Part 1

KÜLFÖLDI REGÉNYÍRÓK

KÜLFÖLDI REGÉNYÍRÓK

FRANKLIN-TÁRSULAT KIADÁSA, BUDAPEST

WALDEMAR BONSELS

EROS ÉS AZ EVANGÉLIUMOK

EGY CSAVARGÓ FÖLJEGYZÉSEIBŐL

A 90-IK NÉMET KIADÁS UTÁN FORDÍTOTTA

SCHÖPFLIN ALADÁR

FRANKLIN-TÁRSULAT KIADÁSA, BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.

ELSŐ FEJEZET. A HALÁL.

Egy reggel azt a felfedezést tettem, hogy az egyik csizmám felsőbőrén a varrás kezd fesleni, úgy hogy ha a lábamat kifeszítettem, rés támadt rajta. Elcsodálkoztam, mert a csizmám a talp kivételével tulajdonképen még elég használható állapotban volt, különösen ha az ember nem vetette szándékosan a tekintetét a sarkaira, amelyek már nem voltak egész egyenesek. Mivel akkoriban viszonyaimhoz és igényeimhez képest tekintélyes állásom volt egy könyvnyomdában, súlyt kellett fektetnem külső megjelenésemre. Elmentem tehát egy cipészhez, akinek Stevenhagen volt a neve és a lakásom közelében egy udvarban lakott.

Mint minden cipész, ez is elmélkedő és művelt ember volt s a csizmám különösen az első tulajdonságának megmutatására adott alkalmat. Olyan kiméletlenséggel tartotta a csizmámat a világosság felé, hogy ez már durvaságnak is volt mondható és aztán olyan komolysággal nézett rám, amely nézetem szerint nem állott semmi arányban a szóban forgó eset jelentőségével.

– Egyelőre csak a varrásról van szó. Csak úgy útközben ugrottam be magához, – mondtam.

– Úgy – felelte ő szavaimat gondosan figyelve. – Nem sokáig fog ön már ebben a csizmában ugrálni.

Ebben az emberben nem volt tapintat, csak úgy a tárgyhoz szólt, nem véve figyelembe, hogy a tárgyhoz egy személy is tartozik. Ezenfelül nagyon is feltünően kiélvezte a véletlen fölényt, melyet ez a helyzet szerzett neki. Lehet, hogy jobban tettem volna, ha nem szóltam volna semmit arról, hogy csak egy ugrásra tértem be hozzá. Ha a csizmát mogorván és szótlanul tartottam volna elébe, beleköptem volna a szobába és káromkodtam volna, akkor rólam és a csizmámról egy általános kép alakult volna benne, amelyet jobban átlátott volna és belső ellenállás nélkül fogadott volna el. Most nyilván az volt a véleménye rólam, hogy többnek akarok mutatkozni, mint amennyi vagyok, hogy ruházatom silány állapotát bizonyos tekintetben véletlennek akarom feltüntetni és valami különbnek tartom magamat, mint más hasadozott csizmájú emberek.

Azt gondoltam, legjobb, ha az ember nyiltan beszél ezekről a dolgokról ezzel az emberrel és ezt bizonyára meg is tettem volna, ha a szürke égről nem szakadt volna az eső. A napom egyhangú kötelessége súlyosan nehezedett a tudatomra. A nyár vége felé hajlott és engem kínzott a tanácstalan szomorúság a sorsom és a jövőm miatt. Micsoda szakadék tátongott a várakozásaim és a kilátások között, amelyek számomra kinálkoztak! Napról-napra csak a reményeimből éltem, ez volt a mindennapi kenyerem. Az ilyen emberek függnek a napfénytől. Aki azonban tudja, hogy mit kell tennie, az megteszi esőben is; határozott célra lehet törni akár viharban is, de a remény a napfénytől és a melegtől függ, mint a csira a földben.

