Part 14

– Azt gondolja, gróf úr, nem tudom én, hogy szoktak a nagy urak örökre, híven szeretni? Elveszik a leányt s ha szép, büszkén mutogatják a világnak, épen mint a paripát, mely az első díjat megnyerte. Aztán egy ideig tetszik nekik, hogy a férfiak irigylik szerencséjét, mindennap más színű selyemruhába öltöztetik a rabnőt, később visszamegy a férj a világba, a nő pedig otthon unatkozik.

– Esztikém! végtelen örömömre szolgál, hogy e szomorú rajzban nem ismerhetek magamra.

E pillanatban a negyedik felvonásra adtak jelt. A kanonok bácsi részint csendes hangon, részint kenetteljes integetéssel tudtul adá az özvegynek, hogy a mi a színműben következik, az nem is leánykának való. Ő maga ugyan végig ott maradt, de a család elhagyta a szinházat.

Arthur gróf úgy mutatta, mintha igen jól mulatott volna menyasszonyának elmefuttatásán, s derült arczczal kíséré a hölgyeket kocsijokig.

Azután sietett a kaszinóba s ott mindent, a mit hallott, barátjának, Porczogh bárónak elbeszélt.

– Ha nem olvasott regényt, akkor ezen fantasztikus hiábavalóságoknak csak egy forrása lehet. Az erdélyi vad báró mulattatja effélékkel.

– Becsületemre, valóságos bécsi «Posse»-t játszott velem. Felséges vőlegényi figurát játszhattam, a kinek egy pensionaire leczkét ad a szerelem elméletéből!

– Közös sorsa mindnyájunknak, a kik szép és gazdag lányt akarunk haza vinni. A mi pedig a bárócskát illeti: censeo Carthaginem delendam esse. Magyarúl: pusztítsd el a bárót, ha lehet tisztességes módon.

– Csak nem hiszed, hogy titkos értekezleteket tartanak egymás között?

– Titkon nem. De még is úgy, hogy mások ne hallják. Ha nagy társaság van jelen s külön coteriák alakulnak, Gencsy Pál báró mindig a házi kisasszony közelébe telepedik, s beszélhetnek, a mi nekik tetszik. Különben néha a buffetben is találkoznak, ott külön conventiculumot tartanak, sőt forma szerint kettecskén vacsorálnak.

– Ezer ördög, hiszen ezt tulajdonkép tűrni sem tartoznám.

– Bizonyára nem. Nálunk, a mi embereink között semmi esetre sem. Dorozsmayné azonban, mint magad mondád, erősen ragaszkodik ahhoz, hogy háza a középnemesség osztályához tartozik. A ki az ő «bevett szokásai» ellen tiltakozni bátorkodik, azt mondja neki: élünk szabadságunkkal s a kinek ez nem tetszik, kereshet másutt mulatságot.

– Meglásd, nem ők, de én mondok le rólok először.

– Teheted. De mit mond erre a 36,000 forint jövedelem, feltéve, hogy Dorozsmayné szívességéből jutottál hozzá?

– Igazad van. Ezzel rövid pórázon tartanak. Mert nincs is a pénznél gyalázatosabb hatalom. Nekik semmibe sem kerül, én pedig rabszolga vagyok. A 600,000 forint első helyen van birtokomra betáblázva, tehát olyan biztos, mintha az angol bankban volna letéve; engem pedig oda rángatnak vele, hova szeszélyük hordja. Meglásd, augusztus végén újra elhalasztják esküvőmet.

– Még annál rosszabb is történhetik, mert az ilyen alsóbb osztályoknál hiányzik az érzék a gyöngédségre. Hátha épen esküvőd reggelén azt irják vagy izenik, hogy Esztike kisasszony hirtelen mást gondolt, nem szándékozik oltár elé lépni s megkérnek, hogy félreértések elkerülése végett jól tennéd, ha a nádor-utczai házat innen túl ritkábban szerencséltetnéd jelenléteddel.

– Elébb megtörténhetik, mint nem. Másnapra pedig rám küldik Spuller Jeannette-t, megkérik a félévi kamatot és felmondják a kölcsöntőkét. Porczogh! a Missisippi messze van, de ezen szolgálatot a Duna is megtehetné, ha díszesebb nem volna egy golyó az agyamba!

