Part 2

– Bemenni, – mondtam egyszerűen.

– Ja úgy, – mondta ő és megmustrált engem – maga a nyomdából jön.

Nem várta be feleletemet, hanem felhúzta a rácsos kaput, gondosan bezárta mögöttem és aztán előttem ment a várószobáig, melyet már ismertem. Aztán óvatosan a dolgozószobába vezető ajtóhoz ment, előre hajolt, habozott egy ideig, majd halkan és rendkívül tartózkodóan hármat kopogott. Olyan volt ez, mintha a nehéz tölgyfa-ajtó törékeny volna. Nekem úgy tünt fel, mintha a szóban forgó úr, mint nem egy elkényeztetett ember a kívánságai iránt való túlságos kímélettől türelmetlen lett, mert nagyon barátságtalanul hangzó: «No, mi az?» hallatszott és a szobalány alig merte az ajtót kinyitni. Eközben egy tartalom nélküli tekintetet vetett rám, olyan tekintetet, amilyen azoké szokott lenni, akiknek belső szeme máskép van irányítva, mint a külső.

– Egy fiatalember van itt a nyomdából, – mondta a küszöbön megállva.

– Jól van. Mit hozott? Adja ide.

A leány erősen intett nekem a kezével, hogy adjam neki, amit véleménye szerint az urának hoztam.

– Nem hoztam semmit, – mondtam. – Beszélni szeretnék a doktor úrral.

Most a szobalány teljesen belépett a szobába, de csak behajtotta maga mögött az ajtót, úgy hogy tisztán hallottam a hangos férfihangot.

– Valamit el akar vinni? Nincs nálam semmi. Mindent elküldtem.

Mikor az ajtó megint kinyílt, a doktor egyenesen én rám kiáltott:

– Na, mi az? Jöjjön hát be.

Beléptem és el voltam ámulva ennek a szobának az előkelő pompájától. Egy nehéz vörös szőnyegre léptem, az erkélyablakokról tompított fény jött a hatalmas íróasztalra, amely a hatalmas helyiség közepén állott, körülbástyázva egész a mennyezetig magas könyvszekrényektől és polcoktól, amelyek a falba voltak beépítve. Jobb oldalt egy sötétszínű tölgyfaasztal kinálkozott kerektámlájú bőrszékekkel a homályos háttérből, mellette pedig egy széles heverő állott, megterhelve himzett takarókkal és nagyszámú sokszínű párnával, amelyek számát siettemben legalább százra becsültem.

A doktor úr az íróasztalánál ült és felém fordult, egyik kezét székének támlájára támasztva, úgy hogy felkönyöklő könyökén át nézett rám. Az ujjai közt szivart tartott, amely olyan nagy és vastag volt, mint egy fenyőtoboz és világoskék füstvonal szállott föl belőle, amelynek világosszínű élete csodálatosan húzódott át a háttér homályán.

Nekem úgy tetszett, a doktor urat nem érinti kellemetlenül a figyelem, melyet szobájának szentelek. Csak egy kis idő mulva mondta öntetszelgő mosollyal:

– No hát, mi baj?

Egyszerű szavakkal előadtam az ügyemet, anélkül, hogy oda nem való fordulatokkal vagy szerénytelen magától értetődéssel a leplezett fenhéjázás látszatát keltettem volna szavaimmal. Nem az én hibám, hogy a beszélgetésünk csakhamar úgy folytatódott, hogy a házigazdát fölingerelte.

– Könyveket akar tőlem? – kérdezte vontatva és olyan hangsúllyal, mintha cipőt kértem volna az asztalostól. – Csak így, átabotában, hiszen ez mégis… azt kell mondanom, igazán különös kívánság. Kicsoda maga tulajdonképen, azaz hogy…

– A nevemet és lakásomat majd később felírom, ha könyveket kapok öntől. Mikor egyszer a könyvnyomda megbizásából önnél jártam, láttam az ajtó nyilásán át a könyvekben való gazdagságát és önre gondoltam ma reggel, mikor a beteg lánynál voltam.

