Part 6

De Weimuth úr csak kiváncsi maradt s félrehúzta a függönyt, hát mit látott a könyvtárban? Négy osztályra volt az osztva: a legfelsőbben állt és feküdt két eltörött nyaku palaczk, egy karimátlan ficzkósipka, egy dohányvágó kés és egy tüskés bot. A másodikban állott glédában tizenkét liqueurös üveg, két balkézre való szarvasbőrkeztyű és egy koppantó; harmadikban egy pár sörös korsó, csendes szomszédságában három-négy tuczat kártyának, melyeken sok viselés nyomai látszottak; a legalsóban végre négy pár irtóztató csizma, mikkel ágyúzni lehetett volna, egy pár korcsolya és egynéhány eltört vítőr.

Weimuth úr azt hivé, hogy József el fog sülyedni szégyenében, midőn ő imposant arczczal felemelve a fátyolt, ezen lesujtó kérdést intézi hozzá:

– Hát ez a te könyvtárad?

– Az inasomé is közte van, felelé József, meg nem zavarodva.

Weimuth úr erre a szóra dühbe akart jönni, de József nyakába esett és megölelte.

– Lássa atyus, előre megmondtam, hogy ne küldjön engem ide, mert én belőlem nem lesz könyves ember. Én örömest leszek katona és jó katona, ha kell, mert van hozzá szivem is, bátorságom is, leszek akármiféle mesterember, mert szeretem a munkát, leszek földmíves, ások, kapálok, de tudós nem leszek, mert az nekem nem természetem; én nem tudok veszteg ülni, az én fejemben nem marad semmi tudomány; ha az egész világ tudós akar lenni, kiből telnék ki a földmíves és mesterember? pap csak egy kell egy faluba, de molnár élhet a mennyi elfér a vizen. Látja, még otthon megmondtam, hogy vegyen nekem egy malmot s hagyjon engem ott molnárnak lennem.

Weimuth úr nem tudott mit felelni, fiának csakugyan igaza volt, megmondta még otthon, hogy ő belőle előbb lesz molnár, mint professor, s csak azt iparkodott bebizonyítani, hogy igazat mondott.

A jó fürmender tehát kibéküle rendre a fiával, hisz a molnárság szintén köztiszteletben álló hivatal, s egy hat kerékre járó malmot igazgatni maga felér sok tudománynyal, s miután adót szed az egész környéktől, van benne egy neme a fensőbbségi jogok gyakorlatának.

Megnyugvék tehát benne és még egy utolsó búcsúlakomán megvendégelve fia pajtásait, kik őt oly híven vezérlették minden jóra, s sorra járva a tudós professorokat s megköszönve a sok szép oktatást, miket fiára pazarolhattak volna, ha az a leczkéken megjelent volna, felpakolá őt könyvtárával együtt, s hasonló változatos uti rendben, mint ide jött, ismét visszatért vele Brassóba.

Azt mindjárt eleinte még sem akarta ismerőseivel tudatni, hogy fiában minő új szándék keletkezett, hanem csak engedte őt egy darabig, mint tudományos férfiut nagy csizmákban, hosszú hajjal és hosszú pipával járni a világban; eljövendőnek hivén az időt, a mikor majdan nagy keserűséggel elmondandja, hogy fiát az irigység el fogja üldözni a tudományos pályáról, hogy a hazai tudósok cselszövényt kötöttek ellene, hogy a tudósnak nincs kenyere, hogy senki sem lehet próféta a hazájában, s hogy fiát elébb-utóbb arra fogják kényszeríteni az irigyek, miszerint kárba hagyja veszni annyi éveken át nagy álmatlansággal szerzett tudományos kincseit, s valami mesterség után nézzen.

A jó emberek mindent elhittek.

József úrfi ezalatt, mint tudós férfiu, határtalan hatalmat gyakorolván az atyai háznál, nagy figyelmébe fogadá a háznál lakó, alárendelt szerepet viselő szépséget, Rozálit, s miután diák korában azt az egyet jól megtanulta, hogy a mi időt az ember szép hölgyekre veszteget, az nincs kárba veszve, elhatározá magában a szép leánynak élet-halálra udvarolni.