IV.

(Szól egy öreg nagy urról, a ki nejének szép igéreteket tesz; de kérdés, megtartja-e végrendeletében?)

Bécsben vagyunk, a Burghammer palota legbensőbb szobáiban.

Este volt, két teljes órával az ebéd után, a midőn egyszerre minden fenekestől felfordult. Három kocsis fogta be a lovakat s vágtatott a városban a leghíresebb doktorok után. Herczegi házhoz csak rendjeles, udvari tanácsosi ranggal felruházott egyetemi tanár járhat s a késő órában nagy feladat volt őket feltalálni.

Ő herczegsége e napon különös jó étvágygyal ebédelt, a fekete kávé után bement a herczegnő szobáiba, hogy újra elmondja, mily boldog napjai vannak élte alkonyán, a mint egyszerre épen a leglelkesültebb pillanatban szédülni kezd, kezével halántékait összeszorítja s kimondja e rettenetes szót: vér tódul az agyam felé!

E szörnyű csapásra fordult fel a palota fenekestől. A legelső segítség, kit hatalmas Bécs városa küldhetett, a Schotten-Ring egyik mellékutczájában üzlettel biró borbély, a ki behozatván a beteg szobájába, semmit sem akart saját felelősségére kezdeni. De miután a herczeg karját tartá és világos szóval parancsolta, hogy haladék nélkül eret vágjon, előkeresé műszereit.

A bőven kiömlő vér csodálatos könnyebbséget szerzett a szenvedőnek, úgy hogy fél óra mulva, a midőn egyik nagy doktor a másik után fuladozó lélegzettel megérkezett, mindnyájan úgy találták, hogy itt ugyan többé sürgetős teendőjük nincs, hanem írtak valami keserű haszontalanságot a patikából; az érvágást pedig, miután ezt a herczeg maga parancsolta, mint «bevégzett tényt» a tudomány tekintélyével egyhangúlag befödözék. A borbély a szolgálatért kapott egy piszkos 10 forintost, a nagy doktorok egyenként 100 aranyat. Mert azon bevett szokás uralkodott a palotában, hogy rendes orvost csak a cselédek számára tartottak, az uraság pedig esetről-esetre hivatta azon orvos urakat, kiknek beavatkozása nélkül ranggal bíró embernek meghalni illetlen volna.

Louise herczegnő elvitázhatlanúl nemes lelkű nő vala. Igaz, hogy nem a szív, hanem a higgadt józan ész tanácsa vezette őt Burghammer úr száraz karjai közé, de aztán, hogy egyszer ott volt, híven tölté be esküvőjével elvállalt kötelezettségét. Legalább senki sem volt, a ki látta volna őt az ellen véteni.

A herczeg mindig azt mondta otthon és a bizalmas körökben, hogy mondhatlanúl boldog. Hogy ezt bebizonyítsa, elárasztotta nejét, mint már hallottuk, drága ékszerekkel, és gyönyörködni látszott kettős hivatásában, hogy atyja és férje lehetett a szép asszonynak.

A herczeg a roham legyőzése után oly könnyebbült volt, hogy ágyba sem akart menni. Saját hálószobájába neje karján vándorolt, s itt egyik pamlagon vetettek számára pihenőt, s lefekvén egy darabig gyönyörködve legelteté szemét a herczegnő bájain. A házaspár vigasztalta egymást. A nő erősítette, hogy minden jobban lesz a tavasz langyos fuvalmainál, a herczeg, hogy szépen gondolkodott imádott Louise-ja jövőjéről legutóbbi végrendeletében.

Ő nagyméltósága rangjához illő egykedvüséggel fogadta a véletlenül beköszöntött rohamot. Kissé félrevonult a felső ajka, szemével gyanakodólag pillantgatott, de ha beszélt, az csupa méz, áldás és ájtatosság volt. A lélekrázó látvány mindenkit ünnepélyes hangulatban tartott. De ha közönséges ember a herczeg, olyan mint a többi, azt suttogják körülötte: ravasz a vén róka, még halálos ágyán is.

