Part 21

Déltájban leült a part alá pihenni, s alig volt ott egy óranegyedig, midőn lódobogást hallott közeledni, s föltekintett. A bokrok rejtve tarták, s im egy csoport fegyveres élén látta fölfelé lovagolni egymás mellett Csáky Lászlót és Azraëlét. A leány valamit látszott neki mutatni a sziklák felé. A jó úr csupa elragadtatás volt.

Bánfi gúnyosan mosolygott magában: «szegény tatár».

A hogy a fegyveres csapat elhaladt, Bánfi ismét útnak indult. Nem messze az erdőben egy szegény parasztra akadt, a ki fát vágott.

– Nem tudod, hová ment ez a fegyveres nép? kérdé tőle.

– De igen, uram. Bánfi Dénest mentek elfogni, a kinek fejére nagy díj van téve.

– Mennyi?

– Ha nemes fogja el, jószágot kap; ha paraszt, kétszáz aranyat.

– Az nem sok, de neked úgy hiszem elég lesz. Az a Bánfi Dénes én vagyok.

A paraszt lekapta süvegét.

– Kivánod uram, hogy valamerre elvezesselek?

– Vezess oda, a hol a kétszáz aranyadat kifizetik érettem.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Egy óranegyed mulva rettentő csattanás viszhangzott a hegyek között, mely mérföldnyi kerületben megrázta a földet, a gregyina-drakuluji tündértanya hozzájárulhatlanul összeomlott.

Csáky szerencséjére elkésett, különben mindenestül ott vész.

Visszatértében már fogva volt Bánfi s ő megfosztatott azon dicsőségtől, hogy ellenségét ő keríthesse kézre. Rögtön sietett vele találkozhatni, s mintegy kikeresett boszantásul az odaliszket is magával vitte, ki oly hidegen nézett Bánfira, mintha sohasem látta volna.

Bánfi azonban, a mióta önkényt kézbe adá magát, ismét egészen visszanyeré lélekerejét s félvállról lenézve, mondá:

– Tehát ezentúl kegyelmed fogja az én avultjaimat viselni.

Azraële, mint egy kigyó, melynek farkára hágtak, sziszszent föl az éles gúnyra, míg Csáky mosolygást erőltetett fülig pirult arczára.

– Nem kiván méltóságod valami kegyelmet tőlem? szólt sértő szivességgel Bánfihoz.

– Az kegyelmednél nincs, nálam pedig nem kell. A mit követelek, az, hogy miután én megjelentem, és el is fogattam, a nélkül, hogy tudnám miért? most már a feleségemet bocsássák szabadon.

– Tehát végtére is visszafanyalodunk a feleséghez?

– Épen nem úgy értettem. Én nem feleségemhez akarok jutni, hanem ellenkezőleg, azt kivánom, hogy a mikor engem börtönbe tesznek, őt bocsássák ki onnan.

– Úgy lesz, a hogy kegyelmed parancsolja, méltóságos uram; viszonzá gúnyos kegyességgel Csáky.

Bánfi egy végtelenül megvető tekintetet vetve rá, egyikéhez a bentlevő csatlósoknak fordult s kezdett el beszélgetni, nem is figyelve többet a főúrra.

* * *

Teleki meghallá Bánfi elfogatását, rendeletet tőn, hogy rögtön Bethlen-várba vitessék. Ő maga kikéredzett az udvarból Kővárra, hogy így azt hihessék, mintha a Bánfi elleni factió nem az ő műve, hanem Béldi Pálé volna, a kinek várába vitetett Bánfi.

Az elfogott főúr még az útban hallá, hogy a felesége szabadon bocsáttatni rendeltetett s ez egyben megnyugodva, a többivel nem törődött.

Bethlen-várba érkezve, Pataky István kolozsvári professor fogadá a főurat, ki meglátva a professort, tréfálózva kérdezé:

– Hát kegyelmedet gyóntató atyául rendelték ide mellém?

