályairól, megjegyzé:

– Olyan kalandos utazás ez, hogy nem csodálnám, ha utoljára, úgy távolról, még világhírű Gencsnek kastélyát is megpillantanák.

– Valóban oly híres?

– Nem láttam; de azt hiszem róla, hogy építészet tekintetében lehet oly műemlék, mint Angliában a Holland- vagy a Wollaton-house.

– Akkor valóban kár volna elkerülni – jegyzé meg ártatlan hívő lélekkel a kis leány. – Azonban fölöttünk a «Menet-rend» kérlelhetlen törvénykönyve uralkodik. Ettől függ Gencs sorsa. Ha közel esik a vonalhoz, látjuk, ha távol, akkor le kell mondanunk az élvezetről.

– És mit mondana Dorozsmayné ő nagysága, ha uti kalandjai között a véletlen úgy hozná magával, hogy velem találkoznának valahol?

– Oh, mamám mindenütt és mindenkor szívesen látja gróf urat.

Bendeffy Arthur gróf minden körülmény között magától érthető dolognak tartá, hogy társalgás közben czímén nevezzék. Egyedüli kivétel menyasszonya leendett, s azért ha tőle hallá a gróf úr megszólítást, mindig vészjósló hideglelés borzongatását érzé hátán végig futni.

– És Esztike kisasszony?

– Én?

Nem szólt tovább, hanem igen sokat igérőleg mosolygott s azután oly szertartásosan hajlott meg, mint madame Escabrotte-tól tanulta.

Mit jelentett e sokat igérő mosoly? Udvariasság volt, vagy remény? Arthur gróf elkésett a magyarázattal, mert Esztike kisasszony megpillantott egy leánykát és úgy látszott, valami nagyon fontos és érdekes mondani valója akadt hozzá.

Forgott a társaság s minduntalan új csoportozatok alakultak. Arthur gróf félre vonult, de alig lépett kettőt, már sarkában volt Porczogh báró, a ki ezalatt egyenesen az özvegytől hallá a tervben levő utazás részleteit.

– Mit mondasz ezen újabb sakk-húzásra?

– Mit? – felelt Arthur gróf, és olyat káromkodott foga közt, mint csak magas főuri stylusa megengedte. – Csak azt, a mit te. Hogy a Dorozsmay-családtól minden kitelik, a mi nálunk, saját köreinkben lehetetlen volna. Meg vagyok győződve, hogy Bogár Imre (Zoltán bácsi új neve, különben híres betyár, a kit Pesten felakasztottak) az özvegyet és leányát egyenesen Gencsre akarja becsempészni. Így jár, a ki saját társaságát elhagyja. Oly fészekbe keveredik, a hol még megjárja azon botrány, hogy a lyányt bevigyék családi fészkébe az oly udvarlónak, a kinek ily kitüntetésre sem joga, sem czíme.

– De majd találnak ürügyet. A Dorozsmay-ház, sok pénzénél fogva, uri szokásokat vett fel és igyekezni fog a külső illem szabályait megtartani. Tervüket részletesen nem ismerem, de körülbelül képzelni tudom. A vén paraszt összebeszél a vad báróval s az utazókat valami mondvacsinált «véletlen» által összehozzák a gencsiekkel. Pál báró dicsekedni fog családja előtt az ismeretséggel, s hogy hány kellemes estét köszönhet a ház vendégszeretetének. Következik erre egy közös kirándulás egy úgynevezett szép vidék megtekintésére, s ha ezalatt bővebben megismerkednek, eléállítják a ház mumiáját, Zsuzsi nénit, a ki a pesti hölgyeket formaszerint meghívja Gencsre. Ha itt aztán Dorozsmayné megizlelte az örökös paprikás csirkét s a leányok szép fehér kalácsot sütöttek, nem győzik a pesti kisasszony bájait eléggé bámulni, másnapra egyhangúlag kimondják, hogy ezt a párocskát az Úristen is egymásnak teremtette. Így fog történni; vagy ha máskép is, az eredmény tekintetében egyre megy.

– Báró, te prófétának születtél.

– Ismerem az emberi rút fajzatot, ez az egész.