– És erre… én azt hiszem, maga meg van bolondulva. Ne vegye rossz néven, de csak úgy rátörni minden előzmény nélkül, ilyen kéréssel az emberre, ez már mégis több, mint szokatlan dolog. Nyilván azt hiszi, valami buta embert fogott bennem?

– Nem, – mondtam én. – Az ember nem jut mindjárt a helyes gondolatra.

A megszólított úriember úgy tett, mintha abból a szempontból vizsgálná ezt a mondatot, hogy az értelme egyértelmű-e és közben a szőnyegre nézett, mintha újra végigvizsgálná az ornamentumait. Aztán felállt és felém lépett.

– Ez semmi esetre sem volt a helyes gondolat, csak úgy ajtóstól rám törni a házat. Hát nincs elég könyvkereskedő, vagy ha önnek nincs pénze, kölcsönkönyvtár? Csakhogy persze itt valami más dologról van szó.

Elővette a pénztárcáját és elkezdett rövidlátó szemeivel keresgélni benne, mialatt az ujjai ide-oda forgatták a pénzdarabokat.

– Csak azon csodálkozom, hogy miképen tudott hozzám beférkőzni. Ön visszaélt a főnökének a bizalmával, barátom. Mióta ismeri azt a leányt?

Nem akartam zavarni a pénzdarab kiválogatásában s ezért megvártam, melyikre esik haragos és akaratlan házigazdám választása. Megtudni nem tudtam meg soha, mert nagy tapintattal a csukott kezében nyújtotta felém. Mindenki más biztosan két ujja közé fogva, nyiltan nyújtotta volna oda.

– Ön nagyon készséges, – mondtam én anélkül, hogy hátrább léptem volna. – De egy kicsiny pénzösszeg én rajtam nem segít. Ha ön nem akar könyvet kölcsön adni, akkor dolgom végezetlenül kell az útamra mennem. Én azonban ezt nem akarom tenni, mielőtt egy utolsó kisérletet nem teszek, hogy önt meggyőzzem arról, hogy sem meggondolatlan és könnyelmű ötlet, sem a meg nem érdemelt előny vágya nem hozott önhöz. Ha rágondolok a szórakozás, a tanulság és fölemelkedés, az emberi öröm és az emberi részvét ama gazdagságára, melyet ön a szobájában összegyűjtött, mindarra a kitárt és ki nem tárt boldogságra, amelyet ezek a könyvek rejtegetnek, akkor egy pillanatra igazságtalan dolognak tartom, hogy ez a színes világ itt, lelki és földi tájképeivel elrejtve és használatlanul heverjen, holott néhány házzal odább egy ember, akinek rövid idő mulva ezzel is és sok mással is fel kell hagyni, vágyódik azután, hogy egy pillanatra elfelejtse szegénységét és végzetét.

Rövid szünet állott be, mikor én elhallgattam. Egy méreggel és csodálkozással tele, különös tekintet ért engem, akaratlanul is az arcvonásaimon függött, körülsiklott rajtam, megvetővé tett és végül egy kiváncsisággal és leereszkedéssel tele mosolyban oldódott fel.

– Jól van, jól van – mondta ő. – Nekem ugyan hiába fecseg.

E csúf szavak után hirtelen elfogult jóindulat tört át arckifejezésén, amelyet nem vártam és melyet nem tudtam magamnak megmagyarázni, pedig ez volt az egyetlen, ami hatással volt rám. Valószinűleg az előbb az erejét akarta nekem megmutatni, mielőtt a gyöngeségét elárulná, gondoltam és ettől elbátortalanodtam, mert újra felismertem, mi számít az emberek előtt erőnek és mi gyöngének.

Mivel a természetem és öntudatlan hajlamom mindig arra vitt, hogy egy út folytatását ott keressem, ahol a legmélyebben láttam át a jelenségek világának zűrzavarán, a feleletemben arról beszéltem, amit most felismertem és így szóltam:

– Miután most a szavával bebizonyította nekem, mennyire föl van vértezve a ravaszságom ellen, a szíve bizonyára meg fogja találni a szabad útat a jósága számára.

