Part 2

A csodaszülött fél-kigyó, fél-ember elhitte, a mit szolgáló beszélt s másik oldalára feküdt s elaludt, az pedig megtalálván a kigyóbőrt, kivitte azt. A királyné már előre várakozott rá, a kigyóbőrt elvette tőle s bevetette az égő tűzes kemenczébe. Ime! a kigyóbőr minden aranypikkelyéből egy-egy tűztojás lett, s azok a meleg, forróság miatt felpattanván, belőlök egy-egy tűzmadár kelt ki. Ezek voltak a szolgalelkek, kik az égő tűzes kemenczébe volt urukért, a csodaszülöttért, iszonyú siralmas nótát kezdtek énekelni, bőven hullatván könyűjöket; úgyannyira, hogy az izzótűz kialudt a kemenczében, s mikor aztán egészen aszott zsarátnokká változott, a tűzmadarak, mindmegannyi esti denevérek egyenként repültek ki a kéményen. Ezek láttára a királyné elszaladt s meg sem állt, mig a szobájába nem ért, hol neki esett a hajának, s tépte mint a kendert.

Mikor aztán az utolsó tűzmadár is elrepült; mikor a kemenczében az utolsó szikra is kialudt: a csodaszülött fél-kigyó, fél-ember is fölébredt iszonyú hánykodtatásaiból, borzasztó álmaiból. Hirtelen felugrik az ágyából, keresi a kigyóbőrt, de nem találja, s ezen annyira megijedt, hogy majd szörnyet-halt; mindjárt tudta, hogy hányadán van a dolog, hogy hányat ütött az óra!

– No szivem szép szerelme, véged van! elárultad a titkot. Én téged a végzetek szerint, megátkozlak: „mindaddig viseld szived alatt szerelmem gyümölcsét, mindaddig forduljon a te emlőd almája befelé, s tápláld a bubánat keserű könnyével magzatidat: mig én, hűséged nem tapasztalván, az alól, kezemnek kebledre tevésével, fel nem oldozlak.“ – Nekem itt tovább egy szempillantásig sem lesz maradásom. Hogy hova megyek: ne kérdezd; úgy sem érhetnél oda s elébb elkoptatnál tizenkét pár vasbakancsot mégsem juthatnál el oda.

– Nó szivem szép szerelme! mondja a királyné, ha te engem megátkoztál: én is megátkozlak téged! Ime, felhasadt az én ujjam vége s kibugyant piros vérem fehér ingedre hullt: ezt a három csepp piros vért mindaddig viseld az ingedben, mig én azt saját kezemmel ki nem mosom; ha pedig ezt az inget elvetnéd: az a piros vér homlokodra hulljon s ott száradjon meg. – A csodaszülött fél-kigyó, fél-ember pedig ködalakban mint pára, mint fűst eltünt s ott hagyta a feleségét.

Már hét esztendeje, hét hónapja, hét hete, hét napja s hét órája mult el annak, hogy eltünt a fiatal királyné férje; már ugyanannyi idő óta érezte magát anyának, a nélkül, hogy eltudta volna szülni magzatait: pedig még eddig se hirét, se nevét nem hallották a csodaszülött fél-kigyó, fél-embernek; pedig fütül-fától tudakozták; pedig követeket is küldtek a világ négy iránya felé s ezek is már mind visszatértek s egyse hallott felőle semmit.

A királyné egyre sírt, egyre bánkodott; úgyannyira, hogy naponként két három kendőt is tele sirt; folyt a könnye mint a záporeső, hogy szinte medret mosott magának: a bubánat medrét. Naponként fogyott, mint a férges oltvány; úgy annyira, hogy még az ellenségének is megesett volna rajta a szive, az is megszánta volna!

És ily terhes állapotban elindult a nagy világba átok alatt hagyó férje fölkeresésére.

Ment, mendegélt hetedhét ország ellen, még az óperencziás tengeren is túl, elárvulva, gaztépte ruhával, kő-ütötte, tövis-szúrta lábbal; szép piros vére hullásával jelölte az utját, egyszer mégis valahára egy völgybe ért, hol a selyemréten selyemszőrű fehér nyájak legelésztek, melyeket fehér lelkű pásztorok őriztek.

