Part 9

– Ne félj, dörmögé Corsar. A Korán azt mondja, hogy csak a madár tud repülni; e várba, a ki repülni nem tud, ellenünk nem jöhet; és ha megtörténhetnék is, hogy bennünket meglepjenek, ne tarts tőle, hogy a hitlenek kezére juss, megfertőztetve giaurok érintése által, itt ezen ottoman alatt, melyen fekszünk, van egy kanócz, mely leszolgál a lőporos bástyák alá; ha minden el volna veszve, az éji lámpát e kanóczhoz kellene értetned s az egész vár velünk s elleneinkkel együtt a levegőbe röpülne.

– Oh mily vigasztaló gondolat, susogá halkan Azraële s ajkát Corsar arczára tapasztva, ismét elaludni látszék.

Az éji mécs háromlábú állóján halványan lobogott, saját árnyékát sokszorozva, az ajtók előtt horkoltak az őrök.

Egyszerre sikoltva szökött föl újra fektéből Azraële, magával rántva a béget.

– La illah, il allah! nem hallod a dzsinek robaját, kérdé reszketve minden izében.

A bég ijedten tekinte szét. A vihar őrülten tombolt odakünn, a szélvitorlák csikorogtak, a minarék tetejéről cserepeket hajigált a szél a kioszkok boltozatára; a villám lobogott s a mennydörgés reszketni tanítá a kősziklákat.

– Hallod, mint üvöltenek, mint zörgetik erőszakos kézzel a bezárt ablakot e láthatlan lények!

– Allah árnyékára! igen jól hallom, dörmögé a reszkető férfi, bámulástól, rémülettől meredő szemekkel.

– Irgalom! irgalom! távozzatok e háztól gonosz szellemek, kiáltoza Azraële, fölbomlott hajakkal omolva a szőnyegre s mezetlen karjait kitárva. Legyetek verve a napsugártól, hogy temessen el benneteket a sötétség. Menjetek a keresztyéneket kínozni s törjétek ki szárnyaitokat félholdjaink hegyében, midőn seregestül átrepültök rajta. Hah, mint világítanak szemeik. Allah árnyéka takarjon el bennünket, hogy meg ne lássanak tűzszemeikkel.

A nagy, erős férfi reszketve feküdt arczra Azraële mellett, annak éji palástjával s hajfürteivel takarva el magát. Babonás félelme minden férfierőt kilopott szívéből, reszketett, mint egy gyermek.

– Hallod, hallod: mint mormognak. Mondd el sebesen fönhangon a Naáma imáját, s takard el füleidet, hogy ne halljad, mit beszélnek.

E perczben a szörnyű vihar kiszakított egy ablaktáblát s a szabadon berontó szél elkezdé ingatni a függönyöket s lobogtatni a lámpa mécsét.

– Hah! Látod őt? kiálta Azraële. Csitt, ne nézz oda, ne nyisd föl szemeidet. Takard be képed. Bújj mellém. Takarózzál palástomba. Ez Asasiel, a halál angyala, a ki megjelent. Nem érzed hideg sóhaját tagjaidon? Csitt, takard el magadat, tán nem veend észre.

Corsar bég remegve fogózott Azraële öltönyébe s arczára tevé kezeit.

– Mit akarsz? szólt Azraële, mintegy látott lélekhez beszélve. Kiért jöttél fekete árny, kéktüzű szemeiddel? Itt nincs senki, csak én vagyok. Corsar nem jött haza. Jőjj később, jőjj egy óra mulva. Távozzál, távozzál fekete lény, Allah tiporja el fejedet. Jőjj egy óra mulva s légy átkozott örökké.

Corsar nem merte szemeit fölvetni, Azraële féltestével reá hajolt, mintegy eltakarva a láthatlan lény szemei elől.

– Távozzál, távozzál!

A villám e perczben valamelyik bástyába csapott le, megrázva a bérczet fundamentomaiban, s a repedező dörgés, mint pokoli trombitaszó harsogott föl az egekig.

– Ah, sikolta föl Azraële, Corsarra rogyva s karjaival annak termetét ölelve át, s azon helyzetben maradt, míg a dörgés hangjai elzengtek, s utánok a csöndes zápor kezdte el verni az épület rézfödelét, a szél zúgása messzebb távozott, halkabban dudolva az ablaknyilások közt s enyészetes búgással üvöltve a távol erdők között.