Az első próba igen siralmasan ütött ki.

Rozáli piros csizmája szárából egy fényesre köszörült kirakott nyelű kést vont elő s József úr szemei elé villogtatva, egész komolysággal mondá:

– Tudja az úrfi: ilyen kést minden székely leány visel magával, ha tehát valaha eszébe jut valakit közülünk csúffá tenni, elébb kérje meg szépen, hogy vesse el magától ezt a kést, mert bizony mondom, hogy mi nem most tanultuk, hogyan kell magunkat ellenség ellen oltalmazni?

A fiatal exdiák gondolatait nagyon megrendíté e szó; ilyeneket nem mondtak neki sem a zöldfánál, sem a csillagnál, sem az aranygombócznál, s más egyéb tiszteletreméltó helyeken, hol a szolgálattevő szépnem az összegyűlt fiatalságnak lelkesítő italokat árul. Ez kissé illendőbb fogalmakat kezde neki adni az asszonyok felől.

Sokat járt-kelt azután ezzel a gondolattal, hogy egy szép leány, a kitől csókot kért, késdöfést igért, s az óta még szebbnek tartotta azt a leányt.

Másnap ismét szerét ejtette közel furakodni hozzá.

– Rózsám, szólt, de már sokkal szelidebb hangon hozzá: haragszol-e még rám?

– Semmivel sem jobban és semmivel sem kevésbbé, mint tegnap, felelt a leány fel sem tekintve munkájából.

– Hát akkor is fognál-e rám haragudni, ha feleségül vennélek?

Rozáli végignézett a fiatalon; nem volt rút gyerek. Arcza férfias és eleven, szemei szép nagyok és kékek, hosszú szőke haja gazdag vetésként dült le vállaira, s valami szokatlan komoly szelidség ült ezúttal vonásain.

A leány elfordítá arczát, mert érzé, hogy elpirult, s csak úgy halkan felelt vissza:

– A szép szóval sok madarat lehet fogni, jobb lesz az úrfinak, ha nem szól többet.

– Hát haragszol rám, ha azt mondom, hogy elveszlek?

– Nem hiszem el; az úrfi szüléi gazdag emberek, az én apám szegény, az úrfinak hosszú ruhás kisasszonyt kell majd elvenni, a kivel együtt mehet a templomba; szegény leánynak szegény emberek között a helye.

– Jól van. Hát én is szegény ember leszek, szólt a fiu, s nem kérdezett tovább senkitől tanácsot, leveté czifra gunyáját, beállt egy patakmalomba molnárnak, jó távol Brassótól, s szüleinek minden hatalma sem volt elegendő, hogy őt újra visszacsalja Brassóba.

Ez órától fogva semmit sem hallott felőle Rozáli, csak egyszer, hogy az apja meglátogatta Brassóban, azt mondá neki, hogy volt nála egy derék legény, a ki a patak vizén molnár s annak rendi szerint megkérte tőle Rozáli kezét, mihelyt szegődése idejét kitölti s Uzonba ismét visszatérhet.

A leány elpirult, lesüté szemeit, mert a leirásból ráismert Józsefre, s azon tette miatt, hogy őt nem kerülgeté többet szép szavaival, hanem egyenesen apjától kérte meg, kezdé őt nagyon becsülni: csak becsülésnek vette magában ezt az érzést, pedig már ez több volt annál.

Így közelgetett végéhez az esztendő. Szent Mihály napi vásárra volt a szegődési évnek vége. Az uzoni leányok jó kedvben voltak mindnyájan, csak néhány nap még és ők vissza fognak térni szülőik, bátyjaik, kedveseik hajlékába, azok felépültek már szépen, áldott aratást adott az esztendő, bősége és nagy ára volt mindennek.

