Part 7

Itt, veszen Kilinkó két rosz gebét, még pedig olyant, hogy a gerinczeivel aratni lehetett volna s oldalbordáit egyenként megszámolhattad volna; – oly csunya rosz két pára volt, a melyre azt szokta mondani a magyar ember: eb ennek a gazdája! Rádásúl még ennek a két ánglus paripának az a jó tulajdonsága volt, hogy akkor álltak meg, mikor nekik tetszett, akkor indítottak, mikor nekik tetszett. De fel is kantározta őket illendőképen sallangos szerszámmal: mindkettőnek madzag-hám marta a szügyét s toldozott-foldozott csepű kantárszár rágta a száját. Vett hozzá még egy vedlett fakószekeret, a mi úgy járt négyrétbe görnyedve, mintha a fara lelett volna ütve s oly szépen nyikorgott, mint a vén Runyi hegedűje, mikor könyörületre akarja indítani az emberi szivet.

Tán az egyszeri tót erre a jószágra mondta ezt a rigmust:

Fakószekér, kenderhám, Szegény ember, rosz szerszám.

Tán Kilinkó volt az, ki annak imigy felelt:

Idő borul, Bocskor merűl, – Kankós apád Erre nem űl.

Akár mondta, akár nem, elég az hozzá, hogy Kilinkó ily jószágokon indult el a pokolba. De azt el is felejtem mondani a szóbeszéd között, hogy fogatott az apjával két sűdő-nyúlat, csináltatott a czigány kovácsnál hat vasbakót és szedetett az anyjával két zsák cserepet. S miután mindezeket a kocsijára felpakolta, csak igy indult el a hosszú útra.

Megyen, mendegél hetedhét ország ellen, még az óperencziás tengeren is túl, csigaszaladással, hangyanyargalással és bolhaugrással olyan göröngyös, röges útakon, hogy majd kirázta a lelkét; tán ki is rázta volna, ha az Kilinkóé nem lett volna!

Kilinkó végre, hogy gyorsabban haladjon, megállitá a két gebét, vagy megse kellett állitani, mert azok maguktól is megállottak, s leszállt a kocsi, vagyis a színe hagyott, vedlett fakószekérről, előkereste az aczélt, kovát és taplót s kiütött. Mikor legjobban égett a tűzes tapló, bekötötte az istenadta két jószág fülébe. Ime! egyszerre, mintha kicserélték volna a két rosz gebét, mintha sárkánytejet szopott volna, sebes vágtatva, mint a legsebesebb forgószél, megindult a pokolfelé s megsem állt, míg annak szájához nem ért.

Hogy ideért Kilinkó, hogy megállt a két rosz gebe: leszállt a kocsi ülésről, a hátára vetette a két zsák cserepett, a hat vasbakóval együtt s úgy lezúditotta a pokol ajtaja előtt, hogy annak megrendűlt még a boltive is s minden ördög, apraja-nagyja abba hagyta a munkáját, annyira megijedt. Itt, Kilinkó elkezd iszonyuan csörömpölni; verte a hat vaskóval a cserepeket.

Kiszaladt egy ördög nagy ijedten s kérdi tőle, hogy mit akar.

– Nem egyebet, felelt Kilinkó, mint itt kápolnát épiteni s titeket a pokolból kipapolni! Azért csak szedjétek össze a sátorfátokat, ingó-bingó holmiteket, mert itt többé nem lesz sötétség, nem lesz pokol, hanem istentdicsérő kápolna, a melyben én leszek a pap!

– Jaj, csak hagyd abba! a mit kivánsz, azt adunk.

– Azt kivánom, felelt Kilinkó, hogy izibe adjátok ide a király öreganyját, a vasorrú bábát, ki itt ispiritusban van eltéve.

Az ördögök annyira megijedtek, hogy tüstént odaadták a király öreganyját, a vén vasorrú bábát, ki ispiritusban volt eltéve.

Kilinkó aztán föltette a fakószekérre a király öreganyját s elindult vele hazafelé; de, alig viszi egy félórai járóföldre, utána szalad egy nagy kamasz, ökörfarkú, lólábú, szőrös-bőrös ördög és visszahívta.