Azraële csöndesen fölemelkedék.

– Eltávozott! suttogá alig hallhatóan. Azt igérte, hogy egy óra mulva eljön. Corsar! még egy óra az élet.

– Egy óra? ismétlé Corsar eltompult észszel. Ah Azraële! hová rejtesz el engem?

– Nem lehet többé! Asasiel könyörtelen. Még egy óra, és ő elvisz téged.

– Alkudjál meg vele. Ha halál kell neki, száz rabszolgának üttetem el fejét. Igérj neki vért, kincseket, imádságot, égő falvakat; én mind megadom neki; csak az életet könyörögd vissza.

– Hasztalan. Álmomban kardodat láttam kettétörni. A te napjaid számlálva vannak. Csak egy mód van még a menekülésre; egyetlen egy mód kijátszani a vérengző angyalt; ha volna egy a holtak közől, ki nevét megcserélné veled, s midőn Asasiel téged keres, azt ragadná el helyetted.

– Oh igen, oh igen, hebegé magán kívül rettegése miatt az erős férfi. Keress nekem egy oly halottat, a ki nevét megcserélje velem. Te ismered a büvészet szavait, menj, hívj elő valakit a sírból, igérj neki sokat, mindent; legyen bárki, egy fellah, egy rajah és neki adom nevemet, s elvállalom az övét. Menj. Siess.

– Magadnak kell oda menned, szólt a hölgy, sebesen öltsd föl kaftánodat. Fegyvereidet hagyd itthon, a lelkek félnek az éles vastól. Lemegyünk a temetőbe, a vár bástyája alá; háromlábu serpenyőben ambrát s boraxot gyujtunk meg, s a bűvös vesszőt leszúrva a legifjabb sírba, kényszerítendjük annak lakóját előtted megjelenni. Ha megjelent a lélek, fölállva marad s te hármat lépve feléje, bátran megszólítod, ezt mondva: «Az én nevem Corsar bég, hát te éji szellem ki vagy?» Ekkor a lélek meg fogja magát nevezni s te port markolva kezedbe, hátad mögül előszórod, ezt kiáltva háromszor: «halj meg helyettem». Erre a lélek eltünend s Asasiel nem jön el éretted többé.

– De te közelemben lész? rebegé félelmesen Corsar s erősen fogta a hölgy kezét, mintha attól tartana, hogy ha azt elbocsátá, a halál rögtön elragadja.

– Melletted leszek, de siess. Az óra rövid.

Corsar hirtelen magára szedte öltönyét, valami imádság kezdetét tördelve fenhangon, melynek végére nem tudott emlékezni.

– Ne költs fel senkit az őrök közül, szólt óvatosan Azraële. Ha valaki meg talál lesni, a bűbáj hatalma meg lesz törve, mert ellenkező imát talál mondani a mienkkel. Magunk fölnyergeljük a paripákat, a titkos úton lemegyünk. Odáig egy szót se szóljunk, se te hozzám, se én hozzád, se visszafelé ne tekints.

A bég készen volt már; épen prémes kaftánját vevé magára; – úgy fázott.

– Oglán! kiálta a hölgy a szőnyegen nyugvó párducznak, te kisérni fogsz bennünket s őrt állasz, és ha vadra találunk, védni fogsz bennünket.

A vadállat mintha értené úrnője szavát, nyüzsögve ágaskodott föl annak karjaira, míg másfelől a reszkető férfi kapaszkodott belé.

Csodálatos csoportozat. Egy halavány nő, egyetlen fehér lepel redőivel födve, mellette két fejedelmi fenevad: egy daczos, harczedzett férfi, és egy tarka pettyes párducz, s mindkettő szemei tekintetétől kormányozva, üldözve az örömtől a kétségbeesésig.

* * *

A török temető a vár alatt cziprusokkal van beültetve. A sötét gyászbokrok közől kisérteties fehéren tünnek elő a turbános síremlékek, széles ágyforma kőboritékaikkal.

A közeledő léptek neszére egy ordas farkas száguld el a sírok közől, különben puszta a tájék. A zápor után fölszakadoztak a felhők, itt-ott láttatva a sötétkék eget gyémánt csillagzataival, a fák leveleiről hullanak az esőcseppek.