Ezen a selyemréten talált három palotát. Bemegyen az elsőbe, melyet ezüstvirágú kert vett körül, az ezüstvirágu kertet pedig tej- s mézfolyók szeldelték át. Ezeken az ezüstvirágokon termett az égi manna, melyeket arany tollú madárkák danolva csipkedtek le s lehullatták a pusztában vándorló embereknek. Mondom, hogy ideért bemegyen az első palotába, hol Dávidné, a hold anyja lakott. Köszön neki:

– Adjon isten jó napot, édes öreg anyám!

– Fogadj isten, édes leányom, hát mi járatban vagy?

– A csodaszülött fél-kigyó, fél-embert keresem: nem hallott róla valamit édes öreg anyám?

– Én nem hallottam; hanem várakozzál édes leányom, ma jön haza Dávid fiam; ő a kerek földet összejárja, – ha csak ő nem tud felőle, úgy senki a világon! Hanem a mint látom, te éhes is vagy, fáradt is vagy, szomjas is vagy?

A szegény asszony nem szólt semmit, csak a fejével intett, hogy úgy van.

– Nó leányom, itt van ez a kobak, ép most merítettem tele a tej- s mézfolyóból, húzz belőle.

A szegény asszony elvette a kobakot s jót húzott belőle. Ettől a csoda italtól elébbi erejét mindjárt visszanyerte.

– Nó leányom, itt van ezen a rózsatányéron madár-látta, madár-szedte égi manna: egyél belőle, lakj jól.

A szegény asszony, hogy éhes volt, jóllakott az égi mannából; ettől még jobban megerősödött.

– Nó édes leányom, várj csak egy kicsit, majd mindjárt aratok én a selyemréten ezüst-sarlóval selyemfűvet: feküdjél le rá, pihend ki magad.

A jó öreg asszony pedig elbiczeget a selyemrétre, kezébe kapván az ezüst-sarlót, hirtelen egy egész kötő selyemfűvet aratott s ezzel tért vissza. Hirtelen a kamrába, hogy a fia meg ne lássa, jó ágyat vetett a selyemfűből s beteritette ezüst lepedővel.

A szegény asszony lefeküdt s azonnal elnyomta a buzgoság: elaludt.

Haza jön az öreg asszony fia, a Dávid s még messziről kiabálta:

– Idegen bűzt érzek! idegen bűzt érzek!

Jó édes anyja elébe megyen, megfogja a kezét, megsimogatta az állát, s azonnal lesimult égfelé álló ezüstszakála.

– Nem idegen bűz az édes fiam, hanem a más világról van itt egy szegény asszony, ki csodaszülött fél-kigyó, fél-ember férjét keresi, ki őt átok alatt hagyta: nem tudsz-e felőle valamit?

– Mindennap megkerűlöm a kerek földet, de még ilyen embert se nem hallottam, se nem láttam; hanem itt, a szomszédban lakik az apám a Nap, menjen oda az a szegény asszony, ha az nem tud felőle, úgy senki e világon!

Hogy a szegény királyné éhét, szomját, testének fáradalmát megnyugasztotta: egész ujult erővel ébredt fel. Hogy fölébredt, a hold anyja ujra megvendégelte, s elmondta hogy mit mondott a fia, – s azonkivűl, hogy legyen miről megemlegetni, megajándékozta őt két szép aranyhallal, melyeket a tej- s mézpatakból biborhálóval fogott.

A szegény asszony megköszönte a hozzája való szivességet s elindult a Nap palotája felé.

Megyen, mendegél a selyemréten levő aranyfővénynyel hintett gyalogúton, egyszer beér a Nap kertjébe, mely nem ösmeri az éjszakát s aranyvirágokkal van beűltetve, melyeket aranyöntözőkkel láthatlan lelkek öntöznek a tűzforrásból.

Belép a Nap palotájába, mely a kert kellőközepén állott, de itt egyszerre, mintha elmetszették volna, elvesztette szeme világának fényét; nem látott, csak tapogatott mint a vak. Egyszerre egy bűvös kéz érinté, ezt mondván: láss! s azonnal látott. Szétnéz, hát egy öreg asszonyt pillantott meg, ki a Nap anyja volt.

