Part 1

Produced by Albert László (This book was produced from scanned images of public domain material from the Google Books project.)

EREDETI NÉPMESÉK.

ÖSSZEGYÜJTÖTTE

MERÉNYI LÁSZLÓ.

ELSŐ RÉSZ.

PEST, 1861.

KIADJA HECKENAST GUSZTÁV.

A KIGYÓBŐR.

Hol volt, hol nem volt, még az óperencziás tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, kidült-bedült kemenczének egy csepp oldala se’ volt, a hol jó volt, ott rosz nem volt, a hol rosz volt, ott jó nem volt, volt egyszer a nekeresdi s ebkérdi kopaszhegyen hét sugár jegenyefa, ennek minden ágára egy-egy ringyes-rongyos pendel akasztva s ennek minden korczában, ránczában egy-egy véka bolha, – s ezen bolhacsordának az legyen pásztora, ki az óperencziából hozott mesémre figyelmesen nem hallgat. Ha pedig csak egyet is elugrat: akkor az a bolhacsorda iszonyú vérontásának legyen kitéve, s csipdessék agyon!

Volt egyszer hát egy szegény ember, s ennek egy magtalan felesége. Már tiz éve, hogy házasságban éltek, még se’ volt egy fia gyermekök, csak akkorka sem, mint a kis-ujjam. Egyszer boszuságában, emigy fakadt ki a szegény asszony: Istenem! adj nekem egy gyermeket, ha mindjárt fél-kigyó, fél-ember lesz is! Kérése foganatos volt; az asszony érezte hogy vastagodik, s méhének gyümölcse megmozdult a szive alatt.

Itt, eljön a szülés ideje, s az asszony lebetegszik; de uramfia! az asszony gyermeke, kérése szerint, fél-kigyó, fél-ember volt; úgy annyira, hogy midőn a bába e csodát meglátta, el akarta metszeni élte fonalát, de az anyja nem engedte, mondván, a mivel meglátogatott az isten, békén viselem; ölébe vette össze-visszacsokolta, mintha ez lett volna a világon a legszebb gyermek. S e csodaporonty is pihent a hófehér mezőben s a két szép aranyalma bimbójából szítta a méznél édesb anyatejet.

Már 17 éves s 11 hónapos volt e csodabogár, s még se’ járni, se’ beszélni nem tudott; mindig ott ült úgy a kemenczepánkon mint egy hat akós hordó; csak mikor kigyófarkát maga alá csapta s megzörrent sárga pikkelyes nadrágja: ez volt a beszéd, ez az élet jele.

Midőn ép 18 éves volt, se’ több, se’ kevesebb, világ csodájára meg szólal a csodaszülött s legelső szava ez volt:

– Édes anyám!

– Mit kivánsz, kedves fiam?

– Úgy-e édes anyám, lakozik itt ebben a városban egy király?

– Lakik fiam, lakik.

– Úgy-e, van annak egy 16 éves, világhirű szép leánya?

– Van fiam, van.

– Úgy-e édes anyám, azt most kérik férjhez?

– Most fiam, most.

– No ha most kérik férjhez: úgy menjen el édes anyám a királyi rezidencziába s mondja meg a királynak, hogy köszöntetem szépen adja nekem azt az egyetlen 16 esztendős leányát feleségűl.

Itt, másnapra kelve a szegény asszony felöltötte legjobb ringy-rongy ruháját s beállitott a királyhoz. Köszön neki e szózat szerint:

– Adjon isten jó napot felségednek!

– Fogadj isten, szegény asszony! hát mi járatban vagy?

– Nagy az én szívem szomorúsága s most is azért fordultam felségedhez, hogy azt tetézzem! A mint felséged is tudhatja, van nekem egy csodaszülött fiam, – de, ha már megvan, hát hagy legyen!… ez a fiu 18 esztendős koráig néma volt, s isten csodájára ma szólalt meg legelőször s azt mondta nekem, hogy kérjem meg az ő számára felségednek egyetlenegy világhírű szép leányát. Azért ha kerékben törnek, elevenen eltemetnek is, itt állok felséged előtt.

A király semmitsem szólt, hanem ebrúdon hajitatta ki a szegény asszonyt a rezidencziából.