– Báró, te tíz évvel ezelőtt megjövendölted, hogy tönkre jutok s ma nincs egyebem, mint a mi még mamám után rám vár. Az volt hibám, hogy rangomat, czímemet többre becsültem, mint a mennyit ér. A világ azonban haladt, s mai napon a köznép úgy beszél rólunk nyiltan, mint mi otthon magunk között titkon szoktunk; azaz: hogy a magas születés, ha nincs pénz hozzá, otrombául nevetséges.

– Úgy van, a középrend tolakodása erőt vett rajtunk s ha küzdünk is, fegyvereink nem egyenlők. Minket rangunk kötelez, mi telve vagyunk gyöngédséggel és galanteriával. Ők pedig szabadon és tartózkodás nélkül csak a kézzelfogható előnyöket vadászszák.

– Mit tegyünk? Vegyünk bucsut a kapufélfától s többé be sem lépjünk e házba?

– Nem, ezt nem mondtam. A bölcs politika kivánja, hogy ne mi szakítsunk elébb. Különben is, részemről nincs minden estém elfoglalva, s ha jobb helyre nem mehetek, itt is agyonüthetem az időt. Persze jobb lett volna a szép lányt meg az öt milliót bezsebelni, most pedig elárulva levén gyenge oldalunk, fogadom, hogy bukott mágnás közöttük a nevünk. Mihelyt pedig úgy van feltéve a kérdés, hogy mit ér a rang és czím megfelelő vagyon nélkül, akkor ezen társaság előtt elvesztettük pörünket. Hiába ijesztgetjük a koporsóból feljáró lelkekkel azokat, a kik nem hisznek a kisértetekben. Ha átlátták semmiségünket, nem emelnek többé kalapot a kilenczágú grófi korona előtt, mely csak kutyabőrre van pingálva. Végre pedig ha Dorozsmaynénak rang kell, megkapja ezt az erdélyi báróval is.

– De a báró szintén vagyontalan? Mi maradhat rá atyjáról? Én pedig anyám után legalább ötször gazdagabb leszek.

– Nem is ez a fő akadály. Ha te szegényül született Bendeffy vagy, azt mondják: van a leánynak kettőjök számára is elég. Hanem, higyj az én szememnek, a leány szerelmes a báróba, s ez oly végső itélet, melytől nincs fölebbezés.

– És még se szakítsak velök?

– Addig, míg Spuller Jeannette titka ki nem derül, semmi esetre sem.

– Mi lesz a másik titokból? azon rejtélyes pénzforrásból, melylyel váltóimat fizettük?

– Ez nem sürgetős. Ez az én titkom, de nem szólhatok róla, mert becsületszavam fekszik rajta.

– Hátha mindkettőnek ugyanazon forrása és eredete van?

– Nem valószinű. Én legalább nem hiszem és nem is kívánom, hogy így legyen. Érdekeidnek legjobban megfelel, ha Dorozsmayné keze rejlik alatta; ez reményednek azon utolsó szála, mely még nincs megingatva. Szereted a kicsikét?

– Különös kérdés, épen tőled. Hogy ne szeretné a 33 éves quasi agglegény a szép, vidor, élénk, fürge és tűzszemű gyermeket? De azért nem tagadom, hogy Esztike _a mi társaságunkban soha sem lesz az, a minek az én nőmnek lennie kellene_. Ezen helyet egy másik sokkal jobban töltené ki!

– Értelek. Gondolsz még rá?

– Sokszor, és pedig bánkódással. Ha ezelőtt három évvel elveszem Louisét, vagyonomnak fele még ma is megvan.

– Hagyjuk ezt barátom, soha se beszéljünk olyan dolgokról, melyek nincsenek napirenden.

VI.

(Erdély fejedelme oly levelet küld Gencsre, hogy a báró kastélyának lakói rögtön fellázadnak.)

Megjött a junius. Vége az országgyűlés ülésszakának, szétmentek a képviselők; biztosan érzik magukat a miniszterek.

Dorozsmayné, leánya és a két bácsi elhagyták a fővárost. Zoltán mint utazási intendáns működik, kanonok bácsit gardedámnak nevezgetik. A társaság megnézte Koritnyiczát, Tátrafüredet, Bártfát, a hol még mindig fűtött szobákkal fogadták őket. Lejöttek a kies Eperjesre, a régi hírére érdemes Kassára, csizmadiákban bővelkedő Miskolczra, tanyákon nyaraló Debreczenbe s megpihentek a sok tornyú Nagyváradon.

