Part 8

Verembe esett a farkas, a róka, a vadmacska és a nyúl. Csak megvoltak ők addig, mig a róka meg nem éhezett; de, hogy ez a gonosz mulatság bekövetkezett, a róka praktizálni kezdett s hozzá fogott a dologhoz ilyeténképen:

– Farkas: szép, róka: szép, vadmacska: szép, nyúl: nem szép – együk meg.

Megfogták a szegény nyúlat s megették; de mi volt ez ennyi kamasznak? annyi, mint nagy szárazság idején egy csepp eső; de mégis megvoltak ők az nap, mert máskép nem lehetett; mert nagy úr az a ‚_muszály_‘, de még nagyobb a ‚_lehetetlenség_‘.

Másnap a róka újra elővette a praktikáját s csak elkezdi:

– Farkas: szép, róka: szép, vadmacska: nem szép – együk meg!

Megették. – A róka maga alá kaparította a vadmacska belét, de a farkas ezt nem tudta.

Másnap megint nem volt mit enni. A róka maga alól csak húzogatja, csak tépegeti a vadmacskabélt; de a farkasnak nem volt mit enni. Meglátja a farkas, hogy az ő rókakomája eszik valamit, kérdi azért tőle:

– Mit csinálsz róka koma?

– Hát megéheztem, a bélemet ki hasitottam s most azt eszem.

A farkas is belevágja a hasába a fogát s jót hasít rajta; de csakhamar vonítva hagyta abba, hogy neki ilyen mulatság nem kell!

Már két álló hétig voltak a veremben. A rókának se tartott őrökké a vadmacskabél, ő kegyelme is megéhezett és csak ekkor kezdett gondolkozni a szabadulásról, s azt mondja a farkasnak:

– Hallod-e farkas koma!

– Mit akarsz, róka koma?

– Nem egyebet farkas koma, csak azt szeretném tudni, hogy milyen magas vagy; mert világéltemben mindig hallottam, hogy te is magas vagy, de a medve náladnál mégis magasabb: azért nem próbálnád meg s nem állnál fel?

Feláll az ordas s ugy kinyujtózkodott, hogy az ina szinte ropogott belé. A róka egyszerre átlátta, hogyha felállhatna a farkas hátára, szépen kiugorhatna a veremből.

– Nem azt mondom én farkas koma, hanem azt: hátha én téged kihúználak.

– Óh, te bolond, hisz magadat se tudod, nemhogy engemet.

– Hátha felállnék a válladra, ha nem tudnék is kiszabadulni, de legalább megmondanám, hogy milyen idő van oda kinn!

A farkas ráállt, a róka pedig felállván ennek a vállára, innét aztán könnyű volt neki kiugrani. Mikor aztán kinn volt, illa berek, nád a kert! azt se mondta a farkasnak, hogy: ‚bá‘; hanem egyenesen berontott egy lúdólba s lakzit csapott; bevert vagy három lúdat. – De a komájáról se feledkezett meg; mert vitt neki egy lúdczombot. Mikor a farkas elnyelte a lúdczombot, elkezd előtte sopánkodva panaszkodni ilyeténképen:

– Ej, farkas koma, de megjártam! hát az imént hogy elmentem, azzal a szándékkal, hogy vagy egy lúdat hozok a számodra, rajta vesztettem; mert csak a lába maradt a számba s azt is neked hoztam. Úgy-e, hogycsak jó komád vagyok?!

– Jól van jól, morgott az ordas, azt se mondom, hogy jó vagy, azt se, hogy nem; hanem mindenek előtt húzz ki innen a veremből; – nyujtsd be a farkadat.

– Ej, farkas koma, a rókafark könnyen szakad, még vagy vissza esnél s megütnéd magadat, vagy tán ép a nyakadat törnéd ki, mi aztán nekem holtig tartó bánatot okozna, (pedig a ravaszdi csak jó bőrét féltette, nehogy a farkas, nehezebb levén mint ő, visszarántsa) engem pedig megfosztanál legszebb ékességemtől; hanem majd hozok én egy galyat, majd kihúzlak én azon.

Elszalad a róka, keres két galyat, – az egyik erősebb volt mint a másik.