– Jó napot, édes öreg anyám!

– Fogadj isten édes leányom! hol jársz itt ezen az idegen földön, hol még a madár se jár?

– A csodaszülött fél-kigyó, fél-embert keresem, ki engem átok alatt hagyott, nem hallott valamit felőle édes öreg anyám?

– Én édes leányom, nem hallottam; hacsak a fiam, ki az egész világot összejárja, nem tud felőle valamit, úgy senki a világon. De a mint látom, te szomjas is vagy, éhes is vagy, fáradt is vagy: elégitsd ki testi lelki fáradalmaidat.

A szegény királyné nem szólt semmit, csak a fejével intett, hogy úgy van.

– Nó édes leányom, ha szomjas vagy: ne, itt van, igyál ebből a kobakból, ép most meritettem a fris forrásból; tűzital van benne.

A királyasszony elvette a kobakot s jót húzott a tűz-italból. Egyszerre, mintha kettévágták volna fájdalma fonalát, azonnal megszüntek minden kinjai s minden porczikáját valami álomhoz hasonló zsibbadtság fogta el.

– De édes leányom, királyi testedet az út tövisei összekarczolták, össze vérezték: jer, förödjél meg harmat-szíkba.

A szegény királyné megfördött a harmatszík tömlőbe s egyszerre testén minden seb, minden karczolás begyógyult; az egész teste oly fehér lett, mint a patyolat, oly gyenge, mint a harmat s oly sima mint a márvány.

– Nó édes leányom, ha étlen vagy: ne, itt van ez az egy pár aranyalma, edd meg.

A királyné, hogy megette az egy pár aranyalmát, éhsége, mintha ketté vágták volna, egyszerre lecsillapult.

– De te édes leányom fáradt is vagy: jer a hálókamrába, ott én neked ágyat vetek aranysarjúból, melyet sugár-sarlóval aratok s arany lepedővel takarok be.

Lefekszik a szegény királyné az aranysarjura s azonnal elnyomta a buzgóság: elaludt.

Itt, estve nagy fáradtan haza jön a Nap s még messziről kiabálja:

– Idegen bűzt érzek, idegen bűzt érzek!

Elébe megyen jó anyja, gyenge kezekkel megsimogatja tűzszakálát s azonnal, lesimulván szakála, kiderült homloka.

– Nem idegen bűz az édes fiam, hanem a másvilágról van itt egy, ilyen, meg ilyen asszony, ki átok alatt hagyó, csodaszülött, fél-kigyó, fél-ember férjét keresi: nem láttad-e világ jártodban?

– Én édes anyám nem láttam; hanem itt egy napi járó földre lakik a fiam a szél, ő neki nyulánk teste van, mert még a tűfokán is keresztül tud bújni: ha ő nem tud felőle, úgy senki e széles világon!

A szegény királyné reggelre kelve testben lélekben megerősődve kelt föl. A Nap anyja kézen fogta őt s kivezette a Nap kertjéből, de elébb megvendégelte aranyalmával. Sok mindenféle fura dolgokat látott itt: látta az óriási keresztes pókokat, mint szövik-fonják, megevett aranyszöszből, a hajszálnál véknyabb, üvegnél átlátszóbb tündér vásznat, látott itt-ott, helylyel-közzel elültetett napsugár virágokat, melyek egy-egy égi madárkának szolgáltak hajlékul.

Hogy kiértek a Nap kertjéből: a Nap anyja, a jó öreg asszony, hogy legyen miről megemlegetni, megajándékozta őt egy aranyguzsalylyal s két szép aranyorsóval.

Már volt neki: két szép aranyhala, aranyguzsalya, és egypár aranyorsója.

Megyen, mendegél a szegény királyné, egyszer, úgy alkonyat-felé elér egy kertbe, mely a Szélé volt. Már távolról megütötte a fülét valami ének-hang, mely, hogy közelebb-közelebb jött, mint az ár, egyre növekedett. Hogy egészen oda ért, hát látja, hogy ott kifeszített aranyhúrokon a Szellő játszott s hozzá a Vihar bőgte a vastagját. Erre a csodálatos muzsikára tánczra kerekedtek a Forgó-szelek; örege-apraja egyaránt járta az öröktánczot.