Haza bandukol a szegény asszony nagy sirva-riva s elpanaszolja a fija előtt, hogy mi történt vele.

A csodaszülött csak biztatta, csak vigasztalta, hogy jóra viszi mindazt a köszörű, s megkérte édes anyját, hogy forduljon ki egy kicsit a szobából.

Hogy kiment a szobából a csodaszülött anyja: a fiú leszállt a kemenczepánkról, megrázkodott s lehullt róla a kigyóbőr s ime! oly szép legény vált belőle, hogy tündérek között is megjárta volna, hogy az első székbe üljön; de elébb betette az ajtót, kihúzta a kilincsmadzagot s az ablakot is beterítette, hogy azon semmiféle teremtett állat be ne lásson.

Aztán kezébe vette a kigyóbőrt s megrázta hétszer, közbe-közbe bűvös szókat mondván, megjelentek a szolga lelkek.

– Mit parancsolsz, kedves gazdánk?

– Nem egyebet, mint azt, hogy tüstént, ebben a szempillantásban, teremtsetek elő nekem érczvirágból, sáraranyból, ezűstszálból font kosárkát, s abba szedjetek a tündér kertből, a boldogság fájáról mindenféle aranyalmákat. Alig hangzott el a parancs utolsó igéje, ime! már az asztalon állt a csodaszülött kivánsága. – Abban a kigyóbőrben, melyet az emberek csodájára kellett neki viselni, állt minden bűvereje.

Aztán a csodaszülött ismét magára vette a kigyóbőrt, levetette a závárt, befűzte a madzagot, levette a teritőt az ablakról, s bekiáltotta édes anyját.

– Édes anyám! itt van ebben az érczvirágból, sár aranyból, ezüstszálból font kosárban aranyalma, vigye ezt el a királykisasszonynak ajándékba, mondja, hogy én küldtem a nevenapjára.

Elviszi a szegény asszony az ajándékot a királykisasszonynak s leteszi a puszpángfa asztalra.

Itt a királykisasszony megörül az ajándéknak, egyenest berohant vele az apjához s kizúditotta az aranyalmákat az asztalra. Megörül ennek a király, hivatja a szegény asszonyt, hogy jőjön be a fehér házba. Bezzeg nem vettette ki most ebrudon mint tegnap, hanem oda ültette maga mellé az aranylóczára, megfogta a kezét, azt a fekete kérges kezet, melyben a retek is kikelt volna, s azt mondta neki:

– No szegény asszony, menj haza, mond meg a fiadnak: hogyha holnap reggelre az én házamat a te gunyhóddal aranyhíd köti össze: neki adom a leányomat.

Hazamegyen a szegény asszony s elmondja a fiának, hogy mit üzent a király: hogyha holnap reggel az ő házát, meg a mi gunyhónkat aranyhíd köti össze: akkor neked adja egyetlen-egy világhirű szép leányát. A csodaszülött mindezekre nem szólt semmit, csak a fejét hajtogatta, csak mosolygott.

Hogy leáldozott a nap; hogy a szegény ember házában is le pihentek: a csodaszülött úgy éjféltájban fölkelt, levetette a kigyóbőrt s megrázta hétszer, közbe-közbe bűvös szavakat mondván, megjelentek a szolgalelkek.

– Mit parancsolsz, kedves gazdánk?

– Nem egyebet, mint azt, hogy e viskót a király palotájával aranyhíd kösse össze, s rádásul az aranyhid alatt ezüst-folyó csergedezzék s ebben aranyhalak ficzkándozzanak. Az ezüst folyóból, zöldbársonyszigetek merűljenek fel s ezen terüljön el egy virágtenger, tengernyi virág, a virágokon aranyos lepkék szedjék a virág-izt s minden hajnalban, rózsatányéron vigyék királyi mátkám ajakára, hogy annak édessége költse fel a hajnali álomból. Alig röppent el az ige: a varázsszóra teljesítve lőn a csodaszülött parancsa.