Benyujtja a vékonyabb galyat, húzza föl felé a farkast, s mikor már fele-útban volt, egyet rántott rajta, a galy kettépattant, a farkas pedig visszaesett, hogy szinte nyekkent bele. A farkas nagyot orditott, a róka pedig nagyot kaczagott. – Aztán mégis csak kihúzta az erősebb galyon.

– Hallod-e farkas koma, én mindig a te javadat akartam, most is azt akarom; mindketten éhesek vagyunk, de itt meg itt ép lakzi van s tudom a bejárást a kamarához, menjünk oda a lakodalomba.

Hogy elértek a lakzis házhoz; hogyim a lakzis nép mind a szobában volt, miután az idő ép vacsora után volt, ezért tánczoltak: a két czimbora résen volt s beszökött a kamrába. A gazda pedig, hogy már a kamrában semmi dolog sem volt, azt lakatra vetette, s igy a két jó madár benszorult. A róka ízibe észrevette a dolgot, hogy nem jó rendben van a szénája, de a farkas, hogy éhes volt, kedvére evett. Hogy jóllakott a farkas, oda űlt a csap alá s ivogatott. A róka csak azon törte a fejét, miként szabadulhatna ki; de a farkas, hogy a füle melegedett, semmivelsem gondolt. A róka utoljára is, mint a csizmadia az ajtószögben, feltalálta magát; a talpfa alatt lyukat kezdett ásni. A farkas mint a kefekötő egyre ivott; köszöngette magára a poharat ilyeténképen: Isten éltesen ordas! isten áldjon meg! – Utoljára mégis észrevette, hogy a róka sonfordál valamiben s ezért megszólitotta:

– Mit csinálsz, róka koma?

– Hahó, farkas koma! itt lesz még a valami; itt van elásva a csörgefánk, hogy meg ne száradjon, – ez lesz ám még a jó borkorcsoja!

– Eh, csörgefánk ide, csörgefánk oda, jöszte igyál; mert különben rád öntöm.

A róka átlátta, hogy részeg asszonynyal van dolga: ivott, s azzal tovább ásott.

– Róka koma, jer igyál! mert ha nem jősz, megfogom a hátadon a bőrt, majd eljősz aztán, vagy akarsz vagy nem!

– Csendesebben farkas koma; mert majd meghallják oda benn s jól ellazsnakolnak!

– Eh, mit nekem csendesség?!… róka koma! be danolhatnám van!… No, te vagy a menyasszony, én pedig a vőlegény, jer, járjuk el a menyasszonytánczot!… Igen jó kedvem van; jer, hagy öleljelek meg. – A róka már ekkor félig-meddig készen készen volt a lyuk ásással, gondolta magában: no várj, majd megöleltetlek, majd megdanoltatlak, majd megtánczoltatlak, hogy szinte izzadsz bele!

– Róka koma, be szeretlek, jer, hagy csókoljalak meg!

A róka már ekkor készen volt a lyukkal; ő is tehát egy hanggal fentebb kezdte a mulatságot.

– Róka koma! szörnyű jó kedvem van: danoljunk!

– Ne danolj ordas!

– Dallok én!

– Ne danolj!

– Dallok én, ha mindjárt meghalok is!

– Magadra vess, isten látja a lelkemet, én oka nem leszek!

– Ok, nem ok… dallok én s jöszte velem tánczolni. Én vagyok a vő… vő… vőlegény… te vagy a meny… meny… menyasszony!

Aztán össze ölelkeztek, össze-vissza csókolták egymást s danolni kezdtek kotta nélkül ily ékes hangon:

– Au… au… au… aúúúv!! Aztán tánczolni kezdtek s mindent tővel-hegygyel összeforgattak.

Ugyan mi lehet az… ugyan mi lehet az?… tanakodtak a vendégek oda bent… Az bíz farkas orditás és róka kontrázás… az bíz farkas orditás és róka kontrázás… de hol vannak… azok bíz a kamrában vannak… ott bíz a!…

Közbe-közbe hallatszott az ékes nóta: Au… au… au… aúúúv!! A farkas primázott, a róka pedig kontrázott, kotta nélkül.

A bíz a kamrában van… botra, csűlökre legények… farkas van a kamrában…

Itt levetették a lakatot, kinyitják a kamrát, hát uramfia! mit látnak?! egy részeg farkast, mely tele torokkal a csapra ütött hordó mellett danolt, mellette pedig egy félrészeg róka kontrázott… Ily vendégeket nem hítak a lakziba!… agyon kell verni!