Mialatt a mesterember szerszámai megzördültek, éreztem, hogy növekszik bennem a nyugtalanság halálos szomszédjával, a rombolás ösztönével. Felálltam tehát ülőhelyemről, az ablak melletti padról és harisnyában kimentem az ajtón át a folyosóra, csakhogy mozogjak tehetetlen elégületlenségemben. A cipész szobája a földszinten volt, egy sötét folyosó vezetett tovább a szűken és hiányosan épült hátsó házba, jobbról és balról ajtók voltak és a végén egy lépcső, amelyen az első emeletre lehetett fölmenni. Ekkor a homályban reménytelen sírást hallottam, amelyet nem szakított meg zokogás, úgy hangzott, mint egy sívár, csöndes ének. Ezeknek a hangoknak a hatása alatt, amelyek fogva tartottak, fölszakadt a mellemben egy forró ér, úgy éreztem, a benne tátongó üresség, amelytől az imént még szenvedtem, ki van töltve valami hirtelen jóérzéssel. Felmelegedtem és hálát éreztem anélkül, hogy tisztába tudtam volna jönni, hogy történt ez. Mintegy valami belső parancsnak engedelmeskedve kinyitottam az ajtót, amely mögül a panaszos hang hallatszott és beléptem egy alacsony szobába, amelyben egy asszony térdelt a tűzhelynél a kialudni készülő tűz előtt, szorosan az ablaknál pedig egy ágy állott, amelyben egy leány aludt. De minden csendes volt a szobában.

A csak áttetszően elfüggönyözött ablaktábláról a fénytelen napvilág mint valami fénytakaró esett a nyugvó leány arcára, amely valószinűtlenül csillogva ágyazódott be a felbontott hajába. Ez a haj fekete volt, mint a szén. A karjai jobbról és balról a testéhez simultak, amely kidomborodott a könnyű takaró alatt s egyenesen volt elsimítva, mint egy halotti lepel. A nyugvó lény azonban élt, láttam, amint a melle emelkedik és sülyed a lélekzetvétel alatt, de egyúttal azt is felismertem, hogy beteg és az élete határán áll. Az asszonyhoz, aki fölállt és szó nélkül nézett rám, így szóltam:

– Ha megengedi, meglátogatom önöket.

Az asszony habozva nyújtotta a kezét, lassan bólintott és egy széket tolt felém, amelyet letörölt a kötényével.

– Valaki küldte önt hozzánk? – kérdezte.

Nélkülözésektől sápadt arcán a kezdetbeli tanácstalanság nyugodt figyelemnek engedett tért, amely kiváncsiság nélkül próbált olvasni az arcvonásaimban. Nem feleltem a kérdésére, mert úgysem értette volna a feleletemet és mert nem akartam olyan szavakat mondani, melyek nem feleltek meg belső állapotomnak. A szomorúság valami sajátságos szabadságot ad az embereknek, mert a kicsi gondok zűrzavarából egyetlen célra irányítja a szemet, akármily homályos is ez a cél. Az örömmel közös tulajdonsága a szomorúságnak a kizárólagosság és belső magatartásunkat a mindennapi korlátozottságból magasabb várakozások világába emeli. Talán ez az asszony is ezért nem tekintette váratlan megérkezésem különösségét mint valami rendkívüli vagy akadályozó dolgot. Egykedvűbben fogadta, mint más, szokásaikban megszilárdult emberek tették volna.

– Hogy van a lánya? – kérdeztem.

Ez a kérdés nem hatott szokatlannak, mert az anya mindig föltételezi, hogy a világ el van telve gyermeke miatti bánatától. Így tehát egyszerűen felelt:

– Ha Aszja csak egyetlen egyszer mondana valami panaszszót, jobban érezném magamat. Mindig azt gondoltam, hogy ez a betegség rejtve marad a szenvedők elől, de ő tudja, milyen beteg és bánat nélkül beszél a haláláról.

– Talán ez megkönnyebbülés neki – feleltem én.

– Mégis csak az én gyermekem – mondta ő és rám nézett.

Erre nem tudtam választ adni és Aszjára néztem. Arcának nyugalma betöltötte a szobát. A szemhéjak a szemén voltak a legvilágosabb pontja ez arc emberi szegénységből, álomból és messzeségből való tájképének. Az ágy mellett egy kis asztalkán tálca, gyertya és kancsó állott. Egy piroskötésű könyv, amelyből néhány különvált lap papir nézett ki, egy virágváza és egy darab kenyér között feküdt.