– Hallod-e Kilinkó, – vesztél volna az anyádban! – nem addig van az; hanem a ki jobban tud szaladni, azé legyen a király öreganyja, a pokol ékessége!

– Én nem bánom, felelt Kilinkó immel-ámmal, erre is ráadom a fejemet; de van nekem egy hét hetes kisöcsém, az is jobban tud szaladni mint te: hát én akkor hogy tudok!?

– Majd meglássuk, felelt az ördög, hogy hány zsákkal telik: azért nosza, hol az öcséd, álljon ki a sikra.

Itt Kilinkó kinyitja a zsák száját, kiereszti a sűdő nyúlat s az ott hagyta el az ördögöt, a hol találta.

Igy újra Kilinkóé lett a király öreganyja, a vasorrú bába, ki ispiritusban volt eltéve. És azt újra föltette a fakószekérre, a két gebét pedig megabrakolta czigányabrakkal s kihajtotta a pokolból; de, alig ment egy félórai járóföldre, újra utána loholt egy nagy kamasz ördög és visszahívta.

– Mért hívtatok vissza? kérdi Kilinkó.

– Csak azért, felelt egy nagy kamasz ördög, kinek akkora füle volt, mintegy két éves tinó lehuzott bőre, hogy a melyikünk ezt a kilencz mázsás vasbuzogányt magasabbra tudja hajítani, azé legyen a király öreganyja, a pokol virága!

– Ha csak azért hívtatok vissza, annak én fittyet hányok s oda se nézek!… no hajítsd fel!

Felhajítja az ördög a kilencz mázsás vasbuzogányt, s a hány mázsa volt, annyi napig ért le a pokolba.

Kilinkó is megfogja a végét, hogy majd felhajítja, – jóllehet meg se tudta volna mozdítani. Fölnéz nagy keservesen az égre s egy álló óráig mindig a holdvilágra bámult.

Már az ördögök is megsokalták, kérdik tőle, hogy mit néz.

– Mit nézek?!… Hát látod-e azt a fényes udvart az égen?

– Látom, felelt az ördög.

– No, ha látod, hát tudd meg, hogy ott lakik az én bátyám, ki a Dávid bácsi kovácsa s annak akarom ezt a buzogányt felhajítani, hogy kovácsoljon belőle tűzes istennyilát s vele aztán titeket egyenként verjen agyon!

– Jaj, csak ne tedd, inkább vidd el a király öreganyját, a pokol ékességét!

Igy Kilinkó kiállta a három probát, az övé lett a király öreganyja, a vasorrú bába, a pokol ékessége, ki ott ispiritusban volt eltéve.

Megyen, mendegél hazafelé, de most már nem szaladt utána egy ördög sem s nem hívta vissza; mert egy ördög nem bírt volna vele, kettőt pedig resteltek volna küldeni.

A királynak pedig ez idő alatt se éjjele, se nappala; szüntelen azon törte a fejét: hátha elhozza Kilinkó az öreganyámat a pokolból?… hátha még az ördögöket is meg tudja csalni?… mit csinálok én a vasorrú bábával, hiszen megöl förtelmes tekintetével s rádásul fele királyságomat Kilinkónak kell adnom?! Ezt soha ki nem állom!…

Mikor azért Kilinkó beállitott elébe, mondván:

– Jelentem alásan, itt van a felséged öreganyja! az ezt felelte:

– Takorodjál vissza vele a pokolba s tüstént vidd vissza oda, a honnan hoztad!

– Viszi bíz a Belzebúb!… mondá Kilinkó, fölvett egy nagy ebadta szérűseprőt s a pokol virágát visszahajtotta a pokolba.

Az ördögök egy nagy forgószelet küldtek érte, melynek a kellőközepébe, mint valami hintóba, szépen beleűlt a vasorrú bába. Egy garabonczás diák fogta a gyeplőt, ki rongyos palástjában a bakon űlt s megsem állt vele a pokolig. Mindenütt a merre csak mentek, a jég elverte az emberek vetéseit.