– Kedvesem, – szólt a herczeg, miután nején kívül mindenkit dolgára küldött – ez nagyon is érthető «adóintés» volt a mennybeli financz-minisztertől. Ezúttal ugyan kaptunk egy kis respirót, de itt az idő, hogy gondoskodjunk a jövőről, mert meg van írva: nem tudod, melyik órában kérik a te lelkedet.

– Herczegem…

– Kérem, ne szakítson félbe. Mindig tudtam, mit parancsol kötelességem és sohasem feledtem, minő áldozat az, ha 21 éves nagyon nagyon szép leány 68 éves öreghez megy nőül.

– Uram; áldozatról nincs tudomásom, mindig boldog és elégedett voltam.

– El vagyok ragadtatva, hogy így érez; de tudnia kell, hogy közvetlenűl esküvőnk után, midőn oly bizalommal nyujtá felém kezét, megírtam végrendeletemet.

– De uram, önt e tárgy felizgatja.

– Egészen ellenkezőleg, inkább megnyugtat. Épen e pillanatban könnyebbülten vagyok, s telve jó reménységgel. De ebből nem következik, hogy elfeledjük a jövőt, mely el nem maradhat s kegyetlenség, sőt hálátlanság volna tőlem, ha az én szép özvegyem –

– Ah e szó, uram…

– Mondám: ha az én szép özvegy herczegném csak a végrendelet hideg betüiből értesülne legelőször, mint igyekeztem jövőjét biztosítani.

– Semmi kétségem ez iránt s a mit az én herczegem tett, az mind jól van megtéve.

– Ön tudja, asszonyom, hogy rangomhoz és czímemhez kötött uradalmaim fölött nem rendelkezhetem. Ez unokaöcsémet, az ezredest illeti, a ki Prágában lakik és szorgalmatosan csinálja az adósságokat sokáig nem késhető halálom számlájára. Nem veszem tőle rossz néven, magam sem cselekedtem különben fiatal koromban, pedig én közvetlenűl atyám után örököltem. Meg vagyok győződve, hogy ha vállaira vetheti herczegi palástomat, ő is csak oly tisztességes, rendtartó, sőt fösvény gazdag úr lesz, mint én vagyok.

– Ah, ön fösvény? ezt ma hallja a világ először. Én mindig az ellenkezőjét tapasztaltam.

– Beszéljünk unokaöcsémről.

– Unokaöcscse mindig szerette önt.

– Oh nem kétlem; de még jobban szerette czímemet s a hozzá kötött uradalmakat Morvában és Csehországban. De én végrendeletemről akartam szólani, tehát hallja. Minden a mi szabad vagyonom, tisztán és kizárólag az öné. Remélem, hogy ezen hagyományból mint özvegy díszesen föntarthatja rangját s a gyász elmultával egészen saját ízlése szerint választhatja második férjét.

– Herczeg, ez iszonyú beszéd. Csak az elvetemedett nő gondolhat a férj életében második házasságra.

– Megengedem, a nő részéről; de józan okosság és hideg bölcseség a férjnek előrelátó elméjében. Nem érdemlette meg a sorstól, hogy egy életben két áldozatot hozzon. Mit esküdött nekem? hogy halálomig hívem marad. Soha sem panaszkodtam, mint ha igéretét meg nem tartotta volna, ha pedig behunyom szememet, megszűnik minden kötelezettség. Egyedül a jó emlék az, a mit igénylek. Azonban üzleti dolgokról beszéltünk, tehát folytassuk szárazon és hidegen.

– Elég erős ön ily hosszú beszédre?

– Mondtam, semmi bajom. Ezuttal kijátszottam minden veszedelmet s kaptam a természettől bizonytalan határidőre szóló moratoriumot. Tehát használjuk fel ügyeink rendezésére. Ezen palotát jövedelmeimnek megtakarított maradványaiból építettem és elláttam mindennel, a mit a fővárosi élet követel. Van benne dísz, fény, kényelem, kincs és gazdagság. Még művészet is illő arányban. E palota s minden a mi benne van, halálom után öné. Nem szükség ennek pénzbeli értékét is kijelölnöm, majd kiszámítja a pénzügyi hatóság, ha az átiratási illetéket az érték arányában kiveti. Ez végrendeletemnek egyik pontja, mely önt illeti.