Pál báró Gencs üde levegőjét szítta s hevert Pesten szerzett hervadhatlan koszorúin. A szomszédok napijáró földről özönlöttek látogatóba, megbámulni a fiatal embert, a ki teljes kilencz hónapig lakott a fővárosban és még sem változott meg úgy, hogy az apja se ismerje meg.

Zsuzsi néni anyai örömmel, megelégedéssel és diadallal legelteté szemét az érkezőn, a ki tapasztalatainak kimeríthetlen kincstárából pazarul osztogatta a tudományt és a bölcseséget.

– És ezen embert én neveltem – beszélé fűnek-fának. – Az én oktatásaim gyümölcse érett meg benne. Már nem korhely diák többé, minden ruháját haza hozta, fehérneműiből egy fél harisnya sem hiányzik, minden gomb a maga helyén, a városi rossz levegő nem rontá meg friss piros színét. És a mi fődolog, egy krajczár adósságot sem csinált. Soha, mióta Csikszék áll, ily tökéletesség nem termett Gencsen!

Élvezet volt képviselő urat hallani, a midőn honatyai munkálatairól számot adott. Mily dicsőség Gencsnek, hogy ember van ott, a ki mint jó ismerőseiről beszél a híres államférfiakról. Zsuzsi néni olvadozott, ha Pál fia úgy említé a miniszterelnököt, mint a járásban a szolgabírót. Leírhatlan volt a gyönyör, ha Pál báró félvállról említé: mondtam a pénzügyminiszternek, hogy nem ismeri Erdély népét, s midőn az ellenkezőt erősítette, felelém: Gyula, ezt nem bölcsen cselekedted, a helybeli viszonyok más intézkedést igényelnek, a józan politika más rendszabályt követel! Olyan szépen volt ez mondva, mintha csak Sennyei bárótól tanulta volna. Kéjérzet árasztotta el a gencsi udvarház lakóit, hogy egy helybeli ember szebben szól, mint a «Marosvásárhelyi Közlöny»-nek legutóbbi vezérczikke.

Természetes, hogy ennyi érdemet méltókép kellett megjutalmazni. És honnan szerezhetnének édesebb díjt, mint megházasítani Erdély arisztokracziájának ezen elsőrendű csillagát?

Szerencsétlenségre a tervezett kiházasításra épen a legszükségesebb föltétel hiányzott. Tudniillik oly hajadon, a ki ennyi érdemnek méltó jutalma legyen. Zsuzsi néni végkép meg volt akadva, mert a mióta keresztleánya, Zsuzsika, «elment a regement után», közelben, távolban nem ismert leányt, a ki ily kitüntetést igényelhet. Volt ugyan egy jól nevelt árva, a kinek 500 hold szántóföldje, 1500 hold erdeje volt, de kellemetlenül pisze volt az orra. Egy másik leány a szépség tökélyének volt kikiáltva, de annyi birtoka sem volt, a mennyi a talpa alatt elfér. Mind megannyi lehetetlenség, mely szóba sem jöhet.

Zsuzsi néni tanácsot kért a helybeli tiszteletestől is, a ki a multkor a miniszter látogatása alkalmával azon szép köszöntő verset írta, melyet az iskolás gyermekek maig is könybelábadt szemmel szavalnak a félévi vizsgán. Nagy tekintély lett ezáltal a jeles egyházi férfiúból, de a jelen alkalommal ő is csak azt felelheté:

– Valósággal, méltóságos báróné, ha körültekintek Csikszékben, nagy fölösleg van itt a férjhez adható uri leányok hiányában.

Tagadhatlan, hogy ez valódi államférfiúi magas stylusban volt elmondva, de a kérdés lényegét még sem fejtette meg.

Két hete mult, hogy szünet nélkül ünneplik Gencsen az ifjú bárónak szerencsés hazaérkezését, a midőn egy szép reggel levelet hoz a posta Nagyváradról.

Pál báró megismeri az írást, megreszket egész teste a kéjérzettől és olvassa, mint következik:

«Nos Zoltánus Bogárdy, Dei gratia Princeps Transilvaniæ, siculorum comes, partium regni Hungariæ dominus.