A király most mindig azon törte a fejét, hogy veszithesse el Kilinkót. Egyszer még is rájött a dolog bibéjére. Volt ugyanis a királyi rezidenczia kellőközepén egy muzsikáló száz öles kút, s ennek a szépszólású kútnak elromlott a muzsikája. Az irástudók, és a bölcsek azt mondták, hogy azért nem szól a kút, mivel száz esztendő óta nem tisztitották. A király azért azt mondta Kilinkónak, hogy mindaddig nem adja által a fele királyságot, nagy Meseországnak a felét, míg a szépszólású kút meg nem szólal, míg azt ki nem tisztitja. Pedig, dehogy a szépszólású kút forgott az ő elméjében; egészen más lappangott a dolog alatt; nevezetesen az: majd mikor Kilinkó olyan kis vödörrel, mint egy lugzó, legjobban meri a vizet: akkor a padláson levő huszonhat mázsás harangot lehajítják a kútba, ezzel az óriás födővel szépen leborítják, ott leli sírját, s ez a huszonhat mázsás harang lesz a szemfödele.

Kilinkó erre csak azt felelte, hogy legyen meg ő felsége akaratja; kész a kútat kitisztítani.

Úgy is lett. – Kilinkó lebocsájtkozott a száz öles kútba; huszonhat ember pedig szépen odahengeritette a huszonhat mázsás harangot s lezuditották a fejére. De nem úgy volt az megírva, hogy Kilinkó ily csunya véget érjen; mert ő eleve, – élt a gyanúperrel, – szépen behúzta magát a kút pandaljába: így, mikor leesett az óriási födő, megfogta azt fülénél fogva s ki hajította a kútból, mondván:

– Most melegem van; nincs szükségem a kalapomra!

A kút kávája mellett ép ott állt a király s azt a 26 mázsás harang úgy agyonütötte, úgy szétmált, hogy kanállal se tudtak volna belőle annyit összekaparni, mint a körmöm feketéje.

Hijába! a ki másnak vermet ás, maga esik bele!

No most az volt a kérdés: ki legyen a király?… ki más mint Kilinkó! úgyis már az övé volt a felekirályság!

Volt a harang alatt megboldogult királynak egy gyöngyadta gyönyörű 18 éves leánya, ki szerelemtől lelkezett ékes virágszál volt. Ezt a virágot Kilinkó a kebelére tűzte s élete párjának, felesegitségnek, feleségének eljegyezte. De különben, könnyű Katót tánczba vinni; könnyű a szép leányt leszakasztani, ha a szerelem keze tépi; mert alig pillantották meg egymást, azt mondták egymásnak:

Szivem szép szerelme! én a tied, te az enyim, ásó-kapa se választ el egymástól.

Lakzit laktak s még most is élnek, ha meg nem haltak.

A KEREK KŐ.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember s ennek egy felesége, mindkettőjöknek pedig annyi gyermeke, mint égen a csillag, mint réten a fű. A szegény ember halászattal kereste véres verejtékkel szerzett kenyerét; mert oly szegény volt, mint a templom egere, vagy még ennél is szegényebb, mert ennek hébe-hóba csak jut egy-egy kövér légyczomb, kenyérmorzsa és hízott szúnyog; de ő neki csak a teste-lelke, meg egy kétszáz szemes hálója, pedig a halász, mint a szóbeszéd mondja, éhen kórász.

Volt ennek a szegény embernek egy igen gazdag bátyja s ennek annyi gyermeke, mint kákán a csomó, de azért, ha a szegény ember, hébe-hóba, nagy szükség idején, isten látogatásakor egy véka életért elküldött hozzá: a csúf még így felelt: akkor adok egy véka életet, ha egy gyermeket adsz; különben harapj levegőt, egyél jeget, igyál vizet s rádásul sírás-pityergés legyen a fűszerszámod.

Sok gyermeke volt a szegény embernek, de azért neki mégsem adott csak akkorkát sem, mint a kisújjam!

A szegény ember asztalfiókjában már egy álló hét óta kenyér nem volt, csak holmi gyökereken, mezgerelt krumplin élődtek, mint Toldi Miklós lova a szeméten; csúnya szeles idő járt, nem lehetett halászni. Midőn hetednapra megcsendesűlt az idő, a szegény ember halászni ment.

Már éjfélután kettőt ütött az óra s innen-onnan pitymallani, szürkülni kezdett az idő; de a szegény ember, egy szálka-hal nem sok, de még annyit se’ fogott! Kétszázszor is betette a hálóját és kétszázszor is kihúzta – pufra.