Pataky könyezett, míg Bánfi könnyeden mosolygott.

A porkoláb fölvezeté Bánfit a lépcsőkön, legnagyobb tiszteletet tanusítva iránta.

– Megengedheti kegyelmed, kérdé Bánfi, hogy tisztelendő Pataky uram együtt lehessen velem?

Pataky zavarodottan szólt:

– Úgy hiszem, méltóságod nálamnál jobb társaságot fog itt találni.

Bánfi vállat vont, nem értve a viszonzás értelmét, s azzal benyitott az előtte fölzárt ajtón.

Megdöbbenve állt meg a küszöbön. A szobában egy gyászba öltözött nő volt, ki a mint meglátta Bánfit, halálsápadtan támaszkodék az asztalra s nem birt mozdulni.

Bánfi minden vérét szívébe érzé futni. A másik pillanatban szenvedélyesen rohant a hölgyhöz és kiálta:

– Nőm! Margit!

Bánfiné szótlanul veté magát férje keblére és hevesen zokogott.

– Téged nem bocsátának szabadon? kérdé Bánfi elsápadva.

– Magam nem mentem innen; viszonzá Margit. Börtönödben nem hagyhatálak el…

Bánfi szemeiből kicsordult a könyű. Szótlan rogyott le neje lábaihoz s annak kezét égő csókjaival halmozá el.

– Míg boldogok valánk a világ szerint, addig kerülhettük egymást; szólt Bánfiné haldokló hangon; a szerencsétlenség ismét összehozott bennünket…

És lehajolt férje homlokát megcsókolni.

Az ájultan dőlt el lábainál. Annyi érzelem rohanta meg egyszerre keblét, hogy még az ő erős szíve sem volt képes azt elviselni.

XVIII. AZ ITÉLET.

A Fehérvárra összehítt országgyűlés ellene mondott a Bánfi elleni titkos eljárásnak. Maga Béldi Pál volt az első, a ki határozottan kimondá, hogy ha liga által el lehetett is fogatni Bánfit, itélete az országgyűlésre és semmi más titkos tanácsra nem tartozik, s követelte, hogy személyes védelem adassék neki.

A fejedelem haragosan, nehéz fővel, veres szemekkel jött az országgyűlésre, mi rendesen mámoros állapotát szokta tanusítni.

Teleki nem birva az országgyűléssel, feloszlatá azt a fejedelem által, kivel elhiteté, hogy ha Bánfit börtönéből az országgyűlés elé hozatja, az hamar elszökhetik az útban, vagy úgy fordíthatja ezt a kétélű fegyvert, hogy ő sujtja le általa a fejedelmet.

Az itélő tanácsban hasztalan volt Horváth Kozma ellenzése, a törvénytelen perfolyam ellen, a liga harminczhét vádpontot írt össze Bánfi ellen, miként Sárospataky Márton itélőmester előnapolva, azok értelmében a főúr bepöröltetett.

E pontok nagyobb része oly jelentéktelen volt, hogy felelni nem kelle rá. A fejedelemkeresést közzé sem merték tenni. Ez csak titkos vád maradt.

Bánfi minden pontra férfiasan megfelelt.

Hasztalan. Menthette volna ő magát bármivel; azok, a kik őt megbántották, sokkal jobban tudták, mennyire sértve van ő, mint hogy élve hagyhatták volna.

Az itélet szavazásra került.

Halált mondtak reá.

A mely napon az történt, a fejedelemhez egész nap nem férhetett senki, egyedül a titkos kötés tagjai, kik untalan szorgos, sietős arczokkal jártak ki s be a fejedelem termeiben.

Estefelé sikerült a mámoros Apafit rávenni, hogy az itéletnek aláírja nevét. Már ekkor rémképekkel elmérgesítve alig ismeré magát a különben oly szelid, oly jószivű fejedelem, ki legutolsó cselédje sorsát is meg tudta siratni.