Kedvelt hívünk.

A minőnémüképen fejedelmi tanácsunkban elhatároztuk, azonképen magas uralkodói tisztünkhöz képest illőnek találván, hogy adott szavunknak néha híven is megfeleljünk, adjuk tudtára kegyelmednek, hogy mi, die 21 junii egész udvarunkkal együtt szabad kir. Kolozsvár városunkban megjelenni és ott fejedelmi székünket elfoglalni szándékozunk.

Minthogy pedig kegyelmed országunknak ezen vidékén jártas, az utakat jól ismeri, ezennel rendeljük és parancsoljuk, hogy félretevén minden késedelmet, egész familiástól együtt, semmiképen otthon nem hagyván kedvelt hivünk Gencsy Zsuzsánna nénémasszonyunkat, nevezett hű városunkban megjelenni, ott tartózkodni és további kegyelmes parancsolatunkra várakozni, legszentebb alattvalói kötelességének tartsa. Másként nem cselekedvén.

Quibus in reliquo stb. Datum ut supra.

_Zoltanus_ m. p.»

Míg Pál báró ezen fejedelmi leiratot olvasta, a jelenlevők, mintha érzették volna, hogy nagy dolgok vannak keletkezőben, szent kegyelettel vizsgálták a fiatal embernek arczvonásait. Legalább azt hitték, ő excellentiája a belügyminiszter írt e szörnyűséges nagy boríték alatt s tanácsot kér valamely fontos országos ügyben, a midőn a ház fiatal örököse nagyot nevetett és az asztalra veté a levelet; a mi azt jelenté, bátran olvashatja e titkot, a kinek kedve lesz hozzá.

Az első, a kinek bátorsága lőn, Zsuzsi néni volt, de megpillantván az első sorokat s látva, hogy a levél latinul van írva, átadá öreg rokonának, idősb Gencsy Pál bárónak.

Az öreg báró valóságos tőről szakadt falusi nemes volt, de távol sem együgyü fráter, a ki a tréfát nem értené, hanem az e levélben használt czím mégis égbe mereszté hajszálait.

– Mi az ördög lehet ez? Csak nem összeesküvés az országban? Külön akar Erdély szakadni s újra nemzeti fejedelmet akartok választani? Szeretem a jó tréfát, de megkövesse magát Bogárdy uram ő kegyelme, hogy a míg Bethlen, Kemény él az országban, addig más fajnak hátrább az agarakkal.

Zsuzsi néni mint kisértet elhalaványodott e szörnyű szavak hallatára. Egyik férfiról a másikra tekintett, s nézte, melyik készül legelébb magyarázatot adni.

– Kedves jó apám – szólt az ifjú. – Ez a Bogárdy Zoltán a legbölcsebb és legkomolyabb ember, ha tesz valamit, de már ha beszél, elragadja fantasiája, ha pedig ír, nincs határa bolondságainak.

– De minő helytelen játék az ily czímet felvenni. Voltak idők, a midőn az ilyen farsangi komédiáért lenyakazták az embert a kolozsvári piaczon.

– Ne féltsük mi az én drága barátomat, mert sérthetlen képviselő, s a ház engedelme nélkül kriminalitásba nem szabad fogni. Ha pedig akadna itt államügyész, a kinek még be nem nőtt a fejelágya s ezen okmány alapján nota alá akarná fogni Bogárdyt, leszakadna a Sándor-utczai épületnek teteje a hahotától.

– Jól van, hagyjuk el a dolog bolond oldalát, de minő elbizakodott ficzkó az, a ki engem egész családommal együtt egyszerűen Kolozsvárra beczitáltat?

– Kedves apám. Ez a levél csak azért van írva, hogy tudassa velem, melyik napon érkeznek Kolozsvárra azok, kiket én oda szívszakadva várok. A többi, hogy kérjelek titeket és én mondjam el, mennyire életem boldogsága függ ezen úttól, az egészen rám van bizva.

Most már Zsuzsi néni lépett elé, mint korlátlan hatalom a háznál, s hallván valamit az «élet boldogságáról» beszélgetni, fenyegető hangon kérdé:

– Pál! micsoda gonosz asszonyi praktika forog itt kérdésben?