– Beteszem még utoljára, mondja magában, ha lesz benne: jó! ha nem lesz: az is jó; legyen meg az isten akaratja! Piszt! van benne valami, érzi a kezem!

Vigyázva huzta fel a hálót, kiveti a partra s ime! egy gömbölyű, kerek követ huzott ki a vizből.

– Hacsak kő! minek ez nekem; gyermekeim ezt nem ehetik meg!… A szegénynek még a szerencséje is szegény!… Ezzel a kerek követ a víz kellőközepébe bevetette.

Beteszi a szegény ember ujra a hálóját, megint megmozdul a káva, húzza nagyvigyázva s újra benne a kerek kő!

– Hacsak kő! minek az nekem?!… én istenem hát már én csak követ halászok?! Biz isten, szót se’ szólnék érte, ha oly gyomrot adtál volna, mely a követ is megemésztené!… Ezzel a kerek követ újra behajította a víz kellőközepébe.

A szegény ember harmadszor is beteszi a hálóját és ismét benne a kerek kő!

– Istenem! vagy minden hal kővé vált, vagy az ördög űz velem csalfa játékot; de ez nem lehet jó lélek műve, hanem a gonoszé! Minek ez nekem?… ha kenyérré válna!… Ezzel a követ harmadszor is bevetette, de csak úgy a víz szélére.

Hogy nem fogott a szegény ember egy szálka halat sem, de meg már el is fáradt: megrázta utoljára a hálóját, leoldozta a káváról és a csúhujjába tette, s azzal nagy búsan bandúkált hazafelé, mint a kinek az orravére folyik. De egyet gondolt, mintha az isten sugallta volna neki, visszafordult, a kerek követ magához vette, mondván: jól lesz a gyermekeimnek kenyér helyett játszani.

Hogy a háza közelébe ért, a gyermekek kifutottak elébe s kérdeztek tőle, hogy mit hozott… nem hozott-e vásárfiát?

– Nem hoztam én semmit, csak egy kerek követ. – Itt van, játszatok vele s hentergessétek a ház földjén.

A szegény ember családja heted napra is étlen-szomjan feküdt le; de a gyermekek, hogy volt mivel játszani, játszottak.

A szegény ember úgy feküdt a kemenczepánkon, a felesége pedig a legkisebb gyermekkel a vaczkon.

A gyermekek csak játszanak, csak játszanak; hentergették a követ. Egyszer csak elkezd a kő fényesedni s mindig fényesebb fényesebb lesz, úgyhogy a kis házat világossággal egészen betőltötte, mintha a nap sütött volna, – pedig még csak reggeli három óra volt.

Itt a pánkon fekvő halásznak szemébe tűnik ez a nagy fény. Mi dolog az? se’ gyertyája, se’ mécse, se’ tört-fáklyája, mégis oly világos a viskója!?

– Hej, anyjuk, kelj föl! nézd csak ezt a követ, úgy fénylik, mint sötétben a revült fa, vagy mint a Sz.-János-bogár, vagy mint a csillag, vagy még ennél is jobban!

– Apjuk! mondja a halász felesége, világszép éltemben mindig hallottam, hogy van a világon oly fényes kő, melyből csak akkora is mintegy mákszem, egy ökröt is megér; valjon nem abból a fajtából való-e ez?

– Oh te golyhó! hol vennénk mi olyan követ! az nem minden bolond házában akad meg; de a szó a mi szó! kell a dologban valaminek lenni, mert annyira fénylik, hogy még a szemem világát is elfogta s szikrát hány tőle.

Itt a szegény ember leszállt a kemenczepánkról, elvette a kerek követ az apró cselédségtől s maga kezdi pártját fogni; dörgöli fűhöz, fához, falhoz, földhöz és hamuhoz, szóval ahhoz, a mi a kezeügyébe akadt, mig az utoljára egészen fényes lett, s aztán betekerte holmi ringy-rongy kapczába, hogy ne világosítson olyan nagyon, hogy aludhassanak a fényétől.

Reggelre kelve azt mondja a szegény ember a feleségének:

– No asszony! vedd fel azt a jobbik ruhádat, melyet ünnepre zsugorgatsz, hogy legyen miben istent dicsérni, vidd el a királynak ezt a követ ajándékba, s mondjad, hogy én küldtem. – S vigy el magaddal egy tálacskát, talán ad érte egy kis lisztet: legalább ezeknek az istenadta gyermekeknek lesz miből sütni egy kis hamuba sült pogácsát.