A velem szemben ülő úr erre szélesen és ügyetlenül elnevette magát, úgy hogy egy pillanatig sajnáltam. Nem engedtem azonban ennek az elutasításnak, hanem újból felvérteztem magamat, mert el voltam határozva, hogy elérem a célomat. Halkan kínzó kétely rágódott mélyen bennem és egy pillanatra gyűlöltem ezt az embert, aki eltaszította gondolataim finom kapcsolásának értékét, mintha valami bolond szólna hozzá. Gyűlöltem az erőt benne, amely nem volt más, mint nyerseség, amelyet gyűlölni fogok, amíg lélekzem s amely ott leselkedik minden ész és szabadság kapujában és férfiasságnak nevezi magát. Miután még azt is mondta: «ez nem volt rossz felelet», – csaknem elbátortalanodtam, mert a dícséret abból a világból, melyet megvetünk, rosszabb, mint a korholás abból a világból, melyet szeretünk.

– Honnan került maga ide tulajdonképen? Kicsoda? Végzett iskolát? Feleljen hát.

– Hagyjon nekem békét, – mondtam érdesen. – Nem fogja olyan olcsón visszaszerezni a fölény érzését, melynek hiányát érzi, mint valami mankónak. Mi gondja önnek arra, hogy honnan kerülök ide? Módot akar nekem arra adni, hogy nyilvánvalóan félrevezessem, hogy ezáltal könnyebbé váljék nem hinni nekem? Már régóta hisz nekem. Nem engedem magamat olyan térre csalogatni, amelyen önnek már csak azért is igaza marad, mert egy magasabb álláspontot cserél el egy alacsonyabbért.

– Ez tehát egész egyszerűen szemtelenség, – mondta ellenfelem barátságosan. Nevetett és kényelmesen és biztosan helyezkedett el a székében.

– Foglaljon helyet, – folytatta a jóindulatú parancs és szkeptikus kiváncsiság megváltozott hangján, melyben benne volt a veresége. – Magának teljesen igaza van. Rongy embernek kellene lennem, ha ezt nem ismerném el. Könyvet azonban nem kap.

Micsoda egy nyomorúságos kerülő út ez a fél barátságosság, – gondoltam magamban. Kihúzza a nyilakat a melléből, letöri a hegyüket és úgy tesz, mintha tompák lettek volna. Hamarabb fognak a folyók hegynek futni, semminthogy korom egy embere elveszítse fanatikus hitét a középszerüség diadalában. Féltem a föltoluló undortól, amely még mindig lefegyverzett és túlságosan sietve egy új eszköz útjára vetettem magamat. Nem szabad beleegyeznem ebbe a félig való mulatságosságba; azt tudtam, hogy máskülönben ez az ember beleránt a vereségébe és a végén mégis megkapom a pénzdarabot, amelyet még mindig az ujjai közt szorongat, mintha valami zsebmetszésből származna. Ezenkívül, amint erre a pénzdarabra gondoltam, eszembe jutott, hogy néhány könyv, amelyeket végül talán mégis csak kölcsön kapok, valószinűleg nem valami sokat jelent a barátnőm számára, mert nemcsak a könyveimről való kérdezősködése, hanem az arckifejezése is elárulta, milyen nehéz az igényeit kielégíteni. Arra is gondoltam, hogy ez az egész erő, amelyet erre az órára fordítottam, már túlságosan nagy is, semhogy néhány kötet kölcsönkapott könyv igazolni tudná. Sokkal többet kellett elérnem. A balsikerem abban állt, hogy a követelésemmel nem állott arányban a ráfordított erő. Mi tehetné bizalmatlanabbá ezt a szorongatott hitetlent, mint igénytelenségem?