Reggelre kelve fölébredt a király hajnali álmából, hirtelen az ablakhoz szaladt s kitekintett rajta, s imhogy sóbálványnyá nem változott csodálkozásában, midőn ott látja az aranyhidat, aranyhid alatt ezüst-folyót, ezüst-folyón zöldbársonyszigetet, zöldbársonyszigeten virágtengert, tengernyi virágon mindenféle dalló, éneklő madárkákat s virág-ízt gyüjtő aranylepkéket. A világhirű szép királykisasszony pedig, midőn a legédesb hajnali álom tejét színá, rászállt ajakára látatlan alakban a virág-ízt hozó lepke, s annak mézével édesitette meg ajakát. Alig izlelte a virágízt, álmot látott, s azt álmodá: hogy őt egy gyöngyadta csodaszép királyfi látogatta meg, oda lépett az ágyához, megölelte s megcsókolta.

Hogy a csókra fölébredt a világhirű szép királykisasszony: az ágyában egy aranyhajszálat és egy aranykigyópikkelyt talált. Fölvette mind a kettőt s a kebelébe dugta. A dologról senkinek sem szólt semmit; de mikor bejött hozzá édesatyja, tudtára adni szerencséjét, vagy tán szerencsétlenségét, s mikor kérdezte tőle, hogy hozzá megyen-e a csodaszülötthöz, azt felelte, hogy hozzá. Harmadnapi határidőt tűztek ki a menyegzőnapjául.

Három nap, nem sok idő; de mátkásoknak harminczhárom esztendő!

Három napja volt még a csodaszülött fél-kigyó fél-embernek, három ajándékkal kedveskedett mátkájának, a következő renddel:

Midőn az első napon mindenki szemeit lecsukta az álom: leszállt a csodaszülött a kemenczepánkról, megrázkodván, lehullt róla a kigyóbőr. Megrázta ezt hétszer, közbe-közbe bűvös szókat mondván, megjelentek a szolgalelkek.

– Mit parancsolsz, kedves gazdánk?

– Nem egyebet, mint azt, látjátok-e azt a nagy vadonerdőt az ezüstpatak mentében? No, ha látjátok, úgy azt, egy szempillantás alatt, vigyétek el a forrótenger kellőközepébe s hagyjátok ott. Mikor letettétek, jőjjetek vissza, s annak a helyén találtok majd egy kerekdombot: arra a kerekdombra ültessétek a boldogság kertjét a kerek föld legszebb virágival. Mikor aztán ezekkel készen lesztek, a kert kellőközepén emeljétek fel a boldogság palotáját, két szerető, egy boldog pár fészkét, gyémánt oszlopokon, szivárvány-bolthajtásra, melyen annyi ablak legyen, a hány nap van egy esztendőben. Czímerül a palota tetejére, hozzátok el tündérország napvilágosságu karbunkulusát, hogy ott semmiféle világitásra ne legyen szükség. Hét szobát, a mátkám számára, a nap hét szinével fessetek ki, s a földjét ugyancsak olyan bársonynyal vonjátok be, nyolczadik legyen a mátkám hálókamrája. Erre legtöbb gondot forditsatok; mert ez lesz a hűség kamrája: azért ezt az ártatlanság szinével, tiszta fehér bársonynyal vonjátok be s csináljatok bele termőaranygalyból font nyoszolyát, igaz-gyöngygyel kiczifrázva, gyémántszeggel kiverve.

Alig hangzott el a parancs varázs-szava: már teljesitve volt az s ott állt a tündöklő palota, tündöklő kert közepén, ugy a mint rendelve volt; aranyos fészek, egy pár aranyos madár számára.

Reggelre kelve a mint meglátta a király, meg a felesége, meg a királykisasszony az ajándékot s a mint megértették, hogy ez jegyajándék: szivöknek im hogy szárnya nem támadt, imhogy el nem repült, ugy repesett.

Az első nap ez volt a jegy-ajándék. A második nap, midőn az álom rózsaujjával a szegény ember viskójában mindenkit megkötözött: leszállt a kemenczepánkról a csodaszülött fél-kigyó, fél-ember megrázkodván, lehullt róla a kigyóbőr. Megrázta ezt hétszer, közbe-közbe varázs-szókat mondván, megjelentek a szolgalelkek:

– Mit parancsolsz, kedves gazdánk?

