Part 8

1664-ben ezen helyről alátekintve, a kopár bástyákon belül tündérien tarka épületeket láthatott a szem. Corsar bég lakott a várban, a környék rémura, s parancsára rózsasövények nőttek a bástyákon, a várudvart egész ligete a narancs- és granát-almafáknak körzé; azon pompás épületeket, miket a keleti pompa a mulandó gyönyör számára épít, lehete látni mindenütt. A kerek, tágas rotondák, gömbölyű kúptetőikkel, mik kívülről égszín kékre voltak zománczolva, hogy a nap tündökölt rajtok, a bástyák tarkára festett tornyai, a mauresque faragványokkal terhelt erkélyek, porczellán virágcserepeikkel; – a karcsú, hófehér minarék, mikre fölfutottak a tölcséres virágok indái; a rostélyos kioszkok vékony, aranyzott oszlopaikkal; mindez oly könnyű anyagokból volt építve, mint egy papirosvár: csupa aranyozott fa és festett üveg, vagy zománczos cserép és tarka szőnyegek. A hegyes rézfödeleken libegtek lobogtak a tarka zászlók, s hegyében ragyogott az arany félhold; minden kioszk hegyén, minden rondellán, minarén félholdak és lobogók. Egy repülni készülő tündértanya.

De a bástyák, melyek e töredékeny tündértanyát köríték, megvíhatlanok voltak.

Köröskörül hozzájárulhatlan meredek, hová ha egyszer bevette magát az üldözött, százannyi üldöző ellen megvédheté magát.

A comparadzsik éjjel-nappal füstölgő kanóczczal jártak a hosszú ágyúk előtt, miket Corsar bég ott öntetett, mert ágyúk számára út nem volt a környékben. Kettő ezek közől a hidnak volt szegezve, azt a megtámadás perczében az első lövéssel összetörendő.

Corsar bég e helyről kalandozott szét az országban; rabolva, leölve, a kit védtelenül lepett, s ha üldöző hadseregre talált, hirtelen megfordítá spáhijait és beduinjait, s míg a hegyutakon öszvérekre rakott zsákmányával várába menekült, addig a lesbeállított timarioták az üldözők elől bevagdalák az utakat s kövekkel verték agyon, a ki a völgyek közé merészkedett utánok eredni; néha pedig egészen vára alá engedte jönni az üldözőket, s míg azok nagy fáradsággal odaczepelt félfontos ágyúikkal lövöldöztek sziklafalaira, s azt hivék, hogy majd kiéheztetik: megtette azt a tréfát, hogy valahol, tán egy földalatti úton, kiszökve várából, egyszer csak a hátuk mögött kezdett el rabolni és gyujtogatni. Minden kisérlet hasztalan volt őt utolérni, meglepni vagy körülfogni. A közellevő falvak lakosai kezdtek távolabb vidékekre vándorolni félelmetes szomszédsága elől.

A szentgothardi csata után, melyet tizenkétezer halottal elvesztett a török vezér a magyar és osztrák seregek ellenében, húsz évi béke lőn kötve a porta, az erdélyi fejedelemség és az osztrák császár között, mely a törököt meghagyta mindazon várak birtokában, melyeket elfoglalt vagy épített Magyarországon. E várak vezérei azután maguk kezére folytatták a háborút, raboltak, gyujtogattak, a merre lehetett. A szultán mindegyiket nem vonhatva személyesen felelősségre, mit tehetett egyebet, mint hogy fölhatalmazza a panaszttevőket, miszerint a hol tudják fogják el a béke megszegőit, s a mit akarnak, azt tegyék velök.

Ilyenkor tehát öt-hat vármegye, vagy egynéhány főúr, néha egyes falvak népe egyesült, maga rovására a magán ellenséggel háborút viselni. Az országnak nem volt rá gondja, de nem is lehetett. A római császár figyelmét a spanyol örökösödési had, a szultánét a velenczések ellen viselt háború vonta félre, az egymásnak jutott apróbb ellenségek birkóztak egymással, a hogy tudtak.