A róka, hogy szorult a kapcza, szépen kibújt a lyukon s a farkas is utána akart menni; de, hogy im ő kegyelme nagyobb állat volt mint a róka, nem fért ki a lyukon: benrekedt!… Csihí-puhí! ütötték-verték, mint a két fenekű dobot! végre nem állhatta sokáig a dicsőséget: beállott festőlegénynek s a kamra falát szépen kipingálta!

Mikor már a farkast félig agyon verték, valahogy mégis kiszabadította a fejét s kiszaladt a tárt ajtón. Ennek is megesett a lakzi, mint Kenyeresnek a bab; ez se megyen többé a lakodalomba hivatlanul!

A róka most is szárazon vitte el az irhát! de azért elvetette magát az útfélen, hogy ő meghalt, hogy őt igy verték, ugy verték agyon. Ezért a fülét-farkát eleresztette, még a szemét se hunyoritotta, hanem ott feküdt mintegy darab fa.

Arra jön egy halas kocsi, hát látja a gazda, hogy ott az útfélen egy döglött róka fekszik. Ennek se kellett több, fölvette a rókát s bevetette hátul a saroglyába.

A róka sohase volt ily nagy úr, szekéren vitték; de, hogyim az orrába ütődött a jó halszag, kurázsit kapott az evésre; hozzá is látott amúgy magyar-miskásan.

A halász hátra se tekintett, csak az ökreit hajtogatta: csále Bimbó, hajsz Csákó!

A róka a mit meg nem ehetett, egyenként lepogyogtatta a szekérről s mikor megeléglette, utána maga is leugrott. – A szegény ember észre sem vette a gazdálkodást, csak az ökreit hajtogatta: csále Csákó! hajsz Bimbó!

A róka aztán a sok halat fölszedte, ölre rakta. Csak viszi, csak viszi, egyszer ép szembe találja a kullogó, vert ordast, – s ekkor még neki állt fölebb, hogy ő igy megmondta, úgy megmondta, minek danolt a koma, – a mit keresett, megkapta! Addig beszélt a róka és addig mentegette magát, mig utoljára is kibékültek. Hogy szent lett a barátság, azt kérdi a farkas a rokától:

– Mit viszesz, róka koma?

– Halat, farkas koma.

– Hol vetted?

– Fogtam.

– Hol?

– A vízben.

– Hogy fogtad?

– Hát, halásztam.

– Koma! tanits meg engemet is erre a mesterségre.

– Szivesen. Hátha valahol lékot találok, beledugom a farkamat, a sok hal mind rá tódul s alig birom kihúzni.

– Nohát úgy én is halászni megyek, felelt a farkas.

– No, hogy ne mond, hogy nem voltam jó komád: jer, izleld meg előb az én halászatomat, s ha jóllaktunk, én is elmegyek veled.

Hogy jóllaktak, kapják a lelkét, elmentek halászni. A róka kiválasztotta a legnépesebb lékot, hová legtöbben jártak mosni.

Bedugja az ordas a farkát s midőn egy kicsit odafagyott, próbálja húzni, nem ereszti valami, – ő tehát azt gondolta, hogy hal van rajta.

– Róka koma! van már ezen; mert valami nehezet érzek a farkam végén. Azért húzhatom-e már?

– Ne még farkas koma, várj; hagy jőjön rá több.

Hitt a bolond ordas a rókának, úgy annyira, hogy egészen odafagyott a farka.

– No már most huzhatod, mondja a róka.

– Húznám ám, de nem birom!

– No majd segitek én. Beleharap a róka az ordas szügyébe, annál fogva vonczolta s mikor már jól elkinozta, csak akkor szólalt fel.

– Hej, koma! nem jól van itt a dolog; odafagyott a farkad!

– Mit csináljunk? kérdi a farkas.

– De mit ám? válaszolt a róka.

– Én nem tudom.

– Én sem ám; – de mondok egyet, kettő lesz belőle: rágjuk el a farkadat, nekem jó éles fogam van; – de a farkas nem engedte.