A szegény ember felesége fölvette a jobbik ruháját s elment a királyhoz. Hogy odaért, köszön neki a mint dukál:

– Adjon isten jó napot fölségednek!

– Fogadj isten, szegény asszony, hát mi járatban vagy?

– Az uram küldött egy kis ajándékot, ki az ér mellett a dombtetőn lakik s halászattal keresi kenyerét.

– Ugyan jó asszony, mit hozhattál te nekem, mikor magadnak sincs? De azért kedves az előttem, mert látom, hogy szivesen adod: azért jöjj be az én királyi hajlékomba.

Bemegy a szegény ember felesége a rezidencziába, kibontja a kendőt s leteszi az aranyasztalra a kerek követ.

A király alig bírt szóhoz jutni a csudálkozás miatt, mert a kerek kő, olyan igaz minthogy élek, gyémánt volt, még pedig olyan, minőt a királynak az apja, nagyapja, de még a szépapja se’ látott.

– Hol vetted ezt, szegény asszony?

– Az uram halászni volt és ő fogta. Háromszor vetette bele a vízbe, háromszor húzta ki; én azt gondolom ezzel a paraszt fejemmel, hogy ezt neki az isten adta.

– No szegény asszony, mondja a király, én a gyémántot megtartom magamnak; hanem adok érte neked 1000 forintot.

– Űhm, ezer forint (a szegény asszony nem azért tett igy, mintha keveslette volna az 1000 ftot, hanem a sok pénznek).

– Ha kevés, adok 2000-et?

– Űhm, kétezer forint!

– Ha ez is kevés, adok 3000 forintot.

– Űhm, 3000 forint!

– Tudod mit szegény asszony! menj haza, hozz három zsákot s az egyiket tele adom aranynyal, a másikat ezüsttel, a harmadikat pedig rézpénzzel. A szegény asszony vitt három zsákot, a király pedig az egyiket tele adta aranynyal, a másikat ezüsttel, a harmadikat pedig rézpénzzel, s még rádásul azt az emberséget is megtette, hogy két ökröt befogatott a szekerébe s azon küldte haza a három zsák pénzt.

Itt a szegény emberből olyan gazdag ember lett, hogy csak párját kellett volna keresni!

– No édes feleségem, mondja a szegény ember, ezt a sok pénzt már megis kellene mérni, hogy valjon hány véka?

– Megám! de nincs vékánk!

– Küldj el ahhoz a fösvény bátyánkhoz, tán csak add egy üres vékát; csak lesz annyi lelke? Eredj kis szolgám Pista, kérj attól a jóféle bátyánktól egy vékát.

Elszalad a Pista a fösvény bátyához, hogy adjon nekik egy üres vékát.

– Vékát?!… pattant fel a fösvény bátya, vékát… ki hallott ilyent, üres vékát!… Minek volna az nektek, hacsak titeket, anyádon kezdve, sorba meg nem mérne! Nem jól hallottad te azt!

– De biz jól hallottam, erősíti a kis fiú, üres vékát mondtak.

– Én meg csakúgy bolondjába nem adok vékát, hanem takarodj haza s kérdezd meg, hogy üres vagy tele vékát adjak-e?

A szegény fiú sírva-ríva haza bandúkolt s elmondja a szüléinek, hogy mit üzent a bátya.

– No, nem tesz az semmit, csitítja az apja, majd megfizet az a jó isten kinek-kinek az ő érdeme szerint, hiszem azt az egyet! hanem szaladj te Marczikám, s ha kérdi, hogy mit mérünk vele, mondjad hogy pénzt.

Elszalad a Marczi egy babszekéren, kezébe vesz egy malaczkergető-ostort, melyet néha napján csent kenderből, hármas ágba a körmén fonogatott, ahhoz a jóféle bátyához, kit, hogy már hetvenhétszer el nem vitt az ördög, bolondul cselekedett.

– Köszönteti általam tubus apám bátyám-uramat, hogy adjon egy üres vékát, mert pénzt mérünk.