* * *

Egy rekkenő nyári alkony óráiban, midőn a sziklák közt megszorult nap melege elfojtja a levegőt, hogy a hang is alig hallik, két alakot látunk ellenkező irányból ugyanazon pont felé sietni: az egyik egy magyarosan öltözött férfi, alacsony homlokkal, kancsal és éles szemekkel, miknek keresztbenézése egyenesen arra látszik teremtve lenni, hogy a kire néz, azt zavarba hozza. A másik egy vén török nő, álla bibircsóiból kondor serték nőttek elő, hosszú, csíkos dolmányának ujjai loncsosan csüngnek alá, turbánjának szurtossága nevezetes, mintha hétről-hétre benne hálna.

A közös találkozási pont, melyhez mindkét alak óvatosan széttekintgetve közelít, egy bokroktól fedett barlang, melynek odvából a várra lelátni.

A két alak egyetértve surran be a barlangba, melynek sötétéből ők láthatják a várat, de a várból őket senki.

A vén asszony undok mosolygással sug valamit a férfi fülébe.

– Bizonyos vagy erről, banya? kérdi tőle vizsga tekintettel a kancsal.

– Annyira bizonyos vagyok, hogy felét az igért díjnak előre föl merném venni.

– Azt elhiszem; szólt bántó kaczajjal a férfi, de én meg nem merném előre odaadni, hanem majd csak szokás szerint apródonkint, minden szóért külön.

– No hát kérdezz? sürgeté mohón az asszony.

– Tehát mikor jön meg a bég? Ez a kérdés öt arany.

– Ez a felelet tíz arany. Az árát én szabom meg.

– Nesze pénzed, válaszolj.

A nő megszámlálta az aranyakat s kebelébe dugva, válaszolt:

– A bég ma este jő haza.

– Melyik földalatti út bejárásán?

– Ez a kérdés száz arany.

– Fogjad, de ne számláld, hanem felelj.

A nő elvevé a pénzt s a hátuk mögött tátongó üregre mutatva, szólt:

– Benne vagyunk.

A férfi meglepetve tekinte szét s azzal erszényét, melyből a nőnek koronkint pénzt adott, megcsörtetve mondá:

– Ez mind tiéd, ha tervünk sikerül. Ha elárulsz bennünket, akkor ez a tőr lesz a tied, mert én életben maradok s föltalállak a pokolban is.

A vén asszony vigyorgott.

– Ne fenyegess. Meg tudnám én tenni, hogy az a pénz, a mit itt csörgetsz, még e perczben az enyim lenne, s te örömödben, mint egy bolond, úgy csókolnál össze-vissza. Egy levél van nálam, melyet ha urad olvasna, tetőtől talpig megaranyoztatna érte.

– Kitől jő?

– Oh ez drága kérdés! Ha tudni akarod, nem marad útravaló pénzed.

– Mondd, kitől van? Zsákban macskát nem veszünk.

– Úgy hát áldjon Isten. – A miért megfizettél, azt tudod; – szólt az asszony s távozni készült.

– Megállj! A leveled add, vagy megöllek.

– Dehogy ölsz. Egyet kiáltok s véged van.

– Hol a levél?

– Tán bolond vagyok, hogy megmondjam, nálam nincsen, ne is keresd.

A férfi boszúsan veté oda az asszonynak az egész erszényt, mire az a barlangnyíláshoz tipegve, mankós botját, mit oda támasztott, előhozá s lecsavarva róla a felső részt, a bot üregéből egy összegöngyölt selyemtekercset vont elő, melyet a férfi szétterítve, a mint elolvasott, arcza repesni kezdett öröm, hihetlenség és meglepetés miatt.

– Ha ez mind így leend, úgy, a mit eddig kaptál, csak felpénz ahoz képest, a mit ezután kapni fogsz.

– Mondtam úgy-e? szólt bizalmas vigyorgással a némber, hogy bátran kifizetheted előre az alkudíj felét.

– Most csak arra vigyázz, hogy észre ne vegyenek valamit.

– Csitt. Kerülj a víz felé, a szokott úton ma portyások fognak járni.

Ezt mondva a két alak a barlangból hirtelen kisuhant s jobbra-balra az erdők sűrűjében eltünt.

* * *

Most el szemeink elől zord külvilág! nyomasztó hegypanoráma, kietlen láthatár!