Itten, a kert kellőközepében állott a Szél palotája, gránit-sziklán, melyet haragjában a Kaukázusról harapott le. Bemegyen a palotába a szegény király asszony s ott egy öreg asszonyra, a Szél anyjára talált. Köszön neki:

– Adjon Isten jó napot, édes öreg anyám!

– Fogadj isten, édes leányom! hol jársz itt ezen az idegen földön, hol még a madár se jár?

– Átok alatt hagyó, csodaszülött fél-kigyó, fél-ember férjemet keresem: nem hallott-e valamit róla édes öreg anyám?

– Én nem hallottam; hanem majd haza jön a fiam a Szél, ki a tű fokán is keresztűl bujik: ha csak az nem hallott felőle valamit, ugy senki a világon!

– De te leányom, a mint látom, éhes is vagy, szomjas is vagy, fáradt is vagy.

A szegény asszony nem szólt semmit, csak a fejével ütött rá, hogy úgy van!

– Nó ha éhes vagy, itt van ez a egypár aranykörtve, melyet a fiam a Hajnalkertben szakitott, edd meg ezt.

A szegény királyné elvette az egypár aranykörtét s megette: ime! egyszerre mintha ketté vágták volna benne az éhség fonalát: az azonnal lecsillapult.

– Nó édes leányom, ha szomjas vagy: itt van, igyál ebből a kobakból, bájital van benne, melyet a fiam szüretel virágtőkékről.

A szegény királyné elvette a kobakót s jót huzott belőle: egyszerre visszatért arczának hajdani szépsége, s ismét olyan lett az arcza, mintha a fehér rózsára biborszínt lehelnek.

De te leányom fáradt is vagy. Jöszte az én hálókamrámba, feküdjél le az én virágnyoszolyámon levő selyem-füre, melyet az imént arattam holdsarlóval.

A szegény király-asszony lefeküdt a selyemfűre s a rózsás ujjú álom azonnal lecsukta a szemét.

Itt, haza jön a Szél nagy dérrel-durral; már egy mérföldről kiabálta:

– Idegen bűzt érzek, idegen bűzt érzek! Egy szál szakála a tenger közepébe esett s az attól fenekestül együtt felforgott.

Itt, elébe szalad édes anyja, s megsimogatván hosszú szakálát, azonnal elcsendesűlt a Szél.

– Nem idegen bűz az édes fiam; hanem a másvilágról van itt ilyen, meg ilyen szerencsétlen asszony, ki átok alatt hagyó csodaszülött félkigyó, fél-ember férjét keresi: nem hallottál róla valamit?

– Hahó, anyám! de biz’ hallottam! hanem ő ilyen állapotban, soha oda el nem ér, mert a tűfokánál szükebb lyukon kellene neki átbújnia; mert a vár körös-körül égő sövénynyel van bekeritve; hanem majd fölveszem én őt az őlembe, majd beviszem én őt az égő sövény tetején is s leteszem a kertbe. A többi aztán az ő dolga!

Itt, reggelre kelve, a Szél anyja megvendégelte a szegény királynét s hogy legyen miről megemlegetni: adott neki aranyszöszt, melyet egy sűdő forgószél szakálából tépett ki; maga pedig az öreg Szél úr az ölébe vette s hogy meg ne fázzék: palástjával betakarta, aztán egy nótát kezdett el danolgatni, s ugy ringatta az ölébe, mint bölcsőben a gyermeket a dajka; úgyannyira, hogy a királyné elaludt s mikor fölébredt, már ekkor egy tópartján találta magát.

Itt, leül a tópartjára s a két aranyhalacskát beeresztette a tóba, hogy hagy igyanak; aztán elővette az aranyszöszt, melyet emlékezet okaért a Szél anyjától kapott, megtépte, megágyazta, összegöngyölítette bábuba, aztán felkötötte az aranyguzsalyra s fonogatni kezdett az aranyorsóra.

Csak fonogat, csak fonogat, egyszer a tóra két asszony jön mosni. A mosólábat letették a tópartjára, s elővették csodafa sulykukat, és sulykolni kezdték a ruhákat, közbe-közbe bemártották a tó vizébe.