Itt, már az idő pitymallani, szürkülni kezdett, úgyannyira, hogy meg is viradt. Hogy megviradt, az asszonyok mosni jöttek a vízre. Hogy odaérnek, hát látják, hogy egy irdatlan farkas ott űl a lék szélén. Először azt gondolták róla, hogy csak csupa mulatságból, csupa parádéból űl ott, kurjásznak rá, de bíz az nem szaladt el… Az bíz oda van fagyva, az bíz oda van fagyva. Hajigálják, – ki sulyokkal, ki a mosószék lábával, decsak nem szaladt el, végre észrevették, hogy hányadán van a dolog.

Itt az asszonyok vérszemet kapnak; mert ilyenkor még a galamb is ölyv erejével bír: a szegény farkast mosóruhának nézték s úgy megsulykolták, úgy megszapulták, hogy mig él sem felejti el. Hijába! mint a szóbeszéd tartja: sok lúd farkast győz.

De az ordas sem állhatta sokáig a dicsőséget, szép farka hijával megszabadult. – Csakhogy még igyis elillanhatott, mert bizony csúnyát látott volna! Csak úgy lézengett aztán mint az agyonvert.

A róka itt is szárazon vitte el az irhát, – s azalatt valahol belefeküdt a pozdorjába; gubanczos szőre mind tele lett, aztán pedig elvetette magát az útfélen, hogy ő igy agyon van, úgy agyon van verve.

Arra kullog a farkas, hát látja, hogy ott fekszik a komája az útfélen.

– Hát téged mi lelt?

– Ugyan már hogy kérdezhetsz ilyent, mondja a róka, hiszen félig-meddig agyonvertek!

– No, nekem is betett a halászat.

– Nekem minden csontomat úgy összetörték, nézd csak, hogy áll ki a bundám szőre közül!

– Jer velem róka koma, majd kiheverjük a gazban!

– Mennék ám, de nem birok!

– No, majd vezetlek én.

– Vezetnél ám, de a lábomra se tudok állni!

– No, ha nem birsz, jer a hátamra, majd én valahogy elczippellek.

Hogy a farkas hátára vette a rókát, egyszer az csak elkezd annak a fülébe sugdosni, ilyeténképen:

– Vert viszen veretlent, vert viszen veretlent. Pedzi a farkas a fülét, hogy valjon mint mond a komája? A róka csak sugdos, csak sugdos, mondván:

– Vert viszen veretlent, vert viszen veretlent.

Hegyezi a farkas a fülét, s kérdi a rókát:

– Hogy mondtad, koma?

– Veretlen visz vertet, veretlen visz vertet. A farkas elhitte.

Alig mennek egy jó darabra, a róka ujra elkezd a farkas fülébe sugdosni:

– Vert viszen veretlent, vert viszen veretlent. A farkas csak hallgatja, csak hallgatja.

– Vert viszen veretlent, vert viszen veretlent.

Itt a farkas úgy lehajitotta a rókát a földre, hogy szinte nyekkent bele.

– No róka, eb legyen a te komád, nem én; róka voltál, róka vagy, róka leszesz s mindaddig az is maradsz, mig az ördög el nem viszen.

– Miért mondod azt, farkas koma?

– Ne nevezz úgy, mert mindjárt összetéplek; eb legyen a te komád, nem én!

Itt a farkas, meg a róka összecsattogtatták a fogaikat, hogy szinte szikrát hánytak, s elváltak egymástól; az egyik jobb-, a másik pedig balfelé tartott. Ez napságtól fogva nem komája a farkasnak a róka s ez időtől fogva mondják azt a szóbeszédben: elsza... mint róka a komaságot.

A SZEGÉNY EMBER ÉS A KOMÁJA.[101]

[101] Jelen népmondához hasonló, n. Erdélyi János úr által szerkesztett népmonda-gyűjteményben is megjelent. S ha e két népmondát összehasonlítjuk, úgy találjuk, hogy bennök az alapgondolat egy, de az előadási módban különböznek: ezért jónak láttam közölni.

A gyűjtő.

Volt egyszer egy szegény ember s ennek annyi gyermeke, mint rostán a lyuk, mint hálón a csomó; pedig oly szegény volt, hogy még a kenyérből sem ehetett eleget.

Hogy szegény volt az ember: az egész faluban nem akadt komája, pedig tiz sorjával is bejárta.

– No, ha már ebben a faluban nem akad komám, majd csak akad valahol; de mégis keresek magamnak, ha mindjárt addig megyek is, míg a szememmel látok, mig a lábom térdig el nem kopik!

Itt a szegény ember vetett a szerdásba négy vagy öt sült földialmát s elindult a hosszú útra komát keresni.