– Nem egyebet, felelt a csodaszülött fél-kigyó félember, mint azt: szálljatok le a mély tengerfenékre, keressétek fel ott a tündérkirálynét, ki a vizek felett uralkodik, s menjetek be a vízi palotába, melyet nagy bajúszú czethalak őriznek s mondjátok meg a királynénak, hogy köszöntetem s adja át nektek azt a gyöngyház-szekrényt, tizenkét szobaleányával együtt, a mely megilleti az én mátkámat nászeste előtti napon. Mikor ezt a kezeitekhez kaptátok, tegyétek le világhirű szép mátkám puszpángfa-asztalára, hogy a mint szemét legelőször fölveti a hajnali álomból, erre vesse az ő tekintetét.

Alig hangzott el a varázs szó, már teljesitve volt a parancs; ugy annyira, hogy mikor a királykisasszony fölvetette a szemét, legelőször a gyöngyház-szekrényt pillantotta meg, s aztán körül tekintvén, intésére tizenkét, szebbnél szebb szemérmes szobalány várt. Hirtelen kiugrott az ágyból, csak valami nagy kendőt vetett a nyakába, rohant a gyöngyház-szekrény nézésére.

Először kivűlről nézte meg össze-vissza, sokat mondogatta magában nagyokat nyelve: be szép, be gyönyörű! aztán megnyomott egy kis aranygombot s tüstént felpattant a gyöngyház-szekrény teteje.

A szoba egyszerre megtelt azzal a jóféle illattal, melynek szaglása után megifjodott az ember. Ebben a gyöngyház-szekrényben voltak különféle apró kis szelenczék.

Felnyitja az elsőt. Ebben volt tündér bűvös-szer, melyet hajnal hasadáskor, apró-cseperke tűndérkék méhszárnyakon gyűjtöttek össze a virágokról. Egy csepp belőle, az ősz hajat is aranyhajjá változtatta.

Felnyitja a másikat. Ebben szép-ir volt, melyet tűndérek szedtek össze, ezerféle virág-irból. Egy csepp elég volt belőle, hogy a legránczosabb, mohotkás arczot is, oly szépségűvé tegyen, mint mikor a fehér rózsára piros szint lehel a hajnal!

Felnyitja a harmadikat. Ebben balzsam volt. Egy csepp belőle, egy egész kádvizet oly balzsamfördővé változtatott át, hogy abban, ha a legnyomorultabb béna koldus fördött volna is meg, mégis 24 éves tündérszépségű ifjúvá változott volna.

Felnyitja a negyediket. Ebben asszonyoknak való csecse-becsék voltak melyeknek csak azok tudják hasznokat venni: azért ezeket el se beszélem.

Aztán a szobaleányok szépen felöltöztették a királykisasszonyt: az egyik kifonta sarkig érő hosszú haját, a másik megkente a bűvös szerrel s ime! az aranyhajjá változott; a harmadik fördőt készitett s cseppentett bele balzsam-irt s ime! alig hogy megfördött benne a királykisasszony, eddig is szép volt, de ezután hétszerte szebb lett; a negyedik megmosdatta a szép-irban s ime! oly tündöklő szépségű lett az arcza, mint mikor a fehér rózsára piros szín van lehelve! ugyannyira, hogy mikor egészen felöltöztették, s beszaladt a szülőihez, azok alig ismerték meg s kérdezték magokban: ez a tűndérkirályné-e a mi leányunk? És ezt mind a csodaszülött fél-kigyó, fél-ember cselekedte!…

A második nap ez volt az ajándék. Következett a harmadik nap, az utolsó nap.

Valjon mit küld most az én mátkám jegyajándékul? kérdezgette magában a szép királykisasszony. Szinte már számot tartott rá, annyira megszokta, tán ha elmaradt volna, beborult volna fényes napja, tán nemcsak beborult volna, hanem esett volna is?! esett volna gyöngy-csepp, kék égből, a csodaszülött fél-kigyó, fél-ember tündöklő egéből?! –

Itt eljőn a harmadik nap estéje, s midőn a láthatlan álom rózsa-ujjával a szegény ember viskójában mindenkit lekötözött: leszállt a kemenczepánkról a csodaszülött fél-kigyó, fél-ember, megrázkodván, lehullt róla a kigyóbőr. Megrázza ezt hétszer, közbe-közbe bűvös szókat mormogván, tüstént megjelentek a szolgalelkek.