A vásár első napjai megkezdődtek, czifra nép tolongott Brassónak minden utczáján, az ország minden részéből összegyűltek vevők és árulók nagy számmal, a vásártér körül volt rakva deszkasátorokkal, mik egészen új utczákat látszottak formálni; ott ültek a görög pénzváltók fedetlen padjaik mellett, melyen úgy árulják az aranyat és ezüstöt, mint másutt a pattogatott kukoriczát; czigányasszonyok járkáltak alá s fel a bódék között tarka szalagokat s lovakra való rézboglárokat ajánlgatva fülsértő ékesszólással; az örmény kalmár jött, ment, lármázott sipító vevői között, szabva, vágva, hasogatva a tarka kétnyüstös szoknyának valókat; belekiáltott az országos zajba a csiki székely is, nagy méltósággal és leereszkedéssel árulva fakéregbe tömött turóját s szalmakalapjait, míg a szögleteken csendes phlegmával ült, lábait maga alá szedve, egy-egy dulcsászaáruló török, csendesen elnézve, mint lepi be a por meg a légy csalogatónak kitett csemegéit, miken elvásárolja a nyalakodó fáta a csizmára való pénzt, s nem is hederítve az átellenben pörlekedő székely kofára, ki csak azért szidta, hogy mind ő csalja ide a darázsokat az ő mézes kalácsaira, mik közül egy-egy akkora, mint valami czápa. Kívül a városon, a nagy marha-állást kolompoló csordák s oláhországi szilaj ménesek foglalják el, mik közül a vevők kivánságára egyet-egyet kifognak pányvával; a hosszú hárssétányon tarka keveréke a székely és oláh vásáros uraknak gyönyörködik a szilaj mulatságban, a sétány végében öreg dobot vernek, hol mázolt ponyva alatt nagy deszkasátorban olasz szemfényvesztő tánczoltat papiros-babákat s nyeldes égő csepűt s éles bicsakokat; túl e művész házi oltárán látszik egy hosszú idomtalan deszkabódé, mely a vásárra jött nép elfogadására van szánva, ott bort, pálinkát és méhsert mérnek, a hosszú keresztlábu asztalok nagyobb része úgy körül van ülve, hogy ember nem fér hozzá. Vidám székely menyecskékkel tarka a társaság, kik ide jöttek áldomást inni egy pár szerencsésen megvett csizmára, másutt oláh anyóka tánczol, sorba csókolva minden embert, a kit elől-utól talál. Egy szegletben pedig öt-hat oláhországi boér ül egy hosszú asztalnál s úgy viseli magát, hogy az asztal tulsó végét a jámbor vásárosok közül senki sem meri elfoglalni. Isznak veszettül és vagdalják a poharat a falhoz, néha elkezdenek torkaszakadtából bőgni valami trágár oláh dalt, melynek szerencsére nem lehet hallani a végit, annyira ütik hozzá a tactust bottal és ököllel az asztalon.

E közben egy pár fiatal szász molnárlegény vetődik a sátor alá s végigjárva rajta, miután nem találtak másutt üres asztalt, nagy hidegvérrel letelepedtek annak a tulsó végére, melynél a boérok ültek.

Az egyikben Józsefet ismerjük meg. Minden diáki szin lekopott róla, jó békességes polgári arcza van abban a fehér sipkában a nagy ellenzővel, világoskék dolmánya a félvállára vetve. A boérok hangos tréfákkal gunyolják a hozzájuk vetődött atyafiakat. József, mintha nem is hallaná, szép csendesen megüli a maga helyét: a szász semmit sem veszteget örömest, még a szót sem.

Egyszer valamelyik boérnak eszébe jut, hogy milyen tökéletes volna a mulatság, ha most itt egy kedvükre való leány volna.

– Az legkevesebb, szól a hetyke legény, ha kiállok és egyet füttyentek, száz is jő utánam.

– Jő ám olyan vén banya, a milyen ott dűlöng a pálinkás üveggel, de hozz székely leányt, ha kedvesek a szemeid.

– Hát nem hozok? kiálta az ittas fiu lecsapva egy singnél magasabb süvegét az asztalra. Itt a markomban száz arany! kinek van kedve fogadni?

József nem állhatta meg, hogy bele ne szóljon.

– Jó lesz, ha vigyázasz magadra úrfi, mert késdöféseket kaphatsz.

A boér megvetőleg tekinte rá s minden válasz helyett azt tette, hogy hátulról előre simította a molnárlegény haját, hogy az arczára omlott.