A vihar zengése fölmordul még olykor a távolból; a néma villám messze lobog a havasok fölött, egy perczre fehérre festve mindent, a mi fekete. A villámfény épen úgy csak egy színt tud adni a tájnak, mint az éj: ez feketét, amaz fehéret.

Az éj alakjai a föld alatti úton a bekerített temetőhöz jutnak, az árkon belől leszállnak paripáikról. Azraële mindkét paripa kantárát Oglán szájába adja, s az okos állat ott marad két hátulsó lábára ülve, a két horkoló paripát minden czöveknél erősebben tartva.

A mór lovag s az odaliszk egy magas sírdombhoz érnek, melynek sírköve a lehajló szomorú fűz galyaitól alig látszik.

– Ez alatt aligha rabszolga nyugszik, suttogja Azraële a remegő lovagnak s varázs-serpenyőjét a kőalapra téve, phosphor galacsinnal meggyújtja benne a porrá tört ambrát és boraxot, mely lobot vetve, fehér füstöt önt egyszerre szét a sír körül.

A távolban halk zörej hallatszik, Corsar paripája nyugtalanul nyerít.

– Mi az? kérdi a lovag.

– A dzsinek, viszonz Azraële. Ne nézz hátra.

S azzal fölemelve varázsbotját, ismeretlen mondatokkal keverve, elmondá a boszorkányos idézetet a sír fölött.

– Te kósza lélek, jelenj meg szavamra! Akárhol vagy; a pokol sötét fája alatt, vagy a húrik kertjeiben; ha alszol tüzes lánczokkal megkötve, vagy fekszel rózsaágyakon, halld meg szavam: röpülj a levegőn keresztül, oszd kétfelé a sötétséget, s a mint éltél, tünj elém veszendő alakoddal. Jelenj meg!

E szavak után pálczájával a sír kőlapjára ütött, mely jelhangra egy magas fehér alak emelkedett ki a sír mögül, fehér lepellel takarva.

– Most lépj hármat feléje, szólt Azraële, az elkábult lovaghoz s szólítsd meg őt.

Corsar bég tétovázó léptekkel ment az előtte álló alak felé s rekedt, remegő hangon szólt hozzá:

– Az én nevem Corsar bég, hát te átkozott szellem ki vagy?

– Én pedig Balassa vagyok! kiáltá hangos szózattal az alak, s a fehér lepel lehullván róla, egy izmos szőke férfi tünt elé, kezében mezetlen karddal, – Corsar bég, foglyommá lettél! kiálta a percznyi meglepetéstől megmerevedett törökre.

A következő pillanatban oldalához kapott a bég, s a mint fegyverét nem érzé ott, dühös ordítással rohant elhagyott paripájához s villámsebességgel vetve magát nyergébe, oldalába vágta éles kengyelvasát.

De Oglán erősen tartá fogaival a paripát kantáránál fogva, s a mint az rohanni akart, megfeszítette lábait, s visszafelé ránczigálta.

– Vessz pokolra, átkozott fenevad! ordíta tajtékozó dühvel Corsar, lábaival rúgva a párducz felé, de az, jobbra balra rángatva a kötőféket, meggátolá a paripát a futásban, s ijesztgetve szökdeléseivel, kényszeríté ágaskodva keringeni.

– Szólj a vadnak, Azraële! kiálta a bég hátra fordulva, s a mint szemeivel kedvesét kereste, Balassa keblén látta azt szerelemittasan függni, a fiatal magyar férfi nyakára füződve fehér karjaival.

E pillanatban köröskörül megnépesült az erdő s az elrejtett magyar katonaság lerántá lováról a béget, ki még a földön is fölkapott kövekkel igyekezett magát elszántan védeni.

– Legyetek átkozottak! – hörgé a legyőzött rablóvezér. A támadó csoport szemeláttára vonult be a fölfedett rejtekúton alvó várába, s egy óra mulva fölgyujtott palotája lángjainál szemlélheté, mint ül fel Balassa mögé a lóra kedvencz hölgye, Azraële, őt egy pillantásra sem méltatva többé.