– És ez magában több, mint igényelhetek.

– A második pontot, codicil alakjában kitöröltem. Kevéssel ezelőtt kivánta ön tőlem, hogy azon 750,000 forintot, melyet névszerinti értékben számítva állampapirokban, házassági szerződésünk szerint az ön számára kikötöttem, adjam át az ön kezébe.

– Igen, herczeg.

– És át is adtam. Ketten saját kezünkkel hordtuk át a csomagokat az én kabinetemből az ön szobáiba, hogy még a kiváncsi s mindig leskődő cselédség se vegye észre. Ön ezen papircsomagokat jól elzárta saját pénzszekrényébe.

– Igen, herczeg, ezen érték nálam van – felelt a herczegnő, nem ok nélkül használva a papircsomag helyett az átalánosabb «érték» kifejezést.

– A harmadik pont: azon 5000 hold birtok, melyet Magyarországban Somogymegyében vásároltam, melynek jövedelmét tűpénz czímen eddig is élvezte. Végrendeletemben megvan az intézkedés, hogy e birtok az ön nevére átírattassék.

– Önnek nagylelkűsége határtalan, uram, herczegem.

– Ne dicsérjen, mert körülbelül a végére jutottunk. Ezen kívül nem talál ön egyéb értéket e palotában mint legfölebb fél milliónyi bank- és vasuti részvényt. Hogy mennyi lesz a készpénz, az az időtől és körülményektől függ. Az uradalmak jövedelmeit évnegyedenkint szokták beküldeni, tehát az összeg az évnegyed elején rendesen tetemesebb, mint a végén.

– Herczeg, maga az ékszer, mit nekem különböző alkalmakkor ajándékozott, vagyont képvisel.

– A mit ajándékba adtam, az nem fordul elé végrendeletemben. Tartoztam vele, hogy herczegném az udvarnál és a társaságokban rangjához illőleg jelenhessék meg. Most pedig tudtára adom, hogy a családi gyémánt, műkincs, arany és ezüst asztalkészlet mind csehországi kastélyomban van lerakva és leltározva. E tekintetben önnek czímem örökösével semmi számadása sem lesz. Ezt így vettem át atyám halála után, így kell hátra hagynom, mert ez a Burghammer nemzetség kincstárát képezi. De a mi itt, e palotában van, az mind saját szerzeményem, mind szabad tulajdonom. Öné lesz, csak a ragadozó cselédség körmétől kell megőrizni.

– Cselédeink régiek és megbízhatók.

– Lehet; de én a jó erős Wertheimban még is többet bízom, mint bármely hánytorgatott hűségben. Még saját komornyikomról sem teszek fel többet, mint hogy nem nagyobb tolvaj, mint uri házaknál szokás. Bízik ön komornájában?

– Minden parancsomat hűséggel teljesítette s én teljesen meg vagyok vele elégedve.

– Ez szép, de nem mindig elég. Kell a hűséghez és engedelmességhez néha még ügyesség, buzgóság, fáradhatlanság, sőt még a hallgatni tudás is.

– Semmi panaszom ellene.

– Tehát hű és hallgató nő. Urnője parancsából tette, hogy február elején, a midőn itt volt Porczogh báró, 37,800 forintot hozott egy bankból s e pénzt az én herczegnőm kikölcsönözte.

– Ön ezt tudja, herczegem?

– Tudom, de ne gyanusítsa komornáját. Nem ő fecsegte ki a titkot, hanem a bank, a hova ön holmi divatból kiment ékszereket küldött. A bankár, a ki kollegám a Reichsrathban, fájdalmasan panaszkodott, hogy a Burghammer ház, ha pillanatilag pénzre van szüksége, még ékszert küld oda zálogba, holott teljes pénztára mindig rendelkezésünkre állott. Én erre hozzá mentem, kifizettem a kölcsönt, s ha ön a zálogról szóló elismervényt a bankba küldi, az ékszert akadály nélkül haza hozathatja.