Tünjetek fel előttünk tündéri teremek! Az álmodott paradicsom földi másolatai! Engedjetek egy pillantást vetnünk a titkos gyönyörök, az elfojtott csókok, a forró sohajok szentek szentébe; a hol nem lakik senki, a hol nem él semmi, csak a szerelem, s a mi a szerelemre emlékeztet.

Egy tágas pompás termet látunk magunk előtt, melynek ragyogványa a mint egyszerre megrohanja a lelket, egy új, egy szebb világba képzeli az magát átragadva, míg a tárgyról-tárgyra repkedő gondolat elfárad átérezni mind azt a szépet, azt az élvadót, a mit a gyönyörvadászat phantasiája fölkeresve, egy édes költői halmazba összegyűjtött.

A gömbölyű terem falai tükrökkel vannak bevonva, miknek örök sugárverése oly különös világítást ad a tárgyaknak, nem engedve, hogy azoknak árnyékuk legyen valahol. A boltozat égszínkék harangját sötétvörös karcsú porphyroszlopok emelik, miket félig takarva tartanak a keleti virágok bozótjai, széles rózsás porczellán vedrekben összecsoportozva s a padlatra hullatva bársonyvirágaik aranyló himporát. És e padlat selyemszőnyegekkel van bevonva, itt-ott mutatva csak ki márványa mosaik-kirakatát. A terem közepén rózsaszín márványmedenczében kristálytiszta víz áll, melynek közepéből magasra szökell föl a szivárványló vízsugár, gyöngycseppekben hullva vissza. E szökőkút vizét rejtett csövek vezetik föl a várba a titkos úton keresztül. A falak mellett köröskörül metszett bársony kerevetek nyúlnak, hengerded virágos kashmir-párnákkal. És mindenütt, mindenütt tündérek, ifjú nevető leányok, a szőnyegeken tánczolva, a kereveteken hentergőzve, a szökőkút vizében locsolódva.

Egy odaliszk csengetyűs dobját verve feje fölött, merész szökelléssel tánczolt a többiek között, kik kezeiket összefogva varázsgyűrűzetként keringnek körüle; három nubiai eunuch énekes melancholicus szerelmes danákat zeng a tánczhoz egyszerű hangszereivel.

A tündér alakok fátyola leng jobbra-balra, fölfedezve arczaikat, miknek ifjú bájait most nem érheti férfi tekintete, lábaik dobbanása alig hallik a puha szőnyegen, mintha repülnének. A vékony mousselin rosszul rejti termetök bájait, s a turbánok alól kiszabadult hajfodrok mint szelid kigyók omlanak a hófehér vállakra.

A szökőkút vizében fekete rabnő játszik az arany halakkal, meg akarva őket fogni, s nagyokat kaczagva, ha e virgoncz állatocskák kisikamlanak kezei közől; oly sajátságos alak: fehér himzett köntöse arany ővvel átszorítva, a mint a rózsaszín márványon ül, ébenfekete keble halmai s gömbölyű karjai a naptól fénylenek, fekete arczán átviláglik az ifjúság pírja, korallajkai átragyogva a jókedv melegétől, a legtisztább két sor gyöngyfogat engedik láttatni, a mint gyermekes jókedvvel nevet együgyű játékának.

Az ovál terem végében néhány lépcsőnyi emelvényen áll egy bíbor ottomán, a mennyezetet képező rózsaszín damaszt-függönyök karvastagságú jazminfákra vannak felbogozva nehéz arany bojtjaikkal; a jazmin ezüst virágain keleti lepék libegnek, ultramarin kék szárnyaikkal; – a zófa fejénél aranyvesszős kalitkában két kis «elválhatlan» papagály sipog, smaragd tolla, carmin feje, mindig csókolgatják egymást.

A bíbor ottomán felett hever Corsar bég kedvencz hölgye, Azraële.

Hófehér könyöke alatt, melyről a kaftán bő csipkeujja alátüremlett, egy eleven párducz fekszik, mint egy tarka könyökvánkos, sima talpát nyalogatva, s a fejére omló jáspis-feketeségü hajfürtökkel játszva, mint kis macskakölyök.