– Sokat olvas Aszja? kérdeztem én.

Az anya bólintott.

– Én járok a könyvekért, de az emberek nem szívesen adják kölcsön. Ha önnek volnának könyvei…

– Hozhatok – feleltem – még ma.

Az anya mosolygott.

– Ez igazán szép volna. Aszja majd beszél önnel arról, hogy mi olvasni való van a könyvekben. Ha napról-napra és éjjelről-éjjelre egy helyt fekszik valaki, hálás lesz és kevesebbel beéri, mint azok az emberek, akiknek megvan mindenük és járnak és élnek, ahogy akarnak. Ha a halottaknak még volnának érzéseik, biztosan hálásak volnának minden vizcseppért, amely átszívárog a koporsójuk falán. Nekem még volna erőm sokat tenni, ami a gyermeknek segítséget hozna, de számunkra már nincsen segítség és a várakozás, mikor az ember semmit sem tud cselekedni, bátortalanná tesz, mivel nincs már remény… Gyakran lesújt már ez az élet és azt hiszem, nem tudom többé elviselni.

– Mikor az ajtaja előtt elmentem, ugyanezt gondoltam.

– Ha még maradni akar, amíg Aszja felébred… – mondta az asszony habozó várakozással. Kendőt vett a vállára, a szatyort a karjára és készült a szobát elhagyni.

– A csizmám Stevenhagen úrnál van, beletelik még egy kis időbe, tehát maradok…

– Aszja örülni fog, hogy valaki meglátogatja.

Még egy kis csöngetyűt tett az ágy mellé, felsóhajtott, hosszú pillantást vetett a betegre és kezet nyújtott nekem.

– Ha meg nem feledkezik a könyvekről?

Megigértem és az ajtóhoz kisértem őt. Még egyszer visszajött: a kávé a sütőben van, ha akarok belőle, vagy ha talán Aszja kérné. Ő maga délig a papirgyárban lesz.

Mikor az ajtó becsukódott, ránéztem az alvó leányra és találkoztam a tekintetével, amely nagyra tágulva és sötéten nyugodott rajtam. Egy alig észrevehető mosoly elevenítette meg kissé pajkosan az arcvonásait és halk nevetéssé lett, mikor a jelenlétemet próbáltam megmagyarázni.

– Tudom már – mondta. – A csizmájára vár. De miért vár nálunk?

– Hát maga ébren volt?

– Az anyám nehezen tud elmenni, ha nem alszom és mivel mégis el kell mennie, úgy teszek, mintha aludnék, hogy könnyebben jusson el. Hogy kerül maga hozzánk?

– Mikor a folyosón átmentem, sírást hallottam és beléptem. Az ember sohasem tudhatja…

– Senki sem sírt ebben a szobában.

– Nekem úgy tünt fel.

– Maga könyveket akar nekem hozni? Hát arra kiváncsi vagyok, hogy milyenek lesznek. Sok könyve van?

– Ha becsületes akarok lenni, egyáltalán nincsenek könyveim, elkallódtak vagy a szülei házam padlásán hevernek, ez pedig nincs ebben a városban. De majd szerzek, ez nekem könnyen megy.

– Ne fáradjon vele – mondta lassan, mosolygott és maga elé nézett. Visszautasításában, amely semmi esetre sem volt szerénység, mindazonáltal nem volt semmi bántó.

Úgy éreztem, mintha a világ, amelyben még az imént éltem, hirtelen egy másikkal cserélődött volna ki, mintha a langyos, nyomasztó levegőből, amely tele volt szegényességgel és a készséges részvétre való bizonytalan hajlammal, hirtelen érdes széljárásba kerültem volna és olyan körbe, amelyben nem segítésről van szó, hanem arról, hogy az ember megállja a helyét. Azt gondoltam: no lám, most itt ülsz…

Mikor azonban aztán fölemeltem a tekintetemet és nyugodtan belemélyesztettem ennek a lánynak a szemébe, megértettem, mennyiben bántottam meg a részvét érzésével. Azt gondoltam magamban, hogy legjobb lesz, ha ezt megmondom neki és habozva elkezdtem:

– Mikor ebbe a szobába beléptem és körülnéztem benne, mikor a maga anyját és magát megláttam, az a kínzó bűntudatom volt, amelybe a részvét tudja az embert taszítani. Mióta azonban a maga szemének nyugodt világosságában állok, nem vagyok semmiben sem bűnös. A maga szeme szabaddá teszi a szivet.