– Herczeg, meg fogom mondani, mért kellett nekem e pénz. Porczogh báró azt mondta, bizonyos rokonom…

– Az ég szerelmére, herczegnőm, szót sem többé! Még azt gondolná, hogy számot kérek tetteiről! Ha rokonát mentette meg pénzzavarából, ez mindig teljesen elég ok arra, hogy néhány haszontalan fénykövet, melyhez az embert különös emlék nem köti, ideig-óráig nélkülözzünk.

Ezen czélzatos szó, «melyhez különös emlék nem köti» megdöbbenté a herczegnőt. Jel volt ez arra, hogy óvakodjék, mert a herczegnek nyájas bizalmaskodása a legélesebb gúnyt is rejtheti magában.

Hallgatott tehát, de a herczeg folytatá:

– Az én herczegnőm azt teheti sajátjával, a mi neki tetszik. Én akarok a legutolsó lenni, a ki valaha számadás alá akarná venni. Mindig helyeseltem, ha az asszony is ért valamit üzleti dolgokhoz s vagyona kezelésében önállóságra tud emelkedni. Jól teszi, ha üzletekbe is bocsátkozik, a hányszor ezt fényes rangjának belevegyítése nélkül megteheti.

– Remélem, herczeg, nem teszi fel rólam, hogy a börzén játszom?

– Ilyesmi eszembe sem juthat. De előadhatná magát oly alkalom, mely által az én herczegnőm a kezéhez vett 750,000 forint tőkének jobb hasznát vehetné. Értem kamat tekintetében. Mert valóban nem megvetendő csekélység, ha az ember az eddig élvezett öt százalék helyett, hasonló biztonság mellett, hatot kaphat.

– Herczeg! czélzás akar ez lenni?

– Nem. Csak figyelmeztetés, még pedig a legőszintébb, legbarátságosabb és legbizalmasabb értelemben. Az én herczegnőm cselekvési szabadságát soha sem korlátoztam, mert tudtam, mily jól ismeri felvállalt szent kötelességét. Ez lesz vezérelvem, azon napokra is, míg élek. Az elzálogosított ékszer dolgában pedig ne vegye rossz néven a bankár indiscretióját, mert pusztán kereskedelmi usance volt ez, mint másutt is, ha jelentékeny összeg forog kérdésben.

– És ha tudják, – tevé hozzá a herczegnő keserű mosolylyal, – hogy minden vagyon a férjé, a nő pedig hozomány nélkül jött a házhoz. – És mellé gondolta – egy kevés értéktelen fiatalságon kívül.

A herczeg megtörölte homlokát; talán nem is hallotta a megjegyzésnek fönhangon elmondott részét s aztán beteges hangon folytatá:

– Még más fontosabb pénzügyi operatióról is hallottam valamit, s mondhatom, rendkívül örvendettem. Ha a magyar urak és asszonyságok mind így tudnának a pénzzel bánni, nem jutna a fél ország zsidó kézre. Most azonban érzem, hogy erőm kimerült. Igen lekötelezne herczegnőm, ha kinyújtaná karját s megrántaná a csengettyű szalagját, mert ily roham és ily boldog házaspári értekezés után legjobb, ha a vén ember ágyba megy.

A herczegnő csengetett s arra a termek távolából a komornyik és a szolgák serege sietett elé.

– Kedves Louise. Engedje meg, hogy csendes éjet kivánjak. Álmodjék azon tiszta, szent boldogságról, mely eltölti a szívet, ha valamelyik igazi jó barátját örökre lekötelezte. Burghammer herczegnek úgy sincs már egyéb teendője e világon, mint eltelve háladatos szívének sugalmával, megírni végrendeletét, mely szép herczegnőjének legédesebb álmait valósítani fogja.

A herczegnő elhalaványodék. Nem a szavakban rejlő fenyegetés miatt, hanem hogy Burghammer herczeg, a ki mindig tökéletesen tudta, mit és hol tesz valamit? ily leggyöngédebb természetű tárgyról nem tartózkodott még a cselédség jelenlétében is beszélni.

A komornyik és segédlete a herczeget ágyába vivé, a herczegnő pedig csak úgy volt itt jelen, mint egy a többi közül s midőn a beteg ágya mellett mint ápoló, mint virasztó helyet foglalt, a herczeg máskor soha sem tanusított édeskés hangon szólt hozzá.