A mint mén mendegél, egyszer lát feléje közeledni valakit. Ez pedig nem volt egyéb, mint maga a Krisztus; de ezt a szegény ember nem tudta, még csak nem is álmodta.

– Hová hová, szegény ember? kérdi az istenfia.

– Elmegyek komát keresni. Tiz sorjával is bejártam szülöttehelyemet, még se’ akadt senki. Majd csak akad valaki, ha mindjárt addig megyek is, mig a szememmel látok, mig a lábam térdig el nem kopik!

– Sose’ fáradj! ha elfogadsz: leszek én.

– Hát te ki vagy?

– Én vagyok a Mesiás, az Isten fia.

– Ej, te nekem nem kellesz, mert te egyiktől elveszed és a másiknak odadod; egyiket felgazdagítod, a másikat pedig elszegényíted!

Azzal a szegény ember tovább ment. A mint mén, mendegél, egyszer előtalált egy hosszú embert, ki nem volt más, mint maga a halál.

– Hová hová, szegény ember? kérdi a halál.

– Elmegyek komát keresni. Tiz sorjával is bejártam szülöttehelyemet, még se’ kaptam. Majd csak akad valaki, ha mindjárt addig megyek is, mig a szememmel látok, mig a lábom térdig el nem kopik!

– Sose’ fáradj! ha elfogadsz: leszek én.

– Hát te, ki vagy?

– Én vagyok az isten postája: a halál.

– No te jó leszesz; mert te egyformán kaszálsz az úr rétjén.

És a halál lett a szegény ember komája; de ő a komáját semmivelse tudta megkinálni; mert sem egy falat kenyere, sem egy korty itala, szóval semmije se’ volt.

– Hallod-e te szegény ember, mondja a halál, egyet mondok, kettő lesz belőle: te a mint látom igen szegény vagy, de majd felgazdagítlak én téged, csak ide hallgass. Itt van egy csomó fű, tedd el ezt jó helyre, akár a ládába, akár a mestergerendára. Ez a fű téged oly orvossá tesz, hogy a híred hét világra szól; majd jőnek te érted még üveges hintóban is, majd hínak téged még grófok-, herczegek- és királyokhoz is. Egész mesterséged pedig csak ebből áll: te engem minden halottnál meglátsz; s ha látod, hogy a lábánál állok, csak ebből a fűből adj be neki s tüstént meggyógyul az; de ha látod hogy a fejénél állok, csak azt mondd: halál ellen nincs orvosság! – s az azonnal meghal.

Ugy is lett. A szegény ember aztán eljárt gyógyítgatni s ha látta, hogy halál komája a beteg lábánál állt, annak csak abból a fűből adott be egy vagy két kanálnyit és az azonnal meggyógyult; ha pedig az a beteg fejénél állott, csak ezt felelte: halál ellen nincs orvosság és az tüstént meghalt.

Itt lelkem teremtette a szegény ember híre hét világra szólt, hogy itt meg itt milyen jó doctor van; de el is jöttek érte üveges-aranyos hintón még idegen országokból is s mindenki gazdagon megajándékozta.

Itt lelkem, mi kerül a dologból mi nem, a szegény emberből olyan gazdag ember lett, hogy még a királynak is ő kölcsönzött.

Egyszer, sok idő mulva, kopogtat az ajtón a komája; de most bezzeg megtudta ám vendégelni, még pedig úgy hogy az, míg él, sose’ felejti el; egy kis lakzival ért fel.

– No koma, mondja a halál, ha te engem ily becsületesen megvendégeltél, úgy hozza magával a becsület, hogy én azt visszaadjam. Azért jöjj el hozzám vendégségbe, szívesen látlak.

Elmegyen a szegény ember halál komájához vendégségbe, hát mulatság közben térül-fordul s látja, hogy a koczikon számtalan sok, ezer meg ezer mécses ég, – ki tele, ki félig, kinek a fenekén itt-ott volt egy csepp s az ilyen már csak úgy pislogott mint a Pilátus macskája, mint a kialvó tűz; csak néha vetett egy-egy lobbot.

– Komám! hát micsodák ezek az izék? kérdi a szegény ember.

– Jobb, ha nem is kérded! felelt a halál.

– Talán ezzel a tengernyi sok mécscsel a pinczébe borért – vagy a kamrába élelemért jársz?