A kapu előtt dél óta álltak hosszú sorban a fölnyergelt paripák s várakozó hintók.

Hirtelen nagy sietve jött ki a teremből Csáky László, valami iratot rejtve bekecse zsebébe s paripáját kiáltva, felült s némán intve az utána kijött uraknak, nagy sebesen elvágtatott.

A többi urak is, mintha valami űzné őket, hirtelen felkaptak a palota előtt sorban álló hintaikra s rejtelmes suttogással válva el egymástól, oly hirtelen elhajtattak, hogy a fejedelem néhány percz alatt egyedül maradt.

Legutoljára vált el tőle Teleki. A fejedelem egészen a tornáczig kisérte a főurat; arczán sötét aggodalom látszott: alig akarta Telekit elereszteni.

Teleki hidegen húzta ki kezét a fejedeleméből.

– Erről nincs mit álmodozni, uram. Itt egy országos elvről s nem egy emberéletről van kérdés. Ha az én nyakam állana útjában, azt mondanám, üssétek le! A máséra is azt mondom.

Ezzel eltávozott.

Apafi nem maradhatott szobájában. Ki kellett jőnie a friss levegőre. Valami agyon akarta fojtani oda benn, oly nyomasztó volt a lég, vagy tán a lélek? Kijött a tornáczra. Mámoros fejének oly jól esett az éjszakai hűs lég, elsötétült lelkének a csillagos ég látása. A korlátnak neki támaszkodva, bámult hallgatva a csendes éjbe, mintha azt várná, hogy egy mindeniknél nagyobb csillag lefusson az égről, vagy valaki felsikoltson, a ki mérföldekre van tőle távol.

Egyszerre sikoltás üté meg füleit.

Összerezzenve hátratekinte s rémületében elállt szava.

Neje állt előtte, kit hetek óta távol tartottak tőle tanácsurai, összevesztve a mámoros férjet nemeslelkű nejével.

A mely perczben az utolsó főúr eltávozott, tudtul adták Apafinénak saját hívei, hogy a fejedelem aláirta a halálitéletet, s a megrémült nő, keresztültörve a palota őrein, rohant Apafihoz s épen a tornáczon találva őt, oda sietett hozzá, s megragadva őt, indulatában sikoltozó hangon kiálta rá:

– Te átkozott ember! Te átkozott ember! ne ontasd ki azon ártatlan vérét!

Apafi félve húzódott félre neje elől.

– Mit akarsz tőlem? kérdé tompa hangon. Mit beszélsz?

– Te aláirtad Bánfi halálát!

– Én? kérdé Apafi tompán s neje keze után nyúlt.

– El e kézzel. Rokonom vérétől ragadós az.

– Te nem helyesled úgy-e? Én nem akartam; hebegé Apafi. Az urak vettek rá.

Apafiné összecsapta kezeit s kétségbeesetten tekinte férjére.

– Te vért hozál családunkra. Te átkot hozál az országra, átkot én reám, hogy nem hagytalak elveszni tatár rabságában! – Még az erény is bűnné válik miattad.

Apafi le volt zúzva. Nejével szemben és egyedül, minden lelki erejét elveszté.

– Én nem akartam őt megöletni, dörmögé; én most sem akarom, s ha kivánod, én megbocsátok neki. Vedd pecsétnyomógyűrűmet, nyargaltass Csáky után Bethlenbe s adj kegyelmet bátyádnak s hagyj engem békében.

– Emberek! kiálta Apafiné csengő hangon. Ki van elé!

Az elősiető udvaronczok közől legelőbb érkezék az étekfogó.

– Végy magadnak a fejedelem lovászaitól két paripát; monda Anna, mialatt saját kezével irta a kegyelemlevelet s aztán aláiratva férjét, annak gyűrűjével lepecsételé; fogd e levelet és siess vele Bethlen-várba. Ha a lovak elhullanak alattad, válts másokat. Egy perczet ne mulass sehol. Egy élet van kezedben.