– Oh, kedves Louise, csak nem akar itt álmatlan éjt tölteni, mellettem, ily jelentéktelen szélhűdés miatt? Higyje meg, nem volt több, mintha a galamb szárnya megsimítja homlokomat. Ennél az is komolyabb, ha az ember véletlenül a butor szögletébe vágja a könyökét s ott bizonyos ér elzsibbad.

A herczegnő azonban mindent jól értett, még azt is, a mit férje elhallgatott.

És nem is jelentett ez az egész hosszú társalgás egyebet, mint igazi nagy uri hideg boszut. A herczeg elmondá, minő lett volna végrendelete más körülmény között s minő lesz most, egy vagy más ok miatt.

V.

(Utazási terv, mely egy részről reményt ébreszt, más felől szörnyű boszúságot okoz. A grófi korona sem oly kulcs többé, mely minden lányszivet és minden pénzszekrényt megnyit.)

Elmult a husvét ünnepe, gyönyörűen kitavaszodék az idő és Arthur gróf még mindig a Dorozsmay-házban vélte feltalálni őrangyalát, titkos szabadítóját.

Néhányszor élesen vizsga szemet vetve, példálózgatott az özvegy előtt valamely láthatlan kéz működéséről, de a nádor-utczai ház asszonya soha sem látszott megérteni a czélzást, vagy a mi még rosszabbul ütött ki, félre értette a gróf homályos szavait.

Spuller Jeanette-ról semmi hír, semmi legcsekélyebb életjel. A 18,000 forint még illetetlenül hever a József-téri lakás második emeletének valamelyik szekrényében, mert Arthur gróf még mindig nem kapott új kedvet pazarlásra, de még bővebb költekezésre sem. Lóról, kocsiról, operai tánczosnőkről lemondott, jól ízlett neki az ebéd a mamánál s gondtalan életmódjában annyira hízott, hogy a háznál már a «kövér gróf» czímén emlegették.

– Báró! most már nem tagadod többé, hogy Spuller Jeanette nevű nő nem él e világon. Egyszer egy napra szállott le a Sirius csillagból s ott töltött egy éjet a bástya-utcza sötét vermei között, hogy új évi ajándékul hozzon nekem 36,000 forint jövedelmet.

– Úgy látszik, – felelt Porczogh báró. – De hiszen ez is csak oly véletlen szerencse, mint a többi. Tetszett a sors szeszélyének, hogy Bendeffy grófnak szülessél, nagy örökséget nyertél hozzá, el is pazaroltad illendő prosopopeiával. Azonban újra feltámad szerencse-csillagod, mely már fegyverzettel megjelenő leggonoszabb hiteleződet elriasztja. Barátom, már bölcsőd fölött kerubinok mosolyogtak, mert semmi sem bizonyosabb, mint hogy Spuller Jeannette-et a vasuton megfojtották a tolvajok, elvették pénzét, iratait pedig megsemmisítették. Ime így menekedhetik meg az ember a mai világban 600,000 forint adósságtól.

Arthur gróf jó kedvét azonban Esztike kisasszony közönyössége nagy mértékben lelohasztotta. Nagyon feltünőleg kerülé a tanuk nélküli pillanatokat vele. Ha jókor jött a házhoz, a kisasszony még toilette-szobájában volt elfoglalva, ha később, akkor menyasszonyát már a leányok társaságába vegyülve találá s nem nyerhetett tőle több nyájas szót, mint bármelyik más férfilátogató.

A társaság tagjai közül többen, kik a jövőbe láthatni véltek, kevésbbé kezdék őt elismert vőlegénynek tartani s azt suttogták, hogy a mint elaludt már egyszer e dolog, úgy elenyészik minden újra s még a füstje sem marad meg. Mindenki észrevette a menyasszony hidegségét, hogy soha sem fogadja grófját örömmel, nem ragyognak fel szeme sugarai közeledtére s ha távozott, egyszerűen tudomásul vette s néha azután még jobban mulatott, mint azelőtt.