– Mit parancsolsz, kedves gazdánk?

– Nem egyebet, felelt a csodaszülött fél-kigyó, fél-ember, mint azt, hogy hozzatok az én mátkám számára a nap fényes tárházából ékes mennyasszonyruhát, a hold sátrából ezüst fátyolt, a csillagok táborából arasznyi övet. Mikor ezeket mind elhoztátok, menyjetek el a legmagasabb hegy tetejére, mely az eget támasztja. Annak a hegynek legmagasabb csucsán van egy virágcserép-alakú kőszál, ennek a kőszálnak tetején virit a lotus-virág, égi-virág, melyet a tűzmadár begyéből öntöz égi harmattal. Ezt az egyszáron nőtt égi virágot hozza el nekem a tűzmadár s tegye föl az esketés napján menyasszonyom fejére.

Alig hangzott el a parancs varázs-szava, az teljesitve lőn; a szolgalelkek három dió-szekrénybe zárva elhozták a menyasszonyi ruhát, ezüstfátyolt, csillaglátta övet; s a tűzmadárnak is meg volt hagyva, hogy mihez tartsa magát.

Reggelre kelve, hogy fölébredt a királykisasszony, első tekintete az asztalra esett s meglátja ott a három aranydiószekrényt. Vizsgálgatja, forditgatja össze-vissza s mondja magában: be szép, be gyönyörü! de valjon mi lehet ezekben? Megnyom egy kis aranygombot, azonnal felpattan az aranydiószekrény fedele s kihull belőle a csillaglátta arany-öv, mely nem volt nagyobb egy ember-arasztnál. Itt kezébe veszi a másik aranydiószekrényt is, megnyomja az aranygombot, felpattan a fedele, s kihull belőle a bársony szőnyegre a hold sátrából hozott ezüstfátyol. Hirtelen a fejére illesztgette, természetesen jólállt neki! Annyira megörült a jegyajándéknak, imhogy ki nem bújt a bőréből; össze-vissza csókolgatta, s ugrált mint a gyermek, midőn vásárfiát kap. De, csakhamar a harmadikat is kezébe veszi s kérdezgeti magától, hát ebben valjon mi lesz?

Megnyomja az aranygombot, felpattan a diószekrény fedele s kihull belőle olyan fehér selyem menyasszonyruha, mely magától is megállt a szoba pádimontomán, mégis dióhaj volt a szekrénye! s a selyemruha fehér földjén kék csillagok tündököltek; nem híjában hozták ezt a szolgalelkek a nap tárházából, oly kimonhatatlan gyönyörves volt, hogy ki se látom mondani! Ugrált örömében a királyleány s szaladt egyenesen király atyjához, hogy neki milyen jegyajándékot küldött a vőlegény!

– Van itt leányom különbnél-különb, szebbnél-szebb ajándék, csakhogy a vőlegény milyen?!

Beborult a királyleány fényes napja, szótlanul bandúkolt ki uraatyja szobájából, s ment egyenesen a hálókamrájába. – Itt, benyúlt a kebelébe, elővette az aranyhajszálat és az aranykigyópikkelyt. Hol az egyiket nézegette, hol a másikat s mikor az aranyhajszálra tekintett: nevetett az egyik szeme; mikor az aranykigyópikkelyre nézett: könybelábadt a másik szeme; olyan volt ekkor, mint midőn süt is a nap, de az eső is esik.

Az esketés előtti estvén, midőn a láthatlan álom rózsa-ujjával a szegény ember viskojában mindenkit megkötözött: a csodaszülött fél-kigyó, fél-ember leszállt a kemenczepánkról, megrázkodván, lehullt róla a kigyóbőr. Megrázta ezt hétszer, közbe-közbe varázs-szókat mondván, megjelentek a szolgalelkek.

– Mit parancsolsz, kedves gazdánk?

– Nem egyebet, mondja a csodaszülött fél-kigyó, fél-ember, mint azt, hogy holnap reggel kilencz órakor olyan üveges hintó álljon a házam előtt, melynek mindene, a ráftól kezdve a legutolsó szegig, vert-ezüst legyen. Ebben az üveges hintóban pedig hat, tátostejet szopott, hámtól szűz, seregélyszőrű csikó legyen fogva, – s ezen hat lónak a szerszámán minden, de minden a legutolsó rézcsattig, tiszta vert-arany legyen.