A lovászok előhozták a paripákat, az étekfogó felült egyikre, a másikat vezetékre fogva, sietve elvágtatott.

Apafiné nyugtalanul tekinte utána s azzal fölment szobájába. Nem tudott sokáig ott maradni, ismét lejött, felhívatá régi cselédjét Andrást, s egy vég bársonyt adva át neki, azzal lóra ültetve, elébbi követe után küldé.

… Ha a kegyelmi levél elkésik, legyen szemfödél, melybe a megöltet takarják.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Talán ugyanez órában, talán ugyane perczben kiáltá elé lovászát Béldi Pál, meghagyva, hogy üljön leggyorsabb paripájára s nyargaljon Bethlenbe és mondja meg az ottani várnagynak: hogy ha Bánfinak legkisebb baja történik Bethlen-várban, fejét rögtön elütteti. – Ő sem mert nejével találkozni ez órában.

És talán ugyanez órában, talán ugyane perczben szorítá meg Teleki leendő veje, Tököli Imre kezét, fülébe sugva: «egy lépéssel közelebb vagyunk». És az ifju aczélkezének szorítása alatt ketté pattant a jegygyűrű, mely őt Teleki leányával eljegyezte, s Teleki érzé, hogy az ifju keze erősebb az övénél, – mintegy jóslatképen.

Egész Erdély fel volt háborodva ez éjszakán. Bethlen Farkas egész éjjel nem tudott aludni ágyában, Apor István oly rosszul lett, hogy meggyóntatták, s Kornis úgy eltévedt a járt országúton hazáig, hogy szekere alatt kellett hálnia.

Hát még az égben mi történhetett? Éjfél tájon oly zivatar támadt, melynek mására a legvénebb emberek sem emlékeznek, a villám erdőket és tornyokat gyújta fel, a felhőszakadások kiáraszták a folyamokat, a vészharang zúgott mindenfelé, Isten itélete volt ez éjszakán az ország felett. Tán az egész nép meg volt fosztva álmától.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Csak ők aludtak nyugodtan, édesen. A kibékült hitvesek.

Egyik karját férje feje alá téve, másikkal őt átölelve, szendergett a gyöngéd halavány nő; álmában olykor fölsírt, a köny vánkosára hullott; boldog menyasszony koráról álmodék, vagy azon édes pillanatról, midőn első egyetlen gyermekét férje karjai közé tette, s erősebben szorítá magához álmában a férjét, ki oly nyugodt arczczal aluvék ott, meghasonolva a világgal, de kibékülve önmagával, lelke jobb felével. A boldogság, mely palotában futott előle, a börtönben kereste őt fel.

Az éji lámpa halvány világot vetett a szendergő alakokra.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ez irtóztató éjben négy magános lovag vágtat elkülönözve alig ezer lépésnyi távolban egymástól Bethlen-vár felé.

A villanásoknál néha megpillantják egymást s mindenik erősebben sarkantyúzza paripáját.

A legelső lovag a várkapuhoz érve, kürtjével jelt ad, a fölvonó híd csörömpölve hull le, s a lovag bevágtat az udvarra s az elősiető várnagy kezébe egy iratot ad. Ez Béldi Pál küldötte.

A másik lovag, a ki utána ér a várhoz, a fejedelem nevében nyittatja meg a kaput s egy másik iratot ad a várnagy kezébe. Ez Csáky László.

A várnagy elsápadt ez irat olvastára.

– Uram; hebegi, épen most vevém Béldi Pál parancsát, ki fejem vesztésével fenyeget, ha a fogolyt baj éri.

– Válogathatsz, felel Csáky. Ha engedelmeskedel, meglehet, hogy ő elütteti fejedet holnap; ha ellenszegülsz, én elüttetem fejedet ma.