A leány felegyenesedett, a könyökére támaszkodott és olyan nagy csodálkozással nézett rám, hogy mintegy önmagamtól megijedtem. Mit is mondtam hát? – gondoltam magamban. – Gyönge szédülés fogott el, úgy rémlett nekem, mintha évek óta elfelejtettem volna valami megnevezhetetlent, amit pedig titokban mégis kerestem.

– Így hát mégis eljöttél – mondta a leány szégyenlősen és lassan, de nagyon érthetően és mikor én újra fölemeltem a tekintetemet, láttam, hogy olyan halavány, mint az ágya fehérneműje.

Mivel nem volt bátorságom hinni, habozva kérdeztem:

– Kit vártál?

– Mindnyájunk számára csak egy ember van, akit te-nek szólítunk.

Soha még a szivem olyan fájdalmasan nem remegett, mint e szók alatt, sohase dobálták még ennyire ide-oda megfoghatatlan hatalmak. Remény és bátorság, kételkedés, babona és bizalomérzés omlott rám, mint megannyi fényáram és éjjeli felhő. A világ és az emberek elrontottak, gondoltam magamban, mert hogy habozhatik a hitem ennek a jótéteménynek a kapujában, mi akadályoz abban, hogy ebbe a kertbe belépjek és az legyek, ami vagyok s amit mindig bizonyítani reméltem, önmagamnak és mindenki másnak? Szégyelem magamat, hogy ember vagyok, gondoltam. Ennek vagyunk mindnyájan a betegei. Ettől azonban a gyógyulás világossága, amely felém áramlott és amely egyúttal belőlem tört elő, olyan erős lett bennem, hogy a szemem káprázott a fényétől.

Aszja fölemelkedett fekvő helyéről. Hozzám jött és a karját a nyakam köré tette. Láttam az arcát szorosan a magamé előtt és tekintetének most már nyugodttá vált és bizodalommal teljes figyelmessége előtt, tudtam, hogy meg fogom állni a helyemet. Erre megértettem, mi a hála; de hogy mennyit éltem át ezekben a pillanatokban, azt egy egész élet nem tudja fölmérni. Azt hiszem, igazság szerint mindnyájan csak néhány pillanatig élünk, minden más csak sejtés, emlék és remény. Ez azonban igazság volt és ezt meg is mondtam Aszjának, mert különben nem tudtam boldogságom fenyegető komolyságában semmit mondani.

Nagy szemének fény-mélységei látszottak az egyedüli dolognak, ami előtt állottam. Ő most már megint csöndesen feküdt, közvetlen előttem, nyugvóhelyén és rám nézett. Egy ideig egyikünk sem szólt, én tehát leültem az ágyára, úgy hogy szemben ültem vele, ő kinyitotta a tenyeremet és beletette a kezét, melegen és szilárdan, a hátával lefelé, mintha valami eleven nyugvóhelyre ágyazná be.

– Nagyon beteg vagy? – kérdeztem.

Bólintott és mosolygott.

– Meg fogsz gyógyulni?

A fejét rázta, de a mosolya megmaradt.

A túlhajtott érzés állapotában voltam, mint valami lelki térben, amely sem a boldogságot, sem a fájdalmat nem tudja magába foglalni. Olyan érzésem volt, mintha az élet nélkülem vonulna el és mégis éreztem, hogy először sodródom folyamában. A partok vonulnak tovább, gondoltam, úgy tünik fel nekem, mintha én csöndesen állnék egy helyben és a partok vonulnának tovább, holott igazság szerint én kerültem most először az élet mozgásába és ime, látom, hogy vonulnak el a régi tartalmú értékek.