A hölgy jól választá társát, maga is oly karcsu, mint az, tagjai oly simulók, oly hullámzók, mint azé, karcsu dereka úgy hajlik, s bágyadt szemeiben annyi eltitkolt vad láng ég, mint e szelidített fenevadéban.

A hölgy hosszan elnyúlva fekvék hanyatt a divánon, az illatos nargyleh borostyánköves szopója illetlen volt kezében, a füszeres sherbeth ott párolgott aranyozott csészéjében az elefántcsont asztalkán, melyen széles japáni tálczára halmozott meleg égalji növények kinálkoztak izletes külsejükkel, aranybibircsós dinnyék, ananászok, piros pálmaszilvák, szagos fürtű szőlők, egy ezüst tányérkán hófehér lépesméz teli sejtje, melyet ákászvirágok idején gyűjtöttek a méhek.

Azraëlének egy pillantása sem érinti e zamatos csemegéket. Midőn olykor fölveti bágyadt szemeit, miket a hosszú selyempillák félig elfedeznek, szinte megdöbben az ember; – ily égető szemsugár alig születhetik másutt, mint a délőv napja alatt, melynek nyara is olyan hő, olyan sovár, olyan szomjú, mint hölgyeinek szemei.

Örök vágy ég e szemekben. Mondhatlan, kielégíthetlen, melyet a gyönyör csak növel. Ha a világot adnád neki, egy másik világot követelne. Ha minden érzéke eltelt a kéj-, az élvezettől, a szív mégis üres maradt s elérhetetlenek után eped. Ha szerettetik gyülöl; ha gyülöltetik, szeret, ha meghalsz érte, kikaczag; ha megölöd, imád.

Tojásdad arcza olyan halovány, mintha e gyujtó szemsugarak minden rózsát leégettek volna róla, s ha olykor lehunyja azokat s keble titkos gondolatok hevétől sebesebben dobog, ismét úgy kigyullad az, hogy szinte a vér lobogását látni rajta.

S mint remegnek ezen ajkak! magában van, senkivel sem beszél. Körüle tánczolnak, énekelnek a háremhölgyek, fekete rabgyermek térdel előtte, ezüst tükröt tartva elé, félmeztelen rableányok hintenek rá rózsalevél-esőt, s legyezgetik pávatoll-legyezővel.

Azraële nem látja, nem hallja őket. A tükörbe nézve beszél önmagával, mintha olvasni akarná tulajdon arczáról saját indulatait; ajka reszket, mosolyg, daczol, szeme csábít, eped, könnyez, vagy eltaszítóan villámlik, egy pillanatban a hetedik égig emel, a másikban a földre sujt. Most egyszerre valami gondolata támadt, valami dæmoni eszme: felső ajakát felvonva, összeszorított fogai látszanak, összevont szemöldei reszkető barázdát vonnak fehér homlokára, a szemek csillaga alá mélyed, fölül a szemfehérét láttatva, az ajkszeglettől felvonuló szépségvonalak meggörbülnek, dæmoni, furiai kifejezést adva a gyönyörű arcznak, s a göndör fürtök, mint tekergő kigyók omlanak kétfelől alá. A reszkető ujjak öntudatlanul görcsösen markolnak a párducz sima nyakába; a bántott fenevad felordít.

A hölgy visszaretten önarczától, s a szerecsen fiút tükröstől együtt eltaszítva, csillagos fátyolába burkolózik, s vad tekintettel fekszik karjaira, féloldalra dülve s kisded lábacskáit piros papucsaival maga alá kapva, hajlékony testével a párducz nyakára dül, s oly fenyegetőleg néz mindenkire, hogy tekintete előtt összerezzen, a kire esik, még a vadállat is.

De egy pillanatig sem marad nyugton. A kínzó unalom minden perczben változtatni készti helyzetét. Most hanyatt fordul s karjait feje fölé emelve, fejét hátrafeszíti; minden tagja hullámzik, mint a kigyóé, s szemeiben elfojtott vágyak könyei ragyognak.

Senki sem meri tőle kérdezni, mit kiván; Azraële szeszélyes, meglehet, hogy megtetszenék neki a kérdező s azt kivánná tőle, hogy szemei láttára ugorjék le Corsarvár legmagasabb bástyájáról. Azraëlenek nem üdvös kedvét keresni.