Mialatt én így tünődtem, a velem szemben ülő úriember leplezetlen figyelmességgel nézett engem, némileg elfogult kiváncsisággal, amelynek fénye azonban egyáltalán nem keltette bennem azt a félelmet, hogy kitátott szemgolyóival keresztül is néz rajtam. Így hát önmagamban biztosan mondtam:

– Ha azt a gyűrűt nézem, amely a kezén van, amely bizonyosan csak egy csekély részét teszi ki az ön nagy gazdagságának és arra gondolok, hogy már ebben is megvan az a hatalom, hogy egy embernek, aki nemsokára meg fog halni, még egyszer örömben és nyugalomban derítse fel a földi világát, akkor arra gondolok, hogy nekem kellene adnia a saját örömére és nyugalmára.

A megszólított ember megütődve és fölényesen hallgatott, de már nem rosszalóan. Talán, anélkül, hogy tudta volna, hálás volt irántam azért, mert nem foglaltam el azt a magatartást, melyet ő indítványozott és a melyért titokban szégyelte magát.

– Ehhez a gyűrűhöz emlék fűz engem, drága emlék. Nos?

Az utolsó szóban rejlő kihívás fellázított; a hanyag felszólítás, hogy folytassam vesződségemet, lealázó volt.

– És most ezt az emléket megszentségtelenítette, – mondtam gyorsan.

– Mit tettem? Fiatal ember, csak egy dolog van, amin csodálkozom és ez az, hogy még nem mutattam önnek ajtót.

– Meg akarom mondani, amit gondolok, hogy meg ne haragudjon, – feleltem én és lecsillapítottam magamat. – Ha ez a gyűrű drága emlék egy emberre, aki szeretetben közel áll, vagy állott önhöz, akkor jelképe a közösségnek, elmúlhatatlan jónak, minden esendő feletti szent megmaradásnak. Akkor az a küldetés, amelynek révén hatott, amellyel elválaszthatatlanul fel van ruházva, akár a csillogásával, a valódi élet küldetése és csak annyiban van a gyűrű adójának emléke szentesítve, amennyiben ezzel a küldetéssel eltelik. Szavaiból azt veszem ki, hogy ez az ember el van temetve, az ön számára, vagy valamennyiünk számára. Hát nem olyan volna, mintha feltámadna, ha ajándéka körül titkos glóriával újra feltámad a drága ragyogás, mintha ő rá esnék vissza, rendeltetésének körforgása után és belezárná őt a fényébe? Ön azonban a holt tulajdon után való vonzódásában visszaszorítja hideg, arany sírjába.

Csönd lett a szobában, a megszólított maga elé meredt, anélkül, hogy csak egy jel is elárulta volna előttem, hogy szavaim jó irányban hatották-e meg, vagy újra megharagították. Aztán lassan fölnézett, a tekintete csaknem szomorú elhatározottsággal járta be szobájának pompás tárgyait, íróasztala holmijait, rajta a hirlapokat és könyveket és végül, mintha a saját életét elvesztette volna, belevonódott a fény életébe, amely az ablakon át behatolt és ott eltévedt a világosság légies szellemében.

Arra gondoltam, hogy Aszja most az ágyában fekszik és ugyanabba a napfénybe néz. Mintha úgy tünt volna fel nekem, hogy a tekinteteknek odaát és kinn a magasban találkozniok kellene, úgy, hogy az idegent legyőzze Aszja arcvonásainak kifejezése, mint kevéssel ezelőtt engemet s így számomra meg volna takarítva a nehéz út vége.

– Hallja csak, – mondta erre hirtelen a mély hang és a hosszú szakállú arc felém fordult. – Akárhogy van is, én nem akarnám ezt vagy azt tenni, nem akarnék jótékonyságot gyakorolni, sem áldást osztogatni, de szeretnék egyszer újra hinni, önmagamban is. Maga egy emléket ébresztett fel bennem, különös módon ébresztette fel, ezt nem tagadom. Sokkal inkább a magam élete merül föl előttem, mint a halotté, akitől ez a gyűrű ered. Nem tudom, kicsoda maga és lényének miféle záloga adja magának ezt az erőt, – ezt nem akarom vizsgálni, sem kikutatni, mert olyan vallomásoktól félek, amelyekre még nem vagyok elég öreg. Hinni akarok magának, érje be ezzel, hinni akarok és rám nézve közömbös, hogy megérdemli-e vagy sem. Magát ezt a gyűrűt nem akarom odaadni, most kevésbé, mint valaha, mert intésének ereje ettől az órától fogva nagyobb lett és nekem szükségem van rá, talán inkább, mint másoknak, bizonyosan inkább, mint magának. A gyűrűnek az értelme azonban, amelyet maga tulajdonít neki, teljesedjék be a maga várakozása szerint és én rendelkezésére fogom magának bocsátani azt az összeget, amely megfizethető értékét teszi. Magának mindegy lehet, én veszem-e meg magától, vagy valami kereskedő. Akkor aztán szerezhet könyveket és minden mást, amit akar és amit kell, vagy amire a szegény barátnőjének szüksége van.