Aszja beteg és meg fog halni, gondoltam aztán, sajátságos józanul, de a gondolatom értelmét felfogni vagy hinni nem tudtam. Nem lehet úgy igaz, ahogyan eddig igaznak tartottam, tünődtem nehézkesen, mert különben mit jelent ez a mosolygás, ez a mosolygás, melyet régi emlékből ismerek? Így mosolygott az anyám, mikor tréfálva hozott valami rossz hírt, amely mögött azonban alapjában véve mégis rejtőzött valami örömteljes kijelentés. Ő mosolygott így, aki akkor még mindent lehetségessé tudott tenni, amit gyermeki szívem kivánt és akiről tudtam, hogy a végén mégis meg fogja tenni, mert az én szenvedésem neki fájdalmasabb volt, mint nekem.

Erre Aszja így szólt:

– Az egészségesek nem sejtik a betegség lényegét és mindig félnek tőle. Aki azonban beteg volt, az tudja, hogy a betegsége idejére való visszaemlékezés nem mindig komor és vigasztalan, mint ahogy azelőtt félt tőle, szállhat valami fényesség is ezek fölött a napok fölött, amely még a fájdalmakat is el tudja feledtetni. Ez a fény abból a szabadságból tör elő, amelybe minket az igénytelenségünk vezet, amely lassankint egyre jobban bekövetkezik, amíg az ágyban fekszünk. Megbetegedni fájdalmasabb, mint betegnek lenni, mert képzeletben a lelkünk még hozzákötve érzi magát az érzékek világához, amelybe zárva volt és az új szabadságét csak lassan értjük meg. De beáll akaratunk ellenére is és egyre jobban eljutunk a mulandónak a régióiból az elmúlhatatlannak a birodalmába. Minden betegség a lélek feloldozása az érzékek világának a bilincseiből. Azt hiszem, a halál a szabadság e magaslatainak legfényesebb csúcsa tud lenni tudatunk számára.

A leány hévvel és egyszerüen beszélt, de a meggyőzés kívánsága nélkül. Soha életemben nem hallottam semmi olyan világosan érthetőt, mint ennek a hangnak az értelme. Mintha egy álló alak állna a fekvő mögött, egy másik alak, amely azonban ugyanaz, egy lény, amelynek nincs szüksége szavakra, hogy érthetővé tudja tenni magát, hanem tisztán és magától értetődően beszél azáltal, hogy így van alkotva és nem máskép. A kinyilatkoztatásnak hallgatag fensége áradt ki belőle, mintegy kigyógyulva értékből és értéktelenségből.

Odakinn a reggel kissé kivilágosodott, az eső nem esett már és a fény derengése, amely a szobába esett, elárulta, hogy magasan felettünk összevegyültek a felhők a napfénnyel. A szobában levő tárgyak, melyek gondosan voltak elrendezve, józan önállóságot nyertek a szememben, mint értelmes és eleven lények, amelyek megmerevült készenlétben várakoztak. Néztem ezeket a holmikat és ennek a reggeli órának a sajátossága foglalkoztatott. Az ilyen reggeli órák a lakószobában idegenek lettek rám nézve, gondoltam magamban, hol voltam mindig ebben az órában? Legelső gyermekkorom óta nem éltem át többé ezeket az órákat. Ha beteg voltam és nem mehettem iskolába, akkor értem meg őket, vagy vasárnap. De akkor már mások voltak.

Aszja keze még mindig az enyémben feküdt. Lehúnyta a szemét és én lenéztem az arcára. Az arcvonások életfénye elömlött a halántékok és arcok halványszinű formáin, amelyeknek tónusai nem különböztek. Minden valami nyugodt sápadtságba volt ágyazva. Szemöldökének ívei szélesek voltak és mély feketék, a szemhéjai a legvilágosabbak. A szempillái sűrűen és sötéten nyugodtak arcán, mintha bársonyból volnának, a szája pedig, melynek ajkán alig volt a pirosnak egy árnyalata, olyan eleven volt, hogy megremegtem bele. Borzalommal és áhítattal néztem erre a szívnehezítő édességre, amelyből mintha tavaszi napfény kelt volna ki.