– Jobb, ha nem is kérded.

– Ha szeretsz, ha igazi komám vagy: mondd meg, micsodák ezek?

– No koma, ha már oly igen rám estél, megmondom: ez az emberélet világa, kinek-kinek van egy.

– Hát nekem van-e?

– Ha anyától születtél, van.

– De melyik az?

– Nem jó azt halandónak tudni!

– Ha igaz komám vagy, ha szeretsz, mond meg!

– Nem jó azt halandónak tudni; mert egy halál helyett hetvenhétszer halnál meg!

– No látom, hogy nem szeretsz!

– Ha már annyira fartatsz, ott van a kosko mellett.

Oda megyen a szegény ember s megnézi a mécsesét, hát látja, hogy csak itt-ott a fenekén van egy csepp; már alig pislogott. Ez nagy szeget ütött a fejébe.

– Koma! hát én csak eddig élek?

– Bíz addig ott, koma!

– Hisz mindjárt kialszik; még vissza se mehetek!

– Annál jobb, nem kell messze fáradnod.

– De tüstént kialszik!

– Nem tehetek róla.

No ez abban maradt s folyt a mulatság újra tovább, mintha semmisem történt volna. Egyszer az isten postájának valami dolga akadt, a gazdag ember pedig térül-fordul, mit, mit nem cselekedett: egy másik mécsesből, mely még egészen tele volt, a magáéba öntött, de ezt a halál mindjárt észrevette.

– Mit cselekedtél, koma?!

– Semmit koma, semmit!

– Ne mond, tudom én azt, ha nem láttam is. Azért, a ki másnak vermet ás, maga esik bele: csak egy imádság az életed.

– Engedj koma.

– Nem lehet!

– Engedj koma.

– Imádkozzál!

– Lábhoz koma.

– Imádkozzál!

Imádkozik a gazdag ember, elmondja a Miatyánkot, de a végéről mindig kifelejtette az Ament. Igy a halál semmire se tudott vele menni; akárhányszor elmondatta vele a Miatyánkot, a végéről mindig elhagyta az Ament: e nélkül pedig nem halhatott meg. Igy jött vissza a szegény ember a vendégségből, s igy nem halt meg.

Hogy haza ért a másvilágra, ezután is csak ugy járt gyógyitani mint annak előtte. Még aztán is sokszor látta halál komáját, de ez őt sohasem tudta levágni, mert az imádság végéről az Amen mindig elmaradt.

Midőn egyszer a szegény emberből lett gazdag ember tizenkét öles portát épittetett volna: a halál fölöltözött ácsruhába s fölkereste a komáját. Ez őt természetesen meg nem ösmerte. Itt a halál kivesz a csizmaszárából egy mértéket s vele elkezdi ott a házat széltébe-hosszába méregetni.

– Mit mér majsztram, kérdi a gazdag ember?

– Ezt az épületet, s a mint látom a szarufák igen hibásan vannak felállitva; egy jó szél ledönti.

– Ha hibásan vannak is: nem eb gondja! felelt gorombául a gazdag ember.

– Ez a mestergerenda is igen gyenge; nem sokára kettétörik.

– Ha ketté törik is: nem eb gondja!

– Ezek a gerendák is véknyak s rádásul meg kajszra állnak.

– Ha véknyak is, és ha kajszra állnak is: nem eb gondja.

– De ezek a léczek is gyengék.

– Ejnye, emilyen-amolyan pokolból jött kontárja, hogy gáncsoskodik a más ember dolgában!

– Hát, hogy meri kend ilyen ember léttére azt mondani, hogy kontár vagyok?!

– Milyen ember?

– Az olyan ember, a ki beszélni se tud; azt se tudja kimondani, hogy Amen.

– No hát: Amen… Amen… Amen!

– No koma, mondja a halál, véged van! jer velem! Csak ekkor ismert a szegény ember a komájára.

– Engedj koma.

– Nem lehet!

– Lábamhoz koma.

– Nem lehet!

– Csak addig, mig ezt a házat fölépitettem.

– Nem lehet!

– Ha nem lehet, hát vigyél!!

A VÉN KIRÁLY.

Hol volt, hol nem volt, hetedhét ország ellen, még az óperencziás tengeren is túl, volt egyszer egy vén király s ennek három fia.