Im azonban egy aranyrostélyos mellékajtó nyílik s Azraële szemeiben könnyű örömsugár kezd derülni, a mint a belépőt meglátja.

Azon bibircsós állú vénasszony ez, kivel a barlang előtt találkozánk.

Rút, fertelmes arczú duéna; a török nő korán vénül; tíz év előtt Babaye első kedvencz háremhölgye volt Corsar bégnek, most első kedvencz rabszolganője Azraëlének.

A nő mosolyogva ül le Azraële lábaihoz. Neki egyedül van kiváltsága Azraële előtt leülni.

– Unjuk magunkat? kérdezi a nő bizodalmas sipogással a szép odaliszktől, vigyorgó szájában megfeketültek a fogak a czukorevés s betelrágás miatt. Nincs kedvünk semmihez, úgy-e? Nem tánczoltak még a bayadérek égő gyertyák körül? vagy az sem szép többé? Persia selyemszövetei kopottak már s színtelenek? nincs íze többé a lépes méznek, nincs zamatja az ananásznak? Ceylon gyöngyei elveszték ragyogásukat? Boszantanak az olasz eunuch danái? S még a tükör sem mutat többé semmi szépet? Miért oly haragos, miért oly kedvetlen a napok napja? Mi szükség felhőnek vonulni Damanhour egére? Mondjak regét az alabástrom homlok földerítésére? elmondjam a fogoly oroszlán meséjét, melyet Medzsnun, a halhatatlan költő megirt?

Azraële lankadt szempillái lecsukásával igenlé e kérdést.

– Elfogták az oroszlánt Biledulgherid pálmaerdeiben. Gazdag, hatalmas dey vette őt meg ezer aranyon. A dey hatalmas ember volt, parancsára arany kalitka épült az oroszlán számára, egész pálmafák fértek el benne, s a kalitka boltozata lazúrkővel volt kirakva, messze hegyekről vezettek bele élő szökőkutat, s biborszőnyeggel volt padlata bevonva. Az oroszlán bús volt és szomorú. Egész nap mogorván feküdt, csak mikor leszállott a nap, kelt föl, haragos ordítással rázva kalitkája ajtaját, s ijesztve az éjszaka csendjét. A dey kérdé az oroszlántól; mid hiányzik, szép állatom? Aranyból van házad, velem egy ételből eszel s kristályforrás az italod! mi kell még több? ambraillatban akarsz-e fürödni? s kedvencz rabnőim szívei kellenek-e csemegéül? Az oroszlán ordítva szólt: A kalitka, ha aranyból van is, szoros; e pálmafák nem Núbia ligetei, a medencze itt nem Berzendár puszta forrása. Nem kell nekem füszereid illata, sem rabnőid vonagló szívei; add vissza nekem a pusztát, szabad szeleivel, majd megtalálom én ottan jó kedvemet.

Babaye elhallgatott. Az odaliszk reszketeg sóhajjal csüggeszté le fejét lihegő keblére, s a mint a duéna megszünt beszélni, inte neki, hogy mondjon más regét.

– Akarod hallani a regét a tündérről és a halandó leányról? – «Egyszer a szivárvány tündére meglátott egy szép leányt s szép szavakkal elcsábítva, azon a hétszínű hidon fölvitte magával a harmadik égbe. Minden szebb ott, mint a földön; a virág hervatag gyémánt, a szellő susogása zengő dal, a paloták oszlopai kristály és drágakő, s minden érzék háromszorta többet érez, mint itt alant. A tündér tenyerén hordta a leányt, a tündérek forróan tudnak szeretni, s a leány mégis bús volt, unta magát ott az égben, s ha a tündér olykor eltávozott fölszívni a tengerekből az ég számára a vizet, látta, hogy a leány epedezve néz alá a felhős földre, a szivárványról kihajolva. Mid hiányzik? kérdé a leánytól, miért vagy bús, miért nézesz úgy a földre? Szólj, mi kell? parancsolj és elhozom. Csillagok esnek az égről, szólt a leány, azok hullanak a földre, szeretném hajamba gyöngyfüzérnek. A tündér ment s elhozá a csillagokat. A leány újra búsan nézett a földre. A tündér kérdé: mi bánt? mi van még a földön, a mit szíved megkivánhat? A leány felelt: karcsu leányok ott alant, nevetve tekintgetnek föl reám. Miért boldogabbak ők, mint én? szeretnék fejeikkel laptázni.»