A szegénység és bánkódás kábulata fogott el, amely teljesen átalakított, de egyúttal ki is virágzott a szivem. Ekkor tudtam, ez a kezdet és a vég. Ez az igazolás, gondoltam és elfogadtam az ítéletet. Az az érzésem volt, hogy nagyon-nagyon öreg vagyok és ezt a tudatot mégis egy megvíhatatlan ifjúság mindenhatóságán mértem le és ismertem fel. Vesd fel a szemedet és szólj újra hozzám, meg vagyok zavarodva és a biztosságomat mégsem szeretném olyan lényeken és dolgokon visszanyerni, amelyekben most már nem tudok hinni és a melyeket sohase fogok többé szeretni. A te szád életjelképe egyetlenegy pillanatban halomra döntött egy világot.

Még sok mindenfélét beszéltünk egymással, ezt is, azt is, ahogy a pillanat hozta magával, de mikor semmis dolgokról volt is szó, akkor is minden ami lélekben történt velünk, a lényegnek azzal a tiszta fontosságával birt, amelyet a tisztelet és szerelemnek boldogító óvatossága teremt. Sejtettem annak a világnak az átlátszóságát, amelyben ez a lélek élt és a kívánásom hatalmasan fölébredt bennem, mint a szomjúság. Mikor észrevettem, hogy a leány elfárad, anélkül, hogy maga érezné teste kimerültségét, elhagytam őt és elmentem, anélkül, hogy megigértem volna, hogy visszajövök, mert ez magától értetődött és az ilyen igéret úgy tünt volna fel előttem, mintha azt mondtam volna, hogy nappal van, vagy megint éjszaka lesz. Valahol, az emlékezés homályos messzeségéből még ismerősen, mint valami más csillagon, ült Stevenhagen a cipész, aki a csizmáimat kezelésbe vette. Csodálkozva nézett rám, mikor beléptem hozzá. Hallgatva a szoba egyik sarka felé mutatott és a térdén levő cipőt újra a vízzel telt üveggolyó elé tartotta, amely mögött egy lámpa égett. Kikerestem a magam csizmáját a nyomorúságos állapotban levő idegen lábbelik közül, amelyek mint megannyi nagyjában elrendezett csavargó-pár álltak a padlón. Megkérdeztem a tartozásomat.

– No ki lehet bírni, – mondta az öreg.

Leültem egy ülőkére és fölhúztam a csizmámat.

– Hol volt? – kérdezte a cipész.

Megmondtam neki és ő megállt a munkájában, felém fordult és rám nézett.

– Ismeri Aszját?

– Igen – mondtam én – még nem régóta, de örökre.

Tovább is kutatva vizsgált engem, mosolygott, látszólag hálásan ezért a vallomásért, de hallgatott és végül visszafordult munkájához. Mikor pénzt adtam neki váltani, félretolta a pénzdarabot, megrázta a fejét és egy mozdulattal fölszólított, hogy vegyem vissza a pénzemet.

Rögtön megértettem, visszavettem a pénzdarabot és eltávoztam.

Vajjon úgy van-e az, gondoltam odakinn, mikor céltalanul és mégis sietve mentem át a nedves utcán, hogy elegendő veled ismeretségben lenni, Aszja, hogy mindenki, aki téged ismer, barátommá legyen?

Az emberek arca, az utca lármája és a házak falai kezdtek rám nehezedni. Ha horizontokat, mezőket és növényeket látnék, gondoltam magamban, jobban meg tudnám őrizni a hitemet és a vidámságom megállná a helyét. Miért szóltok rám, miért keríttek hatalmatokba, miért rángatjátok ki a lelkemet a testemből, ti nevek és képek, feliratok és kirakatok, harangok és hangok? Szomorú sietségtek és üres fáradtságtok, sóvárgás nélküli sivárságtok és honvágy nélküli bánatotok félrevezet és elárul engem és megvetésre méltóvá tesz számomra mindent, aminek kedvéért csak élni akarok. Kicsaljátok a lélekből a hazáját…

Ilyen gondolatok közben jutott eszembe, hogy könyveket igértem Aszjának és bár szavai, amelyek egykedvűen és tartózkodón kérdezték ezt a szándékomat, nem árultak el valami különös bizalmat annak az értékében, amit esetleg hozni fogok, mégis elhatároztam, hogy szándékomat végre fogom hajtani és a leány véleményét a lehető legkellemesebben változtatom meg.