– Drága néném, az asszonyok ártatlanok, egyedül én és Bogárdy barátom kovácsoljuk az összeesküvést. Szándékunk van hölgyeinknek kellemes meglepetést szerezni.

– Pál! rosszat gyanítok. Te megcsalod öreg nénédet s vakmerő voltál engedelmem nélkül egy tarka selyemruhás pesti czifraságnak házasságot igérni!

– Azt még nem tettem, de óhajtanám, hogy nénikém kegyes engedelmével mentől elébb megtehessem.

– Jóságos egek, rám ne szakadjatok! Ez a boldogtalan fiú megint találkozott avval a veszett személylyel, a kit egyszer már Kolozsvár piaczán karon fogvást vezetett végig.

– Angyalom nénikém, az a bizonyos nő mai napon jól meglehet 40 éves szépség; az enyém pedig 18 sincs egészen.

– Pesti?

– Ott lakik anyjánál, de nem ott született.

– Jó házból?

– Régi törzsökös nemes.

– Szegény?

– Az a baj, hogy nagyon is gazdag.

– A nevét akarom hallani.

– Dorozsmay Esztike.

– Oda vagyok! mindjárt tudtam, hogy kedves fiamat a kitanult pesti kaczérság vagy a sok pénz elszédíti. Ritkóczyné azt írta nekem róla: vár rá vagy 260,000 forint örökség.

– Az ezrek számát nem tudom, kedves nénikém. De ha Ritkóczy báróné azt írta volna, hogy ugyanennyit tehet évi jövedelme, bizonyosan sokkal közelebb jár az igazsághoz.

– Oh, oh – szólalt itt közbe idősb Gencsy Pál és jámbor becsületes szeme széles karikára nyilott. – Hogy mondtad? 260,000 forint jövedelem?

Pál báró csak fejével intett igent, míg Zsuzsi néni megvető mosolylyal fogadá a képtelen mesét.

– Kedveseim, – mondá az apa, – a világ az eladó lányok hozományát mindig megkétszerezi, de ha a jelen esetben csak tizedrésze is igaz lesz a hírnek, megérdemli a lány, hogy elnézzünk érte Kolozsvárra.

– Végünk van, – siránkozék Zsuzsi néni, – minden férfi megbolondult a háznál. Szerencsétlenek! Ha ilyen gazdag volna a leány, rég elkapkodja valamelyik gróf vagy herczeg!

– Oh, oh, – veté közbe a kastély ura, – és mért ne volna elég neki egy báró is? mert országunk törvénye szerint a herczeg, gróf és báró mind egyforma mágnás. – Ezt mondva, büszkén emelé fel fejét, s folytatá – Gencs birtokosai már Zápolya idejében szolgálták a hazát és szabadságot, míg a három magyar herczegnek diplomája tegnapelőttről, Mária Terézia koráról szól.

– Vakok vagytok mindketten, – felelt boszúsan Zsuzsi néni. – Hiszen ha oly gazdagok volnának, nem sajnálnák az uti költséget, hanem magok jönnének Gencsre.

– Ez egyelőre lehetlen, nénikém. Hogy jöhetne hozzánk Dorozsmayné, a midőn itt csak engem, fiatal nőtlen legényt ismer? Esztike kisasszony még nem menyasszonyom, hogy ősi szokás szerint ide hozhatnák háztüzet nézni.

– Nagyon természetes. Pál fiamnak igaza van – szólt ismét az apa, kinek szemét a tömérdek pénz mindinkább megvesztegeté. – Nem jöhetnek ide, míg meg nem kértük a lányt.

– Vagy Zsuzsi néni ismeretséget nem kötött vele, – tevé hozzá kiigazítólag az ifju.

– Tehát nekünk illik oda utazni.

– Úgy van, – felelt a fiu, örömmel ugorva apja nyakába. – Elmegyünk és szentül igérem, hogy mindaddig, mig Zsuzsi néném is azt nem mondja: Pál, te szerencsés kópé vagy, vedd a lányt, mert ez a legszebb és legjobb az országban, Isten is csak neked teremtette… semmire sem kötelezem magamat.

– Mered ezt megigérni?

– Akár megesküdjem rá.

– De hát ha azt mondanám, nekem e fényes, czikornyás teremtés nem kell?