Másnap reggel kilencz órakor, a parancs szerint, a szegény ember háza előtt ott állt az üveges hintó, elől kocsis, hátul huszár, csak a parancs szóra várt; de arra nem sokáig kellett várnia, mert izibe bele ült a vőlegény, áthajtatott az aranyhídon s bevágtatott az apósa palotájába, a királyi rezidencziába.

Itt megtörténik nagy pompával, királyi czeremoniával az esketés; midőn azonban az oltár előtt állna az egy pár cseléd, egyszerre távolról gyenge ének hallatszott, mely mindinkább erősebb erősebb lett. Ime a templomba hat fehér hattyú repül be, ember nemhallott hangon énekelve, középütt szállt a tűzmadár, szájában hozván a lotus-virág koszorút s azt a menyasszony fejére tette. Mikor aztán ezzel is készen voltak, a mint jöttek, ugy el is távoztak. Ugyanekkor a menyasszony a vőlegényre tekintett, hát látja, hogy a mellett kétfelől, két igen szép tűndérifjú áll, s a feje főlé napsugárból font koszorút tartottak; de ezt csupán a menyasszony látta, rajta kivül senki, egy teremtett lélek se. Az emberek ugyan látták a fényt, tekintgettek körül, hogy honnan jön a világosság forrása; de semmitsem láttak; a halandó szem nem láthatott be a tündértitokba.

Mikor eljött a lefektetés ideje: a menyasszonyt hálókamrájába, tizenkét galambfehér ruhájú nyoszolyó-lány kisérte be s a hegedősők húzták a menyasszonyaltató nótát, melynek hallattára sírt is, nevetett is az ember. Úgy éjféltájban a vőlegény is bejött, s ekkor a tizenkét nyoszolyó-lány odahagyta a hálókamrát.

Alighogy kettecskén maradtak: a vőlegény berekesztette az ajtót, megnézte, hogy jólvan-e becsinálva az ablak, aztán megrázkodott s lehullt róla a kigyóbőr, s ime! egy gyöngyadta, 24 éves, tűndérszépségű ifjú, leeresztett aranyhajjal, lépett a szemérmes, lesütött szemü menyasszony elé, ki tűndérek között is megjárta volna királynak. Aztán megölelték, megcsókolták egymást, s a vőlegény ezt sugta menyasszonya fülébe:

– Haj, szivem szép szerelme, mondanék én neked valamit, csak asszony ne volnál, csak megtudnád a titkot őrzeni! mert nekem egy nagy titkom van; de a titok, csak addig titok, mig egy tudja; mihelyt csak kettő tudja is, mingyárt nem az; de minthogy mi most egygyé lettünk, ha te azt nekem erőshit alatt fogadod, hogy azt senkinek, ha mindjárt tulajdon édes anyád kérdezné is, el nem beszéled: akkor én azt elbeszélem neked.

Az asszony igérte, eskűjével megpecsételte s a lelkét lekötötte, hogy senkinek egy árva szót sem szól.

– Különben, folytatá a vőlegény, ha te azt valakinek elárulnád s fogadásodat megtörnéd: beborul ma a mi napunk, s még azt a fényes csillagot is, mely a fejünk felett ragyog, feketének látnád. Hogy mikor derülne az ki, vagy valaha, vagy soha, azt csak a jó isten tudja.

Az asszony újra erősitette, hogy hallgat, mint hal a vizben.

– Hát csak azt akarom mondani, szivem szép szerelme, hogy én nem vagyok csodaszülött fél-kigyó, fél-ember, mint azt sokan gondolják, hanem vagyok ép kéz-láb, mint más ember. Hogy ezt a kigyóbőrt kell viselnem: ez átok rajtam. Én egy tűndérkirálynét szerettem, de mivel hűtlennek gondoltam, hű létére, cserbe hagytam: ez engem megátkozott; hogy mindaddig viseljem e kigyóbőrt, mig attól házastársam egy évi, egy napi s egy órai titoktartása föl nem oldoz. Ha ezt meg tudod állni: boldogok leszünk; ha pedig elárulod valakinek, ha mingyárt tulajdon édes anyádnak is: boldogtalanok.