József hidegvérrel visszahárította hajfürteit s még csak haragudni sem látszott.

A boér pedig odavágta az asztalhoz a száz aranyat, melyhez egy másik szintén annyit vetett s állván a fogadás, az elsőbbi keresztűlfutott a sátoron, mintha megbódult volna, ujjongatva, hoppogatva a szemközt jövőkre.

A többiek Józseffel együtt ott maradtak az asztalnál, csupán az, ki a fogadást tartotta, állt ki és utána nézett, hangos felkiáltásokkal tudósítva társait a dolog folyamatáról.

– Ahán! ott áll egy leány a szökőkút mellett. Jova háta mögé lopózik. Mi a ménkő, nem veszi észre. Vigyázz hát! Ahon van ni, egyszerre átnyalábolta s lefogta mind a két kezét; a leány nem védheti magát. Nagy ördög ez a Jova. Már elvesztettem száz aranyomat. Enyje, csak ne fogadtam volna.

Azzal nagy fejvakarva visszatért ő is az asztalhoz.

Jova pedig nyalábra kapva a leányt, futott vele, mint a farkas a lopott báránynyal a sátor felé. A leány sikoltozott, a népek zúgolódtak, hogy az mégis csunyaság, így elrabolni ártatlan leányzót fényes nappal a vásár közepén, de kinek lett volna kedve azért beveretni a fejét?

A boér bántatlanul jutott egész a sátorig. Egyet ugrott, egyet nyerített s ott volt pajtásai között, kik azon perczben iszonyú szetreászkát ittak a tiszteletére; a szegény leány hasztalan küzdött gyönge karjaival az izmos ölelés ellen.

De Józsefben meghült a vér, a mint a leányt meglátta, kivel ily bántalmat tettek. Rozáli volt az, az ő szép, az ő kedves Rozálija.

Az első pillanatban, mintha kővé lett volna merevülve, csak nézett maga elé, de a másikban olyat ütött iszonyú öklével a tölgyfaasztalra, hogy minden üveg táncznak indult rajta.

– Donnerrrwetter!

A boérok rábámultak.

– Mi lelt sógor?

– Kreuz-Donnerwetter! ordítá az s most már mind a két kézzel ütötte az asztalt. El kell bocsátani azt a leányt!

– Ugyan úgy-e? gunyolódnak azok; s valjon miért?

– Mert az a leány az én mátkám!

– Hahaha! Kaczagának fel mindannyian. Annál jobb. Ismertessük meg ezzel a paraszttal az első csók jogát. Mi földes urak vagyunk.

Rozáli hirtelen félrekapta fejét, hogy a boér ajka csak hajfürteit érte.

– Tyhű! ordíta fel erre, mint egy meglőtt medve, a fiatal szász s elhült benne minden keresztyéni és molnárlegényi türelem, eszébe jutott, hogy egy időben nem volt Wittembergában korcsma, a honnan ő ki ne hányta volna az embereket s azzal megkapta egy kézzel a nehéz tölgyfa asztalt s felfordítá azt minden rajta levővel együtt, s oda szorítá vele a falhoz a túlnan ülőket, s míg herculesi vállát neki vetve egyszerre öt embert préselt a két deszka közé, a másik kezével meg felkapta a háromlábú karosszéket a melyen ült s a mi kimaradt belőlük, fej, kéz, vagy hát, elkezdte rettenetesen törni, zúzni, társára bízva, hogy Rozálit szabadítsa ki s vigye egy szögletbe.

Erre rögtön felfordult az egész békesség, az oláhok dühösen siettek társaik védelmére, másfelől a székelyek kaptak fejszére József mellett.

– Ide mellém, a ki szeret! ide elém, a ki nem szeret! ordítá kipirult arczczal az ifju molnár, felkapva egy asztal tetejére, melyet a szögletbe állított, alája rejtve az elalélt Rozálit, hogy valami baj ne érje s onnan hajigált, a mi kezébe akadt, székeket, asztallábakat ostromlóira, végre egy hosszú lóczát kapott fel, azzal söpörte az előtte állókat.