A várnagy remegve hajtja meg magát.

– Huzasd föl a vonóhidat: parancsolá Csáky. A várba engedelem nélkül senki be nem jöhet. A ki parancsom ellen cselekszik, meghal.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A férj és feleség nyugodtan alszanak egymás karja közt.

E perczben lassú nyikorgással megnyilik az ajtó s belép lábujjhegyen Pataky István elrémült arczczal, könyeit alig birva visszafojtani.

Szive elfacsarodik, midőn oly boldogan látja őket egymás kebelén szenderegni.

Odalép Bánfihoz, hogy őt felköltse. A mint kezéhez ér, Bánfi fölébred s meglátva Patakyt, ki nem bir fölindulása miatt szóhoz jőni, csöndesen ki akarja vonni fejét neje karjai közől, hogy föl ne költse. De lehet-e férjnek fölébredni a nélkül, hogy neje is föl ne ébredjen?

A nő is ugyanazon pillanatban nyitja föl szemeit.

Pataky nem akarva vele is tudatni e rémizenetet, latin nyelven mondá el azt Bánfinak.

– «Surge domine: sententia lethalis adest.» (Kelj föl uram, itt a halálitélet.)

Bánfiné megrettenve az idegen nyelvű szavaktól, miknek értelmét Pataky arcza oly rosszul tudta eltakarni, ijedten kérdezé, hogy mi baj?

– Semmi, semmi; szólt gyöngéd mosolygással Bánfi, átölelve nejét; sürgős izenet jött, melyre rögtön kell válaszolnom; nemsokára visszajövök, feküdjél le és alugyál csendesen.

E szókkal nyugodtan fekteté le nejét párnáira s gyöngéd szerelemmel össze-vissza csókolá az asszonyt, hizelgően szólva minden csók után: én lelkem! én szerelmem! én menyországom!

A nő nem sejté, hogy e csókok egy halálramenő búcsúcsókjai. Bánfi oly mosolyogva tekinte rá, örömet hazudva arczára, midőn a halál a küszöbe előtt állt.

E pillanatban üvöltött a kürt a várkapu előtt. A fejedelemnő küldöttei érkeztek oda s bebocsátást kértek a fejedelem nevében.

Csáky hevesen rohant föl a lépcsőkön s midőn Bánfi félig megnyugtatá nejét eltávozása felől, hirtelen fölszakítá az ajtót s bekiálta:

– Mit búcsuzol oly soká? Készülj! Az itélet végrehajtásra vár.

Bánfiné görcsös sikoltással szökött fel e szóra fekhelyéről s mindkét karját Bánfi elé tárva, szótlanul tekinte egy perczig rá, azzal szivéhez kapva, halálfehér arczczal, nyitott szemekkel rogyott élettelenül vissza párnáira.

Bánfi halálos keserűséggel tekinte ellenére: elborult szemei több átkot látszottak rá szórni, mint mennyit ajka volna képes kimondani.

– Nyomorú nemtelen ember! hörgé indulatosan. Ki mondta, hogy nőmet is meggyilkold?

Csáky félrefordítá fejét s durván kiálta:

– Siessen kegyelmed, az idő rövid.

– Rövid nekem, de hosszú lesz neked. Mert lesz idő, mikor meg fogod átkozni az életet s nem fogsz nyugodtan meghalni, miként én. Hagyj magamra, imádkozni akarok, s nem hívhatok Istent oly szobába, a hol te jelen vagy.

Csáky önkénytelenül megdöbbenve kilépett. Bánfi homlokára tevé kezét és imádkozott.

Künn menydörgött az ég.

– «Isten, ki haragodban mennydörögsz oda fenn, fogadd el véremet bűneim áldozatául; ne szálljon annak egy cseppje se azoknak fejére, kik azt kiontották. Ne engedd, hogy halálomért hazám bünhödjék valaha. Őrizd meg a szegény országot minden balesettől, tartsd vissza csapásaidat a nép fejéről s légy oltalmazója minden viharok közt. Bocsásd meg halálomat elleneimnek, miként én megbocsátok nekik.»