– Jól van. Tegyen így.

– Maga nem mond nekem köszönetet és így is van rendjén… Nekem az az idő van eszemben, amikor én is olyan fiatal és várakozásteljes, olyan bizodalmas és hívő voltam, mint maga. Akkor, amikor ezt a gyűrűt kaptam, a pályám elején állottam, akkor kezdtem hírnévre szert tenni, akkor olvasták első könyvemet, amely ma már el van felejtve. Az idő gyorsan múlik; jöttek aztán más művek és elvitték a nevemet a világba, de tudja-e, hogy mi ment át az előbb a maga szavainak hatása alatt az elmémen? Az, hogy ezeket a többi könyveimet is el fogják valamikor felejteni… De nemcsak az, hanem még inkább egy sajátságos bizonyosság, hogy az az elmúlt idő dicsőség és vagyon nélkül, egy bizonyos meghatározott jólét dolgában gazdagabb volt, mint amilyen a mostani, a sikerével együtt.

– Ne mondja ezt – tiltakoztam. – Én nem akartam önt megalázni.

– Megalázni? Különös ember maga…

Bizonytalanul és megkínozottan néztem az ürességbe. Úgy éreztem, mintha rosszat tettem volna, de csak később fognám megtudni, mi ez a rossz.

– Jól van tehát, – hallottam őt megint szólni, – hagyjuk nyugodni, ami nyugszik és élni, ami él. Ezer márkát ajánlok fel magának a gyűrűért és a könyvekért, beleegyezik?

– Igen, de ön nem egyezik bele.

– Beleegyezem. Magának igaza volt, mikor elutasította vallomásokra való felbuzdulásomat, a melankólikus önszemléletemet. Talán azt reméltem, hogy feltápászkodom egy vereségből, amikor lekicsinyeltem a saját képemet, hogy ha maga eltávozik, abban a tudatban maradhassak, hogy valamivel mégis több csak vagyok, mint amennyinek beismerésére kényszerítettem magát. A dicsőség elromlik, mi tisztességtelen emberek lettünk önmagunk előtt, hogy megmentsük azt a tisztességet, amely miatt minket a többiek, a világ, hitvallóknak és hódítóknak tartanak. A világ még sohasem nevezte megváltójának azt, aki igazán az.

– Tehát ezer márkát akar adni?

Ő hallgatott, ferdén lebocsátott tekintettel.

– Megrontja az örömömet a dologban, – mondta lassan és felismerhetően boszankodva újabb akaratlan vallomásán. Aztán azonban habozva, hátrahajlott felsőtesttel elővette a kulcsait, kinyitotta az íróasztal egyik fiókját, valamit félretolt, mintha saját terhes gondolatai volnának és egy acélkazettából elővett egy bőrtárcát.

– Itt van, – mondta kurtán és bizonytalanul, mintha attól félne, hogy lopáson kapja rajta önmagát. – Vigye és tegyen vele áldást és jócselekedetet.

Tapogatózott a pénzdarabok között, mintha még egyszer ez előtt az önkény előtt juttatni akarna nekik gondoskodó jóindulatából és mégis, mintha megvetné azokat az ujjakat, amelyek élvezni igyekeztek a papir értékét.

– Vajha ez a pénz jobban megművelt szántóföldre jutna, mint amilyen most még az én szivem. És maga, maga… kicsoda hát maga? Beszéljen hát! Mindez mégis csak nagyon különös dolog. A nadrágzsebébe dugja a bankjegyeket?