A viadal általános lőn: a dulakodók törték, vágták egymást, véres képekkel, széttépett ruhával futott el néha egy-egy a sátorból, a ki már megelégelte a mulatságot, végig ordítva az utczán, míg kívülről mindig többen tolakodtak a sátorba, s a kik már nem fértek be, odakinn kezdtek el tülekedni, senki sem tudott egyebet, mint csak annyit, hogy egy székely leányt meggyaláztak, a miért egy szász legény egy boért leütött, és ez tökéletesen elég volt, hogy az egész vásáros nép egymás hajába kapjon érte.

Kinek keze, kinek feje volt már törve, csak József állt még az asztal közepén legyőzetlenűl, felé hajigált kancsók és palaczkok zápora között, a midőn a nagy lármára végtére megjelenik a huszonnégy alabárdosból álló városi őrség a viadal főhelyén s egy stentori hang felszólítja a polgárokat, hogy a rend és békesség embereinek engedve, rögtön hagyják el a verekedést.

A vívó felek az ütlegektől meglehetősen ki voltak már jó anulva s megörültek a parancsolatnak, kölcsönösen kibontakozva egymás hajából; mire az alderman előállt és kérdezé, hogy mi okozta az istentelen háborúságot?

Mondák neki, hogy ott egy szögletben összevesztek a boérok meg a szászok valami leányon.

Az alderman odafordult, mindenki az asztalok alá bujt már, csak József állt még az asztal tetején.

– Fogjátok el őket.

– Gyertek no! sárga fejű angyalok! (az alabárdosok sárga süveget viseltek) kiálta József megemelintve a mások hátán félig összetört lóczát, ha azt akarjátok, hogy vörös fejetek legyen!

Az alabárdosok nem akarták. Hiába tuszkolta őket előre az alderman, épen semmi kedvet sem éreztek József ajánlatát elfogadni.

Ekkor a tömegen keresztültörve, előlépett egy öreg tisztes férfi és mondá:

– Én elfogom őt!

Maga a volt fürmender; József atyja.

– Hát üss le engemet, szólt az öreg merészen odalépve fia elé. József kezéből kicsúszott a védeszköz, megadta magát, leszállt az asztalról s atyja lábaihoz borult.

– Verjétek rá a bilincseket! mondá Weimuth, József engedte történni. Hát a kérdéses leány hol van?

József oda mutatott, ott térdelt az imádkozva, tört asztalok- és székekből rakott mellvéd mögött.

– Atyám! szólt József érzékenyen, csak arra kérlek, szolgáltass a leánynak igazságot.

– Igazságot fog kapni, mondá Weimuth keserűen.

Épen meszelés napja volt, a leányok nagy munkában. Pár nap mulva letelt már a szegődés ideje, tehát mindent tisztán kellett hagyni a háznál, hogy mikor elmennek, megemlegessék őket.

A tegnapi verekedésről sok beszéd volt a városban, azt is mondták, hogy a nemes tanács nagy vizsgálatot rendelt el a baj okozói ellen, s hogy a többek között egy székely leány is el van fogva, a ki épen a viadal oka volt, de azt, hogy kicsoda? még nem tudta senki.

Katicza még az nap este, mintha sejtene valamit, át akart szólni Weimuthék házához, hanem azt zárva találta s ismételt zörgetéseire sem nyitották ki az ajtót.

Az éjszakát halálos aggodalmak között tölté s korán hajnalban felkelt már, megoltotta a meszet a dézsában, s kiállt az utczára meszelni, remélve, hogy ott majd több hírt hall.

Hallott is nemsokára, mert a mint hajnali hat órai rorátéra harangoztak s a házak ajtai egyenkint ki kezdtek nyilni s mindenünnen előjöttek a szolgálók, dézsákkal és meszelőkkel, ime egy repedt harang zúgása kezd hallatszani a székesegyház tornyában, a melyet soha sem hallottak még eddig, s melynek szokatlan recsegő szava hirdeté, hogy ma valami rendkívüli eset fog történni a városban.