Aztán megölelték, megcsókolták egymást, mindkettő egymás vállára hajtotta le a fejét, s ugy aludtak el, mint egy pár madár az aranyos fészekben.

Csak a királyné nem alhatott, csak az törte magát, hogy valjon leányával mi történt. Ennek megtudása végett álmatlanul virasztotta át a tengernyi éjszakát s még alig pitymallott, mikor kikönyökölt palotája ablakán, várta, hogy e házasságot tiszta vagy borus arczczal nézi-e a nap; ha borus lesz tündöklő isteni arcza: e házasság akkor boldogtalan lesz s az istenek nem helyeslik; ha pedig nyájas, sugárzó: akkor ez örömöt, boldogságot hirdet.

Már a hajnal fel szállt az égre s utána csakhamar a tündöklő arczú nap is. A nap szépen sütött; arcza felhőtlen volt.

A királyné örömében majd kibujt a bőréből s mondogatta magában:

– Oh, hála neked tündöklő nap, boldog lesz egyetlenegy leányom házassága; mert maga az ég is mosolyog felette.

Innen szaladt a hálókamra ajtajához, s ott várta az egypár cselédet, kezében tartván egy kalán mézt, melyet azoknak meg kellett izlelni, hogy, valamilyen édes az a kalán méz: oly édes legyen a házasságuk.

Soká, soká kellett neki ott várnia; háromszor is az ajtóhoz ment, meg vissza tért, mig egyszer valahára csakugyan megnyilt az ajtó, s kilépett rajta a vőlegény és a menyasszony; mindkettő arcza, ragyogott az örömtől, a boldogságtól, nem volt az borús, hanem fényes mint ama tündöklő nap!

Aztán megizlelték a kalán mézet, melyet a küszöbnél álló anyós nyujtott oda s tartott a szájukhoz, mondván:

– Hogy a milyen édes ez a méz: házasságotok oly boldog, oly édes legyen.

Aztán a királyné a leányára tekintett, hogy mit olvas le az arczáról, de oda íratlan betűkkel csak boldogság volt írva.

A királyné azt gondolta magában, hogy ezzel a leánynyal, valaminek kellett történni, de majd meg kérdem tőle, hisz az anyjának csak megmondja!

No ez abban maradt, hanem két hét mulva, a mézes-mákos hetek eltelte után, a királyné kérdőre vonta a leányát, s szép szóval, kéréssel, fenyegetéssel kicsalta belőle a titkot; a világhirű szép királykisasszony mindent kibeszélt a mit a férje mondott.

– Hát leányom, igazán oly szép fiatal ember az a te férjed!? kezdé beszédét a királyné.

– Azt anyám, nyelv ki nem mondhatja!

– De gyermekem, minek várunk mi még egy évet, egy napot és egy órát? Sok idő az! Mondanék egyet, kettő lesz belőle: ma, éjfélután befüttetem a kemenczét, úgyis kenyeret süt a gazdasszony s égessük el azt a rút kigyóbőrt. Majd, én úgy éjfélután két órakor, valami szín alatt, beküldöm a szolgálót, te pedig nyisd ki az ajtót. – Ha a férjed feltalál ébredni s kérdi, hogy mit akar az a leány? majd megtanítom én a szolgálót, hogy azt mondja, hogy a köntösödet, melyet reggel szoktál magadra venni, elfelejtette bevinni s most azt hozta be, pedig a kigyóbőrért küldöm be.

Ha a szolgáló a kigyóbőrt kihozza a hálókamrából, én aztán bevetem az égő tűzes kemenczébe.

Úgyis történt. – Úgy éjfélután két órakor zörget a szolgáló a hálókamra ajtaján, hogy ereszszék be. – Hogy meghallotta az ifjú királyné, fölkelt a férje mellöl s kinyitotta az ajtót; de erre a férje is fölébredt s kérdezte a szolgálót, hogy mit akar.

– A reggeli köntöst elfelejtettem behozni, azt hoztam be, felelt a szolgáló.