– Pé… pé… pé… pénzt! adok fiacskám, adok. Hány kell?… im, ki nem látom mondani…!

– Csak egy.

– Itt van, hanem, ha hamus lesz a véka, ha ezt adtatok el a zsidónak: úgy majd lesz ne mulass!

Haza szalad a Marczi a vékával s megmérik a pénzt, ép’ tíz véka volt kongóban. Hogy a szegény ember megmérte a pénzt; Geczi fiától küldte haza a vékát, de eléb az abroncsát köröskörül rakta vert aranynyal.

Geczi alighogy haza vitte a vékát és alighogy visszajött, már a nyomába kullogott a jóféle bátya, kit, hogy hiba ne essék benne, nem kár volna kezét lábát összekötni s a füstre akasztani.

– Adjon isten jónapot, édes kedves öcsém! (már ekkor „édes kedves“ volt, pedig azelőtt még öcsém se’).

– Fogadj isten, bátya! Be nagy ujság nálunk! üljön le ide ni a tűz-lóczára a patka mellé. – Mi jót hozott? azelőtt még hírrel se’ láttuk!?

– Biz én nem hoztam semmit, hanemcsak azért jöttem, hogy a gyermekedtől hallottam, hogy pénzmagra tettél szert?

A szegény ember csak hallgat, csak hallgat, nem szólt semmit, csak merően a jóféle bátya szeme közé néz, gondolván magában, megállj rosz bátya, majd megtréfállak, majd megjátszom veled!…

– Tudod, hogy nekem nincsenek gyermekeim, holtom után ugyis minden a tiéd, mert magammal a koporsóba csak el nem vihetem: azért, ha megmondod is hogy hol vetted, csak a magad javát mozdítod elő.

– Hol vettem? hát a macskám tegnap fijadzott meg, a királynak pedig annyi az egere, annyi a patkánya, hogy tőle szép szerével még enni sem lehet, mert minden falat után hat patkány is ugrik, úgy hogy a királyt mig eszik, katonáknak kell kivont fegyverrel őrzeni s ezek kergetik el: én tehát kaptam magam, a szűröm a nyakamba galyabítottam, a két kis macskát pedig tányérra tettem s odaajándékoztam a királynak. Megörült az neki s örömében még a helyemet se’ találta; – a királyné pedig ép a kötényével törölte le a port az aranylóczáról, odaültetett maga mellé s kérdezte tőlem: hát az anyjukom hogy van? S aztán a király tíz véka pénzt mért ki a számomra. Ha nem hiszi bátya, itt van a kamrában, jőjön nézze meg.

– Sose’ fárazd magad öcsém: elhiszem, minek nézném? De az isten áldjon meg, haza megyek!

– Ilyen korán? még a leülő helye sem melegedett meg!

– Dolgom van otthon; valamit elfelejtettem, azért sietek olyan nagyon, – fillentett a jóféle bátya.

A gazdag ember alighogy hazaért, már a felesége után kajdászott. Hogy az előjött, elbeszélte neki az egész históriát, hogy, miként jutott halász-öcscse a temérdek kincshez, – s aztán kettecskén szépen kifőzték, hogyha az öcscsük három macskát vitt, majd visznek ők három zsákkal s ezért a király mennyi pénzt ád? E végett három faluból szedették össze a macskákat, de még a hetedikből is hozták, hallván, hogy Nekeresden milyen jó ára van a macskának; de nem is csoda! mert, ki mit kért, azt adott neki; vékabuza, zsákkrumpli, oldalszalonna, bödönytúró, akóbor és tonnapálinka vándorolt el egy-egy macskáért, úgyhogy, mikorra beszerezték a három zsák macskát, kamra, padlás, pincze és verem, de minden kiürült, de bezzeg volt macska egész dögével!

Elindul a gazdag ember szolgájával együtt a hosszú útra, befogja jó négy lovát a kocsiba s felpakolja a három zsák macskát. Képzelhetni, hogy ez a temérdek macska, mindenütt a merre csak mentek, milyen nyavukolást vitt véghez, úgyannyira, hogy ország-világ kiállt csudájára; a gyermekek az egyik faluból a másikig kísérték, a kutyák pedig megugatták, s lőn oly iszonyatos zaj, hogy a gazdag ember megőszült bele.