Egyszerre vad, forró öröm zúdult rám. Úgy éreztem, mintha ennek a sikernek a tudatával végre felébrednék a kapcsolatok, erők és bonyodalmak világából, amelynek semmi köze ahhoz a világhoz, amelybe most menni akartam, hogy egyengessem barátnőm útját az egészséghez és a boldog napokhoz.

– Én? – kérdeztem hirtelen, mintegy átváltozva – úgy tűnök fel magam előtt, mint valaki, aki létrát kért kölcsön a sátántól, hogy Istent feljuttassa a mennyországba.

– Ez is köszönet, – mondta ő értelmetlenül és csaknem mohón nézett rám, olyan kifejezéssel, melynek eredetét ép oly kevéssé tudtam megvizsgálni, mint ő az én szavaimat.

– Üdvözölje a barátnőjét, – mondta házigazdám, mikor látta, hogy fogom a kalapomat, – tudósítson engem róla, jöjjön el hozzám máskor is. Tegye meg, – talán a maga ördöglétrája még híddá lehet kettőnk közt.

Se nem igértem, se nem tagadtam meg.

– A mennykő érti, mit jelentsen ez. Nohát, ami történt, az maradjon is úgy. Mennyire siet maga!

Odaadta nekem a kezét, mintegy hogy vizsgáljam meg a súlyát. Megváltottnak éreztem magam és sietve eltávoztam, sajátságosan elfogulva egy különös tudat alatti érzésben, amelyben úgy tűnt fel nekem, mintha az örömöm nem szolgálna örömömre és mintha erőmhöz képest nem lettem volna eléggé erős.

Szerettem volna a kincsemmel Aszjához sietni, de vártam és előbb a szállásomra mentem. Elhatároztam, hogy egy sereg hasznos és örömet szerző bevásárlást teszek, de nem hajtottam végre a szándékomat, mert minden úgy tűnt fel, mintha titkos ellentmondásban állna ennek a leánynak a szükségleteivel. Tapasztalataim sem voltak és szégyeltem magamat, hogy azokra a jelentéktelen és csak külsőleg hasznos dolgokra gondolok, amelyeknek beszerzésére a nőknek olyan különös tehetségük van, amely egyformán tanuskodik szeretetre való készségről, mint boldog szeméremhiányról. Képesek csuklómelegítőt, fogpiszkálót, pipaszurkálót, vagy élelmiszerek jelentéktelen töredékeit vétel útján tulajdonukba és ajándék útján előttük becsben álló személyek kezébe juttatni. Néha kicsiny vázákra, itatópapirosra, ceruzákra is vetik magukat és ajándékozónk bájossága meglepődött meghatottsággal ismerteti be velünk, hogy ezek a holmik kicsiny gyönge kezeikben a nagy, örök szerelem jelképeivé tudnak válni. Mi romlottak és hitetlenek pedig csak virágra és könyvekre tudjuk magunkat korlátozni, mert nem tudunk hinni a szerelem mindenhatóságában, ha az ajándékunk nem a szellemi élet jelképe.

Mikor beléptem a padlásszobámba, olyan idegenszerűnek tűnt fel, hogy mosolyognom kellett. Szinte szükséges volt, hogy minden berendezési tárgynak újra bemutatkozzam, ami nem tartott sokáig. A kalapomat az ágyra dobtam, amely még nem volt megvetve és belenéztem a könyvbe, amely még a legutóbbi éjszaka óta felnyitva feküdt a gyertya mellett. Mindez a túloldalon van, gondoltam, új világ kezdődik, egy új cél tárul fel előttem, tudom, merre vezet. Határozatlan szomorúság tett nyugtalanná, hirtelen feltámadó tudata ragadott meg mindama dolgok értelmetlenségének, amikbe eddig létem fentartása végett belefogtam és ettől elteltem kétséggel minden jövendőbeli dolog értékére nézve. Te sem fogsz keblem minden kérdésére felelni Aszja, gondoltam, te magad vagy a válasz és ha te nem vagy az enyém, a küzdelmemnek nem lesz vége.