Míg ez aggodalomszülő hangokra figyelnének, rövid, megszakgatott dobolás kezd közeledni az utczán felfelé, a városház felől s messziről nagy népcsoport tolakodik előrenyomulva; legelől egy csoport iskolasuhancz, két oldalt mindenféle vásári bámész söpredék, közepett tizenkét alabárdos, sarkig érő fakó frakkban, azok között járul fontos tekintélyes arczczal a syndicus, kezében összegöngyölgetett iráscsomó, utána egy megalázott leányalak, egyszerű sarkig érő ingben, mely mezitelen lábait eltakarja, összekötött kezeiben égő viaszgyertya, hosszú szőke haja lebontva termetén végig hullámzik, fején tollszárakból font csúfságos koszorú; nyakán hosszú szalmakötél, melynek végét a háta megett lépdelő porkoláb tartja, másik kezében hosszú nyírseprűt forgatva. Néhány székely leány sírva törekedik a meggyalázott leányhoz furakodni, de az alabárdosok visszataszigálják őket.

Katicza sokáig nem hitt szemeinek: e meggyalázott leány Rozáli volt.

Midőn a menet azon helyre ért, hol Weimuth és Sziksz házai álltak, ott megállapodott a syndicus, triumpháló arczczal kibontá az összegöngyölgetett irást és éles, rikácsoló hangon olvasá annak tartalmát.

– Alólirt napon és esztendőben nemes Brassó városa törvényszékében itéltetett:

«Miszerint ama gonosz életű leányzó, névszerint Dankos Rozália, ki fertelmes kicsapongásai által a város békés polgárainak fiait, nemkülönben a vásárt látogató érdemes vidéki urakat istentelen gerjedelmekre csábítván s köztük vérengző háborúságot gerjesztvén, nehogy a bűn büntetés nélkül maradjon s a gonosz példa a jámbor fiatalságot eltántorítsa; a megirt leányzó tehátlan e következendő büntetésekben elmarasztaltatik, úgymint:

1-ször, bűnbánó ruhába öltöztetve, leeresztett hajjal, tollkoszorúval a fején és nyakában szalmakötéllel, kezeiben pedig égő viaszgyertyával a porkoláb által a város minden utczáin végig hordoztatik s itélete a syndicus által minden szegleten felolvastatik, mely idő alatt az úgynevezett repedt harang fog folyvást húzatni.

2-szor. Haja tőből levágatván, mint a ki érdemetlen, hogy hajadonnak neveztessék, az éneklés végeig a templom-ajtóban fog térdenállva penitentiát tartani és ekklézsiát követni.

3-szor. A város piaczán nyilvánosan pelengérre állíttatva, a porkoláb kezei által meg fog seprűztetni…»

– Megállj ember! ordítá fel erre a tömeg közül egy hang. Mint a nőstény farkas, melynek fiait rabolják, rohant a népségen keresztűl Katicza; egy pár embert feltaszított, egy alabárdos fejéből kiütötte a sisakot s mielőtt megakadályozhatták volna, a syndicus előtt állt, maga elé plántálva a hosszú meszelőt; szemei szikráztak és fogai egymáshoz verődtek, mint egy felriasztott vadállaté.

– Mit akartok? kérdé elfuladt hangon, maga sem tudva mit beszél. Délczeg keble magasan járt alá s fel. – Mit akartok?

– De te mit akarsz? Förmedt reá a syndicus, hogy gátolod a törvény szolgáját a tanács itéletének kihirdetésében?

– Hazudsz! nem a tanács itélete az, hanem a ti practikátok ketten a fürmenderrel, hogy máskép meg nem ronthattatok bennünket. A polgármester és a becsületes tanácsosok bizonyosan nem is tudnak erről semmit, jertek velem a polgármesterhez, ő bizonyosan nem fog ilyen istentelenséget megengedni a városban.

– Ejnye te szemtelen asszonyi állat! kiálta Sziksz uram, elbízva magát tizenkét alabárdosában, mindjárt egyszeribe ide köttetlek eme másik becstelen személy mellé, és…

Nem volt ideje bevégezni a mondást, mert erre a szóra a nekidühödt leány úgy nyomta a meszelő pamacsát a képéhez, hogy a milyen piros volt Sziksz uram arcza ez ideig, olyan fehér lett egyszerre, s szeme szája tele lett mészszel.