IX. A FEJEDELEM ÉS MINISZTERE.

Néhány év folyt le már, mióta Apafi fejedelemmé lőn. Azon időben vagyunk, midőn Zrinyi Miklós véletlen halála után a magyarországi elégületlen párt széttörve, nagyobbrészint Erdélybe menekült, mely ország akkor, a római és török császárok kölcsönös vetélkedése mellett, független önkormányzat alatt állott. Fizetett ugyan adót a magas portának, de országgyűlésein határozhatott, a mit akart, s ha leégeté is falvait a tatár, de legalább azzal is elismerte, hogy nem tart jogot az országhoz. Minden vár a fejedelem kezeiben volt; tarthatott katonát, a mennyire pénze volt s harczolhatott, a kivel birt; s még azonfelül rá is szedhette a törököt, ha jó kedvében találta.

Az ozmán nem talált semmi megbotránkozni valót az ország alkotmányában, kiváltságos törvényeiben, patriarchalis aristocratiájában, diák nyelvében és magyar dolmányában, sem sokféle vallásaiban, sem három különkormányzatú népeiben; mindezekkel ő nem törődött; tán legfölebb is sajnálta e szegény urakat, kik oly tarkává csinálják maguknak az ország dolgait; hanem azért nem iparkodott őket saját sokkal egyszerűbb systemájával megismertetni; a mondaszerinti törökként, ki látva, hogy mint eszik a magyar ember sajtot kinyitott késsel kezében, leült elébe, azt várva, hogy mikor szúrja ki a magyar saját szemét, a mint a falatokat szájához viszi? s mikor látta, hogy nem történt meg, azzal a hittel ment odább, hogy majd kiszúrja máskor.

* * *

Ebesfalván nagy változások történtek ez időre.

Nem az egyszerű nemesi ház többé a fejedelem lakása; távol onnan, egy emeltebb dombon nagyszerű fejedelmi vár épült számára, egyik oldalán magas négyszögű toronynyal, melynek mindegyik szögletén ismét kis hegyes kiülő tornyocskák látszanak. A kapu elejét büszke kőoroszlánok őrzik; homlokzatára kiülő betűkkel van fölírva e mondat:

«FATA VIAM INVENIUNT.»

A vár elején faragott oszlopokon álló tornácz megy végig, annak egyik szárnyát a másikkal összekötve, s czifra aranyozott rostélyzattal borítva.

Az ablakok mind hegyes bolthajtással s ódon czifrázatokkal tünnek elő, s a vár belső udvarára kapu-idomú átjáráson keresztül jutni, mely az épület alá van alkotva.

Az ekék, szekerek helyett sánczpuskákat látunk az udvaron és hosszú csatakígyókat. A béresek helyett sárga dolmányos, piros nadrágos testőrök szédelegnek a kapuk előtt; s a fejedelem szobájáig csak hosszú folyosók s hangos termeken keresztül jutni, melyekben apródok, bejáró cselédek, komornyikok jelentgetik ajtóról ajtóra az érkezőt, ki ha az elfogadási terembe végre eljutott, maga előtt látja, – még akkor sem a fejedelmet, – hanem Teleki Mihály uramat, a fejedelem első tanácsosát.

Ugyanazon kopasz homlokú férfit, kivel Csáktornya alatt találkozánk Zrinyi Miklós emlékezetes halála napján.

Még akkor csak II. Rákóczi Györgynek kegyvesztett kapitánya volt a jó úr, azóta fölvitte Isten a dolgát, most kővári főkapitány s a fejedelem nevében mindenható.

Anyja testvére volt a fejedelem nejének; nénje pártfogása után jutott a fejedelem mellé, ő ugyan mindig hugának szokta a fejedelemnőt nevezni. Az asszonyok az ilyen tévedésekért nem igen mutatnak haragot.

Egyszer a fejedelem közelébe jutva nem volt Telekinek szüksége pártfogásra többé.

Azon mindent fölfogó ész, minő az övé volt, terjedt ismeretei, státusférfiúi ügyessége nélkülözhetlenné tevék őt a fejedelemre nézve, ki szeretett könyvei és régiségei közt buvárkodni, s terhelve érzé magát minden által, mi őt családi vagy tudományos világából kizavarta.