A tündér elhozta a leányok fejeit laptának.

Azraële összevont szemölddel tekinte a nőre s félig fölemelkedve, kis malachitmarkolatú tőrét keresgélé aranyos öve mellett.

– «A leány ismét búsan tekinte alá a földre, folytatá mosolyogva Babaye. Mi van még ott? mit találsz még, a mit kivánsz? kiáltá kétségbeesve a tündér. Deli ifjak járnak ottan, válaszolt reá a leány, mindegyik oly kedves, oly szép. Te tündér vagy, de csak magad vagy az égben. Te nem adhatsz új szerelmet. Bocsáss engem a földre.»

Azraële égő arczczal ugrott föl ottománjáról, s megragadta a nő vállát. Keble zihált, égő arczán fenyegető pir lobogott. Hófehér karjaiban vonaglani látszottak az idegek.

Babaye vigyorogva néze föl rá.

– Jer fürdőszobádba, monda a fölindult odaliszknak. Az achatmedenczében párolog az ambra és nárdus, míg ott magánosan leendsz, majd én mulattatni foglak. Tudok sokkal szebb regéket, mikben gyönyörödet leled.

Azraële reszketve vonta nyaka körül fátyolát s ideges izgatottsággal inte a rabnőknek, hogy távozzanak el. Azok ijedelmes gyorsasággal futottak szét a mellékajtókon. Félelmük oka nemsokára kitünt, mert a mint Azraële eltávozott, az ott maradt párducz, megszabadulva úrnője igéző közellététől, egyszerre fölemelkedék, nagyot nyujtózott s kiöltve piros nyelvét s szétmeresztve éles körmeit, fenyegető ordítással hajtá le fejét, s azzal egy hosszú szökéssel a terem közepére ugrott, s üvöltve szilajon szökelt kétszer háromszor köröskörül a terem falai mellett, minden ajtó mellett beszaglászva, melyen belől az eltünt rabnőket érzé, vérszomjú dühvel kaparva azoknak küszöbét, s boszúsan nyifogva, hogy be nem törhetett rajtok; azután a medenczének állt, két első lábát föltevé rá, hosszú piros nyelvével sokáig ivott a kristálytiszta vízből, azzal lehengeredett a puha szőnyegekre s hosszú csíkos farkát két első lába közé véve játszott, mint egy macska. Akkor ismét fölkelt, ravasz, alattomos szemmel széttekintett, s meglátva egy nagy fehér kakadút rézkalitkájában, a földön elnyúlt hassal közelített felé, s ott egy ideig lehúzott fővel leskelődve, egyszerre kétöles ugrással neki ugrott, s körmeivel megkapta a kalitka pálczáit. A fölriadt kakadú vijjongva csapkodott görbe orrával megtámadója felé, a párducz azonban sem feldönteni, sem szétbontani nem tudva a padozathoz szegzett kalitkát, mérges ordítással ugrálta azt keresztül s aztán leült elébe, farkával verve kétfelől a földet, s nyugtalan ásításokkal mutatá a fenyegetett állatnak ellenséges vérszomját; míg az szárnyrepesve ordított, füttyöngetett s orrával verte a kalitka pálczáit.

* * *

A mély úton, mely kacskaringós tekergéssel vonul a völgyeken keresztül Corsarvár felé, lovas csapat ügetése hallik.

Robogásuk hangja előtör az erdőből, mielőtt alakjaikat kivehetnők. Nemsokára fölérnek a hegytetőre, hol az út a hegygerinczre kapaszkodva föl, azon fut végig. Corsar bég maga jő rablócsapatjával.

Előcsapatul a zsákmánynyal megrakott öszvérek jőnek, a fölhalmozott zsákokból kirablott templomok kincsei villognak elő, leghátul a gyalog timarioták maradtak. Középett jön maga a bég, tarkán rendezett lovagjaival, kik közt a török lovasság minden osztályából találni: selyembe öltözött spahik, hosszú dárdáikkal, mezetlen karú bashkirok puzdrával, kézívvel; beduinok hófehér lepleikben, hosszú rézkarikás puskáikkal.