A két asszony csak mos, a királyné csak fonogat, egyszer a két asszony egyike, kezében tartván egy fehér inget, csak elkezdte.

– Hej Harmatvíz, így hítták azt az asszonyt, kihez a beszédet intézte, ide nézz! Látod-e ezt a vérfoltot? ha mi ezt ki tudnánk mosni, a világon mink lennénk a leggazdagabbak, mert ennek a kimosásaért a mi urunk számnélküli sok pénzt igért; de próbálták is ezt már mindenben: főzték, szapulták, szappanyoszták, tán ispiritussal is: de senki sem tudta kimosni!

A királyné úgy fél-füllel hallgatta a beszédet, s úgy félszemmel, lopva, odatekintett az ingre: hát, benne tulajdon férje ingét ösmeri fel! ez volt a megátkozott ing, ez, a melyre ő piros vérét hullatta és az még most is csak oly piros volt.

Azt mondja az asszonyoknak:

– Hallják-e? adják csak ide az én kezembe azt az inget: majd kimosom én.

A két asszony odaadta. A királyné két nagy könycseppet hullatott rá, megdörgölte egy kicsit s ime! a vérfoltnak még csak helye sem volt látható!

Haza szalad nagy örömmel a két mosóasszony, s egyenest be az urukhoz, hogy itt, meg itt, a tópartján van egy asszony, ki aranyorsóra, aranyszöszt fonagat aranyguzsalyról, ki alighogy kezébe vette az inget, alighogy egy pár könycseppet hullatott rá, azonnal kiment a vérfolt, még pedig úgy, hogy még a helye se látszik; ha nem hiszi felséged, hát itt van az ing, nézze meg.

Bezzeg nem nézte az inget a tündérkirály, hanem lóhalálába rohant ki az udvarra s ott parancsot adott ki a szolgalelkeknek, hogy itt, meg itt a tópartján van egy asszony, azt rögtön keressék föl, ültessék be az üveges-aranyos hintóba, melyet tátoslovak, tündérparipák vonjanak; aztán vigyék el a balzsam-fördőbe és fördessék meg; mikor ez meg lesz, öltöztessék fel biborba bársonyba s vigyék be a palota legszebbik szobájába; mert őt úgy tiszteljék, úgy nézzék mint királynéjokat.

Alig hangzott el a parancs, azonnal teljesítve lőn. A királyasszonyt üveges-aranyos hintón behozták a balzsam-fördőbe és ott megfördették; innen aztán bevitték a tündér öltözőszobába, hol a fal oly fényes volt mint a tűkör, vagy még ennél is fényesebb; csak a falra kellett tekinteni s azonnal, tetőtől talpig meglátta magát az ember. Itt, tizenkét szobaleány felöltöztette biborba bársonyba, hosszú aranyhaját, mely már hét esztendő óta nem volt megfésülve, tündér ügyességgel úgy kibontották a kagyló fésűvel; hogy egy szál aranyhaj se esett le a fejéről, egy szálat se szakított ki a kagylófésű. Aztán fontak bele szivárványszinű pántlikát s mindegyik szálra egy-egy igaz gyöngyöt húztak.

Mikor igy fel volt öltöztetve egész parádéban: bevitték a legszebb szobába, s ott lefektették egy virágnyoszolyára. Egy aranyhajszál világitotta be a szobát nappali fénynyel.

Itt, nyilik az ajtó s belép rajta, többé nem a csodaszülött fél-kigyó, fél-ember, hanem a legszebb, huszonnégy éves, hervadatlan szépségű és örökifjúsággal biró tündérkirály, az ő legkedvesebb, rég nem látott férje!

A tündér-király odalépett a beteg királyné ágyához, két újját a mellére, a szive tájékára tette s a királyné azonnal minden fájdalom nélkül két szép aranyhajú gyermeket szült. Az egyik fiú, a másik leány volt; az egyiknek a nap, a másiknak csillag volt a homlokán; mindkettőnek pedig sarkig érő aranyhaja.