Az elfogadási terem ma is tömve van urakkal, kik a fejedelemmel beszélni akarnak; a magyarországi menekültek azok, kiktől Apafi különösen látszik iszonyodni. E nyugtalan, harczra ingerlő, sötétképű emberek nem az ő nyugalmas szemlélődő kedélyéhez valók. Most is elzárkózott előlük s minden udvarlói közül egyedül tisztelendő tudós Passai János uramat bocsátá maga elé, ki nagyenyedi professor levén, tudománya miatt kedves személy vala a fejedelem előtt.

Apafi Mihály magánszobája inkább hasonlított egy tudóséhoz, mint uralkodóéhoz. Köröskörül aranyozott kötésű könyvekkel rakott állványok temették el a falakat, a szögletekben nagy, összegöngyölgetett térképek álltak halmazonkint. A hol a thecáktól helye maradt egy-egy consolenak, azokra álló órák voltak elhelyezve, miket a fejedelem rendesen maga szokott fölhúzni s a székek, pamlagok elannyira tele voltak előszedett könyvekkel rakva, hogy sokszor, ha bizalmas vendége jött a fejedelemnek, azt sem tudta, hova ültesse le? sőt gyakran maga a padozat is el volt árasztva szétterített mappákkal, poros monumentumokkal s fölnyitott foliánsokkal: hogyha Teleki Mihály uram ilyenkor belépett hozzá, úgy kellett neki ide oda lépegetni, mint a ki nagy sárban keresgeti a jó utat.

A két úr e pillanatban az asztal előtt áll, melyen különféle régi pénzeket látunk heverni. Apafi bőujjú szürke zekébe van öltözve, mely derekán zsinórral van összeszorítva, fején kerek házi sipka. Passai állig van begombolva sötétzöld, czombig érő prémes mentéjébe. Sűrű fehér haja nagy görbe fésűvel van hátrasimítva, arcza, minden ránczai daczára, a legélénkebb pirral bir, s fogai mind épek, akár egy ifjué.

Apafi egyet az aranyak közül figyelmesen vizsgálva, ujjai közt forgat, a világosságnak fordulva. Passai süvegét kezéből le nem téve áll a fejedelem előtt, mint a czövek, s fölránczolt homlokkal figyel a fejedelem arczára.

Apafi mérgesen forgatja jobbra-balra az aranyat.

– Ezek nem római betűk, mormogá haragosan. Nem is görög jegyek. Sem nem cyrill betűk. És egyáltalában nem hunn írásjegyek. Sohasem láttam hasonló jegyeket. Hol akadtak ezekre? kérdé Passaihoz fordulva.

– Várhelyen, nagyságos uram. A mint az oláhok a régi templomot széthányták.

– Hát mi a patvarnak hányták szét a templomot?

– Egy ókori rom volt az, a mit római templomnak neveztek.

– De az nem lehetett római, mert e pénz nem római pénz.

– Úgy hiszem magam is, hanem az oláhok megszoktak már minden romot Erdélyben római emléknek tartani.

– S minek hányták széjjel?

– A falubeliek meszet akartak égetni a szobrokból!

– Szentségtörő nép! kiálta föl Apafi. Muzeumi ritkaságokból meszet égetni! s nem iparkodott kegyelmed legalább némi emléket megmenteni belőle?

– Egy faragványos koporsófödelet vettem meg s egy egészen ép sphinxet, hanem az oláh, a ki meg volt bízva az elszállításával, restelte az egészet emelni s eltördelte a szobrokat öt-hat darabra, hogy könnyebben szekérre rakhassa.

– Oh ez az ember megérdemelné, hogy karóba huzassam. Parancsot fogok kiadni, hogy a régiségekre senki se merje többé kezeit tenni.

– Aligha későn nem leend, nagyságos uram, mert a mint megtudták az emberek, hogy én pénzt adok köveikért, elhiresztelék, hogy én azokban gyémántot, meg karbunkulust keresek s ekkor oly apróra törték köveiket, hogy most porzó gyanánt árulhatják.

– Hát a dévai nemes emberrel beszélt-e kegyelmed a mozaik végett?

– Nem adja semmi áron. Azt felelte, hogy neki semmiféle ivadéka sem bocsátá áruba, a mi már egyszer övé volt. Csak legalább kiemeltetné onnan, a hol találta, de nem cselekszi, most is a tehénóla van fölötte, a bivalyok ott hevernek Venus és Cupido kövekből kirakott alakjain.