Mentek, mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, egyszer mégis elértek a rezidencziába.

– No Jancsi – mondja a gazdag ember – te maradj itt a kocsinál, hogy valamit el ne körmöljenek, majd én bemegyek. De add csak ide azt az ostort, hogyha azok az otromba patkányok az orromnak esnek, legyen mivel köztük szétütni. Beállit a gazdag ember a király elébe s köszön neki:

– Adjon isten jó napot fölségednek!

– Fogadj isten, gazdag ember, hát mi járatban vagy?

– Ajándékot hoztam fölségednek, s csak azért nem hoztam be, mivel nem tudtam, hogy hova parancsolja fölséged szállítatni, ide-e vagy máshová?

– Hát, mit hoztál nekem gazdag ember?

– Mit hoztam? azt hoztam a mi fölséged előtt a legkedvesebb s aranynyal és ezüsttel fizet érte.

– Ugyan mi lehet az, gazdag ember?

– Mi lehet? majd meglátja fölséged; ha én azt megmondanám, tudom hogy még a szavamat is megaranyoztatná.

– Node, mégis, ugyan mi lehet az?

– Hogy teljék fölséged kivánsága, megmondom: azt hoztam a mit az öcsém hozott, s már annak tetszik ösmerni személyét személyének?

– Ösmerem; ő az ér mellett, a domtetőn lakik s halászattal kereste kenyerét.

– Igen, igen! de még én annál többet hoztam!

– Nohát, csak ízibe hozd be, majd én addig behívom a feleségemet, a dámákat és az urfiakat.

Kimegyen a gazdag ember s a szolgájával ketten beczipelik a fehér házba, a király szobájába, a három zsák macskát. Imhogy meg nem szakadtak alatta; de, hogyis ne! 12 kontignácziós volt a rezidenczia.

Hogy a gazdag ember a szobába ért, hirtelen kioldja a három zsákot s kizudítja a pádimentomra a sok macskát.

Hogy már egy álló hétig nem ettek; hogy egy hét óta zsákba voltak: elzűllőtt, elvadult a sok macska; de tett is olyan cseté-patét, olyan pusztitást, milyent még ember nem látott! egyik az ablaknak, másik az aranytükörnek szaladt, harmadik pedig az üvegalmáriomba rontott be, s ott mindent összetört; üvegeket, azt a drága poharakat, findzsákat, csészéseket s tudja isten még mit nem!

A király ijedtében kiabálni kezdett, a királyné sikoltozott – mert egy macska ép hófehér karját karmolta meg; kibuggyant szép piros vére s fehér selyem ruháján végig folyt. – A kis királyfiak pedig torkaszakadtukból visítani kezdtek.

Hogyím az ajtók nyitva voltak: a macskák az egész rezidencziát elárasztották s mindent, a mi csak törékeny jószág volt, összetörtek; alig maradt épen egy tükör, egy ablak és egy üveges almáriom.

A nagy lármára és sikoltozásra végre beszaladtak a katonák, ki bottal, ki puskával s ezek verték agyon a macskatábort, de csak azt, a melyik azalatt az irháját ki nem tette az ablakon.

János gazda, mert igy hívták a gazdag embert, se holt, se eleven nem volt, csakúgy állt ott, mintegy gyermek, a ki tudja, hogy rosz fát tett a tűzre s ezért kikap. De mint a gyermek is megugrik a verés elől, hogyha szerét teheti: úgy János gazda is illa berek, nád a kert! utczú, vesd el magad! szépen elbucsúzott a kapufélfától s szaladt világul, mint a Kari lova! S még most is szalad, ha meg nem állt. Soha többé a maga falujába nem mert haza menni; mert otthon csúfnéven: ‚macska-kereskedőnek‘ nevezték. Egyszer a macskakereskedőnek holthirét hozták, hogy itt meg itt az ormodi árok mellett megfagyott s utána nem sokára a felesége is elköltözött ez árnyékvilágból. Hogy az isten őket gyermekkel nem áldotta meg, hogy magtalansággal verte meg: mindenét a halász örökölte; de lett is belőle olyan gazdag ember, hogy még magának a királynak is csak egy kanpoltrával volt több pénze.

A FARKAS ÉS A RÓKA KOMASÁGA.