Maga a bég egy élte javában levő férfi, barna, csaknem fekete arczszínéből alig tünik ki a ritka szakáll és bajusz, ajkai és szemei dagadtnak látszanak, arczának kiülő csontjai, széles álla merész, kegyetlen tekintetet adnak neki, melylyel széles vállai, s túlizmos termete összhangzásban látszik lenni. Öltözéke izléstelenül van túlterhelve ékszerekkel, turbánja gyöngyökkel körülfűzve, füleiben nagy arany karikák, válldolmánjára drágakövekből vannak virágok himezve, s paripáján a patkóktól a kengyelig minden vert arany. Gömbölyű paizsa a legfénylőbb ezüst, s buzogányának feje egyetlen darab carniol.

Csapatja hallgatva jár nyomába. Egynek-egynek háta mögé félig alélt keresztyén hölgy van felkötve, kire rablója hátra sem néz. Mindegyik ruhája véres, némely az arczáról is restelte azt letörülni.

Az öszvérek csendesen ügetnek a vár felé, fellah hajcsáraiktól üttetve; a harczi csoport lépést menve poroszkál utánok a hosszú hegy gerinczein, a gyalog timarioták szétszórva kullognak leghátul, összevissza veszve a hátukon czepelt prédán. Senki sem üldözi őket.

* * *

A nagy oválterem üres. A háremhölgyek eltávoztak mellékszobáikba. A teremben egyedül van Azraële.

A mint ambraillatos fürdőjét elhagyta, egy függő szőnyeget vonatva keresztül a szökőkút fölött, abban végig feküdt s kedélyesen hintálva magát benne, a felszökellő vízsugárral locsoltatja forró habfehér tagjait.

Keblén összetéve kezeit, önelégült mosolygással nézi, mint törik meg a gyémántos vízsugár márványsima termetén, valahányszor a ringatott függő-ágy bájló terhével átcsap rajta.

E víz a várőrség kútjára folyik le innen, miután az odaliszk testén végig permetezett, ki jókedvűen, kaczagva hintálja magát jobbra-balra, fekete hajtekercseit szélyelbontva s engedve hoszszan végig úszni a víz szinén.

Az alkonyi napsugár elől le vannak bocsátva a piros függönyök, s ezáltal rózsaszín világ ömlik át a teremen, tündéries színezetet adva a tárgyaknak. Az odaliszk úgy tűnik föl, mint egy rózsaszín hableány, ki tarka lotuslevelén hintálja magát a rubincseppekre változó forrás fölött.

A terem légköre valami bűbájos, szerelemnövelő illattól van átfülve. Semmi hang sem hallik körül, csak a medenczébe visszaeső vízcseppek titkos hullása.

Künn egyszerre ismét kürtrivallás harsog föl. A várudvaron robogó paripák tombolása veri föl a csendet. A fegyverek csendülése közől egy ismert hang parancsszava hangzik ki. Azraële mosolyogva ringatja magát hintajában; szemeiben pusztító csáb ül, – a mint az aranyozott ajtóra tekint, fejét hátrafelé szegve.

Percz mulva siető lépés közelít. Corsar bég szerelemtől űzetve jő földi menyországa felé.

Az aranyos ajtóban hallik a kulcs fordulása. Azraële kaczagva himbálja magát tarka szőnyeghintajában.

* * *

Az éj árnyai leszálltak. Minden élő alszik mélyen, csak a szerelem van ébren.

– Oh én félek. Szól reszketve az odaliszk s szorosabban simul a vad mór lovag keblére.

– Mitől remegsz? itt vagyok én. Szól az, átölelve a hölgy karcsú derekát.

– Hamaliel rossz álmokat hozott. Szólt a hölgy reszkető hangon. Álmodám, hogy a giaurok éjjel váradra rohantak, téged legyilkolának. Én a bástyákról akartam magamat hanyatt-homlok alávetni, s nem mehettem, fogva voltam. Keresztyén férfi tartott karjai közt. Mash-allah! ez irtózatos!