Mialatt az utcán átmentem az esőben, hirtelen rágondoltam a foglalkozásomra, a napi kötelességemre, a nyomdára és a kenyéradómra. Három órája várnak már rám, igazolatlanul maradtam el, az a veszedelem fenyeget, hogy komoly rosszalást idézek elő és el fognak bocsátani. Mikor azonban magyarázaton gondolkoztam és azon tünődtem, ne intézzem-e el Aszja ügyeit inkább szabad déli óráimban, hirtelen olyan elhatározásra jutottam, amely a boldogító szabadság öntudatával töltött el. Elhatároztam, hogy egyáltalán nem megyek többé a nyomdába és régi kötelezettségemet fölcserélem egy becsesebbel, azzal, hogy Aszja szolgálatára leszek, amíg életben van. Mit jelentettek nekem a külső veszteségek a belső feloldozottság boldogságához képest, mialatt ebben az elhatározásomban mintegy új erőre kapva mentem tovább? Egy még bizonytalan sejtés, hogy mulandót cserélek el elmulhatatlanért, egész valómat örömmel töltötte el. Azt is tudtam, hogy szükség esetén nem fog nehezemre esni valamiféle új foglalkozást találni, amely megvéd az éhezés ellen, aminthogy az ilyen óránként rendelkezésére áll az olyan embernek, aki kész mindenféle munkát vállalni.

Tíz és tizenegy óra között volt. Rövid időre élveztem ezt a szokatlan órát, amelyet az utóbbi hetekben csak nyomott hangulatban és elkivánkozva nézegettem az üzleti óra józan számlapján. Most azonban fel kellett az órát használnom és arra gondoltam, hogyan juthatnék legkönnyebben könyvek birtokába. Pénzem kevés volt és ezenkívül beláttam, hogy nemcsak könyvek szerzésére való alkalomra, hanem jószándékú tanácsra és részvétteljes gondoskodásra is van szükségem. Ekkor eszembe jutott, hogy alkalmilag korrektura íveket hordoztam a nyomdából egy nagyon művelt és nagyon jómódú úriembernek, aki a filozófia doktora, műtörténész és író volt. Kénytelen voltam az előszobájában várni, amíg átnézi a korrekturákat és egyszer, mikor a szolgája a dolgozószobájába lépett, az ajtón át egy hatalmas könyvespolcot láttam, amely a mennyezetig csillogott a régi és új könyvek aranyozásától és színeitől. Gondolkodás nélkül határoztam el magamat, hogy megpróbálok ettől az úrtól könyveket kapni. Szándékom szokatlanságától kissé szorongott a mellem, de egyúttal felébredt bennem a vakmerőség és a különösség gyönyöre is, az a hajlam, hogy a hagyományos életforma minden kötelékét fölcseréljem egy bátor emberség nagyszerű mozdulatával, amely egész ifjúkoromon át sok szenvedést és boldogságot szerzett nekem, megalázásokat és diadalokat, gyűlöletet és szeretetet.

Mialatt elindultam a kertváros felé vezető úton, ahol a közismert, sőt a maga mesterségében hírneves ember háza volt, száműztem a meggondolásomból minden előzetes elhatározást valami meghatározott föllépést illetőleg és elhatároztam, hogy egészen a pillanat kedvezésére vagy kedvezőtlenségére bizom magamat és csak annak fogok engedelmeskedni, amit a helyzet sugall. Ha elutasít, gondoltam, akkor csakhamar megint az utca ugyanezen helyén leszek, amelyen most járok és itt igen jól érzem magamat. Ezután azonban a gondolataimat elfátyolozott komolyság vonta be, mert feltűnt előttük Aszja alakja és az ő mosolya volt kisérőm. Ekkor azt gondoltam, hogy tudom: minden úgy fog jönni, ahogy jönnie kell és jogomban éreztem magamat.

Mikor a magas vas kertkapuhoz jutottam, megnyomtam a csengőt és vártam, hogy a háziszolga lejöjjön a kavicsos úton a ház oldalt levő bejáratát elfödő fák mellett. Ezúttal azonban egy szobalány jött. Nem nyitotta ki a kaput, hanem a rácson keresztül kérdezte, mit akarok.