E vakmerő tény egyszerre jeladás volt a körül álló népnek, mely rendesen a gyöngébb iránt szokott érzeni; a syndicus segítségére siető alabárdosok alig kaptak egy pár ütleget, elhajigálták dárdáikat s futottak a merre lehetett, őket nem azért tartotta a nemes város, hogy másokat üssenek, hanem hogy üttessenek mások által s ilyenformán nem vehetni tőlük rossz néven, ha ezen a hivatáson szerettek mentűl hamarább általesni.

Katicza odaugrott Rozálihoz, ki aléltan omlott védője keblére. A szégyen, a fájdalom elvevé minden erejét, életjel nélkül rogyott össze.

– Nézzétek, kiálta Katicza izmos vállára emelve az alélt leányt, kinek hátracsüggő fejéről a földet söpörték a sárga hajfürtök. Nézzétek! Így bánnak a szegény székely leányokkal; így gyalázzák meg a mi arczainkat! Gyertek ki mind! mind, valahol egy székely leány van Brassóban, ki ezekből a pestises házakból, ki ebből a Sodoma városból, a hol a hajadon leányokat így meggyalázzák. Elhagyjuk még ma e várost, ebben az órában, gyalázat és becstelenség arra a székely leányra, a ki itt akar maradni!

A zaj, a kiáltás végigfutotta a várost; minden utczán dühödt leánycsoportok nyargaltak végig, kiáltozva: «ki Brassóból minden székely leány! itt hagyjuk a várost!» A láz ragadós volt, a rend felbomlott, senki sem birt velök többé; kinek mi volt a kezében, csapta a földhöz és futott ki az utczára, szénvonóval, piszkafával, vasvillával fegyverkezve; a város fegyveres ereje sokkal csekélyebb volt, mint hogy e sajátságos zendülést elfojthatta volna, s néhány óra mulva négy ezer, számszerint 4000 székely leány állt egy csoportban a vásártéren s onnan indultak meg rendes hadicsapatokban a város kapui felé, semmi kérés, semmi fenyegetés nem birt közülök egyet is ott tartóztatni. Rozálit egy hárságyra fektetve vitte középen hat leány vállaikra emelten, végig kiáltozva az utczán: «így ölték meg a mi testvérünket».

Azon a napon a brassói asszonyságok magok főzhették meg az ebédet a tisztelt férjeiknek.

Az ebéd még mind csak hagyján, de még hátra volt a fekete leves.

Nem elég az, hogy haza mentek a székely leányok, de azt megigérték, hogy majd férfiakat küldenek maguk helyett.

Rozáli esetének híre nagy hirtelen elterjedt az egész Háromszéken s fellázíta minden férfit. A székely nehezen kezd a haragba, de ha elkezdi, akkor aztán nehezen is végzi.

Az elfutott leányoknak kinek-kinek apja, kedvese, testvérei voltak; apák, testvérek és szeretők mind vérig sértve érzék magukat a Rozálin történt eset miatt; az uzoniak közül még a tíz esztendős gyermek is fegyvert fogott s pár nap mulva csak azt veszik észre Brassóban, hogy egy egész tábor közeledik Czenk felé s a mezőről elfutott munkások lelkendezve hozák hirűl, hogy a székelység jön tűzzel-vassal, zászló helyett egy póznára tűzve hozzák azt a tollkoszorút, mely Rozáli fejére volt téve, s arra esküsznek, hogy felgyújtják Brassót, lerontják a földig és bevetik sóval a helyét.

Meghallá ezt a dolgot a polgármester, ki csak akkor érkezék meg Szebenből s az egész dologról épen semmit sem tudott, különben is igen derék becsületes és okos ember volt, s nagyon elszomorodék rajta.

A lakosság igen meg volt rémülve. Bizonyára: a székelylyel nem jó tréfálni. Azonban megvigasztalá őket a polgármester s felajánlá magát, hogy ő maga személyesen ki fog a székelyek elé menni s elhárítja a városról a nagy veszedelmet.