Hivatalosan azonban minden a régiben maradt, csak belől a gróf mellében forrott a boszuság és a türhetlenné vált helyzetnek mindenkép véget akart vetni. Érzette, hogy a csomót ketté kell vágnia, dőljön a kérdés akár jobbra, akár balra.

És miután már kétszer, rohammal nyerte meg a csatát, harmadszor is riadóra készült.

Megragadta tehát a legelső alkalmat, melyben a ház asszonyához közeledhetett és mondá:

– Drága nagyságod. Leírhatlan az én szenvedésem, forró szerelmem pedig sürgetőleg ösztönöz, hogy nyilt szívvel kérjem: ha tán lehető volna a kitűzött augusztusi határidőből, mely rám nézve egyértelmű az örökkévalósággal, legalább két vagy három hónapot elengedni. Ime mily friss és viruló egészségnek örvend menyasszonyom! Testileg-lelkileg a legtökéletesebben kifejlődött ifjúság. Mért tehát ezen fölemésztő időpazarlás, melynek minden elvesztett percze éveket rabol el boldogságunkból?

– Gróf úr, – felelé anyai komolysággal Dorozsmayné. – Igaza van, hogy az orvos véleményét bízvást félretehetjük. De ha leányomra bíztam, hogy tetszése szerint választhassa azt, a kinek e földön a sírig élettársa lesz, még kevésbbé foszthatom meg azon szabadságától, hogy akkor lépjen oltár elé, mikor neki tetszik. Gondolja meg gróf úr, hogy a leányok életének legszebb tavasza azon rövid korszak, a midőn kiléptek a gyermek-szobából s helyt foglaltak a társaságban a felnőttek között. Ha tehát tetszik leányomnak ezen boldog időszakot legalább addig élvezni, míg 18.-ik évét betölté, nincs annyi hatalmam, hogy határozatát megváltoztassam.

Ebből állott a sok kétkedés után megindított erélyes föllépésnek sivár eredménye. Maradt minden a régiben, de legalább semmi jel sem mutatott a visszalépés felé. Szóval: Arthur gróf még mindig vőlegény s a ki 33 augusztus hónapot már megért, megvárhatja a 34.-diket is.

Mindamellett ő méltósága oly prózailag savanyú képet csinált, hogy közönséges polgári vérből származó ember sem tehette különben.

Soha életében keserűbben nem érzette vagyona elvesztésének következményeit, mint e pillanatban. Valósággal mint könyörgő, mint esedező fél állott a középnemesi ház küszöbe előtt.

És még sem mondhatott le reményeiről, mert lehetlen volt kiverni fejéből a gondolatot, hogy csak az özvegytől telhetett ki az eszme, hogy Kaula és társa követelését megvásárolja. Más akárki teszi, már régen jelentkezik a lejárt kamatokat követelni. De nem volt-e borzasztó gondolni, hogy egy Bendeffy gróf, az által, hogy a kamatot fizetnie nem kell, a szó teljes értelmében _ajándékot fogad el!_ A rossz világ nyelve még lealázóbb szót is használt volna!

Igaz, ismert még e földön egy szívet, a ki még nagyobb áldozatra is kész. Hiszen Louise herczegnő volt az, a ki segített neki, hogy előnyös házasságot köthessen. Oly áldozat, melyet csak az eszményiségig szerető nő tehet. De jelen esetben szó sem lehetett róla, mert ily összeggel e nő nem rendelkezhetett; legalább férje életében semmi esetre sem.

Valami azt sugta a gróf fülébe, hogy a válság perczei közelegnek. Egyéb nem kellett a kitörésre, mint hogy Spuller Jeanette megjelenjék s még azon éjjel a József-téri lakás szomszédait pisztolylövés durranása veri fel nyugalmából.

Az özvegytől a leányok szobájába lépett és azonnal megpillantá, hogy Esztike vidáman és nevetgélve ül Gencsy Pál báró mellett, a ki valami igen mulatságos közbejött eseményt beszélt el a képviselőház mai üléséből.

Haragra gerjedve elhatározá, hogy a báró elé lép, udvariasan ugyan, de büszke önérzettel arra szólítja fel, hogy: «keljen fel és adjon helyet menyasszonya mellett».