– Ettől nem félek, mert teljes lehetetlenség. Erről csak akkor beszéljünk, ha látta Zsuzsi néném imádottamat.

– Megkérjük a kezét még Kolozsvárott?

– Jobb lesz itt Gencsen, hadd lássa az özvegy, minő ősi ház becsületére bizza gyermekét.

– Itt van ni, – kaczagott Zsuzsi néni. – Értse, a ki tudja, a férfiakat. Épen most mondtad, nem jöhetnek ide, s még is itt akarod kezét kérni.

– Nem jöhetnek ide, az igaz. De ha Zsuzsi néni Kolozsvárott ismeretséget köt velök, bátran meghivhatják nehány napra. Esztikém már ismeri a ház lakóit. Atyámnak és testvéreimnek fényképeit már látta, Zsuzsi nénit pedig úgy megszerette, mint második anyját.

– Engem, megszeretett? hogy jutok én e különös megtiszteltetéshez?

– Együtt örvendettünk és együtt olvastuk fel Zsuzsi néni leveleit. Oh ha látta, ha hallotta volna, mily rokonszenvvel és érdekeltséggel fogadta a gencsi ujságokat.

– No ez megint szép dolog. Megmutatni az én leveleimet egy idegennek! Végre is attól félek, hogy ez az elkényesített városi fehérnép majd fitymálva nézi le szegénységünket.

– Egészen ellenkezőleg. Boldogok lesznek egyszerű házi körünkben, mert azt az örökös soiré-t csakugyan megunhatták.

– Úgy van, – erősíté idősb Gencsy Pál, – fiamnak igaza van. Én is enyedi diák koromban, egy csizmadia fiával, mindig kicseréltem az én fehér kenyeremet feketéért.

– Még mindig nem vagyok tisztába, – kétkedék Zsuzsi néni, – Pál úgy beszél, mintha minden bizonyos volna. Legalább csak mondtad neki, hogy szereted?

– Én? soha egy szóval sem.

– No lám. És mégis oda akar minket bolondítani, Kolozsvárra.

– Kedves nénikém, nem kell azt szóval kimondani, a mit ketten együtt éreznek. Az első látástól kezdve csodálatos bizalma volt hozzám. Én tanítottam őt sok szépre, jóra és igazra s ezért engem, tréfából, mindig kedves professzorának nevezett. Addig míg tőlem nem hallotta, azt sem tudta, mi az igazi szerelem? de hála Istennek én megtanítottam rá.

– Mondhatom, gyönyörű tudomány! melyre a 25 éves fiatal ember a serdülő leánykát tanítja. Hallod-e? az én időmben az ilyen szépséges mákvirág tanítót söprővel kergették el a háztól.

– Lehet. Hanem engem még is megtűrtek; vagy legalább a leány nem tett panaszt ellenem… Pedig a leánynak volt már akkor és van ma is elismert vőlegénye.

Mikor e rettenetes szót az apa és Zsuzsi néni meghallották, egyszerre kétségbeestek, s a mit eddig netán reméltek is, szélnek eresztették.

– Hah! – sikoltott Zsuzsi néni. – Már látom, mi lesz a dologból! Leányrablás! Épen mint jó minapában, a mikor a Mikesek erőszakosan elhurczolták Tarnóczy Sárát!

– Hogy értsem ezt? – kérdé homlokát elredőzve az apa, a ki az álmodott sok pénzt egyszerre markából ujra elröpülni látta.

– Apám. Épen is csak azért kell nekünk Dorozsmaynét és leányát ide meghivnunk, hogy megszabadítsam őt ama másiktól. Pesten sok szóbeszéd kerülhetne ki a dologból, de ha Gencs «bevégzett tényt» mutathat fel, akkor Bendeffy Arthur gróf mentől kevesebbet beszél a dologról, annál bölcsebben teszi.

– Hogyan? Egy Bendeffy gróf is el akarja venni? Fiam, élve, halva, vedd el e leányt; most már bizonyos, hogy dicső régi családból származik. Mert a Bendeffy grófok nem szoktak pusztán csak pénzért házasodni!

– Történetileg be van bizonyítva, hogy egy Dorozsmayt 1650-ben a temesvári basa karóba húzata.