– Kedvem volna ez embert megnótáztatni, hogy e meg nem becsült kincshez jussak, monda Apafi tudományos boszankodással s újra az ismeretlen arany találgatásához fogott.

E perczben fontos s valami nagy dologra elkészült arczczal lépett be Teleki a fejedelem szobájába s egy selyem zsákba takart iratot kivonva, azt kitártan nyujtá Apafi kezébe.

A fejedelem úgy tett, mintha figyelmesen olvasná az írást s homlokát összeránczolta. Egyszerre örvendve kiálta föl:

– Hiszen ezek dák betűk!

– Micsoda? mondá Teleki elcsodálkozva, s tágra nyitott szemekkel: sehogy sem birva fölfogni, hogy mint nézheti a fejedelem a kezébe adott írást dák betűknek?

– Igen, igen. Emlékszem, hogy olvasám valahol, folytatá a fejedelem. Talán Dio Cassiusban, hogy Decebal elveszte után verettek emlékpénzt a rómaiak, dák fölirattal, s túloldalán egy lefejezett meglánczolt férfival. Ime az emblema rajta.

– De nagyságos uram! szólt közbe hevesen Teleki. Azon irat, melyet kezébe nyujtottam –

Apafi most vette még észre, hogy valami pergamen vár a kezében elolvasásra s elégületlenül nyujtá azt vissza Telekinek.

– Mondám már, hogy ma nem beszélek senkivel. Egy hónap mulva megnyilik az országgyűlés, akkor szólhatnak a magyar urak, a mennyit nekik tetszik, a maguk dolgaikról.

– De könyörgöm, ez nem a magyar uraktól jön, szólt Teleki causticus hangozattal, hanem a tatár khán ő kegyelmességétől.

– Hát mit akar? szólt Apafi, s bele tekintve az iratba, a mint meglátta annak hosszúságát, félretevé. Eh! röviden beszélek vele. Ki hozta a levelet?

– Egy emir.

Apafi rögtön felöltve atilláját s kardot kötve, kilépett az elfogadási terembe.

– Jó napot! jó napot! Kiálta rögtön az egybegyültekhez, rövideden be akarva vágni a hosszadalmas üdvözlések útját, s a csoport közé tekinte fürkésző szemmel. – Hol az emir?

A megszólításra előlépett a tatár küldött. Daczos arczú, fekete képű legény, apró szemei villogtak. Nagy turbánjában akkora kócsag rezgett, mint egy árbocz; piros ujjasa ki volt hánytatva sujtással; széles övében öldöklő eszközök aranynyal kivert nyelei meredeztek. Merészen oda állt a fejedelem elé s mellét kidüllesztette.

– Salem alek. Mi kell? kérdé röviden Apafi.

Az emir hegyes szemeivel kétszer háromszor végig nézett a fejedelmen, s azzal állát előre ütve, szólt:

– Az én uram, a kegyelmes Kubán khán, ezt izeni te néked giaurok fejedelme: te hitszegő, álnok, hitetlen ember vagy. Te hittel esküvéd, hogy jó szomszédunk fogsz maradni s ime miképen mutatod magadat? Most egy esztendeje történt, hogy a szász földet megkeresvén, ott azon városokat, melyeknek neveit igazhivő nyelve nem képes kimondani, meglátogattuk, s a szokott esztendei sarczot tőlük szépen behajtottuk. Jó fizetők voltak mindig. De egynehányan közülök nem levén elég serények a harács kiszolgáltatásában, az én uram, a kegyelmes Kubán khán, parancsolatjára porrá égettetvén, megfeddetének: hogy máskor megjavítsák magukat. S tán azt hiszed, hogy megjavultak? Korántsem. Mert midőn ez idén újra meglátogattuk őket, ime a puszta falakra találtunk, a mint azokat tavaly leégettük. Ezek a hitetlen kutyák áruló módra megszöktek előlünk s ott hagyták nekünk a semmit. Azért azt izeni tenéked az én uram, a hatalmas Kubán khán, hogy micsoda fejedelem vagy te a magad országában, ha megengeded ezen hitetlen ebeknek, hogy városaikat elhagyják s minket bolonddá tegyenek? Máskor a széna be volt takarítva, a gabona kicsépelve, a marhák kihizlalva, midőn megérkeztünk; – most semmi: csak dudva és benne nyulak, s más tisztátalan állatok, miket ti hitetlenek szoktatok megenni, s hogy még boszút se állhassunk, a város sincs fölépítve! Tehát gondold meg jól, ha a hatalmas khán haragját nem akarod fejedre idézni, hogy parancsold haza ama szökevény népet elhagyott városába, s addig is, míg velük számolhatnánk, parancsold meg a többi szász városoknak, melyek házaikat hitetlenül körülkeríték átmászhatlan falakkal, hogy kapuikat nyissák meg előttünk, különben mi tégedet magadat keresünk fel tűzzel-vassal Kolozsvárott, s nem hagyunk benne egy követ a másikon.