Déltájban jött egy küldönc a nyomdából, hogy tudakozódjék utánam. Fölírtam egy cédulára, hogy többet nem fogok bemenni, lepecsételtem a levelet a gyertyám viaszával és biztos voltam benne, hogy békén fognak hagyni. Mivel kinn az udvaron sütött a nap, elhatároztam, hogy elmegyek hazulról, de a ruhám miatt meggondoltam magamat és levettem a tükröt a falról. Okvetlenül gallért kellene váltani, csakhogy a másik gallérom mosásban volt. Így tehát levetettem a rajtam levőt is, fölvettem a nyakkendőmet, fogtam a botot és a kalapot és elindultam. A nyakkendőnek örültem, nem tudom miért. Én, a te testvéred, gondoltam és mondtam is Aszjának, szeretnék szegénységben és szégyenben, rongyokban hozzád menni. Igaz-e, hogy egész szivemből hittem, hogy a szemeid ezt megsem fogják látni, hacsak nem szánalomból? Igaz-e, hogy a siker és vagyon szerinti emberértékelésnek olyan menedéke van, mint a te lelked?

Ezen gondolatok közben megfeledkeztem a pénzről, amelyet magamnál hordtam, mint ahogy a mezei ösvényen az ember elfelejti a várost. Még mikor Aszjához értem, akkor sem gondoltam rá sokáig, de mikor az ágyánál leültem, nagy fáradtságot éreztem, amely nekem szokatlan volt. Mélyen fellélegzettem és sóhajtanom kellett, anélkül, hogy bánatom lett volna.

Aszja bólintott és ezt mondta:

– Most meg fogsz pihenni, mindenből, ami mostanáig nehéz volt. Mert egyedül voltál, azért vagy most fáradt.

Erre szemének tavaszától elvesztettem az önuralmamat, de ő erre alig látszott ügyet vetni, hanem csodálatos módon szilárd maradt, mivel megvolt az az ereje, hogy ne kisebbítse lényének adományát.

Egy idő mulva a pénzt elővéve és eléje téve az ágy takarójára, ezt mondtam:

– Most jó napok fognak jönni rád, ezt a sötét szobát egy napos, világos szobával fogod felcserélni, a várost faluval. Meg fogsz gyógyulni.

Az arcára az ijedtség kifejezése ült, a mosolya eltűnt, a szeme kutatón nézett rám és aggódva szakított félbe:

– Honnan van pénzed? Nem volt pénzed!

Elmondtam neki mindent, kezdettől végig. Nem zavarta jelentésemet egyetlen szóval és egyetlen kérdéssel sem és akkor is hallgatott, mikor a végére értem és bizonytalanul játszva a pénzdarabokkal, elárultam a kívánságomat, hogy beleegyezést halljak tőle.

– Fogd és vidd vissza, – mondta ő.

Alig figyelt szavainak én rám való hatására, hanem mintha most más valami foglalkoztatta volna. Váratlanul ezt kérdezte:

– Csak azért kaptad attól az idegen úrtól ezt a pénzt, mert beszéltél vele? Legyőzted őt, hogy odaadja neked, csakis az akaratoddal? Minden úgy történt, ahogyan nekem mondtad?

– Ne gondolj most a pénzre, Aszja, arra gondolj, amit most számodra jelent.

– Igen, tehát úgy volt, ahogy elmondtad! Én nem a pénzre gondolok, én te reád gondolok.

Hallgatva nézett rám, aztán gond szállt az arcvonásaiba és még egyszer kért:

– Fogd csak és vidd el.

– Visszautasítod a pénzt, Aszja?

– Mindannak, amit pénzért lehet kapni, nincs értéke. Igen, visszautasítom a pénzt.

– Meg fogsz halni, Aszja.

– Mint mindenki, – mondta ő egyszerűen.

– Óh Aszja, te abból a kényszerűségből, hogy nem tudsz élni, azt az erényt csinálod, hogy meg akarsz halni.