Hogy elszülte a két szép gyermeket, betegágyából a királyné azonnal fölkelt mert semmi fájdalmat sem érzett. A tündérkirály aztán kézen fogva az egyik oldalról az egyik hét éves kis fiút, a másik oldalról a másik hét éves kis leányt bevezette a tündér palotába, hol a királynét a trónusba ültette, melyet már körül állottak az összesereglett tündérek s őt mint királynéjokat köszöntötték. Minthogy a királyné a balzsam-fördőbe megfördött: ő is örök-ifjúsággal bírt, mint a többi tündérek, s rádásul ő volt a legszebb minden összegyült tündérasszonyok és kisasszonyok közt; királyné volt a szépségben.

Aztán nagy mulatságot csaptak; egyszerre lakodalmat is keresztelőt is ültek s három asszonyt: a Hold-, Nap- és Szél anyját hivták meg keresztanyának, keresztapának pedig ezeknek fiait, kik is nagy pompával ott megjelentek s csaptak oly vígságot, minek a hire hét világra szólt.

Eddig volt, mese volt.

A SZÁRDINIAI KIRÁLY FIA.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy vén szárdiniai király, s annak egy gyöngyadta 24 éves fia. Ez a királyfi oly gyöngyörves volt, hogyha valamelyik fehérszemély rávetette a szemét: jobb lett volna annak vakon születni; mert azonnal elvesztette az eszét; mind utána bolondult.

Egyszer a vén király maga elé hivatja a királyfit s azt mondja neki:

– Édes fiam! az én vállamra és mellemre két teher nehézkedik, mint a ki elől is, hátul is terhet visz: az egyik hetvenesztendő, a másik pedig a királyság.

Azért fiam, te még fiatal vagy; könnyits vén apád terhein: vedd el az egyiket, vedd el a királyságot. De minthogy itt az a törvény, hogy addig senki sem uralkodhatik, mig magának illő társat nem szerzett: azért fiam azt mondom, házasodjál meg.

A királyfi bevette az öreg király tanácsát s elindult a nagyvilágba házasodni, feleséget keresni.

A mint megyen, mendegél, egyszer oly királyi rezidenczia mellett haladt el az ő ebhűségű inasával, hol a kertben három királykisasszony varrogatott egy parapli-ágáczfa alatt.

A három királykisasszony látta az országúton jőni a királyfit, s a kert mellett elhaladni; de a királyfi nem látta meg a három ékes virágszált, mely egy tőről hajtott ugyan, de mégis a legkisebb volt a legszebb. Olyan volt mint az esthajnali csillag, vagy tán még ennél is szebb!

De az ebhűségű inas elmaradt a királyfitól s ez kihallgatta a három madár, a három ékes virágszál csevegését.

– Ha az a királyfi, mondja a legnagyobb királyleány, valami háztűzhely-néző lenne; ha az engemet elvenne: egy szál gírba-gurba kenderből szőnék-fonnék neki annyi vásznat, hogy egy egész ármádiának elég lenne, s mig a világ világ lesz, soha az el nem szakadna, hanem mindig oly erős lenne, mint a ma-szőtt vászon.

– Ha az a királyfi, mondja a középső, valami háztűzhely-néző lenne; ha az engemet elvenne: én meg egy gírba-gurba kalászból sütnék főznék neki annyi kenyeret, hogy egy ármádiának elég lenne, s a ki csak abból ennék, világéletében soha meg nem éheznék.

– Ha az a királyfi, mondja a legkisebb, valami háztűzhely-néző lenne; ha az engemet elvenne: én meg szülnék neki olyan egy pár gyermeket, az egyik fiú, a másik leány lenne, hogy az egyiknek a nap, a másiknak csillag lenne a homlokán, mindkettőnek pedig sarkig érő aranyhaja…

Hogy kihallgatta a három királyleányt az ebhűségű inas; gazdája, a királyfi után loholt, kit utol érvén, szót szólt hozzá:

– Felséges királyfi! mondanék én felségednek valamit, csak bántódásom ne lenne?!

– Óh, jó Jancsi, hisz nem ugy szegődtünk mi egymáshoz, hogy titok legyen köztünk; hanem azt mondtuk: hogyha én hallok valamit, azt én mondom el neked, ha pedig te hallasz valamit, azt te mondod el nekem: azért itt van parolás tenyerem, hogy bármit mondasz, még a hajad szála sem görbül meg.