Az ég rettentőt mennydörgött! Isten haragvó kedvében volt e napon! nem akarta hallani az ilyen imádságot.

– Készen van-e már kegyelmed? kiálta Csáky nyugtalanul; míg a várkapu előtt a fejedelemnő küldöttei fenyegetőzve alkudtak a kapuőrökkel bebocsáttatásért.

Bánfi oda lépett lélektelen nejéhez s utólszor megcsókolva annak hideg halvány arczát, nyugodtan lépett Csáky elé:

– Készen vagyok…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Egy óranegyed mulva bebocsáttatá Csáky a küldötteket.

– Mit hoztál? kérdé az étekfogótól.

– A fejedelem kegyelmét a fogoly számára.

– Elkéstél vele. – És te másik?

– Szemfödelet a halottnak.

– Ennek hasznát lehet venni.

Az erdélyi nemesség legmagasabb feje már ekkor a porba hullott.

* * *

A tragœdia be van fejezve a hős halálával.

Más alakok, más vezérek veszik át ezentúl a történetek folyamát. Erdély sorsa, alakja, története átváltozik. A palloscsapás, mely Bánfit megölte, egy korszakot vágott ketté, melynek folytatása nem jő. Az uralkodó alak el van temetve a bethleni kápolna földébe s szellemét nem öröklé senki.

Csak a midőn Erdélyt veszély fenyegeté, – úgy mond a krónikaíró, – népek rémültére, világ csodájára fel szokott buzogni a vér az eltemetett honfi dísztelen sírjából.

Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Nem kell az olvasónak megütköznie azon, hogy az emberek egymást hol tegezik, hol kegyelmednek szólítják, mert a szóidomítás szabályai szerint a kegyelmed, nagyságod szintén második személyű megszólítás, s épen a tegezés természetéből foly, mely nyelvtani rendre akkoriban és kivált Erdélyben nagyon ügyeltek.

J. M.]

[Footnote 2: Így hívták akkoriban a házak előtti padokat.

J. M.]

[Footnote 3: Marcze Záre annyit jelent, mint «kedden este»; akkor van a babonahit szerint a boszorkánynak hatalma.

J. M.]

[Footnote 4: Ördög kertje.

J. M.]

[Footnote 5: A franczia-német divatot Bethlen Miklós hozta be legelébb.

J. M.]

[Footnote 6: Ez volt a fejedelemség jele.

J. M.]

[Footnote 7: Népajkról vett erdélyi csatadal.

J. M.]

[Footnote 8: A török nyelvnek nincs gy betűje.]

[Footnote 9: Egy rendes mondata a mahomedánnak a végveszély perczében.]

TARTALOM.

I. Egy vadászat 1666-ban 1 II. Az ebesfalvi ház 20 III. Kényszerített fejedelem 29 IV. Egy lakoma a magyar fejedelemnél 39 V. Bodola-vár 47 VI. A nagyszőlősi ütközet 59 VII. A fejedelemnő 74 VIII. Azraële 91 IX. A fejedelem és minisztere 113 X. A czirkáló 133 XI. Sange Moarte 144 XII. Egy főúr a XVII. században 166 XIII. Az éji harcz 185 XIV. Törvényszék lakoma mellett 202 XV. A gyula-fehérvári országgyűlés 210 XVI. A liga 223 XVII. Egy csókért egy halál 231 XVIII. A feleség és az odaliszk 242 XIX. Az itélet 274

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.

[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

113 |hölgye, Azraele |hölgye, Azraële

103 |jó kedvemet.» |jó kedvemet.

215 |«Vitézlő karok |– Vitézlő karok

217 |tinektek a sors!…» |tinektek a sors!…]