Apafi e beszéd alatt többször kapott kardmarkolatához, utóbb azonban mégis meggondolta magát s egész nyugalommal válaszolt:

– Menj vissza, köszöntsd uradat, majd eleget teszünk neki.

S azzal hátat fordíta a követnek, s indult szobájába. Teleki azonban útját állta.

– Ez nem elég, nagyságos uram. Egyszer már véget kell vetni annak, hogy minden kutyafejű tatár ily hangon merjen beszélni az erdélyi fejedelmi trón előtt.

– No hát beszéljen vele kegyelmed.

Teleki erre komoly, méltóságteljes arczczal lépett az emir elé, szeme közé nézve jól, szilárd hangon szóla hozzá:

– A te urad nemde nem Tatárország khánja-e? s nem Erdély fejedelme-e az enyém? S a fölséges szultán nem mindkettőnek védura-e? Tehát tudd meg: hogy a felséges szultán nem azért tette uradat Tatárország khánjává, hogy Erdélyben lakjék; sem Apafi Mihály uramat Erdély fejedelmévé, hogy a te uradat tartsa. Ha nem, tehát menjetek a magatok országába haza, s ne jőjjetek ide azon bámulni, hogy ha egy várost minden évben leégettek, az minden évben föl nem épül. Nekünk majd gondunk leend rá, hogy azon helyek újra felépüljenek, de arra is, hogy bástyáik elég magasak legyenek reátok nézve. Ha pedig kedve tartja uradnak bennünket Kolozsvárott meglátogatni, teszünk róla, hogy hiába ne fáradtatok légyen s becsületes ágyuinkkal jó messziről fogunk benneteket szivesen látni.

Mind ezeket Teleki igen komoly arczczal mondá el az emirnek.

A tatár fújt dühében s szemeit elfutotta a vér. Kezével tőrén markolászott s elsápadt ajkakkal rebegé:

– Ha az én uram előtt beszélne így valamelyik szolgája, rögtön elüttetné fejét.

Apafi azonban vállára veregetve Telekinek, bajuszát végig pödörve mormogá:

– Jól van Teleki Mihály uram, emberül szólt kegyelmed.

Az emir dühösen fordult meg sarkain s ökleivel fenyegetőzve rohant ki a teremből.

E jelenet különös jó kedvre hangolá Apafit, kivált Teleki irányában, mely hangulatot észrevéve a miniszter a fejedelem arczán, sietett azt felhasználni s egyet a körülálló urak közül kézen ragadva, Apafi elé rántá, e szavakkal mutatva be:

– A leendő vőm, nagyságos uram.

Más bemutatási czím elől aligha meg nem szökött volna Apafi, de ily formában lehetetlen volt azt el nem fogadnia. Kénytelen volt tekintetét az ifjura vetni.

Szép magas sugár ifju volt a bemutatott, eleven piros arczczal, szakállának legkisebb nyoma sem mutatkozott még rajta, s női szépségű vonásaiban csak a büszkeség árulá el a férfit.

Az ifju megtetszett Apafinak.

– Hogy hívják vődet? kérdé Telekitől.

Teleki különös mosolylyal monda:

– Tököli István fia, Imre.

Apafi elkomorodva nézett az ifjura.

– Apád jó barátom volt, mondá, a nélkül azonban, hogy kezét nyujtaná neki.

– Tudom, felelt az ifju, azért jöttem kegyelmedhez.