– Hát a mint az imént hátra maradtam, hát látom, hogy három ékes virágszál, három szép király-kisasszony varr egy parapli-ágáczfa alatt, s egyszer csak elkezdi a legnagyobb: Ha az a királyfi, már mint felséged, valami háztűzhely-néző lenne; ha az engemet elvenne: egy gírba-gurba kenderből szőnék-fonnék neki annyi vásznat, mely egész ármádiának elég lenne s mig a világ világ lesz, soha az el nem szakadna, hanem mindig oly erős lenne, mint a ma-szőtt vászon. Ha az a királyfi, mondja a középső, valami háztűzhely-néző lenne, s ha az engemet elvenne: egy gírba-gurba kalászból sütnék-föznék neki annyi kenyeret, mely egy egész ármádiának elég lenne, s a ki csak abból ennék, világéletében soha meg nem éheznék. Ha az a királyfi, mondja a legkisebb, valami háztűzhely-néző lenne; ha az engemet elvenne: én meg szülnék neki olyan egy pár gyermeket, az egyik fiú, a másik leány lenne, hogy az egyiknek a nap, a másiknak csillag lenne a homlokán, mindkettőnek pedig sarkig érő aranyhaja.

– Igaz-e ez Jancsi?

– Oly igaz, minthogy az a fényes nap süt az égen!

– Úgy forduljunk vissza.

Visszafordul a királyfi ebhűségű inasával s még a parapli-agáczfa alatt találta a három ékes virágszált, a három királyi hajadont.

Hogy meglátta a kisebbiket, tetszett személye személyének s azt mondták egymásnak: Én a tied, te az enyim, ásó-kapa se választ el egymástól!

Azzal lakzit laktak, fagyat hoztak, azzal világitottak, hordót fúrtak, szenet vágtak, tökkel kolompoztak, faharanggal harangoztak s térdig jártak abba a jóféle sárga tyúkhús levesbe, s még az árva gyermeknek is akkora kalács volt a kezében, hogy majd letörte a derekát!

Itt a királyfi hazaviszi nagy parádéval a feleségét s a vén király húsz évvel lett fiatalabb, hogy ily szép menye volt.

Már jó darab ideig boldogul élt az egy pár cseléd, de az ördög megirigyelte ezt a nagy boldogságot: azért saját képében elküldte a török zultánt.

Azaz, nem is maga jött el személyesen a török zultán, hanem csak a levele. Az volt pedig a levélbe irva: Hogy te emilyen, amolyan szardiniai király, ha van bátorságod: állj ki a sikra; ha pedig nincs, majd megtanítlak én keztyűbe dudálni!

Erre a vastag pennával írt levélre, az volt kivül írva: hogy ezen levelem adassék a szardiniai királynak.

Mint már mondtam, a szárdiniai király vén ember volt, de különben is már a fiának adta által a királyságot, ennek kellett tehát a háborúba menni; pedig ép legrosszabbkor, mert a királyné várandós volt.

De el is felejtem mondani, hogy volt a királyi rezidencziában egy vén asszony, vénebb a Sz. Gellért hegyénél, öregebb az országútnál s az ördögnél csak félgrádussal szebb. Ezt a vén bűnt rikácsoló hangjáért, melytől majd mindenkit imhogy a hideg ki nem tört, Kuviknak nevezték.

Ez a Kuvik, ez a halálmadár, ki ott szokott huhogni a haldokló ablakánál, s a ki felett egyszer elkiáltotta magát, az már olybá tarthatta mintha meghalt, eltemették volna, mondom ez a halálmadár, gonosz egy vén csont volt. Megérdemelte volna a jó meleg fördőt: forró zsírból, olvasztott ólomból, felforralt olajból; meg még azt a tiszteletet is, hogyha, mint az afféle jó lelkeket szokták, büdöskő-tömjénnel füstölték volna is körül.

Hej, sok viz lefolyhatott addig a Dunán, mikor ennek a Kuviknak, ennek a halálmadárnak azt mondta volna valaki: szivem szép szerelme!…

S ez a Kuvik bejáratos volt a királyi rezidencziába; mert habár – patvar vigye! – vén csont volt is, de nem volt vén a tudománya! ezért hát szerették is, meg nem is!