Itt, megbetegszik a vén király s halálos ágyán fekszik. – Bemegyen azért hozzá a legidősb fia s kérdi tőle:

– Mit hagy, atyám?

– Azt a nagy várhegyet.

Bemegyen hozzá a középső is s kérdi tőle:

– Mit hagy, atyám?

– Azt a nagy várhegyet.

Bemegyen hozzá a legkisebb és a legkedvesebb is s kérdi tőle:

– Mit hagy, atyám?

– Azt a nagy várhegyet.

Itt, meghal a vén király, el is temetik, s a három fiú a nagy várhegy ásatásához fogott.

Ássák, ássák, egyszer találnak egy nagy vasas ládát, a vasas ládában volt egy serpenyő, a serpenyőn egy vasfedő, a vasfedő alatt egy kis nyúl, a kis nyúlnak igen rövid volt a farka, mert ha hosszabb lett volna, az én mesém is hosszabb lett volna.

A MEDVE ÉS A FARKAS.

Medve. Jó reggelt, farkas koma!

Farkas. Nekem ugyan nem jó; de azért fogadj isten!

M. Be szomorú vagy? tán valami bajod van?

F. Hadd el; ne boszants!… csak volt.

M. Tán éhes vagy? mert oly csikasz a horpaszod: mint valami szúnyog kisasszonyé?

F. Az is, de más is.

M. De te véres is vagy! tán valamelyik atyádfiával küzdöttél?

F. Azzal ám, csakhogy a legerősebb, a leggonoszabb atyámfiával – az emberrel volt bajom.

M. Hacsak ember!

F. Hacsak ember?… de koma, nincs annál erősebb állat!… De halld a historiát, aztán beszélj. Igen megéheztem, pedig te is tudhatod, hogy a gyenge malacz-, bárány-pecsenyét igen szeretem. Ezért bekullogtam a faluba, de most az egyszer torkomra forrt; mert rokonom a kutya fellázadt ellenem, s gazdájának elárult; ugatni, csaholni kezdett. Kiugrik erre az ember s fényes farkával, mit ők baltának neveznek, ugyancsak elpáholt, helybehagyott, hogy az irhámat alig tudtam tovább czipelni.

M. Mondtam a mit mondtam, s most is azt mondom: hacsak egy ember!

F. De koma, én is mondtam a mit mondtam s most is azt mondom; nincs annál erősebb állat!

M. Nézd koma, így tépném össze, mint ezt a galagonyabokrot. – Ezzel a medve nagy mérgesen tövestül együtt kirántott egy galagonyabokrot s mint a kenderszálat, pozdorjává, diribra-darabra törte.

F. Könnyű neked itt vitézkedni, a hol senki sincsen.

M. Ott is maczkó leszek én a talpamon, legyőzöm az embert.

F. Nem hiszem.

M. Nem?

F. Nem!

M. Hát fogadjunk.

F. Mibe?

M. Egy kövér nyúlba.

F. Nem bánom.

M. Itt a bocskom!

F. Itt a talpam!

Fogadtak abba, hogy a medve mindig legyőzz egy embert, s ezt a farkas tagadta. E fogadás következtében lesbe álltak; az ország-út mentében egy bokor megé elbújtak.

Csak várnak, csak várnak, egyszer arra jön egy gyermek.

M. Ember-e ez?

F. Nem.

M. Hát micsoda?

F. Ez csak lesz.

Csak várnak, csak várnak, egyszer arra jön egy vén koldús.

M. Ember-e ez?

F. Nem.

M. Hát micsoda?

F. Ez csak volt.

Csak várnak, csak várnak, egyszer arra jön egy fehér személy.

M. Ember-e ez?

F. Nem.

M. Hát micsoda?

F. Ez csak asszonyi-állat.

Csak várnak, csak várnak, egyszer arra jön egy lovas huszár.

M. Ember-e ez?

F. Ez már talpig ember!

Most a medve kiűlt a töltés[102] kellőközepére s elállta a huszár útját. A farkas pedig csak a bokorban maradt, onnan nézte az egész dolgot.

[102] Töltés: tájszó = ország-út.

Meglátja a huszár a furcsa út-levél vizitálót, elkáronkodta magát, megtőltötte pisztolyait s kétszer rálőtt. Mind a két lövés talált, mert a maczkó kissé megrázkódott, de azért fel se’ vette, csak ott maradt elébi helyén.